Nagy Péter Tibor: A tudományos továbbképzés Kádár-korszakbeli társadalomtörténetéhez

Kultúra és közösség, 2011. (2.(15.) évf.) 2. sz. 23-34. old. kézirata

 

Nagy Péter Tibor

 

A tudományos továbbképzés Kádár-korszakbeli társadalomtörténetéhez

 

 

Jelen tanulmány a magyar tudományos továbbképzés rendszerének pártállam-kori történetéhez – ezen belül a kandidátusi fokozat megszerzésének történetéhez - kíván hozzájárulni.[1]

Az ötvenes évektől a kandidatúra vált a tudományos közösségbe való belépés „feltételévé” – nemcsak a bölcsész és természettudós, de a többi tudományág közegében is - miközben a hagyományos „kisdoktori” fokozatot – több évszázados hagyomány folytatásaként – 1949 és 1993 között is adták az egyetemek (Glatz 2002) Mindeközben persze hosszú időn át dolgozhattak kutatóintézetben olyan munkatársak, akiknek ilyen fokozatuk nem volt, csak „kisdoktorijuk” vagy az sem. Tudományáganként szakértői becsléssel lehetne valahogy megállapítani az idők során alkotott kisdoktori disszertációk tudományos értékét a szakma szemében, s a doktori disszertációk publikáltsága, idézettsége is jó mutató lenne – ez persze nem ennek a tanulmánynak a feladata. Jelzésértékű az is, hogy a doktori disszertációk listáját pl. a Századok 1970 után 1945-ig visszamenően közölte, s a 80-as évekig erről szisztematikusan hírt adott, majd ez a hagyomány megszakadt. (D Szabó, 1970, Papp 1972, Menyhárt 1973) A kandidátusi disszertációk vitája viszont egyenként több oldalas cikkeket érdemelt ki a szerkesztőség szemében  A rendszerváltás után a „kisdoktorikat” – legalábbis közülük a summa cum laude minősítésűeket és viszonylag frisseket – át lehetett konvertálni PhD-vá. Fontos kutatás lenne, hogy az erről szóló megállapodások, alkuk pontosan hogyan történtek, s pontosan kiket, milyen kört érintett ez, illetve kiket zárt ki.[2] A 2000-s évek makrostatisztikai adataiból az látszik, hogy nemcsak az alacsonyabb beosztású oktatók között, de a főiskolai docensek között is magas a kisdoktorok aránya.[3]

Mindenesetre bizonyos, hogy ha a tudományos továbbképzés Kádár-koszakbeli történetéről beszélünk, a legfontosabb témánk a kandidátusi fokozat megszerzése lesz.

 

A kutatás kerete

 

A kandidátusi fokozatot az 1949-ben alapított Tudományos Minősítő Bizottság (az MTA mellett működő testület) adta közel ötven éven át. az MTA TMB által működtetett tudományos képzésben minden megtalálható, amit egy képzési rendszerben egyáltalán elemezni érdemes:[4]

-          a rendszerbe bekerülők belépési szelekción estek át, melynek az előzetes tanulmányok mérlegelése éppúgy része volt, mint a szakmai, munkahelyi és politikai ajánlások mérlegelése Elemezni lehetne, hogy a TMB jelentkezők közötti szelekciója az ideológiai, politikai, szakmapolitikai, tudománypolitikai, tervgazdasági stb. szempontok milyen arányát tükrözi. Kutatandó továbbá, hogy a megvalósult tudományos produkciók ill. későbbi életutak, külföldi sikerek alapján e kiválasztási mechanizmus sikerességét az egyes szempontokból milyennek tekinthetjük. Nemcsak a tudományos kiválasztás sikerességét lehet objektiválni, a későbbi tudományos sikeresség mérőszámaival, hanem például az ideológiaiét és politikaiét is, amennyiben elemzés tárgya lehet, hogy a korábban a tudományos minősítés politikai kritériumrendszerén is megfelelőnek találtatott tudósok milyen nagy arányban bukkantak fel 1989 és 1994 között, egyfelől a liberális ill. jobboldali pártok holdudvarában másfelől az utódpárt holdudvarában.

-          A jelentkezők közötti kiválasztásnak a paradigmák közötti alku éppúgy része volt, mint a konkrét – a képzést ténylegesen lebonyolító akadémiai és felsőoktatási intézmények egyensúlya.

-         A témaválasztások befolyásolásával éppúgy tudománypolitizálni lehetett, ahogy a témavezetők felkérésével-kijelölésével.

