Tibori Tímea

Tibori Tímea a WJLF-n 2020.03.28-n

http://oktatas.uni.hu/palettaeloadasok.htm

Háttéranyag:

Tibori Timea: Álomból valóság. Életmód – elmélet és gyakorlat

Absztrakt

Az életmód- és időmérleg kutatások az 1960-as évek elején, a szociológia mint diszciplína hazai kiépülésével egy időben indultak meg. A munkások művelődése, időhasználata, a munkával és más tevékenységekkel töltött idő aránya ideológiai szempontból is releváns kérdés volt, mert az egyéni kiteljesedés mítosza a szocialista rendszer sikerességének egyik fokmérőjévé vált. Az időmérleg-kutatás módszertana, azaz életmód kutatás mérési és kódolási rendszere a magyar szociológia legnagyobb hatású újításává vált a 20. századi nemzetközi szociológiában (Szalai 1972). A hazai szabadidő-kutatások jól példázzák azt a fejlődést, ahogy a tudományos gondolkodásban eljutottunk a rekreatív funkcióktól (free time) az önkéntes szabadidő eltöltésén át (leisure time) az élményszerzésig (flow), s ezzel összefüggésben a kulturális magatartásformák, fogyasztási szokások megismeréséig.

Abstract

From dream to reality. Life style – theory and praxis

Research concerning way of life and time budget started in the early 1960s, at the same time as the establishment of sociology as a discipline in Hungary. Cultural advancement of workers, their working time, and their time performing other activities were all relevant problems from an ideological point of view as well, because the fulfilment of the individual was considered to be one of the measures of success of the socialist system. The methodology of time budget research and the measurement and coding system for way of life research became the most influential Hungarian sociological innovation that impacted the 20^th century international sociology (Szalai 1972). Hungarian free time/leisure research is a good example of how our scholarly thinking progressed. We got from the recreational function (free time), through voluntarily spending leisure time (leisure time) to the approach of gaining experiences (flow) and in this context, to learn patterns of cultural behaviour and consumption habits.

I. FOGALMI KERETEK

1.1 Életmód

[1]

Tágabb kontextus[1] ba helyezve és történetileg előbb Weber^{^[1]} háromdimenziós társadalomszerkezeti modelljében találkozunk az életmód fogalmával (Weber dimenziói: életmód, megbecsülés, presztízs), majd Dahrendorf^{^[2]} vizsgálatában ez úgy jelenik meg, mint a hatalmon belül és kívül levők élete, de felfogható Veblen^{^[3]}-nek a fogyasztói magatartás-elemzése alapján (ld. a hivalkodó fogyasztó = dologtalan osztály), vagy ennek ellenpólusán, a szegénységben élők bemutatásán keresztül (ld. Lewis). A modern ipari társadalom életmódjáról Hoggart,^{^[4]} az angol munkásosztály kultúrájáról végzett kutatásai szólnak. Bourdieu^{^[5]} habitus-elméletét alkalmazta Hradil,^{^[6]} aki a korabeli német társadalmi miliőt elemezte. A hazai társadalomtudományi megfigyelések, vizsgálatok mai napig visszanyúlnak ehhez az örökséghez.

A magyar szociológia hatvanas évekbeli – a XX. században immár negyedik – újraindulásakor^{^[7]} a kutatók alapélménye az a döntően empirikus terepmunka volt, amely az eltérő térségekben és foglalkozással élők körében a tevékenységek egymásra épültségét, az időfelhasználást vizsgálta, alkalmazva a részben hazai, részben nemzetközi kutatási módszereket (háztartás statisztika, időmérleg, résztvevő megfigyelés, strukturált interjú, mélyinterjú, kérdőív, stb.).

Az életmód fogalmi megközelítése is többnyire konszenzuson alapult: a különböző társadalmi rétegben élők eltérő módon részesednek a javakból, más a céljuk, időbeosztásuk, munkájuk, eltérő az iskolázottságuk, a lakóhelyük, a környezetük, a kedvteléseik stb., és ezek együttjárásából, hatásából lehet következtetéseket levonni a megkérdezettek életmódjára.

Történetileg az 1960-as évektől kezdődően két fő kutatási és intézményi bázisa volt a szociológiának, amit az örökség és az utánzás fogalmával is leírhatunk. Mindehhez egy – elméletében és módszertanában a vizsgálatokat sajátosan megtermékenyítő – eljárás társult, az időmérleg, amely az idő fogalmát beemelte a társadalomkutatásokba. Az egyik intézmény, ahol az 1960-as évektől, a háztartás-vizsgálatok keretében burkoltan struktúra- és életmódkutatás folyt^{^[8]} – a KSH, ahol szisztematikus felvételeket készítettek eltérő mintavétellel és eltérő mintanagyságon,^{^[9]} de azonos céllal: a különböző társadalmi csoportok tevékenységei és azok hierarchikus kapcsolatai, időráfordításai összefüggésében. A másik intézmény és kutatócsoport, ahol 1963-tól már, a maihoz nagyon hasonló életmód és életminőség kutatások folytak, a Hegedűs András által létrehozott MTA Szociológiai Kutatócsoport. Ebben a körben inkább a résztvevő megfigyelésre, az interjús kérdőívezésre, a településstatisztikai adatok elemzésére és a szociográfiai módszerek komplex alkalmazására vállalkoztak a csoport tagjai erős kritikai attitűddel, vagy, ahogy Szántó Miklós^{^[10]} több visszaemlékezésében jellemzi: „…ahány munkatárs, annyi téma, annyi módszertan szerint” folytak a kutatások.^{^[11]} A harmadik intézmény, ahol nagyszabású kultúra és életmód, életvitel kutatások folytak: a Népművelési/Művelődéskutató Intézet, élén Vitányi Ivánnal.

1.2 Életstílus, életvitel, életvilág, habitus

Az életmóddal rokon fogalmak az ún. történelmi életmódmodellekből alakultak ki, ezek: az életstílus (ld. Utasi kutatásait, Andorka, Falussy elemzéseit), az életvitel (Weber nyomdokain Utasi, Losonczi, Vitányi, Sági, Kozák), az életvilág, és a habitus (Bourdieu alapján pl. Ferge; H. Sas). A fogalmakat a magyar kutatók többsége úgy értelmezte, hogy a legtágabb keret az életmód kifejezés, ha azonban egy szűkebb csoport tevékenységstruktúrájára, szükséglet kielégítésének módjára fókuszáltak, szívesebben alkalmazták a jelenségek leírására az életvitel, életstílus, életvilág megközelítést. A fogalmak használatában inkább az egyes kutatók szakmai érdeklődése, elköteleződése érhető tetten, semmint külső megfelelési kényszer. Inkább örökségként tekintünk e fogalmak használatára, melyben a kutatók kifejezték kritikai nézeteiket, véleményüket, ahogy tették ezt később, a hetvenes években az életminőség értelmezésekor. A jelzett fogalmak azonban döntően a hetvenes évek második felétől válnak ismertté és elfogadottá, ezért részletesebben később tárgyaljuk, ahogyan később mutatjuk be a szociológia további intézményesülését is.

2. Az idő szerepe az életmódkutatásokban. Elmélet és módszer

A kérdés hátterét jellemezve azt mondhatjuk, a társadalomkutatók környezetük leírására, a struktúrák megnevezésére és értelmezésére vállalkozván sok esetben a relatíve autonóm mikrokozmoszok között számos strukturálisan homológ jegyet tárnak fel. Ezek közül a figyelem középpontjába többnyire azok a kísérletek kerültek, amelyek a társadalmi osztályokban lezajló mozgásokról szóltak. Bár látszólag sokféle vizsgálat készült, mégis idővel egyoldalúnak érezték a kutatók azokat a megközelítéseket, amelyeket a szociológiai felvételek „kemény” változóiból nyerhettek. Egyre gyakrabban azzal kísérleteztek, ha a „puha”, elsősorban a kulturális változók alapján értelmezik és modellezik a társadalmat, az átstrukturálódást, az életmódot, az értékválasztás tendenciáit, jó esélyük van arra, hogy egy, a korábbinál plasztikusabb társadalmi szerkezetet rajzoljanak meg.

Míg Bourdieu-nél három osztály szerepel (domináns osztály, kispolgárság, népi osztály), addig a magyar társadalomkutatásokban négy-öt nagy csoport képződött, ahol a szervező közeg az autonómia mennyisége és minősége. Az effajta megközelítés egyben megengedi és feltételezi, hogy a társadalom jellemzéséül a kultúra és annak alkalmazása, „megéltsége” szolgáljon kiindulásul^{^[12]}.

A társadalmi struktúra transzlációs újratermelődésének vizsgálatakor tehát nem elégedhettek meg csupán a szokásos makrostatisztikai kemény változók elemzésével, hanem bevonták a legkülönbözőbb relációkban működő szimbolikus megkülönböztetések empirikus megragadására létrehozott „kiegészítő indikátorokat” is. Ehhez nyújtott segítséget Vitányi kultúra- és közösségelmélete, illetve Bourdieu habitus-fogalma, melyek együttes alkalmazásával oldani lehetett a rétegződéskutatásokra gyakran jellemző lineáris oksági gondolkodás merevségét.

A struktúrák megrajzolásának módszere:

1. időmérleg

2. differenciált tevékenységlista.

2.1 Időmérleg

„Az időmérleg az életmódnak, mint hierarchikus rendszerbe szervezett tevékenység struktúrának, illetve a konkrét tevékenységek vizsgálatára kialakított társadalomstatisztikai adatfelvételi és elemző eljárásoknak az összessége, valamint ezek felhasználásával a társadalmi időfelhasználásról nyert adatok, társadalmi jelzőszámok rendszere.”^{^[13]}

A téma (idő, időmérleg) fontossága, de sajátossága azt indokolja, hogy önálló fejezetben tárgyaljuk az elmúlt évtizedek elméleti és módszertani kérdéseit.

II. Az életmódkutatás irányai 1960 - 1976 között és intézményei

Jelen OTKA kutatásban összegyűjtöttük három évtized fontosabb életmód-, életstílus-, szabadidő-, érték- és magatartás-kutatásait. Közülük kritikai megjegyzésekkel azokat emeljük ki, melyek máig hatással vannak a hazai életmód-vizsgálatokra részben szemléletük, részben módszertani megfontolásaik, újításaik miatt.

A magyar szociológia történetében az 1963-1970 közötti munkák alapvetően a hazai statisztikai, szociográfiai vizsgálatokból, mint örökségből táplálkoztak, ugyanakkor számos törekvés mutatkozott arra, hogy a magyar viszonyokat, mérési eredményeket nemzetközi kutatásokkal is egybevessék, illetve külföldi forrásokra támaszkodva módszertani eljárásokat adaptáljanak. Ebben az időben kezdnek a szakszociológiák is körvonalazódni, de kiteljesedésük majd a hetvenes, nyolcvanas években történik meg.

Közismertek – és később önálló fejezetben tárgyaljuk komplex alkalmazásuk miatt - az időmérleg vizsgálatok, melyek középpontjában vagy kiemelt tevékenységek (munka, szabadidő), vagy más fontos tényezők (pl. a háztartás felszereltsége, az iskolázottság, az egészség, az étkezés, a nemi szerepek megélése stb.) állnak.^{^[14]}

II.1 Az újraindulás és Losonczi Ágnes életmód kutatásai

Az MTA Szociológiai Kutatócsoportjának első közös vizsgálódása a Gyöngyös és környéke (Gyöngyössolymos, Gyöngyöstarján, Nagyfüged) lakosainak körében végzett kérdezés volt, mely a különböző életmód^{^[15]} és időfelhasználás szempontjain túl az ipari üzemek, téeszek, hivatalok, települések működését regisztrálta. Résztanulmányok születtek a terepkutatás tapasztalataiból,^{^[16]}majd a kutatók egyre intenzívebben keresték saját érdeklődésük igazi színtereit.

Ebből az útkeresésből kiemelkedik Losonczi Ágnes és munkatársai Békés megyei vizsgálata (1970–1973)^{^[17]} – ahol rögzítik, hogy a pénz szerepe megkerülhetetlen az élet anyagi feltételeinek megteremtéséhez. Ebből az aspektusból szemlélve három magatartás-típus írható le:

a) akik szint alatt,

b) akik a társadalom adott szintjén,

c) és akik anyagi lehetőségeik fölött elégítik ki a szükségleteiket.

Az anyagi szükségletek társadalmi tartalma a tárgyi világban mérhető, mely utal az elosztási viszonyokra, a történelmi hatásokra, a termelés, az infrastruktúra fejlettségére, de a lakás, a táplálkozás minőségére, valamint az idő és a pénz viszonyára. A Szerző szerint: „Specializálódó intézményrendszerek, öntörvényű struktúrák, egymástól függetlennek látszó izolátumok hálózzák be a társadalmi életet, s valós, hatékony egységükben csak az emberek mindennapi életében jelentkeznek, és csak az emberi életben válnak érzékelhetően összefüggő folyamattá. Ez a munka törekvése szerint az ’egészet’ keresi, a szétbontott világnak az emberi életben megélt egységét” (Losonczi 1977:9-10).^{^[18]}

Az előzőekből következően leírhatóvá vált a különböző rétegek anyagi ellátottságának szerkezete. A gyöngyösi, békési stb.^{^[19]} életmódvizsgálat bemutatta az éppen érvényes szükségletek sorrendjét, az anyagiassággal kapcsolatos értékítéleteket, a pénzhez tapadó mítoszokat és antimítoszokat, valamint a pénz presztízs funkciójáról és racionalitásáról is számot adtak.

