Nagy Péter Tibor:A numerus clausus hetvenöt év után

 

 

 

Az érzületi antiszemitizmustól a törvényi korlátozás elfogadásáig

 

 

Az antiszemitizmus irodalma szinte parttalan: jelen tanulmány semmiképpen nem kíván egy új antiszemitizmus-elméletet felvázolni, legfeljebb felidézi azokat a hívószavakat, melyek alapján az olvasó beazonosíthatja a szerző álláspontját.

Az antiszemitizmus minden más kisebbségellenes mozgalomtól eltér abban, hogy egyes történeti korokban különböző funkciókat betöltve, különféle okoknál fogva, különféle intenzitással, de igen tartósan létezik, szemben a speciális történeti időszakhoz köthető antiliberalizmussal, antiszocializmussal stb.

Ugyanakkor azokkal a történeti interpretációkkal nem érthetünk egyet, amelyek valamifajta folytonosságot – szinte történeten kívüli állandóságot – tulajdonítanak Tiszaeszlárnak és a numerus claususnak, valamint a holokausztnak.

Ezt a folytonossági látszatot az kelti, hogy Magyarországon – talán még inkább, mint Ausztriában és Németországban – összetorlódnak az egyes társadalmi rendszerek, s így egymásra épül az egyes társadalmi rendszerekre jellemző, eltérő okú antiszemitizmus is. A középkor tipikusan felekezeti antiszemitizmusa még ott kísért a tiszaeszlári vádban, sőt a katolikus egyház 20századi állásfoglalásaiban is. (S hogy Püski sikerrel adhatta ki Bary József ügyész vérvádból kiinduló emlékiratait, azt bizonyítja: még az 1940-es évek antiszemita piaca is vevő volt a felekezeti-középkori típusú antiszemitizmusra.) (Kubinszky, 1976)

A tőkeellenes antiszemitizmus, a kora újkor ellentmondásos viszonya a pénzhez és a kereskedelemhez tovább kísért a hatékony gazdálkodásra életmódja és attitűdjei miatt képtelen, eladósodott magyar nemességben s a romantikus paraszti antikapitalizmusban egyaránt.

Ez a tradicionális antiszemitizmus magát a funkciót gyűlöli, s olyan társadalmat szeretne, ahol ez a – pénzzel és modernizációval kapcsolatos, "közvetítő" – funkció hiányzik.

A 20. századi zsidóellenesség fő motívuma – és ebben a liberalizmusellenes és szocializmusellenes antiszemitizmus megegyezik – azonban a funkciót valójában nem gyűlöli, hanem “irigyli": a funkció/pozíció megszerzésének ideológiája az antiszemitizmus, eszköze a zsidók kiszorítása az egyetemekről, egyes foglalkozási ágakból. (Szabó, 1970, 1981)

Az álláshelyek előzetes elosztásának módszere a dualizmus korában még működik – közszolgálatok a keresztény középosztálynak, magánszféra a zsidó középosztálynak –, de az álláshelyek már a tízes évekre telítődnek, Trianon pedig világossá teszi, sokkal kevesebb a státus, mint a jelentkező. (Szabolcs, 1965; Hajdú, 1980)

Ráadásul ezek a hagyományosan nagy részben zsidó középosztály által betöltött álláshelyek nemcsak státust, hanem hatalmat is jelentenek: hatalmat a társadalom ideológiai-politikai befolyásolásában, kulturális ízlésének befolyásolásában, s ez a zsidó sajtóval, művészettel, irodalommal szembeni fellépés gyökere. Másfelől hatalmat jelent a polgárosodó társadalomban mind fontosabb harmadik szféra – a kereskedelem, szolgáltatások, szállítás stb. felett. Harmadrészt: a hagyományos vitadöntési mód, a keresztény középosztálybeli bírák hatalmát garantáló perek helyett a modern polgári társadalomban megnövekszik a magán-megállapodások, a peren kívüli ügydöntések aránya, és ezért megnő az ügyvédek társadalmi befolyása. Negyedrészt: a társadalombiztosítás kiterjedése – hivatalnokai és alkalmazott orvosai – a nemzeti jövedelem növekvő aránya fölött rendelkeznek. (Lackó, 1981, 184.)