-         A felkészülési szakaszban a jelölt kaphatott )egyetemi tanársegédi fizetésnek megfelelő nagyságrendű) MTA ösztöndíjat vagy részesülhetett munkahelyi támogatásban, vagy egyszerűen munkaidőkedvezményben.

-         Tudományszakonként – és persze a történelmi időben - változó volt, hogy a saját kutatásokon alapuló disszertáció-védés előfeltételeként szolgáló szakmai és általánosan kötelező (politikai-világnézeti) vizsgák súlya és szelekciós potenciálja mekkora volt. A nyelvvizsga kötelezősége is jelentős szelekciós potenciállal rendelkezett, különösen azokban a tudományágakban, ahol a kor tudományos normái megelégedtek a magyar nyelvű szakirodalom felhasználásával, illetve ahol a külföldi szakirodalom használat nem indokolta az orosz nyelv használatát – ez esetekben a kötelező orosz alapfokú nyelvvizsga is valódi terhet jelentett.

-         A kandidátusok – túl tehát a védésen -  nemcsak bizonyítványt kaptak, hanem havi illetményt is kaptak. Az illetmény – mint minden járadék – a járadék adományozóját, „a tudománypolitikai ágazatot” a „szocialista munkaerőpiac” szereplőjévé tette, azaz a tudománypolitika ezzel egy virtuális másodállást biztosított a tudományos minősítetteknek, akkor is, hogy ha pályájukat nem tudományos intézményben, hanem az iskolában, az iparban vagy a közigazgatásban folytatták. Nem tudjuk pontosan, hogy e pénz milyen szerepet játszott a felsőoktatásban és tudományos szférában dolgozók jövedelemszerkezetében, ténylegesen kialakuló életstílusában, mint ahogy azt sem, hogy mennyire segítette elő – komolyabb honoráriumokkal nem támogatott – tudományos szakkönyvek születését

-         Nem elhanyagolható az sem, hogy – mint minden „iskolából” – „továbblépési lehetőség” is volt, azaz tudomány doktora fokozat megszerzése.

-         Az államigazgatás nyílt képviselete a TMB-ben a társadalomtudományok esetében nyilvánvalóan a politikai és ideológiai korlátozás, illetve megrendelés okaként és magyarázataként ragadható meg, a természettudományok, a műszaki tudományok esetében azonban elképzelhető, hogy egy alapos kutatás mást is kimutatna. (A tervgazdaság koráról szóló elemzések rendre bizonyítják, hogy a gazdasági ágazati minisztériumok a rendszer erős szereplőinek – pl. a nagyvállalatoknak – az akaratát mintegy közvetítette a kormányzat és a többi szféra felé. Ha ez itt is így van, akkor a nem pluralista társadalmi viszonyok között egyedül lehetséges “társadalmi megrendelő”, “társadalmi visszajelzés” szerepét is kereshetjük a TMB-ben.

-         A TMB szervezetileg elkülönült az egyetemektől és tudományos intézetektől – a személyi átfedések és az eltérő hierarchikus szerepmegoszlások sajátos dinamikát alkottak

A folyamat elemezhetősége lényegesen meghaladja a kortárs európai és amerikai PhD iskolákét éppúgy, mint a későbbi magyar PhD iskolákét, hiszen a továbbképzési döntések egycentrumuak voltak. Az egyetemekhez kötődő PhD iskolákban az esetek nagyrészében „természetesen” adódik, hogy egy-egy doktorjelöltnek ki a témavezetője, ill. ki fogja vizsgáztatni – hiszen egy egyetemen egy-egy témában csak kevés vezető oktató legitim – ez az országos tudományos piacról válogató MTA TMB esetében nyilvánvalóan másképpen volt. Az egyetemi PhD iskolák hatalmi viszonyai felülírhatják ugyan az intézményen belüli főnök-beosztotti viszonyokat, de a munkahelyi főnökével (pl egy PhD védés során) konfliktust vállaló beosztott oktató értelemszerűen többet kockáztat, mint aki nem munkajogilag csak tudománypolitikailag és szimbólikusan állt függésben a tudományos minősítő bizottság uraitól. A PhD iskolák egymással is versenyben állnak, melynek fontos eleme lehet a kibocsátott PhD-sok száma – a TMB-t  (hiszen egy volt belőle az országban, nem kellett versengenie) ez a szempont nem érintette.