Losonczi Ágnes máig érvényes felfogása szerint a magyar társadalom életmódjának legfőbb alakítói az érdekek, a minták (életszervező elvek), az egyénnek a munkamegosztásban elfoglalt helye, valamint az elosztási-rendszer kedvező, vagy kedvezőtlen volta. Ezzel kitágította az életmód fogalmát éppúgy, mint a struktúra és mobilitás kutatásokat.

A 2000-es években Imre Anna^{^[20]} véleménye szerint: „… a magyarországi életmódkutatás legjobb monográfiája, s ezzel egyidejűleg a hetvenes évek magyar szociológiájának egyik legjelentősebb munkája. A könyv részletesen tárgyalja az életmódmodelleket, az életmód tárgyi és anyagi feltételeit, s az életmódot szabályozó értékorientációkat, mivel központi fogalmai a szükséglet, a szükséglethierarchia, illetve a szükségletek kielégítése, a fogyasztás különbségei révén felmutathatóvá teszi a társadalom szerkezet differenciáltságát – a hivatalos ideológia leegyszerűsítő modelljével szemben”.

A 77566 sz. OTKA kutatásban készített szakmatörténeti interjúban (2011. 07. 19-25.)^{^[21]} Losonczi Ágnes az életmóddal kapcsolatos bírálatokra így reflektál: „… az életrendszert a külső feltételek kényszere diktálja, de belülről is vezérelt sorrendiséget alakít ki. Megvizsgálni, megérteni, hogyan működik… Az életmód kulcsszava a küzdés (Struggle for Life). Így vált egyik központi fogalommá… a küzdelem, az élelemért, küzdés a lakásért, küzdés a fennmaradásért, egy kívánt helyzet eléréséért vagy pusztán az eddigi fenntartásáért”.

Losonczi több alkalommal, de a 20. század hangja archívumában őrzött szakmatörténeti interjújában is említi, hogy a békési kutatás eredményeinek összefoglalása több mint tíz évig tartott. Ebben szerepe volt annak, hogy a bölcselet, a filozófia, a gazdaságtörténet és a közgazdaság oldaláról komplex módon elemezte az adatokat, az interjúkat, a településstatisztikát, ellenőrizte az anyakönyveket, iskolai évkönyveket, számos személyes családtörténeti anyagot, kordokumentumot. Célja egyrészt annak bemutatása volt, hogyan és miben élnek tovább a hagyományos életmód minták, miképpen változnak, és az átalakulási folyamatok milyen változásokat, töréseket, traumákat okoznak az egyén(ek) és a család(ok), a közösség(ek) életében.

Az elemzést egyszerre segítette és gátolta a sokoldalú szak- és szépirodalmi műveltsége, a hazai szociográfusok (elsősorban Féja Géza, Veres Péter, Móricz Zsigmond, Erdei Ferenc stb.) és a kortárs közgazdászok (pl. Kornai János), történészek (Ránki György, Berend Iván, Szűcs Jenő) véleménye a Vihar sarokról, a centrum és a periféria jelenségéről. Losonczi nemcsak a hazai tudósok, hanem a francia szociológusok körében is felvetett néhány életmód kérdést Bourdieunak és Hannah Arendnak, akiket mélyen megérintett a szocialista gazdasági és életviszonyok alakulása, mint kísérlet – Magyarországon. Az életmód modellek kidolgozása hosszas viták eredményeként vált nemcsak a korszak, hanem a további kutatások mintájául. Losonczi - bár döntően a hazai társadalomtudományi diszciplínák eredményeiből indul ki – véleményformálásakor ki-kitekint a nagyvilág elméleti, módszertani megoldásaira, s megfelelő hangsúllyal alkalmazza is. A rendkívül gazdag forrásfeldolgozás, dokumentum-elemzés mellett a kor technikai lehetőségei (pl. adatok lyukkártyás feldolgozása, interjúk kézi tartalomelemzése stb.) nem kedveztek a statisztikai elemzések differenciált elvégzésének. Ebből a szempontból a kutatási eredményeket Szalai Sándor többször bírálta, a Szerzőt arra késztetve, hogy újabb és újabb összehasonlító táblázatokkal igazolja a 3 dimenziós életmód modelljét. A békési vizsgálat összefoglalása terjedelmében 1974-ben már meghaladta a 700 oldalt, s végül 1976-ra készült el a ma is ismert ún. Nagy Könyv az Életmódról.^{^[22]} Losonczi Ágnes ouvrejével kapcsolatban elmondható, alkalmazta a hazai szociológia és szociográfia örökségeinek lényegét, módszerében egyszerre hagyatkozott az utánzásra és az adaptációra, de ami a legfontosabb, hogy kutatási eredményeit szintetizálta, életmód modellje valódi felfedezés volt.

2.2 Az 1970-es évek fókuszában H. Sas Judit munkáséletmód kutatásai

H. Sas Judit, bár még a Népművelési Intézetbe is dolgozott az adott időszakban, mégis részt vett az MTA Szociológiai Kutatócsoportja által szervezett terepmunkákban^{^[23]} (Gyöngyös és vidéke, Békés), ahol kialakította saját vizsgálati kérdéseit, módszereit, amit később a munkáséletmód kutatásban^{^[24]} (Orion két hullámban) éppúgy kamatoztatott, mint a szociálpszichológiai ismereteit, mellyel a kapcsolatok minőségére, az értékekre keresett válaszokat. A jelen és a jövő céljait, álmait rajzok segítségével kutatta (ld. a pécsváradi iskolások körében felvett lakás, –lakókörnyezet rajzokat és ennek ismétlését, ill. a vágykép megjelenítését: „egy napom tíz év múlva”). A Voices gyűjteményben^{^[25]} közel 10 ezer rajz őrzi ennek a szemléletnek a valóságfeltárásban kifejtett rendkívüli hatását és maradandóságát. A gyermekrajzok egy részéből ismertetővel ellátott kiállítás készült^{^[26]} (2013, Budapest, MTA Szociológiai Intézet), valamint egy gyűjteményegység leírása^{^[27]} a felhasználók, másodelemzésre vállalkozók számára.

A ’hogyan élnek’ a parasztok, a munkások, a fővárosiak és a vidékiek, a nők, a férfiak, a gyerekek kérdésére H. Sas Judit nem nagymintás survey-kutatásokkal, hanem kérdőívvel kombinált interjúkkal, rajzokkal, több lépcsős felvételek eredményeinek egybevetésével kereste a választ. A terepfeltárást követően fogalmazta meg a hipotéziseit, korrigálta az alkalmazott módszer-együttest, részt vett a felvételekben. A tapasztalataiból és szakirodalmi ismereteiből összeállított útmutatásain éppúgy generációk nevelkedtek,^{^[28]} mint Andorka, Cseh-Szombathy, Ferge, Falussy, és sorolhatnánk a hazai szociológiatörténet jeles kortársait.

H. Sas Judit a különböző foglalkozású és társadalmi helyzetű emberek életmódját az élettörténeteiken keresztül ismerte meg és értelmezte, ütköztette a valósággal. „Az élettörténet kutatás a társadalomkutatások eddig feltárt és feldolgozott tényein túl – az élettörténetek elemzésével – rejtett dimenziókat ismerhetünk meg. Azt a dimenziót, amit nem tárnak, tárhatnak föl a diplomáciai jegyzőkönyvek dokumentumai, a gazdaságtörténet tényei, a politikatörténet eseményei, a művészetek által ábrázolt társadalmi reflexiókból értelmezhető emberi magatartások…”^{^[29]} (H. Sas 1995:14). Kutatói tapasztalata szerint is minden átélt élettörténet elfogult, „indulatokkal, előítéletekkel, emlékezet- és érzelemtorzításokkal teli történetei egyrészt az emberi sorsokban megvalósult, manifesztálódott történelmet jelentik. Másrészt éppen az indulatokban, érzelmekben, torzításokban kerülnek napvilágra az adott társadalom, az adott történelmi korszak helyzeteire felelő értelmezések, cselekvések, válaszok, melyek integráns részei a történelemnek”^{^[30]} (H. Sas 1995:14).

Az „Egy napom tíz év múlva”^{^[31]} kutatást először a 80-as években, majd 2000-ben megismételte H. Sas Judit. A projektív módszer mindkét esetben hatékonyan működött: 800-800 14 és 17-18 éves diáktól rövid fogalmazást kért azokról a célokról, értékekről, amelyeket az adott pillanatban magukénak vallottak. A kontent analízissel feldolgozott írásokból a társadalmi viszonyokra éppúgy lehetett következtetni, mint a családi viszonyokra, a nemi szerepekre, az egyéni aspirációkra. A módszer remekül működött, ezért is érdemes volna megismételni a vizsgálatot, illetve feldolgozni a kutatási dokumentációt. H. Sas különös érdeklődéssel fordult a kutatásmódszertan felé, minden egyes témájához speciális eszközöket választott, és azokat komplex módon alkalmazta. Kutatási jelentései mesze túlmutatnak a hipotézisek megválaszolásán, részben a kor lenyomatát adják, részben különös szociológiai mérőeszközökkel gazdagították a társadalomkutatást.

2.3 Népművelési/Művelődéskutató: A harmadik intézet és kutatásai a hazai szociológiában

A társadalomban végbemenő folyamatok vizsgálatára a hetvenes években egyre több kutatócsoport, felsőoktatási intézményben dolgozó vállalkozott, mivel sokasodtak a kérdések a struktúrák, az életmód, a kultúra, az emberi kapcsolatok, a munka, és az időfelhasználás stb. területén. Bár a Népművelési/Művelődéskutató Intézetben hagyományosan gondozták a kulturális örökségeket, az egyre szaporodó új közösségi igényekre nemcsak szervezeti, hanem tartalmi szempontból is megoldásokat, válaszokat kerestek tudományos igénnyel. A kutatócsoport élére kinevezett Vitányi Iván felfogása, értékszemlélete már a 70-es években struktúra-teremtő, melyben a kultúrát az életmóddal és a kreativitással, a minőséggel kapcsolja egybe. Nézeteivel meghaladja kortársa, Geertz definícióját, akinek a kultúra meg olyan „történetileg közvetített jelentések, öröklött koncepciók, szimbolikus formába öntött rendszere, amelynek segítségével az emberek közvetítik, fenntartják és bővítik ismereteiket, árnyalják az élet dolgairól alkotott véleményüket” (Geertz 1973:89). Vitányinál sokkal korábban megjelenik az ismeretek, az információk áramlásának, a szimbólumok jelentőségnek felismerése, az újraalkotás (generativitás), és a konstruktív fejlesztés (ma innovációnak neveznénk) eszméjének támogatása. Vitányi közel 20 évvel korábban alkalmazta azt a – kultúrafilozófiai megalapozottságú – komplex nézőpontot, melyet a 90-es években Inglehart így definiál: „… a kultúra… a különféle viselkedésminták, értékek és tudás szervezett rendszere, amelyet a társadalom széles körben elfogad és generációról generációra átörökít… és… társadalmi intézmények szubjektív aspektusa: az egyén által internalizált hitek, értékek, tudás és képességek rendszere, amely ellensúlyozza a külső realitás szabta kényszerfeltételeket” (Inglehart 1997:15, lásd még Gyökér 2017)

Ezekben az években gyakran a kultúrpolitikai direktívák ellenében egyszerre lehetett a hagyományos kulturális értékekkel, szokásokkal foglalkozni. A társadalomtudományokban, különösen a filozófiában megerősödött az axiológia iránti érdeklődés, mely ösztönözte az értékek és értékorientációk vizsgálatát, a fogalmak újraértelmezését. Voltak ugyan survey-típusú értékkutatások,^{^[32]}de többnyire egymástól függetlenül szerveződtek, és nem reflektáltak egymásra. A 70-es évek második felétől azonban a határterületek kutatása felerősödött, s ezzel párhuzamosan az elméleti viták már nem tisztázó jellegűek voltak, hanem integrálni próbálták a különféle szaktudományok eredményeit. Ebben a megváltozott helyzetben már az értékek és értékrendek egyetemesebb szempontjai kerülnek a kutatások fókuszába. (Ld. Almási Miklós, Hankiss Elemér, Huszár Tibor, Kapitány Ágnes és Gábor, Somogyi Zoltán, Vitányi Iván stb. munkáit.) A kor egyik evaluációs jelentése szerint^{^[33]} „… az emberi nem állandó önalakítása az a fogalmi keret, melyen belül értelmezni kell az értékek viszonylagos önállóságát… melyben keverednek az objektív és a szubjektív, tényszerű és normatív tartalmak. Ezek a keveredések okozzák az értékek jól ismert ’kettős természetét’. De az érdekekben, szükségletekben, a magatartások mozgatóerőiben és az attitűdökben kifejeződő pluralizmus is az értékek társadalmi természetéből fakad… Az értékekben ’az ember valóságos gazdagsága’ testesül meg, de ez mindig vita, összeütközés, harc eredménye” (Csepeli – Somlai 1985:5). A kutatásokban – Vitányinál hangsúlyozottan – érvényesülnek azok az axiológiai törekvések, hogy a társadalmi és a kulturális „Sein” és „Sollen” többféle struktúrát alkothat, melyek esetenként ki is zárhatják egymást. A konfliktusok felszínre kerülnek a társadalmi mobilitás, az életmód- és érték-, valamint családkutatásokban éppúgy, mint a kultúra, a művészetek hatásvizsgálatában