S ahogy a munkásmozgalom kicsiny és üldözött szektából érdemi politikai erővé válik: a századfordulón már felbukkannak azok, akik nacionalista, antiszemita ideológiát használva akarják a munkásmozgalmon belüli vezető pozíciókat megszerezni a képzettebb, jobban fizetett szakmunkásokkal, értelmiségiekkel szemben. Jellemző módon nemcsak az ellenzéki munkásmozgalomban, hanem még 1919-ben a Tanácsok Országos Gyűlésén is megjelenik antiszemita érvelés. (TOGY, 1919)

A tradicionális és modern antiszemitizmus torlódása következtében nem létezett olyan “zsidó stratégia" (cionizmus, asszimiláció a rendszer uralkodó köreihez, igazodás a radikális, ill. szocialista ellenzékhez, ortodox vallásosság stb.), amely megszüntette volna az antiszemiták fejében az antiszemitizmust.

A magángazdasági és közalkalmazotti állásokért Trianon következtében megnőtt versenyhelyzet, és a hagyományosan “zsidó" szférák ettől független jelentőségnövekedése gyakorlatilag az antiszemitizmus –hecckampányokon túlnövő – politikai megjelenését is elkerülhetetlenné tette. Mindez elég volt ahhoz, hogy a politikai életet hagyományosan domináló rétegek ne szálljanak szembe a “jobboldali kilengésekkel", s elég volt ahhoz is, hogy nyílt antiszemita programokat fogalmazó politikusokat támogassanak a végrehajtó hatalom bársonyszékeiben. Nem lett volna elég ahhoz azonban, hogy a Corpus Iuris Európába tagolódottságát büszkén hangoztató magyar középosztály a zsidóság erőszakos visszaszorításának eszközévé tegye a magyar törvényhozást.

A magyar jogállamiság nagy hagyományának kisebbségbe szorulásához az volt szükséges, hogy a gettóból kilépett zsidóság különböző képviselőinek elhelyezkedését a politikai, társadalmi erőtérben (azaz a polgári radikalizmus, a liberalizmus, a szociáldemokrácia és a kommunizmus támogatását) össze lehessen kapcsolni a középrétegek tudatában az ország széthullásával. A “nemzet" immár legitim módon kerülhetett szembe a “haladással", a nemzeti középosztály úrrá lett a belénevelt állampolgári egyenlőségeszmén: hallgatott érdekeire és – korábban szégyellt vagy visszafojtott – érzéseire, s zöld utat adott a zsidóság visszaszorításához.  S míg a konkrét kezdeményezést a numerus clausus létrehozására nem a kormány tette, hanem a jobboldali diákmozgalmak (Ladányi, 1981), ill. az egyetemi orvoskar (Heksch, 1952), e kezdeményezés “csendes tolerálása" a fentiekkel függ össze, és nem pusztán a jobboldal elől történő visszavonulással.

 

 

Miért éppen “egyetemi” numerus clausus?

 

 

Két kérdés várt megválaszolásra, miután elfogadhatóvá vált a magyar középosztály számára, hogy törvénnyel korlátozzák a “zsidóság térhódítását."

Az első: melyik szféra “vezényelheti le" a zsidóság háttérbe szorítását? A kommunizmus után vállalhatatlan volt a tulajdon korlátozása – így a zsidók tulajdonát még akkor sem lehetett volna elvitatni, ha a nagytőke nem játszott volna jelentős szerepet az Anti-Bolsevista Comitte támogatásában, s nem lett volna része az ország uralkodó elitjének. Szintén rendkívül súlyos feszültségeket keltő megoldás lett volna a magánmérnökök, ügyvédek, orvosok működésének felekezeti szempontokat felhasználó, kamarai típusú korlátozása, s ilyen helyek biztosítása a középosztálynak. Nyilvánvaló volt továbbá, hogy a menekült, munkanélküli államigazgatási tisztviselőket a gazdaság működésének fenyegetése nélkül nem lehetett minden további nélkül gazdasági – ügyvédi, mérnöki, kereskedelmi levelezői – állásokba elhelyezni.

Egyetlen megoldás maradt: “fiaikban kell megsegíteni" a magyar középosztályt az értelmiségi pozíciókért vívott harcban, azaz az oktatási szféra szelekciós mechanizmusán keresztül.

Az oktatási szféra pedig késznek mutatkozott a feladatra. Tudjuk, hogy már a tízes években, a politikai katolicizmus expanziója idején ez az apparátus volt leginkább kész jobboldali lépések bevezetésére. A tízes években az állam által kinevezett igazgatókról mondotta a tanáregyesület egyik előadója, hogy “ezek nagyobb része annak az elfogult gyűlölködő és önző szellemnek a katonája, mely a legintenzívebb felekezetieskedést vitte be az iskolába...ezért kell tehát minden haladásnak útját állani, ezért kell hasznos, liberális embereket mindenhonnan kiszorítani, ezért kell a derék, józan, és lelkiismereti kötelességeit mindig híven teljesítő magyar papságot lelki válságba kergetni, a tudományosan képzetteket zaklatni vagy legalábbis nem támogatni, ezért kell hirdetni, hogy Magyarországon a vallásosságot üldözik, ezért kell az iskolákra egy követeléseiben szerénytelen, de tehetségeiben szerény fiatal generációt zúdítani, melynek az állásokra, az előrehaladásra való éhségét mesterségesen fokozzák". (OKITEK, 1911, 257.)