A TMB politikai funkciójából következett, hogy az 1989 előtti négy évtizedben voltak tudósok, akiknek nem engedték meg, hogy kandidáljanak, és voltak olyanok, akik a rendszer elleni tiltakozásképpen eleve nem is léptek rá a minősítés ösvényére. Sokan közülük marginálisak maradtak – mint 1990 után kiderült – részben megérdemelten, részben méltatlanul, sokan egy informális – ill. épp az egyetemen kívüli világban, demokratikus ellenzékben, kutatóintézeteknél objektiválható – hierarchiában magasra kerültek, ami fokozta az egyetemi oktatás és a kutató intézetek világa közötti divergációt. (Már vannak elemzések a „repülő egyetemekről”, az ottani néhány oktatói pozíció kvázi formalizálódásáról, de arról még nem, hogy az egyes tudományos intézmények kis szakmai csoportjai mennyiben jelentették egy igazi posztgraduális képzés előképét…) Arról sem rendelkezünk igazi kutatásokkal, hogy az összes társadalomtudományi műhelyt, ill. tudóst beleszámítva tényleges jelentőségében mekkora volt a nem hivatalos tudomány a hivatalos tudományhoz képest…

A tudományos minősítés rendszeréről tehát több könyv megírására elegendő adat tárható fel.

Jelen tanulmány egyetlen szegmenst kíván kiválasztani – a tudományos továbbképzési folyamatban résztvettek rekrutációjának törvényszerűségeit kívánjuk elemezni.[5]

 

A kandidátussá válók száma az időtengelyen

 

A fő statisztikai adatokból tudjuk, hogy míg 1961-ben 2266 minősített élt az országban, addig 1990-ben számuk (a halálozások ellenére) 9885-re emelkedett. Ezen arányon belül a magasabb fokozattal rendelkezők az időszak elején és végén egyötödöt, a közepén egyhatodot tettek ki. (1. grafikon[6]) (Tények könyve 93 676.p.)

 

 

1. grafikon A négy megfigyelési időpontban életben lévő minősítettek száma

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ez az adat természetesen csak az adott pillanatokban életben lévő kandidátusokat mutatja – s minthogy több évtizedről van szó joggal feltételezhetjük, hogy a kandidátusok szignifikáns része már meghalt.

2008-ig[7] 17434 kandidátusi oklevelet adtak ki.[8] Az akadémia saját nyilvántartása szerint – mely természetesen nem lehet teljeskörü, hiszen a kandidátusok már nem kapnak illetményt, nincs biztos út, ahogy az MTA-nak értesülnie kellene a kandidátusok elhalálozásáról – 2008-ban 9304 kandidátus volt életben. Az MTA 2008-ig 4811 nagydoktori oklevelet adott ki – nagyrészben olyanoknak, akiknek már volt kandidátusi fokozatuk, de olyanok is vannak, akiket az illetékes bizottság azonnal nagydoktorságra javasolt. Közülük 2714-n voltak 2008-ban életben. A nagydoktorok életfogytig kapják az illetményt – tehát valószínű, hogy a 2714-s szám megbízható.

Az MTA könyvtárának katalógusában a kéziratként benyújtott és megvédett kandidátusi és nagydoktori disszertációk címe rendelkezésre áll. (Ez lehetne a legbőségesebb forrása a disszertációk tematikus megoszlásának) Sajnos ez négy oknál fogva nem tükrözi a minősítettek teljes létszámát: a kezdeti időszakban disszertáció nélkül is adtak „normál menetben” kandidátusi fokozatot, tudományos fokozatot megjelent és lektorált tudományos könyvre is lehetett kapni, voltak külföldi honosítások – s végül tudunk rá újabb példákat, hogy életműre ítélt meg az MTA nagydoktori fokozatot. Az MTA könyvtári katalógusa 2008 decemberében 17500 disszertáció-címet tartalmaz.

Ezek az „államigazgatási” ill. bibliográfiai adatbázisok természetesen nem tartalmazzák még a legalapvetőbb életrajzi adatokat sem, melyekből a rekrutáció főbb társadalmi mérőszámai megállapíthatóak lennének.

Jelen elemzésben használt forrásunk – melyet nagyobb terjedelem esetén személyi adatbázisok, pl lexikonok segítségével kontrollálnánk is - egy 1998-s teljes körünek szánt KSH felvétel.[9] A felvételben természetesen megkérdezték a fokozattal rendelkezők születési évét, a fokozat megszerzésének időpontját, illetve a korábbi tanulmányokat is.  (Angelusz-Bukodi-Tardos, 1999, Bukodi 1998) Így háromféle értelemben vett történelmi idővel számolhatunk:

 

1. A kandidátusi fokozat szerzése az egyes születési kohorszokban . A továbbképzés optimális ütemét számolva – nappali szakon befejezett egyetem után azonnal megkezdhető a tudományos továbbképzés – egészen az 1970-ben született kohorszig értelmes adatot kaphatunk. S ha azt feltételezzük, hogy az 50-es években a nyugdíjba lépést megelőző előléptetésben reménykedő személyek ambicionálhatták a tudományos továbbképzésbe való bekapcsolódást, akkor a századfordulón született nemzedékig tekinthetünk vissza. A tömeges fokozatszerzés szociológiai valósága szempontjából valójában az első világháború végétől a 60-as évek közepéig, végéig született nemzedékek tudományos szocializációjának történetéről van szó.