Megszaporodtak az irodalmi és a zenei-, illetve tánckutatások, szerveződések (pl. táncház-mozgalom) és egyre szakszerűbbekké váltak. Az értékviták eredményeként viszont mélyült a szakadék az ún. magas vagy elit kultúra és a tömegkultúra, különösen a szórakoztató kultúra és intézményei között. Ehhez társultak azok a folklór vizsgálatok, összehasonlító elemzések, melyek középpontjába később az identitás került. Tovább differenciálta a helyzetet az értelmiség szerepének felerősödése és az ifjúság helykeresése mind a kulturális termékek, formák, mind az önkifejezés terén. Sem a rock és popkultúrát, sem ’68 eszméit nem lehetett hosszú távon ellenséges ideológiának minősíteni.^{^[34]} A szubkultúrák berobbantak a hazai fogyasztók életébe, a 70-es évektől markánsan megjelentek a különböző rajongó/fogyasztó táborok, intézményeik helyet követeltek maguknak.^{^[35]}

2.4 A 1980-as évek rétegződés kutatásai és Utasi Ágnes munkássága

Életstílus-kutatások

Jellemzően a hazai vizsgálatok belesimultak a nemzetközi életmód irányzatokba, természetesen azokkal a korlátokkal, amelyeket a korabeli társadalom- és kultúrpolitika állított. Már az is áttörést jelentett a magyar életmódkutatások sorában, hogy egyre markánsabb elméletek születtek a fogyasztásról, mint rétegképző elemről, melyek hátterében a nagymintás survey-k mellett a kvalitatív eljárásokat is alkalmazták. Az életmódkutatások fogyasztásszociológiai aspektusait először Ferge Zsuzsa, Kemény István és Losonczi Ágnes tárta föl, elemezve az életmód-modellek történelmi meghatározottságát, az életmód anyagi és tárgyi feltételeit, továbbá az értékorientációk hatásmechanizmusait a szükséglethierarchia posztulátumaiból kiindulva^{^[36]}. Akkor még kevesen vallották, hogy a fogyasztás strukturáló erejű, a hazai viszonyok között is újratermeli a rétegződést és az egyenlőtlenséget. Ebbe a körbe illeszkedik Utasi Ágnes^{^[37]}, aki a weberi, vebleni és bourdieu-i hierarchikus társadalomszerkezeti értelmezésekre alapozza saját kérdésfeltevéseit.

A korabeli életmódkutatások és a mobilitás-vizsgálatok hatására maga is azt kezdte kutatni, hogy a mindennapi tevékenységek miként alakítják az egyének és közösségeik életstílusát, kapcsolatait, fogyasztási szokásait, és mindez miként formálja a magyar társadalom szerkezetét, miként hat a mobilitásra, milyen attitűdök, motívumok jellemzik az empirikus felvételben résztvevőket. Bár a korszak a nagy kérdőíves vizsgálatok évtizede volt, Utasi már ekkor a kevert módszereket (kvantitatív és kvalitatív) alkalmazta annak megismerésére, hogyan élnek és gondolkodnak a megkérdezettek az életlehetőségeikről, személyes-, csoport-, vagy rétegperspektívájukról.

Utasi megkülönbözteti az életstílust, az életmódot és az életminőséget, amit a különböző csoportok differenciált fogyasztásának részletes leírásával mutat be, ezzel megerősítve azt a felfogást, hogy az életfeltételek által determinált fogyasztási mód maga az életstílus. Ebből következett az a további kutatói kérdés, hogy melyek a társadalomban érvényesülő struktúraképző tényezők.

2.5 Családszerkezet és az életstílus változása

Utasi^{^[38]} az 1980-as évek kezdetén, bekapcsolódott az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézet rétegződés-kutatásába (vezető: Kolosi Tamás), ahol 1984-re kidolgozta új elméletét: az életstílus-csoportosítást. A döntően weberi alapozottságú, rétegzett társadalomfelfogáson túl Utasi nagy jelentőséget tulajdonított a fogyasztás módjának és koherenciájának. A különbségeket nem csupán a felülről lefelé történő mintakövetéssel jellemezte, hanem a mobilitásban erősebb magyarázó elvként értelmezte a javak fogyasztásának módját és stílusát. Másokhoz hasonlóan Utasi^{^[39]} is összekapcsolta az életstílus jegyeit az értékkel. Az életstílust az életmódtól és a státuszcsoporttól megkülönböztethető jelenségként írja le. Felfogása szerint az életstílus az életmód része. Az egyén fogyasztását az életfeltételei határozzák meg, korlátozott szabadságfokkal. Mozgásterét ezen belül egyéni preferenciái biztosítják és irányítják. Az életstílus tehát „a kötöttségek és lehetőségek életmegnyilvánulásokban jelentkező sajátos rendszere” (Utasi 1984:87).

A survey 16 ezer főt vizsgált a fogyasztás szempontjából két dimenzióban, 18 kérdéskörben. Az egyikben a preferenciákat, a fogyasztáshoz kapcsolódó indikátorokat lehetett meghatározni, a másikban az életfeltétel indexeit. Ezek segítségével mutatta be Utasi a magyar társadalom 80-as évekbeli fejlődését, strukturális változását. A mobilitást vizsgálva 9 életstílus-csoportot különített el, definiálta azokat, majd indexpontokat rendelt az egyes dimenziókhoz (háztartási szokások, lakberendezés, lakáskultúra, tárgyi környezet, második gazdaságbeli tevékenység, intellektuális tevékenységek, rekreáció, szokások, az emberi kapcsolatok intenzitása). Az adott dimenziókban, meghatározott pontszámok alapján 10 életstílus csoportot különböztetett meg (elit, intellektuális orientáció, családorientált, a hierarchiában magasabb helyzetű rétegek mintáját követők, tárgyorientáltak, emberi kapcsolatokban gazdagok, emberi kapcsolatokban szegények, elmagányosodottak, hátrányos helyzetüket kompenzálók, robotolók, elesettek, szegények). Kimutatta, az emberek már a státuszuk megőrzése érdekében is nagy erőfeszítéseket tesznek nemcsak az elsődleges munkaerőpiacon, hanem a második gazdaságban is, mely épp ebben az időben élte fénykorát. A folyamatos munkakényszer (robot) ellenére az adott társadalomnak már ekkor több mint 10%-áról lehetett elmondani, hogy szegény és/vagy elesett, és a kutatást övező politikai rosszallás ellenére Utasi bebizonyította, hogy a lakosság közel egyötöde valamilyen szempontból hátrányos helyzetű. A csoportosítás felső részébe sorolt kiemelkedő vagy jó anyagi körülmények közé tartozó elit számossága csekély (5,5%) volt, és fogyasztásában, magatartásában, aspirációiban elkülönült az intellektuális orientációjú csoporttól (10,7%). Közelebbről nézve látható, hogy a kiszolgáltatott, robotoló és szegény csoportok a korabeli életszínvonal szempontjából objektíve is az alsó osztályba sorolhatók, viszont az is egzakt módon igazolt, hogy a hazai elit és a tehetősebb értelmiségi helyzete – akár anyagi, akár a személyes szabadsága szempontjából – messze elmaradt a korszak más országainak elitjétől.

A 9 dimenzió és a 10 életstílus csoport elemzésén túl Utasi azt is megvizsgálta, milyen az egyes csoportok viszonya a kultúrához és a művelődéshez. Az itt szerzett tapasztalatai alapján bemutatta, hogy a városi elit, az értelmiségiek, a kultúra klasszikusait, az ún. magaskultúrát fogyasztják, a középosztály pedig már vegyesen, a magas kultúra mellett a mindennapi kultúrát is, míg a szegények még a tömegkultúrához is alig férnek hozzá. Későbbi kutatásaiban épp ebből a sémából kiindulva foglalkozott a magyar középosztályosodás jelenségével.

Utasi Ágnes hierarchikus rendszerében a piramis csúcsán a gazdasági-társadalmi feltételek állnak. Alatta az életmód az életszínvonallal egy szinten álló fogalom, melyet a szükséglet kielégítésének számszerűsítésével lehet magyarázni. A piramis alján az életforma, az életminőség és az életstílus található. Az életmódon belül elkülöníti az életformát és az életstílust, ahol meghatározó erejű a csoport-hovatartozás. Az életminőséget Utasi az előbbi kategóriáktól bizonyos értelemben független, inkább az individuális viselkedés leírására szolgáló fogalomként definiálja (Utasi 1984:19-20).^{^[40]}

Kritikus olvasói közül Vörös Miklóst^{^[41]} idézem: „Utasi megkülönböztette a kultúra hagyományokra épülő, csoportjellemzőnek tekintett életstílust az adott társadalmi, gazdasági formációra jellemző életmódtól és az individuális formációra jellemző életmódtól és az individuális emberi szükségletek kielégítésének módjait jelző életminőségtől (Utasi 1984:18-20)… A lényegi eltérés azonban egy kritikusa szerint a megszerveződés mozzanatában van, hiszen a szubkultúrák csoportidentitással rendelkeznek, az életstílus csoportok viszont laza szociológiai kategóriát alkotnak, és nem lépnek fel az önmeghatározás igényével (Bozóki 1986:184-185). Utasi nem vizsgálta az alternatív életstílusokat…, ami… a kutatás komoly hiányossága…”.

Indokolt annak nyomon követése, miként értelmezik a kádári ideológiát követők az életmódot: „A szocialista életmód az új társadalom emberének és közösségének az a magas rendű és tudatos életvitele, amelyet…a marxizmus-leninizmus eszméi, a szocialista erkölcs elvei és normái vezérelnek. A szocialista életmódnak kiemelkedő jellemzője a tevékenységek tartalmi gazdagsága, sokszínűsége és egészséges aránya, továbbá az, hogy helyes egyensúlyt teremt a közösségi és személyi, anyagi és szellemi értékek megbecsülésében (Nagy 1977:75)”. A meghatározásból azonban továbbra sem tudhatjuk meg, hogy mitől gyúrták a kommunistákat különleges anyagból, hiszen a ’szocialista erkölcsnek’, az ’egyensúlyi arányoknak’ és a ’helyes egyensúlynak’ a definícióban segítségül hívott fogalmai éppen olyan homályosak, mint a szocialista életmód mibenléte”.

Feltehetően ezt a kincstári definíciót akarta Utasi Ágnes pontosítani, értelmezni, ezért a ’80-as években többször módosította az életmódról, életstílusról, az életvilágról kialakított fogalmait, melyek hátterében a mobilitás vizsgálatokból és a KSH szabadidős felvételeiből, és a mikrocenzusokból megismert adatok és összefüggések álltak. A fundamentumát azonban ennek a gondolkodásmódnak mégis a Max Weber-i szemlélet adta, s emiatt kezdett rugalmatlanná válni. Bár bakugrásnak tűnhet, mégis érdemes megvizsgálnunk a fogalom-együttes húsz évvel későbbi definíciós kísérleteit.

Például az életvilág weberi meghatározása helyett javaslom a Pécsi Tudományegyetem Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézete által megfogalmazottakat, amelyben az életvilág magába foglalja az egyéni, társadalmi, perceptuális és gyakorlati tapasztalatokat. Másként: az a világ, ami körülvesz bennünket, amiben élünk, és ami magától értetődően adódik számunkra (vö. Vitányi kultúra-fogalmával, melyben azt állítja, minden, ami körülvesz bennünket, ahogyan reflektálunk összességében kultúra!).

Még egy megjegyzés: a rétegződés, mobilitás kapcsán Andorka és Ferge már 1969-ben jelezte: megkerülhetetlen nem figyelembe venni a differenciált fogyasztási minták rétegképző szerepét, amely később tovább oldotta a merev struktúrákat, ezzel is növelve az instabilitást. E folyamat további kísérő jelensége Magyarországon (is) az individualizáció és a homogenizáció.^{^[42]}

A fentiekre alapoz Kozák Ákos (2011),^{^[43]} amikor a 2000-es évek fogyasztói csoportjait értelmezi: felső plusz, befutott értelmiségi, hedonista fiatalok, felső klasszikus, városi alsó-közép, szegény nyugdíjasok, szegény munkásréteg, underclass. Ebben az osztályozásban meghaladja elődei klasszifikációs törekvéseit.

2.6 A kultúra mint viszonyrendszer

A Művelődéskutató Intézet interdiszciplináris kutatásai a nyolcvanas években kiteljesedtek.