Fontos volt az is, hogy az egyházak – köztük az antiszemitizmust elutasító vezetőkkel rendelkező református egyház – támogatását megszerezni egy oktatáspolitikai lépésnek nagyobb esélye volt, mint bármely más szféra esetében, hiszen a VKM tudott a legkönnyebben fizetni azért, hogy az egyházak ne emeljék fel szavukat – amennyiben esetleg akarták volna – a numerus clausus ellen. A templomjárási kötelezettséget az iskolakötelezettség részévé tették, megszilárdítandó a háború, illetve a forradalmak alatt megrendült egyházi befolyást a fiatalok körében.

A kérdés – miután beláttuk, hogy e lépés csak a VKM dolga lehetett –már csak az: hogyan dőlt el, hogy a szelekciót a középiskolai vagy az egyetemi felvételnél végezze-e az oktatási kormányzat. A döntést három tényező könnyítette meg.

Először is a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak egyébként is rendeznie kellett ezen hónapok egyik legsúlyosabb politikai feszültségét, integrálnia kellett a frontról visszatért jobboldali egyetemisták mozgalmait, melyek központi célkitűzése a zsidók kiszorítása volt. (Az izraelita hallgatók aránya a magyar felsőoktatásban 1871-ben 10,4, 1880-ben 20,1, 1890-ben 27,8, 1900-ban 28,4, 1910-ben 29,6% volt. S minthogy a zsidók a középiskolában, ill. az érettségin jobb eredményeket értek el, mint a nem zsidók, egy egyszerű – pl. teljesítményelvű – létszámkorlátozás még tovább növelte volna ezt az arányt.) Másodszor az a tény, hogy az egyetemi zártszám – az értelmiségi túltermelés jelszavával – az antiszemita cél néven nevezése nélkül is beterjeszthető és később védhető volt, valamint ehhez még az egyetemek professzori karának támogatását is meg lehetett szerezni. Harmadszor pedig az, hogy az egyetemi zártszám a gazdagabb – és ellenzéki magatartásuk esetén a rendszer számára veszélyesebb – izraelitákat kevésbé sújtotta, mint egy középiskolai, hiszen ők képesek voltak fiaik külföldi taníttatását finanszírozni, viszont tűrhetetlen lett volna számukra, hogyha fiaikat, lányaikat már gyermekkorukban külföldre kelljen küldeniük. A felemelkedő – és tömegével a keresztény középosztály számára igazi konkurenciát jelentő – zsidó alsó-középosztályt így is távol lehetett tartani az értelmiségi pályáktól, de mégsem kellett arra kényszeríteni őket, hogy még érettségit se szerezhessenek, ami nyilván elviselhetetlenné tette volna e rétegek jövőképét.

Áttérve tehát a numerus clausus előkészítésére: az egyetemi szférában a többféle eredetű antiszemitizmus összefonódását kitűnően tanulmányozhatjuk azon, hogy az izraelita hallgatók által egyáltalán nem látogatott katolikus teológia, s a “zsidókérdésben” fokozottan érintett orvoskar jár a mozgalom élén. Az is kitűnik, hogy az erőszakos hallgatói csoportok és az egyetemek vezetőinek kompromisszumában – azaz abban, hogy az egyetem maga segédkezik a hallgatók egy részének kiszorításában az “erőszak" elkerülése végett –, annak a kompromisszumnak az előképét kell látnunk, amit a különítményesek és Bethlen-ék kötnek majd meg. Az egyetemi tanácsok részben saját elveiket is feladják, hogy az egyetem ellenőrzését, a szelekció feletti kontrollt saját hallgatóiktól visszaszerezhessék. Nem véletlen, hogy a szélsőjobboldali hallgatósággal teljesen egyetértő Bernolák professzor – miközben előadja azt a módosító javaslatot, melynek révén a numerus clausus a zsidók megkülönböztetésének eszközévé válhatott – az egyetemi ifjúság visszafogását szorgalmazza. (Ladányi, 1981; Szegvári, 1988)

A második megoldandó kérdés az volt: hogyan vállalhatja a kormány az európai politikai botrányt, amit a törvényjavaslat várhatólag kivált, s hogyan őrizheti meg a párbeszédet a zsidó, ill. konvertita nagytőkével.