 

2. A kandidátusi fokozat szerzése az egyes történelmi időszakokban. A kandidátusi rendszer négy évtizede értelemszerűen leképezi a pártállami tudománytörténet, a pártállami értelmiségpolitika négy évtizedét. Látni fogjuk, hogy az 50-es évekről lényegesen kevesebb adatunk van, a történelmi idősor tehát leginkább a Kádár korszakra és a rendszerváltásra nézve elemezhető

 

3. A kandidátusi fokozat megszerzése az egyének életidejében, személyes történetében is strukturáló jelentőségű. Nem túlzás kijelenteni, hogy – minthogy a modern történetírás az életutak történetét önálló kutatási kérdésnek tekinti – nemcsak szociológialag,de történelmileg is értelmes elkülöníteni azokat a csoportokat akik fiatalon, középkorúan vagy pályájuk megkoronázásaképpen szerezték meg a kandidátusi fokozatot.

 

Az elemzés fő vonala természetesen a 2. -hoz a szorosabban vett történelmi időhöz kapcsolódik, az egyes évtizedekben végzetteket hasonlítjuk össze egymással.  Az idősor finomabb érzékeltetése céljából minden esetet kétszer veszünk számításba, így pl. az 1965-ös jelzésű kandidátus csoport az 1960 és 1969 között fokozatot szerzetteket, az 1970-es csoport viszont az 1965 és 1974 között fokozatot szerzetteket mutatja. [10] (lásd: 1 táblázat A oszlop)

 

Az 50-es és 60-as években végzett csoportok méretét természetesen a mortalitás már igen erősen befolyásolja. Ezért e számokat arra nem érdemes használni, hogy az egyes évtizedeket a szerint minősítsük, hányan szerezhettek akkor tudományos fokozatot. (Ehhez  hivatalos adatokat fogunk majd használni). Viszont az egyes történelmi időpontokra minősíteni tudjuk a tudományos fokozat társadalmi ritkaságát s ezzel értékét – legalábbis abban az iskolázott népességben, mely egyáltalán látja és számon tartja a „tudósok” és a „többi egyetemi diplomás értelmiségi” közötti különbséget.

 

E minősítéshez először azzal a feltevéssel élünk, hogy az adatfelvétel pillanatában életben lévő egyetemi diplomásokra a mortalitás szabályai lényegében ugyanúgy hatnak, mint a minősítettekre - tehát nem vezet lényeges torzításhoz, hogy az 1950-es évekbeli diplomáscsoportokat az 1950-es évekbeli minősített csoportokkal , az 1960-as évekbeli diplomás csoportokat az akkor minősített csoportokkal hasonlítjuk össze. Először „nyers” adatként megvizsgáljuk, hogy az egy meghatározott pillanatban – 1998-ban - életben lévő egyetemi diplomások és kandidátusok hogyan oszlanak el az egyes születési csoportokban. (lásd 2. grafikon[11])

 

 

 

Az első megfigyelésünk, hogy az 1918 után született generációk – tehát akik a korai 50-es években már egyetemet végzettek lehettek – egyre növekvő arányát jelentik az 1998-ban életben lévő kandidátusoknak. Az olló egészen az 1930-ban születettekig nyílik az egyetemet végzettekhez képest. Ezt követően mindkét görbe immár közel párhuzamosan lefelé indul. Az 1935 után született nemzedékben ismét mindkét csoportban növekedés kezdődik, de úgy, hogy az egyetemet végzettek görbéje meredekebb. A két görbe egyszerre éri el a legmagasabb értéket és nagyjából ugyanaddig marad ott. A kandidátusok között az 1943 és 1950 között születettek évente több, mint 3 százalékot tesznek ki, a diplomások pontosan ugyanezen évjáratai a diplomások között több, mint 2,5 % ot jelentenek évenként. Erre az összesen 8 születési esztendőre esik a kandidátusoknak több mint a negyede, a diplomásoknak több mint egyötöde. Az ötvenes években született kohorszok a kandidátusoknak immár egyre kisebb arányát teszik ki, ellentétben a diplomásokkal, akiknek körében az egyes évfolyamok 2-2%-ot majdnem stabilan kitesznek.