Az Aczél György kultúrpolitikai elvárásaihoz kötődő 3T elvét és gyakorlatát egyre inkább formálisnak lehetett tekinteni, s bár a kultúrpolitikusok nem fújtak visszakozót, de a rendszer folyamatos fellazulásával egyre inkább teret nyertek az új szellemiségű csoportosulások, a kifejezésmód sokszínűsége, az el- és befogadás egyénre szabottsága: más szóval, megindult a kultúra valódi demokratizálódása. Döntően alkalmazott kutatások folytak, melyekből átfogó elméleti művek^{^[44]} éppúgy születtek, mint helyzetfeltáró elemzések,^{^[45]} melyek egyben a rendszerszerű működésről, vagy működésképtelenségéről adtak számot a történetiség elvének érvényesítésével. Ebbe a keretbe illeszkedtek be az országos kutatási főirányok koordinálása, illetve a művészetszociológiai vizsgálatok.

„Ha a társadalmat vizsgáljuk, akkor ebből a viszonyrendszerből az ember és ember, egyén és közösség viszonyát emeljük ki, amelyet az értékkel bíró objektiváció közvetít, a társadalom e viszonyok rendszere, összessége.

Ha viszont a kultúrát vizsgáljuk, akkor a középpontba az ember (az egyén és közösség) és az objektiváció (+érték) viszonya kerül, amely az ember és ember kapcsolatát közvetíti és meghatározza. A kultúra e viszonyok rendszere, összessége…, ha pedig az életmódot választjuk vizsgálatunk tárgyául, akkor a tárgyi tevékenységeket helyezzük a középpontba, amelyekkel az ember viszonyt létesít a másik emberrel… Végül, ha a kommunikációt vizsgáljuk, akkor az ember–objektiváció–ember viszonyban magára a viszonyra kell figyelnünk…”.^{^[46]}

A 70-es évek végétől több ciklusban, a kulturális tárca^{^[47]} támogatásával a Művelődéskutató Intézet munkatársai hozzájárultak a korszerű fogalomalkotáshoz, a módszerek megújításához, a kísérleti vizsgálatok országos szintű kiterjesztéséhez. Voltak elméleti és empirikus kutatások, recepciós vizsgálatok, a magas- és a tömegkulturális intézmények működését és kultúraközvetítő szerepét, értéktartalmát feltáró munkák, melyek a korabeli fogalmak szerint társadalmi konfliktusokat, a kultúrában létrejövő autonóm és heteronóm viszonyokat, az értékrendszerek változásait, illetve az egyénben továbbélő különféle értékalakzatok személyiség- és közösségformáló elemeit, átörökítődésének esélyeit vizsgálták többnyire kísérleti jelleggel. Az alapozást Vitányi végezte el az érték-, kultúra- és ismeretelméleti művei megírásával.^{^[48]}

2.7 Világkép, érték- és tömegkultúra elemzések

Vitányi világkép koncepciójában abból indul ki, hogy a művekben megjelenő világkép a társadalmi helyzetet, azaz a világállapotot tükrözi. Ebben az értelemben akár stratégiai tervként is felfogható a világkép-elemzés, mivel a mű lényegi szerkezetéből kiindulva eljut annak esztétikai hatásáig. Alapja – hasonlóan a kultúra fogalmához – a minéműség, mennyiség, minőség, ahol a mű lehet kiemelkedő esztétikai értékű és lehet népszerű, szórakoztató alkotás. Vitányi és kutatócsoportja elemzési modelleket dolgozott ki, melyet sikerrel alkalmaztak a zenei, irodalmi, filmes, és színházi vizsgálatokban. Néhány fontosabb kutatás ezek közül:

Sokoldalúan és sokfelől érinti az előbb felvetett kérdéseket Lendvai Ernő munkássága.^{^[49]} Zeneelemzési módszert ad, amely jóllehet a hangszerek elemzéséből indul ki, de eljut a mű világképének feltárásához, s ezen keresztül a személyiséghez. Ide sorolható Józsa Péter és Jacques Leenhardt közös magyar-francia regényolvasat-elemzése,^{^[50]} amely részben világkép-elemzés, részben módszertanilag további újításokat tartalmaz, emellett markánsan megrajzolja a kétféle társadalom szerkezetét (értsd: kapitalizmus, szocializmus), s a benne élők helyzetét, motivációit. Egyszerre érték- és kultúrakutatás, befogadás tipológia és világkép-elemzés, struktúra vizsgálat.

A népszerű alkotások elemzését tartalmazza az a cikkgyűjtemény,^{^[51]} ahol kedvelt lektűrök és krimik értékvilágát és világképét értelmezték a fentebb említett módszerrel. A szerzők többek között: Hosszú Lajos, Tokaji András, Vörös Gizella, Kapitány Ágnes és Gábor, Mátyus Aliz, Tokaji András, Vörös Gizella, valamint külső munkatársak (Bessenyei István, Feuer Mária, Hankiss Elemér, Heller Mária, Horányi Özséb, Kamarás István, Lőrincz Judit, Strém Kálmán és még sokan mások) voltak.

A film- és a színházművészet esetében is lehetett alkalmazni a világkép-elemzés módszerét, amely egyformán kiterjedt a mű és a befogadó, az eredeti mű és változatának (azonos és más műfajban egyaránt) vizsgálatára.^{^[52]}

A művek kognitív értékrendszerét tárta föl Tokaji András az általa kidogozott labirintus-elmélet módszerével, ahol a művészeti közeget értelmezte kommunikációelméleti szempontból és alkalmazta a világkép-elemzés módszerét is. Azt a hipotézisét igazolta a Shakespeare-drámák, Agatha Christie-krimik, Örkény-novellák vizsgálatával, hogy nem lehet a műveket könnyű vagy komoly műfaji elnevezéssel leírni, mert ezek nem műfaji kérdések, hanem az egyes művek témájából, narratívájából következnek. Szintén Tokaji András foglalkozott a tömegkultúra speciális területével, a tömegdal, az ún. forradalmi dalok értékelemzésével,^{^[53]} amely a korszak kiemelkedő alkalmazott/interdiszciplináris vizsgálatsorozata volt, hiszen a művelődéstörténet, a politológia, az érték- és a kommunikációkutatás számos eszközét komplexen alkalmazta.

A személyiség és a művészet összefüggését illetően Sági Mária kutatása, zárójelentése és a belőle megjelent könyve jelentős longitudinális kísérlet eredménye.^{^[54]} Ebben szintetizálja a szerző a művelődés motivációjának pszichológiai összetevőit és a kísérletek eredményeinek összefoglalásaként egy személyiségtipológia megalkotására vállalkozik.

A személyiség és a mű összefüggésének elemzését célozta Kapitány Ágnes és Gábor módszere, melyek alapján kísérleteket végeztek.^{^[55]}

Ugyancsak a személyiség és a mű összefüggése az egyik központi gondolata Vitányi Iván zenepszichológiájának és több más munkájának.^{^[56]}

A közérthetőség struktúrájára is Vitányi Iván dolgozott ki elméletet, amelyet egyebek között a Miből lesz a sláger? című – Lévai Júliával együtt írt – könyvében alkalmazott, és amely szorosan összefügg a „generatív alkotókészség” kutatásával.^{^[57]}

A generatív alkotókészség kutatása sokban összeforrott az Intézet nevével, melynek tárgya az alkotás-befogadás és a mű összefüggése, kifejeződése. Sági Mária, Vitányi Iván vettek részt ebben a munkában, de hasonló elveket követtek Kapitány Ágnes és Gábor, valamint Deme Tamás is az irodalmi és a képzőművészeti kutatásaikban. A vizsgálatok interdiszciplinárisak voltak, a kultúra szociológiája mellett a művészet – és a szociálpszichológia eszközeit is alkalmazták, és egyszerre vonatkoztak a művekre, az alkotókra és a befogadókra, s együttes struktúraképző szerepükre.

A művészet energetizáló hatását vizsgálta Sági Mária egy másik kutatás-sorozata,^{^[58]} amely könyv alakban megjelent az Akadémiai Könyvkiadónál Esztétikum és személyiség címmel.

Egyes művészeti ágak befogadási struktúrájával foglalkozott Feuer Mária, Strém Kálmán (zene), S. Nagy Katalin, Vitányi Iván, Sági Mária (képzőművészet, zene kreativitás, generativitás), Vörös Gizella (film, színház, világkép), Mátyus Aliz (színház, világkép).

A befogadás tipológiája megalkotásával foglalkozott Józsa Péter (Kulturális blokkok), valamint azok a munkacsoportok, amelyek a szabadidőt – életmódot – a kultúra és tudat változásait vizsgálták (Vitányi Iván, Andrássy Mária, Sági Mária, Lipp Márta).

A befogadók értékrendjét, illetve az értékeknek és értékrendeknek az elsajátítását befolyásoló és meghatározó szerepét vizsgáló kutatások esetében a kiindulópont az volt, hogy a művészeti és tömegkulturális értékek egymástól nem csak horizontálisan, hanem vertikálisan is különböznek, bonyolult rendszereket alkotnak. Ennek megismeréséhez vizsgálni kellett az értékek keletkezését és elhalásukat, valamint azt, hogy hogyan hatnak az egyének és a közösségek életében, miként módosul a használatuk. Az értelmezés vonatkozott az autonóm, alkotó jellegű befogadásra éppúgy, mint a népszerű művek fogyasztására. Az esztétikai művek recepciójával^{^[59]} kapcsolatban a kísérlet alapkérdése az volt, hogy milyen ember, milyen művet fogad be, és megfelelő számú kísérlet alapján hogyan írható le a befogadás és a befogadói tipológia. További célkitűzése volt még a vizsgálatnak nemzetközi összehasonító jelleggel, hogy feltérképezze az egész társadalom kulturális befogadásának típusait, amelyben a kultúra átörökítésének, a befogadói magatartásnak, a kulturális kínálat egybevetésének és értékszempontú tartalomelemzésének együttes kutatása és értelmezése áll a középpontban.

2.8 Közösség-elmélet

Szintén a Művelődéskutatóban zajlott a korszak meghatározó közösségkutatása, amely egy összehasonlító családvizsgálat volt,^{^[60]} ahol a történeti családtípusok feltérképezésének alapját a kultúra szintjeinek átörökítésén keresztül, a mindennapi tevékenységek rendszerébe ágyazottan vizsgálták, értelmezték. Az értékek mellett növekvő szerepet tulajdonítottak az érdekeknek (vö. Pareto hatalom-felfogásával), a beágyazottságnak, a nagyvilág – kisvilág konfliktusainak.

Különleges szerepe és jelentősége volt a 80-as években a kultúra, az áru és az áruesztétika, a tömegkultúra együttes vizsgálatának,^{^[61]} mely a nyilvánosságban (sajtóban, értelmiségi körökben, de még a mindennapi diskurzusban) is hosszú időn át viták alapját jelentette. A kultúrpolitika lassan elfogadta a szubkultúrák létezését, a különböző fogyasztói értékeket és magatartásokat, a divat szerepét és hatását a mindennapi életben éppúgy, mint az értékek el- s befogadásában.

Említésre méltó végül az a longitudinális kutatás-sorozat, melyet a kultúraközvetítő intézmények körében végzett Kaptány Ágnes és Gábor azzal a céllal, hogy láthatóvá tegyék, milyen értékrendszerek, milyen mértékben hatnak a befogadókra.

III. Időmérleg kutatások

3.1 A kezdetek

A magyar szociológia történetében módszertanilag az első átfogó életmód modell leírását többen Szalai Sándor^{^[62]} időmérleg-vizsgálatához kötik (12 országra kiterjedő Nemzetközi Időmérleg Kutatás, 1963), melyet érdemes árnyaltabban kezelni. Kétségtelenül jelentős felfedezés volt a módszer alkalmazása, azonban ez nem kizárólag „magyar” találmány, hanem orosz szociológiai gyökerű, ami azonban nem csökkenti az alkalmazhatóságának értékét.

Szalai felismerte, hogy a társadalom időfelhasználásának szerkezete érzékenyen reagál az aktuális gazdasági, pénzügyi, szociális, egészségügyi és kulturális viszonyokra (foglalkoztatottság mértéke, infláció, reálbérek és árak viszonya, egészségi és halandósági mutatók, iskolázottság stb.). Minél alacsonyabb a foglalkoztatottak aránya, annál több teher (magas munkaidő, adó) hárul rájuk a társadalom fenntartásából. Míg kezdetben a munkaegység meghatározására szolgáltak az empirikus felvételek, később egyre inkább felértékelődött az idő, s benne a szabadidő szerepe, és kitüntetett értékké vált. A mérésre az időmérleg technika látszott alkalmasnak^{^[63]}.

Az első ismert időmérleg-vizsgálatot egy szovjet közgazdász, Sorokin^{^[64]} (1922), majd Sztrumilin^{^[65]} végezte orosz parasztok körében 1923-ban, de szélesebb körű elterjedése csak a hatvanas évekre tehető. Hazánkban 1965-66-ban, Szalai Sándor vezetésével végeztek első ízben nemzeti szintű mintán időmérleg-felvételeket. Azóta tízévente van időmérleg vizsgálat. A tevékenységeket osztályozták, típusokba sorolták. Három csoport különböztethető meg: társadalmilag „kötött” tevékenységek, személyes, fiziológiai szükségletek, valamint a „kötetlenül” végzett tevékenységek. Ez a csoportfelosztás szerepel a népesség időfelhasználásának vizsgálatára létrehozott időmérleg vizsgálatok mindegyikében. Ez jól szemlélteti, hogy a szabadidő, illetve a szabadon végzett tevékenységek vizsgálatakor figyelembe kell venni az egyéb tevékenységek, illetve az azokra szánt idő változását is.