Erre a következő parlamenti játék bizonyult alkalmasnak. A benyújtott javaslat eredetileg ideológiailag “semleges" volt: pusztán a felvehető hallgatók létszámának miniszteri meghatározását tette lehetővé. Ezt a kormány a külföld s a magyar nagytőke előtt is vállalhatta. A teljes törvényszöveg – bizonyos források szerint előre lejátszott forgatókönyv alapján – két lépcsőben vált teljessé.

A törvényjavaslat – egyébként Klebelsberg Kúnó, későbbi kultuszminiszter, a pénzügyi bizottság akkori elnöke, s Vass József kalocsai nagyprépost, későbbi kultuszminiszter mint oktatási bizottsági elnök nevével is fémjelzetten – bizottsági javaslatok nyomán ölt ideológiai jelleget “az erkölcsi és nemzethűségi megbízhatóság" bekapcsolásával. A “népfajok és nemzetiségek arányszámának betartásáról" szóló indítvány – mely végül zsidóellenes törvényt csinált a numerus claususból – viszont már a plénumon hangzott el. (Más kérdés, hogy ezt a munkamegosztást már a kormánypárt értekezletén elhatározták, ahol a volt borsodi főispán, a párt alelnöke által vezetett csoport kisebbségbe szorult a bizottsági módosítással kiegészített eredeti javaslat támogatásával, s a Prohászka Ottokár püspöktől is támogatott módosító javaslat megtételével megbízták Bernolák professzort. (Ladányi, 152)

Az így kialakuló végleges törvényjavaslatot – tehát a kormánypárti értekezlet érdemi támogató döntése ellenére – csupán ötvenheten szavazták meg és heten szavaztak ellene. A képviselők fele sem volt jelen – erre az akkori házszabály lehetőséget adott. Erre nem elegendő az a magyarázat, hogy pl. a “csizmás" kisgazda képviselőket nem érdekelte a dolog. Összehasonlításul: a botbüntetés bevezetésének szavazásakor – ami pedig szintén botrányos volt – pl. százheten vannak jelen. Érdemes megemlíteni, hogy maga a kultuszminiszter és államtitkára – akik nem kerülhették el a jelenlétet – a numerus clausus törvény ellen szavaztak. Nincsenek jelen a szavazáson például Andrássy, Pekár, Friedrich, Bárczy, Beniczky, Hegyeshalmy, sőt – az opponáló kultuszminiszter, és az igennel szavazó Sokorópátkai Szabó István kivételével – a teljes hivatalban lévő kormány távol marad. Nincs jelen tehát maga Teleki, Bleyer, Korányi, Benárd, Nagyatádi sem. Nincsenek jelen az egykori és leendő kultuszminiszterek (a köznevetség tárgyaként bársonyszékbe ülő sportolót, Karafiáthot leszámítva) Apponyi, Dömötör, Vass, Klebelsberg, Ernszt.

E névsor mutatja, hogy sem a törvény mellett szavazni nem lehetett annak, aki tekintélyes politikus kívánt maradni, továbbra is nemzetközi színtéren óhajtott mozogni, sem ellene, aki fizikailag a különítményesekkel, társadalmilag pedig a numerus claususban érdekeltté tett magyar középosztállyal nem kívánt szembefordulni. Másfelől persze talán az sem véletlen, hogy amennyiben az ellenszavazók távol maradnak, a ház határozatképtelenné válik, így ők – köztük tehát Haller István kultuszminiszter – jelenlétükkel mégiscsak a törvény létrejöttét biztosították.

A törvényben – noha a képviselőházi vita persze egyértelművé tette a jogalkotói szándékot – sem a “zsidó", sem az “izraelita" szó nem szerepelt. A keresztényszocialista kultuszminiszter által kiadott végrehajtási rendelet a népszámlálás adatai alapján felsorolja a magyarországi nemzetiségi arányokat és az izraelita felekezetűek arányát! A dolog már statisztikailag is abszurdum volt: az izraelitákat egyetlen népszámlálás sem tekintette nemzetiségnek. Jogi szempontból még döbbenetesebb, hogy a miniszteri rendelet könnyedén megemlíti, hogy az izraelita felekezet ebben az esetben nemzetiségnek tekintendő. Úgy tűnik azt a hihetetlen fontosságú magyar alkotmányos elvet, hogy a nemzetiség és a felekezet semmilyen összefüggésben nem mosható össze, nem azonosítható – 1848 óta a legkülönbözőbb törvények alapultak ezen a jogi alapvetésen –, e miniszteri rendelettel semmibe vették.