„A napnak 24, a hétnek 168, az évnek kereken 8800 órája van. Ekkora időmennyiség jut a Földön napról napra, hétről hétre, évről évre szegénynek és gazdagnak, fiatalnak és öregnek, férfiaknak és nőknek – egyáltalán mindenkinek. Ehhez hozzákívánkozik az a tréfás-szomorkás megállapítás is, hogy alighanem a fizikai idő az egyedüli dolog, ami igazságosan van elosztva az emberek között – amiből mindenkinek egyformán sok jut, s amiből mindenki egyformán sokat költhet el: 24 órát naponta, se többet, se kevesebbet.

Hogy ezután ezt a 24 órát mire költi, mire kell és lehet költeni, az persze már nem ilyen egyszerű és nem is ilyen igazságosan megoldott kérdés. Ebben már nagyok az egyéni különbségek, de még nagyobbak a társadalmak, illetve osztályok, rétegek és embercsoportok közötti eltérések.

Mert valójában csak a fizikai időre áll, hogy mindenki naponta egyenlő részt kap belőle, s erre is csak akkor, ha a fentebbi, inkább csak játékos értelemben ’fizikai dolog’-nak, ’jószág’-nak tekinthetjük, amit birtokba vehet és elhasználhat az ember. Legfőként saját maga és embertársai társadalmi tevékenységét kvantifikálja és koordinálja ennek segítségével, sőt e célra mindjárt külön mérőműszert is hord a zsebében vagy a csuklójára csatolva: az órát, aminek viselése ma majdnem olyan elengedhetetlen, mint a ruházaté, s ami még a mi erősen gépesített korunkban is az egyedüli mechanikai szerkezet, amit tartósan testközelben tűr meg, sőt testén visel az ember. (Szalai 1972:27)”^{^[66]}

Az utánzás és a felfedezés örömével, magabiztosságával állítja tehát Szalai Sándor, hogy a hatvanas években adaptált időmérleg évtizedekre meg fogja határozni a háztartásstatisztikát és az életmód kutatásokat világszerte.^{^[67]}

Szalai Sándor és munkatársai három mutatót alakítottak ki a társadalmi háttérváltozók alapján:

a) a nap 24 órájának időfelosztása a cselekvési színterek szerint;

b) az adott tevékenységet végzők aránya a teljes mintán belül;

c) az azonos tevékenységet végzők átlagos ideje.

Szalai féle idő megközlítés 1970-es évektől beépült a KSH mérési rendszerébe. Egyszerre jeletett újítást/felfedezést a hazai statisztikai eljárásban, ugyanakkor nemzetközi gyökerű a módszer, melynek érdekessége, hogy nem a nyugati, hanem a keleti, pontosabban az 1920-as évek orosz társadalomkutatásain alapszik. (ld részletesebben 59-62. lábjegyzetet) Mégis, a magyar szociológia történetének írói évtizedek óta úgy értékelik, hogy az ébredéstől a lefekvésig tartó időnaplózás speciálisan hazai innováció.

3.2 A hetvenes, nyolcvanas évek az időmérleg kutatásokban

Kezdetben csak a KSH, később más intézetek is alkalmazták az időmérleget, mint mérési technikát, mivel az jól illeszkedett a magyar empirikus szociológia fejlődéséhez, hozzájárult s professzionalizálódáshoz. Bár ez az eljárás a társadalmi mozgásokat számszerűsíti, de az elemzésekben – különösen a hatvanas, hetvenes években - nem fejtik ki a társadalmi feszültségek ok-okozati összefüggéseit, ezzel részben erősítik a centrum és periféria elméleteket, illetve a meglévő félfeudális viszonyokat.

A KSH-ban önálló osztálya lett az időmérleg felvételnek, elemzésnek, ahol számos kiemelkedő statisztikus, társadalomkutató dolgozott, közülük Harcsa István és Falussy Béla munkásságát emeljük ki. Falussy Béla és munkatársai^{^[68]} a három felvétel (1976/77, 1986/87, 1999/2000) célját így összegzik: „A 15-84 éves népesség életkörülményeiről időfelhasználásáról a korábbi vizsgálatokkal összehasonlítható, az alapvető társadalmi-demográfiai rétegek szerinti differenciált képet nyújtva, ugyanakkor fő vonásaiban (tevékenységlista, életkörülmény mutatók) megfeleljen az EUROSTAT keretében indult európai időmérleg felvétel adatigényének is” (Falussy 2001:5).^{^[69]}

1998-tól megújult módszertannal, az EUROSTAT-tal közös, összehasonlító felvételeket készültek.^{^[70]}

Az eltérő mintanagyságú, de sok szempontból összehasonlítható vizsgálatokból nyomon követhetővé váltak azok a társadalmi mozgások, amelyek részben a népesség összetételében bekövetkezett átalakulásokat, mint például a csökkenő gazdasági aktivitást, a módosult korstruktúrát, az iskolázottsági szintek differenciálódását mutatják, valamint a munkaidő-szabályozás jellemzőit, a gazdaság ágazati összetételének, a gyerekszám változásainak hatását, később pedig utalnak a privatizációs folyamatokra, a versenyszféra és a piac bővülésére.

Az időfelhasználásban pedig a 90-es évektől már nem a társadalmi idő – szabadidő dichotómiája uralkodik, hanem a szabadidő társadalomé (Falussy).^{^[71]} Ennek megfelelően részben a mintavételben, részben az időmérleg fő típusainak megnevezésében történt változás a 2009/2010-es felvételkor.^{^[72]} A mintában ettől kezdve a 10-84 éveseket kérdezték, viszont a korábbi 40 és 43 ezres naplózás helyett 13 ezer komplex kérdőív készült. A felvétel háztartási, személyi kérdésekből és az ehhez tartozó naplóból állt, melynek tartalma letisztult: a naplót vezető rögzítette a tevékenység kezdetét, azt, hogy kinek a részére, hol végezte azt, közlekedett-e (hol, mivel), kikkel együtt cselekedett, még kik voltak jelen és milyen további, de egyidejű tevékenységet végzett.

A feldolgozás a fő tevékenység-típusok szerint történt: társadalmilag kötött, fiziológiai kötött és szabadon végzett tevékenységek.

A hazai szociológia fejlődésének egyik jellemzője, hogy a szakemberek egy jelentős csoportja munkásságának több évtizedét az időfelhasználás változására, elemzésére fordította, összehasonlító vizsgálatok kidolgozására és értelmezésére szentelte, megtartva a nagymintás kérdezésből fakadó számos előnyt – de utólag elmondható – korlátot is. Az időmérleg egyúttal kivívta a statisztika és a sokváltozós társadalomkutatási módszerek között az elsőbbségét, ami csak a 2000-es évektől csökkent. Megerősödtek viszont azok az elméleti írások – többnyire esszék, ld. például Losonczi^{^[73]} könyveit, tanulmányait - , amelyek a változó világban eligazodást keresők számára igyekeznek magyarázatokkal szolgálni a könyörtelenül múló időről, mint jelenségről, filozófiai, vagy természettudományos kérdésről. Az empirikus és az elméleti kutatóknak nem sikerült sem egy viszonylag kellő mélységű és szélességű fogalomban megegyezni az idővel kapcsolatban, sem pedig feloldani azt az arányeltolódást, amely a szabadidő és a flow megértésére irányult.^{^[74]}

Egy nyelvi, jelentésbeli különbséget is számba kell vennünk. A magyar nyelvben a szabadidő kifejezést használjuk minden szabadon végzett tevékenység eltöltésére szánt idő meghatározásakor, míg az angol nyelvben elválasztják a leisure, illetve a free time fogalmait. A fogalmak magyarázatához Vitányi Iván gondolatait idézzük: „A free time pragmatikus fogalom. Ha a mindennapi embernek van egy kis szabadideje, csinál benne valamit, ami ízlésének és lehetőségeinek éppen megfelel. A leisure azonban valami más. Benne az ember a szabadság érzését és lehetőségét teljesíti ki. Szabadságot arra, hogy megvalósítsuk magunkat. A munkaidőben az ember azt végzi, amit muszáj, a leisure értelmében vett szabadidőben pedig szabadságát gyakorolja.(Vitányi 2001:4)”^{^[75]} Felmerül azonban egy újabb kérdés: lehet-e a szabadidőt a kilencvenes években a munka ellentéteként értelmezni, vagy a szabadidős tevékenység önálló értékké vált, s ezzel önálló életre is kelt? Visszatekintve egyértelműen kiderül, hogy erre az időszakra végérvényesen megszűnt és értelmét vesztette a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás típusú időfelosztás.

Az utolsó száz év gyökeresen átalakította az ember és az idő viszonyát. Az időszemlélet eddig azon a „bizonyosságon” alapult, hogy az idő egyetlen racionális folyamatot alkot, amelyben az egyidejűség és az egymásutániság pontosan meghatározható, és hogy a fejlődés elve a természetben és a társadalomban egyaránt feltétlenül érvényesül. Most ez a feltétlenség rendült meg. Kérdésessé és kétségessé vált az idő mibenléte, szerepe és az ember hozzá való viszonya.

A változásnak három tényezőjét kell kiemelnünk:

- az első az idő relativitásának elve ^{^[76]}

- a második, hogy mindezzel párhuzamosan (és nem a relativitáselmélet következtében) a társadalom és az ember számára adott idő feltétlen racionális rendezettsége az osztálytársadalmak fejlődésével megbomlott.^{^[77]}

- a harmadik tényező a filozófiában, tehát az ember legáltalánosabb értelemben vett szellemi magatartásában nyilvánul meg.^{^[78]} képviselője Heidegger.^{^[79]}

Hasonló fordulat következett be a tér szemléletében is. Itt is megszűnt a központosított racionalitás és egy mindent egyazon módon egybefonó homogén térháló képzete, hogy helyébe az egymással is összeütköző terek ellentmondásos viszonya lépjen.^{^[80]}

De vajon mennyire tekinthetjük az így kibontakozó idő- és térszemléletet harmadfokúnak? Éppúgy nincsen rá egyértelmű válasz, mint az eddigi esetekben. Ha figyelmesen olvassuk Csíkszentmihályi Mihálynak a flow-ról írott könyvét, a szabadidő elvesztegetéséről szólva fejti ki, miben látja a munka és a szabadidő különbségét, valamint az áramlatélményt. „…a munkába – ugyanúgy, mint az áramlattevékenységekbe – bele van építve a cél, a egzakt mérési módszerek. Amint a mennyiségi adatok felhalmozódtak, szükségessé vált minőségi értékelésük is. Ehhez azonban magának a szabadidő-kutatásnak is túl kellett lépnie a szabadidő szűkös felfogásán. A különböző társadalmi rétegek és csoportok szabadidő-felhasználását sem tudjuk érdemlegesen elemezni A szabadidő viszont szervetlen és sokkal nagyobb erőfeszítést igényel élvezetessé alakítani azt…

A szokásokat és ismereteket igénylő, szabályokat és célokat felállító hobbik, melyekhez valódi érdeklődés és belső fegyelem is kell, a szabadidőt valóban azzá varázsolják, aminek lennie kell: rekreációvá … Az áramlatélmény, amely képességek használatából ered, fejlődést eredményez; a passzív szórakozás nem vezet sehová… Azt az energiát, amit valódi célok megvalósítására használhatnánk, olyan ingerkombinációkra vesztegetjük, melyek csak utánozzák a valóságot…

A visszacsatolás, a szabályok és az elvárások, melyek mind arra bátorítják az embert, hogy elmélyedjen, hogy összpontosítson és átadja magát neki (ti. a pihenésnek – a szerző).

(Csikszentmihályi 1997:228-229)”^{^[81]}

Mindez nagy hatással volt a magyar szabadidő kutatásokra.^{^[82]}

A fentiekből következően a szabadidő változását, mint életmódváltást lehetett vizsgálni strukturális szempontból. Ennek a felfogásnak integráns része, hogy nem elég felsorolni a különböző időféleségekben végzett tevékenységeket, sőt végzésük gyakoriságát sem, hanem összefüggésüket, szerkezetüket, modelljüket is meg kell rajzolni. Másképpen fogalmazva: mely tevékenységek mely más tevékenységekkel járnak együtt. Így az egyes struktúrák elénk tárják egy-egy csoport, közösség életmódját, amikor pedig a struktúrákat hasonlítjuk össze egymással, eljutunk az életformatípusokhoz, vagy modellekhez.

Az elemzett időszakban a Művelődéskutatóban, majd az MTA Szociológiai Kutatóintézetében végzett életmód- és szabadidő-kutatások esetében a tevékenységlistás módszert választották, és mélyinterjúkkal, strukturált interjúkkal egészítették ki. Döntésüket az indokolta, hogy az időmérleg – bár valóban hiteles képet ad egy-egy csoport vagy akár egy ország időfelhasználásáról, de – kevésbé alkalmas a szerkezet felvázolására. Ehhez célszerűbbnek látszott a tevékenységlista alkalmazása.^{^[83]}

1972-től Vitányi, Józsa, Lipp, Sági, Tibori^{^[84]} öt évenként felkeresték a lakosság egy-egy speciális körét (munkások, fiatalok, idősek), hogy megtudják, szabadidejükben mivel foglalkoznak.^{^[85]}

A kezdetben (Andorka, Falussy, Vitányi)^{^[86]} 64 elemet tartalmazó tevékenység-lista 1987-ben 87-re bővült. Ezt a mérést az MTA Szociológiai Kutatóintézetében 1992-ben – bár feltételezték, hogy túlzott az elemszám – megismételték. Látva az adatok szórását, a tevékenységlistát redukálták két lépésben. Az első áttekintés után 39, majd 21 tevékenységet hagytak meg, és használták a családkutatásokban és magatartás vizsgálatokban egyaránt. Ennek a módszertannak köszönhetően a különféle családtípusok is leírhatók: tradicionális, polgári, a gazdasági kényszer modellje, az emancipált család.

Az életforma és az időélmény együttes vizsgálata egy új, differenciált tipológia kidolgozását eredményezte (Vitányi 1984),^{^[87]} ahol a társadalom három fő és több almetszete rajzolható meg a tevékenységek és az idő függvényében:

első fokú az a hagyományos életmód, amely a polgárosodás előtt háborítatlan volt;

amelyből alkalmanként leválik egy ún.

átmeneti fokozat, amely ugyan passzív, instabil, de bizonyos elemeiben

átlépésre ösztönöz;

második fokú életforma három alfajra bomlik:

a) kapaszkodó, a rekreációt előtérbe helyező, stabilitásra törekvő, de nem-

autentikus,

b) nyitott, felhalmozó (akkumulatív), stabil életforma,

c) [az a) és b) együttes megjelenése a nem-autentikus életmód vulgáris

változata]

harmadik fokú, amikor az egyén autonómiája érvényesül szükségletei kielégítésekor,

ezt a formát Vitányi emancipatív-iniciatív módnak is nevezi.

A felosztásban érvényre jut a kreativitás és generativitás korszerű felfogásán túl az időélmény áramlásának (Csíkszentmihályi – flow) és a habitus- és mezőelméletnek, illetve a kulturális tőke szerepének komplex értelmezése (Bourdieu).

IV. Rendszerváltás

Az ún. rendszerváltást követően másként vélekednek a hetvenes, nyolcvanas évek életmód kutatásairól. Vörös Miklós^{^[88]} 1998-ban Losonczi Ágnesről írott kritikájában megfogalmazza, hogy a békési vizsgálat pontos látlelet, de az életmódminták továbbélésének vizsgálatára, okainak feltárására már nem vállalkozik, miközben a társadalom rétegződésének leírásakor a kortárs Bourdieu által kidolgozott tőkeféleségekre (gazdasági, kulturális) alapozza modelljeit. Viszont a szükségletek három típusát – táplálkozás, lakberendezés, autóhasználat – konkrétabban is megvizsgálta: „… elemzései a magyarországi fogyasztáskutatás legjelentősebb eredményei közé tartoznak”.[2]

Más aspektusú vélemény is megjelenik, szintén 40 évvel a vizsgálati eredmények közzététele után. „Losonczi Ágnes célja az emberközpontú, a létviszonyokat azok totalitásában feltáró társadalomkritika kidolgozása volt (vö. Losonczi 1977:725-742). Ez az emberközpontú kutatási program egyszerre tekinthető az empirikus-analitikus társadalomkutatás szempontjából műkedvelőnek, a megértő társadalomtudomány felől nézve pedig az emberi élet szerves egységét annak totalitásában rekonstruálni igyekvő holisztikus és humanisztikus megismerési kísérletnek… Losonczi Ágnes az élethelyzetek és a rájuk adott válaszok összefüggéséből a mindennapi élet gondjain úrrá lenni próbáló egyének tudattalan és tudatos stratégiáit vizsgálja. Kérdése, hogy a mindennapjaik során hogyan élnek az emberek. Ez a nézőpont Kemény István életformára összpontosító kutatói érdeklődéséhez áll a legközelebb, a legtávolabb pedig azoktól a megkülönböztetésektől, amelyek mintegy felülről, a ’rendszer’ vagy a ’struktúra’ felől letekintve vizsgálják az egyének, háztartások, családok életkörülményeit, életfeltételeit – s csoportosítják őket az élethelyzet hasonlósága vagy eltérése alapján osztályokba, rétegekbe vagy más, valóságos csoportot látni kívánt, nominális kategóriákba. Mind a gazdasági-rendelkezési hatalom szempontjából kialakított, társadalomkritikai élű osztályelemzések (a hetvenes évek első felében mindenekelőtt Szelényi Iván és Konrád György, illetve Kolosi Tamás munkái) mind az objektív élethelyzet és életkörülmények szerinti tagozódásra fókuszáló réteg- és munkajelleg csoportosítás (Ferge Zsuzsa, Hegedűs András, Andorka Rudolf) szem elől téveszti azt a kérdést, ami iránt igazán csak Kemény István és Losonczi Ágnes érdeklődik: ténylegesen mit kezdenek az emberek objektív élethelyzetükkel”.^{^[89]}

Érzékelhetően megváltozott a kutatók érdeklődése az életmóddal, életstílussal, életvitellel kapcsolatban. Inkább másodelemzésekre vállalkoznak hosszas terepmunka helyett, aminek költségei is szerényebbek, s a főtémák (identitás, egyenlőség – egyenlőtlenség, nemi szerepek, edukációs lehetőségek, munkaerőpiaci kilátások stb.) mellett altémaként szerepel az életmódnak, a kultúra funkciójának, minőségének vizsgálata. Míg a 90-es évektől inkább az utánzás jellemezte a témaválasztást, a 2000-es évektől a pályázati rendszerek és a támogatási források befolyásolták a kutatásokat. A nagymintás kérdezések helyett a pilot studyk váltak elfogadottabbá mind a szakmai, mind pénzügyi támogatottságukat illetően. A kutatási dokumentációk egy része azonban megőrződött, így több doktorandusz számára nemcsak a másodelemzés, hanem az utánzás (kisebb mintán bizonyos témák ismételt vizsgálata), a felfedezés lehetősége megteremtődött.

4.1. Kultúrpolitika és stratégia, avagy az életmód- és kultúrakutatások hasznosulása

A nyolcvanas évektől gyakorta számon kérték a támogatók és a hatalomban lévők a kutatóktól, miben és hogyan hasznosíthatók azok az eredmények, értékelések, amelyeket vizsgálataik alapján közzétesznek. De a felhasználók, az alkalmazók (pl. oktatók, a kultúraközvetítő intézményekben dolgozók) is egyre erőteljesebben sürgették a hazai kulturális politika és finanszírozási rendszer átalakítását, a szemléletváltást. Művelődési mozgalmak fejlődtek ki a régi népművelési koncepciók megreformálására, megindult a nemzetközi kulturális trendek és módszerek adaptálása a közösségszervezésben, - építésben, a kulturális tartalmakban, függetlenül attól, hogy az ősi forrásokhoz, vagy a beat, rock, pop kultúrához közelítettek, ide értve a mindennapok kultúráit is. A körök, csoportok autentikus forrásokat kerestek, hiteles személyeket vontak be, illetve kezdték kidolgozni a kor igényeinek megfelelő közösségi művelődési tartalmakat.^{^[90]} A részek kimunkálása mellett a szintézisteremtésre is megérett a helyzet. Ebben Vitányi Iván vállalt főszerepet és több évtizeden keresztül érvelt a kultúrpolitika átalakítása mellett. Tagadhatatlanul sokszor volt ebben napi politikai harc, reflektálás a merev döntésekre. Ennek értelmezése azonban egy másik dolgozat tárgya, itt arról érdemes összefoglalóan szólni, milyen stratégiát vázolt föl Vitányi a pluralizmus jegyében. Gondolkodását arra alapozta, hogy a társadalmi reformok hátterében a kulturális, művelődési tevékenységek állnak, melyek egyrészt az állam és az értelmiség paradigmájából következnek (értsd: a kultúra megőrzése, a felvilágosító és az identitásépítő jellege), másrészt a piac követelményei szerint alakulnak (business-kultúra, a jóléti állam, a mindennapi élet kultúrája). A rendszerváltás előtt megfogalmazódik a civil közösség igényének, akaratának kifejezésre juttatása, intézményesítése, majd annak kimondása, hogy a rendszerváltáshoz olyan kulturális stratégiára van szükség, amely egyben az oktatás s a kultúra paradigmája, melyet a civil társadalom valósít meg.^{^[91]} A szellemi közeg, amely fogékony volt Vitányi egyharmad-ország elemzésére,^{^[92]} ugyanakkor a centrum-periféria vagy a félfeudális viszonyok értelmezése is összekapcsolódott a kultúra és a kulturális irányítás reformjának igényével.

Vitányi több szinten kidolgozta azt a kultúrpolitikai stratégiát, amely a társadalom elsőfokú közösségeire és szervezeteire támaszkodva olyan működést feltételez, melyben a primer közösségek és a mindennapi élet szerves kulturális egységben működnek. Ez a 80-as évek elején körvonalazott program a 2000-es évekig mintául szolgált, majd a megváltozott társadalmi, gazdasági feltételek, a humán értelmiség szerepének eliminálása következtében háttérbe szorult. A kultúra művelőinek, intézményeinek hálózati struktúrája felbomlott, helyébe nem, vagy csak részleges funkcióval és koncepcióval alakultak alkalmi társulások, melyek többnyire egyéni értékek és érdekek mentén szerveződtek. Mondhatjuk: sic transit gloria mundi.

^{^[1]} Weber, M. (1970) Állam, politika, tudomány. Bp. Közgazd. és Jogi K.

^{^[2]} Dahrendorf, R. (1994) A modern társadalmi konfliktus. Bp. Gondolat

^{^[3]} Veblen, Th. (1899) The Theory of the Leisure Class. UK. Macmillan

^{^[4]} Hoggart, R. (1975) Művelődés, gondolkodás, szokások. Bp. Gondolat

^{^[5]} Bourdieu, P. (1978) A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Bp. Gondolat

^{^[6]} Hradil, S. (1987) Társadalmi helyzetek és miliők: egy fejlett társadalom struktúrájának elemzése. Gecser O. (szerk.) Társadalmi rétegződés olvasókönyv. Bp. ELTE

^{^[7]} E kötet bevezetőjében Szabari Vera részletesen kitér a pártállam és a szociológiai, és az ideológia viszonyára, amit e fejezetben a bemutatásra kerülő kutatásokkal, intézményi témaválasztásokkal igyekszünk még hangsúlyosabbá tenni.

^{^[8]} Ld. a későbbiekben tárgyalt, és Szabari Vera által is elemzett Ferge-féle munkajelleg-csoport tipológiát.

^{^[9]} Ld. részletesebben, ebben a tanulmányban, a II. fejezetben tárgyalt időmérleg felvételeket.

^{^[10]} Ld www.szociologia.hu/dynamic/9503szanto_eletmod, ill. Szabari Vera szakmatörténeti interjúját a 20. sz. hangja archívumában

^{^[11]} Somlai Péter véleménye szerint az MTA Szociológiai Kutatócsoportjában működött egy rejtett program, amely nem az MSZMP határozatainak megismerésére ösztönözte a kutatókat, hanem arra, hogy +ismerjék meg a társadalmi valóságot”. Így a csoport tevékenysége részben ellenzékivé vált, de ezt Aczél György sokáig nem kifogásolta.[ Ld. Konrád György (1969) A látogató című szociográfiai ihletettségű, keserű regényét.]

^{^[12]} Bourdieu,P. (1978) A társadalmi egyenlőtlenség újratermelődése. Budapest, Gondolat

^{^[13]} www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/pdf/idomerleg_mod

^{^[14]} Andorka R. – Falussy B. (1982) Az időmérleg változásai 1963–1977. Szociológia, 3. sz.

^{^[15]} Az életmód fogalma ekkor még közelebb állt a családkutatáshoz. A kutatók szerint a családot, mint intézményt vizsgálva eljuthatnak a tágabb társadalmi összefüggések megértéséhez.[ld. ebből a gyöngyösi felvételből készült H.Sas Judit (1976) Életmód a családban. Bp. Akadémiai K. könyve.] A másik – filozófiai – vonulata a kutatásoknak a mindennapi lét fogalmát értelmezte több aspektusból [ld. Heller Ágnes (1970) A mindennapi élet Bp. Akadémiai K., melynek hátterében Lukács György társadalomontológiai elmélete állt.]

^{^[16]} Feljegyzés a konkrét szociológiai kutatások helyzetéről. (1962. márc.) MTA Levéltár

^{^[17]} Losonczi Á. (1977) Az életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben. Bp. Gondolat

^{^[18]} im.

^{^[19]} Losonczi Á. (1969) A zene életének szociológiája. Bp. Zeneműkiadó

^{^[20]} www .szociologia .hu /dynamic /9903 imre .htm

^{^[21]} Tibori T. (2011.07.19-25.) Losonczi Ágnes pályaútja és módszerei. Szakmatörténeti interjú. OTKA 77566

^{^[22]} ld. 13. lábjegyzet

^{^[23]} H. Sas Judit (1968) Emberek és könyvek. Bp. Akadémiai; H. Sas Judit (1972) Az emberi viszonyok alakulása a családban. Bp. Akadémiai

^{^[24]} H. Sas Judit (1995) im.