Figyelemre méltó, hogy a numerus clausus nyílt támogatását egyébként nem szívesen vállaló bírói karnak “nem tűnt fel", hogy (kvázi-alkotmányerejű, hiszen az 1848-as áprilisiak annak számítottak) törvényt rendeleti úton módosítottak. S a jogállásukkal kapcsolatos kérdések “rendezési szintjére" oly kényes katolikus és protestáns egyházak sem emelték fel szavukat a veszedelmes precedens ellen. A numerus clausust tehát nemcsak liberális, vagy az állampolgárok egyenlőségéből kiinduló érveléssel lehetett volna támadni, hanem “semleges" jogászi eszközökkel is. Ez mégsem történt meg. S a néhány aktív polgári liberális politikuson kívül nem emelte fel szavát a magyar értelmiség, a magyar oktatáspolitikai elit többsége sem. Pedig az eredeti, orvoskar által kezdeményezett, egyetemi tanácstól támogatott javaslattal kapcsolatban már Imre Sándor, a neves protestáns pedagógia-professzor, akkori politikai államtitkár megjegyezte: “...hűtelennek mondják majd a nemzethez azt, aki haladást kíván. Erkölcsi szempontból pedig azt, aki nem köszön elég nagyot a papoknak." (Heksch, 619)

 

A végrehajtás "kétfrontos harca"

 

A numerus clausus végrehajtását elsősorban az egyetemi létszámadatok változásán és az ezeket kísérő anyagokon kísérhetjük figyelemmel. A törvény elvileg 6%-ot engedett – emlékeztetőül: az egyetemek és főiskolák hallgatóinak 1915-ben 30,9%-a volt izraelita – ehhez képest 1921-ben 12,6%-a, 1926-ban 9,4%-a volt izraelita.

Vidéken, elsősorban Pécsett nem hajtották végre teljes mértékben a numerus clausus antiszemita cikkelyét, bár a zsidó hallgatók aránya itt is csökkent. Ennek magyarázata feltehetően az, hogy míg Budapesten tényleg túljelentkezés volt, addig vidéki egyetemek hallgatókkal való feltöltése nem volt annyira egyszerű. A helyi elit érdekelt volt abban, hogy többen jelentkezzenek, mint akik azután ténylegesen járni kezdenek. A Budapestről kiszorított zsidóság nagyobb arányban kezdte meg ténylegesen vidéki tanulmányait, mint a – megszorításokkal nem ösztönzött – keresztény középosztálybéli ifjak.

“A nemzethűségi, politikai megbízhatóság" betartását/be nem tartását lényegesen nehezebb ma megítélni. Túl azokon a szórványos adatokon, amelyek a baloldali mozgalmak egyetemi térhódítását mutatják, érdemes felidézni azt a statisztikai adatot, hogy 1924-ben a 9754 budapesti hallgatóból (tehát még ott is ahol az antiszemita cikkelyt megközelítőleg betartották) 6129-en semmiféle egyesületnek nem voltak tagjai (tehát a jobboldali diákegyesületeknek sem). Ha az újságolvasást politikai tájékozódási iránynak tekintjük kiderül, hogy a hallgatók negyede saját bevallása szerint nem olvas újságot, negyede viszont liberális lapot (is vagy kizárólag) olvas. (Statisztikai Közlemények, 54/3, 68.)

Ekkorra feltűnő új jelenség, hogy a diákok egy része tiltakozik a különítményesek egyetemi zsidóverései ellen, s hogy a tanulni vágyó diákok védelmet kérnek a bajtársi egyesületekbe való belépés kényszere ellen. (NN, 1922–27, 17/404; ill. uo. 26/361) Klebelsberg az antiszemita pécsi zavargások szervezőit megfenyegeti, a soproni főiskola ifjúsági bizottságát megkerüli, a főiskolát ideiglenesen bezáratja, 42 hallgatótól a menzajogot megvonja, nem törődik az országos diáksztrájkkal. (NN, 1922–27, 24/319, 26/265)

1926 őszén a budapesti egyetem rektora szerint a zavargásokat már nem a hallgatók, hanem a jobboldal zsoldjában álló külső erők szervezik, az igazoltatások pedig ekkor már a külső felbujtók kizárását célozzák.

Ugyanakkor a numerus clausus kiterjesztésére is történtek kísérletek. Ezek közül legjelentősebb az 1920. április 28-i, ill. egy 1924-es indítvány, miszerint zsidó tanerők nemzeti tárgyakat, ill. semmit se taníthassanak. Ez gyakorlatilag a bölcsészkari tanárképző intézeti numerus nullust jelentette volna, s a zsidó tanárok jelentős részének elbocsátásával járt volna. Gömbös 1923. december 17-i felszólalása a kikeresztelkedett zsidó hallgatók izraelitának számítását követelte – azaz már akkor nyíltan a későbbi Német Birodalom álláspontjára helyezkedett, amikor Hitler még évtizednyi távolságra volt a hatalomtól. Gömbösnek ezt az álláspontját egyébként a budapesti egyetem orvoskarának többsége is osztotta. (NI, 1920–22 ,1/381; NN 1922–27, 22/189, uo. 18/162)

Gömbös már 1923-ban követelte, hogy a numerus clausus diktálta arányok figyelembevételével honosítsák csak a külföldi diplomákat, majd a Csilléry vezette jobboldali orvosmozgalom nyomását felhasználva erőszakolták bele az 1924-es középiskolai törvénybe, hogy a külföldön szerzett diplomák honosításáról külön bizottság döntsön. (Kb. ezer fiú tanult akkor külföldön – zömében kényszerűségből. Taníttatásukkal – képviselői becslés szerint – kb. 20 milliárd koronányi valuta áramlott külföldre.) (NN, 1922–27, 18/162, 27/38, 22/159) Említhetjük a középiskolai felvételi elrendelését, melynek szintén antiszemita motivációja volt, s néhány év után Klebelsberg meg is szüntette. (Az izraelita tanulók aránya a középiskolákban az 1921-es 25%-ról 1926-ra 18,4%-ra, abszolút számban mintegy háromezerrel csökkent.) (Hét, 1, 191)

A korlátozásban ennél tovább lépő kísérletek is voltak. A parlament elutasította azt a képviselői indítványt, hogy a zártszám törvényt terjesszék ki a középiskolákra, és az ezt be nem tartó felekezeti iskolák államsegélyét vonják el. Hasonló sorsra jutott a szakiskolai numerus claususra vonatkozó indítvány. Ezek elutasítása már jelzi, hogy a klebelsbergi kultúrpolitika nem hajlandó tovább menni a megkezdett úton. (NN, 1922–27, 22/150, 25/15, 24/363, 29/84)

1920 óta a liberális ellenzék állandóan követelte a numerus clausus eltörlését. 1923-ban az eltörlést javasoló ellenzéki indítványról név szerinti szavazást is tartottak. Harmincheten mondtak igent (gyakorlatilag csak a szociáldemokraták és a liberálisok;) nyolcvannégyen nemet, százhuszonhárman ismét távol maradtak. Mindenesetre tény, hogy a centrumból sokan, akik a fajvédő cikkelyt annak idején nem akarták megszavazni, a teljes eltörléssel most már aktívan szembeszálltak. (NN, 1922–27, 8/249) 1925 után, amikor az eltörléssel kapcsolatos kormánypárti attitűdök is megjelentek, annak indoka nem pusztán a nemzetközi hírnév (egész pontosan a Népszövetség tiltakozása), vagy a távoli revíziós cél, hanem a kormánypártból és a – visszaszorulását konstatáló – jobboldali ellenzékből is konkrétan néven nevezve, a további hitelfelvétel megkönnyítése volt. (NN, 1922–27, 37/20, 29/68, Spira)

Magyarország eladósodása, nemzetközi tőkétől való függése tehát nemcsak a húszas évek első felének konszolidációját segítette elő, hanem továbbra is jótékonyan hatott a rendszer belpolitikai folyamataira.

Klebelsberg ugyan sokat beszélt arról nyilvánosan, hogy elvi álláspontja a numerus clausus eltörlése lenne, de az erre tett liberális javaslatokat újra és újra leszavaztatta a kormánypárttal. Az 1927-re elkészült módosítás célja, ahogy Klebelsberg bizalmasan írta Bethlennek: “A törvényt tehát majd revideálnunk kell, de nem azért, hogy a zsidó egyetemi hallgatók ezreit megint nyakára bocsássuk a nemzetnek, hanem azért, hogy bizonyos racionális enyhítéssel az intézmény lényegét megmentsük." 

Bethlen is megtanulta már ekkorra, hogy nyilvánosan nem illik zsidózni. Az a Bethlen, aki miniszterelnökségének második évében még így beszélt:  “A kereszténység számára vissza kell szerezni a gazdasági és kulturális életben elveszített pozíciókat". Ez az 1922-es (!) bethleni érvelés tartalmában semmiben nem különbözik az 1938-as zsidótörvény érvelésének tartalmától.