^{^[25]} OSA Archívum. H. Sas 409_12

^{^[26]} https ://20 szazadhangja .tk .mta .hu /gyerekrajzok

^{^[27]} Kovács Kamilla (2015) Az 1978–1981. közötti Orion kutatásról. www .socio .hu .3, sz. 140-146.

^{^[28]} H. Sas Judit (1984) Nőies nők és férfias férfiak. Bp., H. Sas Judit (1983) A családi szocializáció néhány problémája. Bp. Országos Egészségnevelési Intézet.

^{^[29]} H. Sas Judit (1995) Szubjektív történelem, 1980–1994. Bp. MTA Szociológiai Kutatóintézet, Societas Alapítvány

^{^[30]} im. uott

^{^[31]} H. Sas J. (2002) „Egy napom tíz év múlva”. Educatio. Ősz. 365-383.

^{^[32]} KSH, MTA SZI, ELTE Szociológiai Tanszékcsoport, MÜKI stb.

^{^[33]} „A társadalmi struktúra, az életmód és a tudat alakulása Magyarországon” (1985) OTTKT főirány. A kutatási beszámolók összefoglalását készítette Csepeli György, Somlai Péter. On-line: http ://www .fszek .hu /szociologia /csepeli /csepeli _gyorgy _somlai _peter _a _tarsadalmi _struktura .pdf

^{^[34]} Vitányi Iván 1969 Beat. Budapest, Zeneműkiadó.

^{^[35]} Józsa Péter 1979 Kulturális blokkok. Budapest, Népművelési Intézet, 455 oldal.

^{^[36]} Ferge Zsuzsa (1969) Társadalmunk rétegződése: elvek és tények. Budapest, KJK, Társadalmi rétegződés Magyarországon (1966)(Mód Aladárné, Ferge Sándorné, Kemény István). Budapest, KSH Losonczi Ágnes (1967) A zene és a falu mindennapi élete. Népművelési Értesítő. 1967/1, 1-19.

^{^[37]} Utasi Á. (1984) Életstílus csoportok, fogyasztási preferenciák. Bp. MSZMP K, Losonczi Ágnes (1967B Társ.tud. Int.

^{^[38]} OSA Archívum. Utasi Ágnes 409_10. Szakmatörténeti interjú. Készítette: Tibori Timea 2011.09.21-22. ,

Gyűjteményleírás: Tibori T. (2017) Utasi Ágnes szociológusról és a gyűjteményről. www .socio .hu, 3. sz. 86-95.

^{^[39]} Utasi im 87.

^{^[40]} im. 19-20.

^{^[41]} Vörös M. (1996) Fogyasztás és kultúra. Replika. 21-22. sz. 77-79.

^{^[42]} Előzmény: Ferge Zsuzsa – Kemény István – Láng Györgyné – Mód Aladárné (1966) Társadalmi rétegződés Magyarországon. 15000 háztartás 1963. évi adatai. Bp. KSH., következmény: Ferge: munkajelleg-csoport modellje

^{^[43]} Kozák Á. (2011) A fogyasztói életstílus leírására szolgáló kutatási megközelítések kritikai elemzése. Pécs, PTE, Doktori értekezés.

^{^[44]} Vitányi 1981 Társadalom, kultúra, szociológia. Budapest, Kossuth, 451 oldal, és Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor 1983 Értékrendszereink. Budapest, Kossuth, 269 oldal.

^{^[45]} Vitányi Iván 1983 Vitairat a mai magyar művelődésről. Budapest, Gondolat, 253 oldal.

^{^[46]} Vitányi 1981, im. 104-105.

^{^[47]} Országos Távlati Tudományos Kutatási főirányok (1-6.) 1973–1984.

^{^[48]} Vitányi, im. 1981.

^{^[49]} Lendvai Ernő 1968 Dualité et synthèse dans la musique de Béla Bartók (Dualitás és szintézis Bartók műveiben). In Kepes György ed. Module, proportion, symetrie, rhythme. Bibliotheque de synthèses, 4. Bruxelles, La Connaissance, 174-193.

^{^[50]} Józsa Péter – Leenhardt, Jacques 1981 Két főváros – két regény – két értékvilág. Budapest, Gondolat Kiadó.

^{^[51]} Népszerű művek világképe I–II. Szerk. B. Vörös Gizella 1983 Budapest, Művelődéskutató Intézet, 230 és 372 oldal.

^{^[52]} Állami Áruház. Szerk. B. Vörös Gizella 1986 Budapest, Művelődéskutató Intézet, 228 oldal.

^{^[53]} Tokaji András 1979–1983 Tömegdal Magyarországon, I–V. Budapest, Művelődéskutató Intézet.

^{^[54]} Sági Mária 1979 Két tanulmány a kreativitás problémáiról. Budapest, NI. /kézirat, stencil/.

^{^[55]} Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor 1978 Kollektív irodalmi alkotás. Az esztétikai megismerésmód taníthatóságának feltételeiről. Kultúra és Közösség, 1–2:223-240.

^{^[56]} Vitányi Iván 1969 A zene lélektana. Budapest, Zeneműkiadó.

^{^[57]} Lévai Júlia – Vitányi Iván 1973 Miből lesz a sláger? Budapest, Zeneműkiadó.

^{^[58]} Sági Mária 1980 Művelődés és személyiség. Budapest, Művelődéskutató Intézet.

^{^[59]} Tibori Timea 1981 Kutatási terv az esztétikai befogadás vizsgálatához. Budapest, Művelődéskutató Intézet, 72 oldal.

^{^[60]} Vitányi Iván – Sági Mária – Lipp Márta 1982 A kultúra közvetítése a családban. Budapest, Művelődéskutató Intézet, 311 oldal.

^{^[61]} Bessenyei István – Heller Mária 1984 Áruesztétika és tömegkultúra. (Szöveggyűjtemény). Budapest, Művelődéskutató Intézet.

^{^[62]} Szalai S. (1970) Idő a mérlegen. Bp. Gondolat

^{^[63]} Az időmérleg alkalmazásának előzményei Szalai Sándor munkásságával függenek össze. 1947-1950 között az MTA Tudományos Tanács tagja, így alkalma volt az I. UNESCO konferencián (Helsingör,1949. dec.) az munkavállalók időfelhasználásával kapcsolatos mérésekről tapasztalatot szerezni. Uitt a felnőttképzés tekintélyének neveléséről, és az élethosszig tartó képzés kiszélesítéséről döntöttek, melyben később a magyarok kiemelkedő eredményeket értek el.1961-ben részt vesz Lazarsfeld bécsi szemináriumán Ferge Zsuzsával, Cseh-Szombathy Lászlóval és Surányi Bálinttal, ahol a munkáséletmód részeként az időfelhasználás is téma volt. 1966-1972. között az ENSZ Kutatási és Oktatási Intézet (UNITAR) kutatási igazgatóhelyettese, és ebben a pozíciójában már meg tudta szervezni a hazai időmérleg felvételt.

^{^[64]} Sorokin, P.A. 1889-1968) Az agrárkérdés című munkájának alapja az időmérleg volt, melyet a mezőgazdaság statisztikai adatainak elemzésével egészített ki. Nevéhez fűződik a társadalmi rétegződés és mobilitás, valamint a társadalmi ciklusok elméletének kidolgozása. Módszertani újítása: listázás, indexálás, fogyasztói kosár kialakítása. 1923-tól részt vett Sorokin a konjunktúra-kutatásokban, később nemzetközi összehasonlító vizsgálatokban. Elemzései egyre kritikusabbá váltak, emiatt az USA-ba kellett emigrálnia. Nagy hatással volt a kortárs szociológusokra, pl. Parsonsra, később a magyar kutatókra.

^{^[65]} Sztrumilin, Sz.G. (1922-1966) a parasztok háztartásaiban végzett idősoros, 90 tevékenységre kiterjedő, szabályos mintavételen alapuló kérdezést végzett.

^{^[66]} Szalai S (1972) Idő a mérlegen. Budapest, Közgazdasági Kiadó

^{^[67]} Érdemes rámutatni arra is, hogy teljesen magánjellegű tevékenységeink időpontjának és időtartamának meghatározása végett megállapítsuk, mennyi ideig olvasgattunk, reggeliztünk, játszottunk gyermekeinkkel, vagy hány órakor csókoltuk meg kedvesünket. Effajta magántevékenységeinkkel kapcsolatban általában csak akkor „nézzük az órát”, ha valami más dolgunk van – már nem a magánéletben, hanem a tevékenységek idejét és tartamát óra és perc szerint meghatározó ’nagy társadalomban’. Akinek tapasztalatai vannak a társadalmi tevékenységek időbeli megoszlásával kapcsolatos szociológiai vizsgálódások terén, jól tudja, hogy kérdőíves vagy kikérdezéses technikák alkalmazásánál milyen nagy nehézségekbe ütközik éppen az olyan napi tevékenységek tényleges időszükségletének megállapítása, amelyeket társadalmi kötöttségektől többé-kevésbé mentes szabad idejükben kedvük szerint, kötetlenül végezhetnek az emberek, illetve amelyek nem ékelődnek be két társadalmilag meghatározott időpontú kötelezettség közé. (Társadalmilag programozatlan, azaz nem munkarendhez, tanrendhez, menetrendhez vagy családi étkezések, nyilvános szórakozások kitűzött idejéhez és más efféle előírásokhoz igazodó tevékenységeink időtartamát és előfordulási gyakoriságát illetően pusztán memóriánk összegező erejére támaszkodó megállapításaink notóriusan megbízhatatlanok. Ha például a kísérlet kedvéért megkérdezünk pár embert, mennyi ideig szokta reggelente a fogát mosni, többnyire ilyen válaszokat kapunk: 1 percig, 2 percig, 3 percig. A valóságban – mint óránkra pillantva könnyen megállapíthatjuk – igen nehéz ezt a hasznos tevékenységet 30-40 másodpercnél hosszabb időre elnyújtani… Azt azután már hozzávetőlegesen sem tudja az ember megbecsülni, hogy az elmúlt negyedévben hány olyan nap lehetett, amikor esett az eső. Ezért van az, hogy épp a kötetlen tevékenységekre vonatkozó szabadidő-vizsgálatokban nem szabad olyan kérdéseket alkalmazni, mint: ’Mennyi ideig szokott Ön…’, ’Milyen gyakran szokott Ön…’. Az így nyert válaszok alapján felépíthető időmérlegek tudományos értéke majdnem semmi. Napi tevékenységek időtartamát és előfordulási gyakoriságát vagy egyidejű megfigyeléssel és regisztrálással… lehet megállapítani, vagy pedig nagyobb, összefüggő tevékenységsorozatoknak – például az elmúlt nap egész történetének – friss emlékezetből eredő rekonstrukciója révén, ami lehetővé teheti a sokféle jól meghatározott időpontú és időtartamú, társadalmilag programozott cselekvés közé beágyazott kötetlen tevékenységi szakaszok viszonylag megbízható felmérését. Módszertanilag kellően megalapozott időmérleg-vizsgálatok mindig e kétféle alapeljárás kellő számú esetben való alkalmazásából – ’időfényképezés”, ’önnaplózás’ vagy ún. ’tegnap-interjúk’ lefolytatása útján nyert és sokoldalúan összevetett, ellenőrzött adatokból – indulnak ki.)

A fizikai idő uralma – szubjektíven véve – még a mi civilizációnkban is elsősorban munkahelyi foglalatosság és járulékai (munkahelyre való közlekedés stb.) időtartamára terjed ki, s ezen felül az ébren töltött napi időnek azokra a szakaszaira, amelyeknek a felhasználásmódját a nagy társadalom óraművének járása szabja meg, mint az ébresztőóra megszólalásától a reggeli munkába indulásig terjedő összes tevékenységet, a háztartási kötelességek idejét stb. Ami a napnak nem az alvás és más, kisebb időigényű fiziológiai szükséglet-kielégítések által lefoglalt óráiból még marad – ha marad –, az már többé-kevésbé szabad vagy felüdülési időnek számíthat, aminek során – ha valóban zavartalan és kötetlen – nem ketyeg bennünk hallhatóan a fizikai idő órája.”

^{^[68]} Falussy B. szerk. (2001) Az 1999/2000. évi életmód–időmérleg felvétel módszertani dokumentációja. Bp. KSH

^{^[69]} im.

^{^[70]} A nemzetközi célok főbb szempontjai egyben policy igényeket is megfogalmaztak: az időmérleg felvételek segítsék a családpolitikát, különös tekintettel a nők háztartásban és a munkaerőpiacon elfoglalt helyzetére, a gondozási stb. tevékenységre vonatkozóan, a munkaidő szabályozásának átstrukturálásában, a bel- és külföldi utazásokról, a turizmusról adjanak képet, valamint a kulturális, művelődési és szabadidős tevékenységekről.