Klebelsberget – Bethlenhez egyébként láthatóan hasonló – “elvi álláspontján" túl nyilván az a speciális kapcsolatrendszer is motiválhatta a módosításban, mely a természettudományi kutatásokat finanszírozó, s a legkülönbözőbb kulturális vállalkozásokat elképesztő mértékig segítő liberális nagytőkéhez kötötte. (A Magyar Szemle megalakulásakor pl. Kornfeld azt a “sponzoráció-történelemben" egyedülálló ajánlatot tette, hogy forrásai másfél évig korlátlanul rendelkezésre állnak a Magyar Szemle Társaságnak, s a folyóirat későbbi magángazdasági előfizetései a szerkesztőség felismerése szerint kifejezetten támogatás jellegűek voltak.) (OSZK, Kt., Fond 1.)

1926-tól a zártszámot – Klebelsbergnek a törvényhozást kikerülő beavatkozása következtében – már nem a felvettek tényleges számához, hanem a keretszámhoz kellett mérni. Ennek valódi okáról Becker porosz kultuszminiszternek írt: “A teljes eltörlés a kormánytöbbség összetétele következtében még megoldhatatlan... jogosítva vagyok a keretszám emelésére és ha ezt bőségesen gyakorlom, akkor a zárt szám illúzióvá válik..." (OSZK, Kt., levelestár, Klebelsberg Beckerhez, 1928. okt. 16.)

A kormánytöbbség összetételéről szóló kitétel akkor válik világossá, ha megvizsgáljuk a módosító törvény – mely a faji-nemzetiségi arányok fogalmat kiemelte, és helyébe a törvényhatóságok, foglalkozási ágak aránya fogalmat állította – tárgyalása közben lezajlott név szerinti szavazást. A 173 jelenlévő képviselőből 139-en fogadták el a javaslatot, és 34-en utasították el. (Láthatjuk, hogy eleve két-háromszor annyi képviselő van jelen, mint 1920-ban!) Az elutasítókból 13 szociáldemokrata, 5 liberális – ők a tanszabadság álláspontján állnak, a többiek viszont fajvédők, keresztény pártiak és pártonkívüli jobboldaliak – ők az eredeti nyíltabban antiszemita cikkely fenntartását kívánták volna. Az igennel szavazók zömükben egységes pártiak voltak, de igennel szavazott a keresztény gazdasági és szociális párt 10 képviselője is, és jó néhány pártonkívüli is. Az egységes párt liberális (nagyipari érdekeltségű) szárnya, Kállay Tibor csoportja is jelen volt. (KN, 1927–32, 9/237.)

Távollétével tüntetett a liberális ellenzéknek és a baloldali pártonkívüli képviselőknek több mint fele, mert felismerték, ha jelen lennének, demonstratívan a javaslat ellen kellene szavazniuk, pedig tényleges érdekük, hogy a javaslat mindenképpen módosíttassék. Kállayék viszont nyilván azért voltak jelen, mert ha ők balról kikezdik az egységes párt pártfegyelmét, akkor kiszámíthatatlan az egységes párt jobboldalának viselkedése, s így létrejöhetett volna az a képtelen helyzet, hogy a jobb és baloldal együtt buktatja meg a kormány reális kompromisszumos javaslatát. Berzeviczy Albert a századelő kiemelkedő kultúrpolitikusa a felsőházban ezt úgy fogalmazta meg: ő ugyan a teljes tanszabadság híve, de ha a többség elvetné a törvényjavaslatot, akkor az 1920-as törvény maradna érvényben, ezért szavaz igennel. (FN, 1927–32, 2/114.)

A numerus clausus törvény módosítása belpolitikai értelemben a konszolidáció csúcsa: a keresztény középosztály segítése a nem faji/nemzetiségi tipusu, hanem regionális és rétegszerű arányosítás törvénybeiktatásával olyan formát nyer, mely kül- és belpolitikailag egyaránt széles rétegekkel elfogadtatható módon továbbra is garantálta a keresztény középosztály előnyét az egyetemi felvételi döntésekben.

A numerus clausus harmincas évekbeli sorsára csak utalni szeretnénk: a probléma mélyen benne maradt a kormányzó körök tudatában. Hóman első intézkedései között bizalmasan bekérette az izraelita hallgatók létszámát. (OSZK, Kt., Fond 15.) A “nemzethűségi kritérium" érvényesítésére úgy látszik elégtelennek bizonyult az, hogy a felvételizőnek erről a helyi rendőrségtől igazolást kellett vinnie (a beterjesztők eredeti szándékával szemben ezt nem a professzorok, hanem “szakemberek" mérlegelték) –, hiszen ezen a módon a tanügyigazgatás nem tudta befolyásolni a felvételi szelekciót.