Az életmód szempontjából – amely nem más, mint a hierarchikusan szervezett tevékenységstruktúrák összessége – az időfelhasználásnak azért van kiemelt szerepe, mert az nemcsak a napi tevékenységek mennyiségét, hanem minőségét is elkülöníti. A vizsgálatok azt mutatták, hogy döntő különbségek vannak az életmódban a nemek, az iskolai végzettség, a foglalkozás és a településtípusok alapján, de differenciálja a képet az egyén infrastrukturális ellátottsága, a munkaidő meghosszabbítása (ld. jövedelemkiegészítő foglalatosságok), a lakó- és munkahelyének településnagysága, a családi, baráti, szomszédsági és egyéb közösségi viszonyai, valamint a szabadidejének eltöltési módjai. A korszak merev tudománypolitikai korlátai ellenére éppen az empirikus életmód-felvételeken keresztül olyan struktúra- és rétegvizsgálatok folytak, melyek egyúttal a társadalmi változásokról, a mobilitási aspirációkról, végső soron a rendszer kritikájáról szóltak

^{^[71]} Falussy B. (2004) Az időfelhasználás metszetei. Bp. ÚMK

^{^[72]} Janák K. szerk. (2012) Időmérleg 2009/2010. Bp. KSH

^{^[73]}Losonczi Á (2009) Az ember ideje. Esszé az időről. Budapest, Holnap Kiadó

^{^[74]} Nemzetközi és hazai színtéren szinte egy időben kezdődtek a különféle idő-kutatások, és az elmúlt hat évtizedben jelentős eredményre vezettek. Kialakultak és standardizálódtak az lényeges fogalmak, ha csak magát a szabadidőt nézzük. (Voltak, akik szkeptikusan azt kérdezték, hogy lehet-e egyáltalában folytatni a szabadidő szociológiáját.) A szabadidő-kutatások olyan ponthoz érkeztek el, ahol maga a tárgy vált kétségessé. Ezért ki kellett a tárgyat szélesíteni, és az ember teljes időfelhasználását, teljes tevékenységrendszerét vizsgálni. Az egykori szabadidő-kutatók úgy mondják, hogy a tárgy most már a társadalom rendelkezésére álló egész időmennyiség (social time). Vagyis az ember viszonya az időhöz.

^{^[75]} Vitányi I (2001) A szabadidő új paradigmája. Budapest, MTA SZI. Kézirat

^{^[76]} Nem csupán abban a kikristályosodott formában, ahogyan Albert Einstein relativitás-elméletében megjelenik. A „felfedezés” és az élmény szélesebb ennél, és a fizika mellett egyidejűleg jelenik meg a filozófiában, sőt a közgondolkodásban is. Palágyi Menyhért például már 1901-ben (tehát Einstein előtt és tőle függetlenül) írta Metageometriájában, hogy a tér és az idő kontinuumot alkotnak, a tér három dimenziójához az idő adja a negyediket. Einstein ugyanezt az elvet teljese más oldalról kiindulva fogalmazta meg és bizonyította be. Azóta a közgondolkodásba is behatolt az a gondolat, hogy a bennünket körülvevő tér „n” dimenziós, amelyek közül csak egy az idő; olyan dimenziók is vannak, amelyekkel számolni tudunk ugyan, de valódi természetüket nem tudjuk szemléletesen megfogalmazni. Az idő relativitásából ebben az értelemben az következik, hogy az egyidejűség és egymásutániság nem feltétlen tények, hogy a szüntelen fejlődés nem eleve biztosított szükségszerűség, hogy az ember szubjektív időérzete nem azonos az objektív időfolyammal. A tér-idő kontínuum ugyanakkor azt is jelenti, hogy a világ végtelen ugyan, de nem határtalan.

^{^[77]} Szélsőséges formában olyan elgondolásokban is jelentkezett ez, amelyek vagy eleve tagadják a fejlődést, vagy a „történelem végéről’ beszélnek. De ha fenntartjuk a fejlődés tényét, akkor is el kell utasítani feltétlen jellegét, el kell ismerni a zsákutcákat, bukásokat, a félresikerült útkereséseket. Voltaképpen Lévi-Straussnak a másodfokú társadalmakról kialakított hasonlata (gőzmozdony-társadalmak) is kérdésessé vált, valamerre ugyan halad a társadalom, de már az sem biztos, hogy előre.

^{^[78]}

^{^[79]}Heidegger, M (1989) Lét és idő. Ford. Láng Rózsa et al. Budapest, Gondolat

Ezt fejezi ki az egzisztencializmus és leginkább Heidegger filozófiája, amelynek éppen az idő a központi fogalma. Ez a filozófia tükrözi azt a fordulatot is, amit a gondolkodás a korábbi századok racionalista gnoszeológiai kérdésfeltevésétől az ontológiai kérdésfeltevés felé tett. Az előbbieknek az volt a kérdése, hogyan juthatunk az igazság birtokába. Az utóbbinak, hogy mi maga a lét. A gondolat pontos képét adja a XX. századi modern és posztmodern ember küzdelmének egy új idő- és létélmény kialakításáért.

^{^[80]} A fizikusok és matematikusok szerint ez a tér plurális, elfogadja a nézőpontok sokféleségét és egyidejűségét. Az euklideszi térből a Bolyay-Lobacsevszkij-Riesmann-féle térbe megy át.

^{^[81]} Csíkszentmihályi M (1997) Flow. Az áramlat. A tökéletes élmény pszichológiája. Budapest, Akadémiai Kiadó 228-229.p.

^{^[82]} Tetten érhető a 80-as években az az elméleti megfontolás, hogy a rétegek, osztályok, avagy mezők közötti határok sohasem húzhatók meg világosan és végérvényesen, mivel valamennyi mező objektíve és szubjektíve folytonosan átrendeződő mikrokozmosznak tekinthető. Az átrendeződés objektív, amennyiben minduntalan újabb és újabb, egymástól elhatárolódó, de kölcsönhatásban lévő speciális tőkék jelennek meg, amelyek köré fokozatosan egy pozíciók által strukturált erőtér épül. Az átrendeződés szubjektív, amennyiben az egyének értelemmel, jelentéssel és tételekkel ruházzák föl ezeket az erőtereket. Ez a folyamatos mozgás ugyanakkor nem egy légüres térben, hanem az egymásba hatoló (interpretáló) és egymástól függő (interdependens) mezők társadalmi univerzumában történik.

Következésképpen tehát jól prognosztizálható az egyes társadalmi osztályokba/mezőkbe tartozók életmódjának, életstílusának, értékeinek és tevékenység-struktúrájának alakulása a különféle élethelyzetekben, döntésekben, választásokban. A kutatók feltételezték, hogy ehhez elég néhány domináns érték és tevékenység korrelációját megtalálni és ebből olyan modellek rajzolhatók meg, illetve a társadalom változása szempontjából olyan mozgások jósolhatók és tervezhetők, amelyek döntően befolyásolhatják a gazdasági és kulturális szerkezetváltozást.

Azt is figyelembe kellett venni, hogy a korábban sohasem tapasztalt gazdasági jelenségek, és a felgyorsult társadalmi és politikai változások még inkább kettészakították a mindennapiságot és az emberek természetes szabadságigényének, illetve élményének megvalósulását. A szabadidő tágulása (benne a participatív tevékenységek növekedése) valóban nagy problémát jelentett és jelent az emberi szabadság társadalmi megvalósulása számára.

Nem kétséges azonban, hogy emellett és ezzel szemben egy másik, ellentétes tendencia is érvényesült. A szabadidő növekedése egyrészt a jelek szerint maga is behatárolt, másrészt az emberek nem voltak felkészülve a megnövekedett, tartalmában megváltozott időmennyiség eltöltésére. Ezzel magyarázható, hogy az időnek csak kisebb részét használják föl autentikus szellemben, mint leisure-t, nagyobb részben a vulgáris szabadidő-magatartás pozícióit erősíti.

^{^[83]} Falussy B. (2001) Az időmérleg értelmezési korlátai és a tájékoztatási gyakorlat. Bp. KSH., Vitányi I. (1976) A szabadidő szociológiája. Bp. Gondolat

^{^[84]} Vitányi I. (1976) A szabadidő szociológiája. Bp. Gondolat

^{^[85]} Az egyes minták és elemszámaik: 1972-ben 485 fő, 1977-ben 368 fő, 1982-ben 729 fő, 1993-ban 1529 fő. A tevékenységlistás módszerrel azt kutatták, mely tevékenységeket végzi valaki és milyen gyakorisággal (vagy egyáltalán nem végzi), de nyomon követték azt is, hogy a választott elfoglaltságok mennyiben egyéniek vagy társasak. De főként arra keresték a választ, hogy egy kedvelt tevékenység mely más aktivitást vonz. Az adatok értelmezésekor figyelembe vették a KSH időmérleg-kutatásainak eredményeit, melyek a Művelődéskutató eredményeivel sok hasonlóságot mutattak, amiből adódik, hogy e két módszer kombinálása hasznos megoldást kínálhat. (A KSH a 2000. évi életmódkutatásában már átvette ezt a kérdezési módot.) Az életmód- és értékkutatásokban – különösen a hatvannyolcas események hatására és belső indíttatásból is – igen jelentős szerepe volt a kultúrának, az amatőr művészeti csoportoknak, a kulturális és művelődési intézmények látogatásának, amit figyelembe vettek az életmód megismerésében, elemzésében. Bár korlátozottabb volt a lakosság mozgáslehetősége, mégis az látszik a kutatások eredményeiből, hogy a kultúra tömegeket fordított viszonylagos rendszerességgel a művelődés, a szórakozás felé, a magányos időfelhasználást többnyire a társas aktivitások jellemezték. Emellett népszerű foglalatosság volt a barkácsolás, kertészkedés, házépítés, telekre járás stb. Viszonylag jól elkülöníthető még ebben az időben a munkára és a kedvtelésből végzett tevékenységre fordított idő, melyben kitüntetett szerepe volt a hagyományos szórakoztató intézmények látogatásának és az olvasásnak is (különösen a szépirodalomnak és az ismeretterjesztő műveknek).

Ha a mintákat tovább vizsgáljuk, a fentebb említett népes csoport felső határán olyanokat találunk, akik a kultúra legjavát említik, amikor szabadidős foglalatosságaikról és azok tartalmáról nyilatkoznak. Ők a rendszeres hangverseny- és színházlátogatók, de ott vannak a fontosabb kiállításokon, ha pedig nem az intézmények kínálatából választanak, szak- és szépirodalmat olvasnak, szívesen tanulnak idegen nyelveket, és érdeklődnek új ismeretek iránt, ugyanakkor nem idegen tőlük a kirándulás, az alkalmi sportolás és a ház körüli teendők ellátása sem. E két csoport együttesen a megkérdezettek közel egyharmadát tette ki.

Hasonló nagyságú azoknak a köre, akik kevésbé eljárók, kevésbé érdeklődnek az autonóm művészeti, kulturális alkotások iránt, de alkalmanként azért ők is szakítanak időt, hogy a megszokottól (kertészkedés, barkácsolás, kézimunkázás, telekre járás stb.) eltérően mással foglalkozzanak. Ezek részben olyan egyedül végzett tevékenységek, mint az olvasás, rejtvényfejtés, esetleg valamilyen gyűjtőszenvedélyen alapuló hobbi, sport stb. Differenciáltabb elemzés után ez az egyharmad is két részre különül el, van egy aktívabb, nyitottabb, és egy statikusabb, zárkózottabb csoport. Nevezhetjük őket otthonülőknek is. A harmadik harmadba azokat sorolták, akik alig, vagy szinte soha semmilyen szabadidős tevékenységet – amit a Művelődéskutató listáin szerepeltettek – nem választottak. Életük egyrészt a pénzkereső munkavégzésre, másrészt a semmittevésre, mint két szélsőséges elemre bomlott. A csoportok között erőteljes leszakadás, tevékenység csökkenés, egyoldalú választás lett egyre jellemzőbb.

^{^[86]} Andorka R., Falussy B. (1980) Időmérleg. A5-69 éves népesség időfelhasználása 1976/77-es évben. Bp. KSH

^{^[87]} Vitányi I. (1984) Egyharmadország. Bp. Magvető

^{^[88]} www .c 3.hu /scripta /scripta 0/replika /26/voros .htm

^{^[89]} doktori.tatk.elte.hu/Eber%20Mark%Aron%20disszertacio.pdf

^{^[90]} Pl. a táncház-mozgalom esetében a nagy zenei gyűjteményeket (Kodály, Bartók, Lajta) dolgozták föl és építették tovább, a táncok tanulásában Tímár Sándor és mások segítettek, a közösségfejlesztésben Varga Tamás és Vercseg Ilona jeleskedett, az amatőr képzőművészetben Papp Oszkár, Mezei Ottó vállalt fontos szerepet, Borbély Jolán, Foltin Jolán elévülhetetlen érdemeket szerzett a népi- és a bábművészet éltetésében, megújításában, Máté Lajos és Debreczeni Tibor a színjátszásban stb.

^{^[91]} Vitányi Iván 1983 Vitairat a mai magyar művelődésről. Budapest, Gondolat, 247 oldal, és Vitányi Iván 1983 A társadalmi-gazdasági fejlődés kulturális dimenziója. Budapest, Művelődéskutató Intézet, 178 oldal.

^{^[92]} Vitányi Iván 1985 Egyharmadország. Tanulmányok. Budapest, Magvető, 263 oldal.