Az 1934-es középiskolai törvény egyik legfontosabb intézkedése lett tehát, hogy ezután a helyi szakmai erők, a rendszer ideologizálódásához alkalmazkodni kevésbé kész szaktanárok döntésétől függő érettségi önmagában nem jogosított egyetemi felvételre, csak a 1935 után radikálisan megreformált és jobboldali figurákkal telerakott főigazgatói hivatalokkal együtt kialakított speciális záradék. (E törvényhely tényleges hatása még további kutatások tárgya lehet.)

A harmincas évek közepének-végének – zsidótörvények előtti – felvételi adatait elemezve megállapíthatjuk: mindenféle numerus clausus nélkül, a rendelkezésre álló informális eszközökkel lassan megkezdődött a zsidóság kiszorítása. (A zsidó hallgatók aránya 1931-ben még 11,3%, 1936-ban már csak 8,9%, a csökkenés több mint ötszáz fő.)

Hogy e számok rendkívül erőteljesen korlátozó jellegét megértsük tudnunk kell, hogy az egyetemre, főiskolába járás szempontjából érdemben számba jövő mintegy 270.000 középosztályi családból mintegy 60.000, azaz több mint húsz százalék volt zsidó. A numerus clausus törvény nélküli numerus clausus a valódi tanszabadság helyett megvalósuló állapothoz képest mintegy feleannyi zsidó hallgatót engedett egyetemre.

Mindez azt jelzi: a zsidótörvények nem a derült égből, másképpen szólva nem a határon felbukkanó Harmadik Birodalom nyomására születtek: mélyen gyökereztek ezek a keresztény középosztály és a zsidó középosztály versengésében és a magyarországi közgondolkodás azon 1919 szeptemberében véglegessé vált úttévesztésben, mely a nemzetet és a haladást egymással szembeállíthatónak kívánta látni.

 

 

 

Irodalomjegyzék:

 

Benisch Artur: A zsidók térfoglalása és elhelyezkedése a mai Magyarország területén 1830-1930 in: Magyar Statisztikai Szemle 1934 916-925

FN: Felsőházi Napló

Heksch Ágnes: Adatok a numerus clausus történetéhez. In: Pedagógiai Szemle, 1962. 7/8. sz. 613-619. p. 

Hét évtized a hazai zsidóság életében  MTA fil int Bp 1990

Kecskeméti Károly: A liberalizmus és a zsidók emancipációja. In: Történelmi Szemle 1982/2

KN: Képviselőházi Napló

Kovács Alajos: A zsidóság térfoglalása Magyarországon Bp., 1922

Kovács Alajos: Csonkamagyarországi zsidóság a statisztika tükrében Bp 1938

Kovács Alajos:A keresztény vallásu,de zsidó származásu népesség a népszámlálás szerint in: Magyar Statisztikai Szemle , 1944

Kubinszky Judit: Politikai antiszemitizmus Magyarországon 1875-1890, Kossuth Bp, 1976

Lackó Miklós: Szerep és mű Gondolat, Bp 1981

Nagy Péter Tibor: A numerus clausus történetéhez-Magyar Pedagógia 1985/2

NI: Nemzetgyűlés Irományai

NN: Nemzetgyűlés naplója

OKITEK: Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny

Spira, Thomas : Hungary,s Numerus Clausus, the Jewish Minority and the League of Nations. In: Ungarn Jahrbuch 1972 Hase und Kohler, Mainz, 1972/4 115-128

Szabolcs Ottó: Köztisztviselők az ellenforradalmi rendszer társadalmi bázisában (1920-1926).  Akadémiai Kiadó 1965.

Szabó Miklós: Az 1901-es egyetemi "kereszt-mozgalom" In: Történelmi Szemle 1970/4

Szabó Miklós: Nemzetkarakter és resszentiment. Gondolatok a politikai antiszemitizmus funkcióiról in Világosság 1981/6

TOGY: Tanácsok Országos Gyűlésének naplója , Bp 1919

Zsidókérdés Kelet és Közép-Európában, ELTE AJK Bp 1985, Szerk: Miszlivetz Ferenc és Simon Róbert

Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Tanulmányok a zsidókérdésről a huszadik századi Magyarországon.  (Sajtó alá rendezte Hanák Péter.)  Gondolat Kiadó 1984.