Nem egyszerűen arról van tehát szó, hogy a kandidátusok azért és annyival  idősebbek, mint az egyetemi diplomások, amennyivel a kandidátussá válás hosszabb „tanulmányi” időt (hosszabb előkészítő szakaszt) igényel, mint az egyetemi diplomássá válás, hanem a kandidátusi fokozat megszerzésének az egyes nemzedékek életében láthatóan eltérő szerepe volt. Különösen figyelemreméltó, hogy az 1950 és 1960 között születettek noha egyetemi diplomájuk megszerzésekor bekapcsolódhattak volna a tudományos továbbképzés folyamatába valamely okból egyre kevésbé tették ezt.[12]

Másodszor egyszerű átlagszámítással megállapítottuk, hogy az egyes történelmi időpontokban átlagosan hány éves életkorban szereztek kandidátusi fokozatot. Ez látható a D oszlopban. Látható, hogy az évek előrehaladtával ez folyamatosan nő. (Ennek okaira később visszatérünk)

Ezután megkonstruáltuk a kandidátusi fokozat szerzésre egyáltalán esélyes potenciális népességet, mégpedig úgy hogy egy 98 ezer fős lakossági mintából (NPT-98000)[13] leválogattuk az egyetemi diplomásokat, majd korcsoportokat formáltunk belőlük. Minthogy az 1960-körül (+- öt esztendőben) kandidálók átlagosan 35 évesek, kiválasztjuk azokat, akik 1960 körüli években (+-5 évben) voltak 35 évesek. Ez a 261 fős egyetemi diplomás csoport lesz az 1960 körül minősített 304 tudósunk kontrollcsoportja. (lásd C oszlop) Ezt elvégezzük minden egyes csoporttal kapcsolatban.

A két oszlopot összevetve 0,91-es korrelációt kapunk, azaz ahogy emelkedik az egyetemi diplomások száma, úgy emelkedik a tudományos továbbképzésbe felvettek száma is.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy az esélyek ne változnának. Minthogy a 98000-s minta a felnőtt népességnek mintegy 1/80-adát jelenti, a minta megfelelő évjárataiban talált egyetemi diplomások számát 80-nal megszorozva kaptuk meg azt a népességet, amely a tudományosan minősítettek vélhető bázisát jelenti. Ennek alapján mondhatjuk, hogy míg az 1950-es években legfeljebb minden századik megfelelő korú egyetemi diplomás kerül a tudományos minősítettek közé, addig az 1960 körül fokozatot szerzetteknél már minden 68., az 1965 körül fokozatot szerzetteknél minden 65. az 1970 körülieknél minden 48. az 1973 körülieknél minden 43. Ez azt jelenti, hogy a Kádár-korszak első felében egyre nőtt annak esélye, hogy egy egyetemi diplomás személy tudományos fokozatot szerezzen. A tudományos képzés fokozatosan nagyüzemmé vált.

A korszak második felében viszont az egyetemi diplomások arányának növekedése gyorsabb, mint a fokozatszerzés növekedése: 1980-ban már csak minden 50., 1985-ben minden 60. személynek van esélye tudományos fokozatot szerezni. A tény, hogy az 1990-es megfigyelési időpontban ismét minden 48. személynek van esélye tudományos fokozatot szerezni egy ellentmondásos folyamatot tükröz – az 1990-es évek elején az „utolsó pillanatban” sokan megszerzik a tudományos fokozatot, hogy ne kelljen a PhD-zés lényegesen iskolásabb  útjára lépniök.

 

1.      táblázat Kandidátusi fokozatszerzés az egyetem után

 

Megfigyelt csoport

Létszám

Egyetemi diplomások a 98000-es mintában

A kandidátusi fokozat megszerzésének életkora

A kandidátusok és a diplomáscsoport - C*80 – aránya

A

B

C

D

E

1955

156

200

32,9

103

1960

304

261

35,4

69

1965

500

351

38,2

56

1970

720

436

39,7

48

1975

860

469

40,5

44

1980

1002

627

41,4

50

1985

1188

899

42,0

61

1990

1724

1029

43,0

48

 

A fokozatszerzési életkor kitolódását  legjobban azzal érzékeltethetjük, hogyha három csoportra osztjuk a népességet, megszerzéskori életkor szerint.[14] (lásd 1a táblázat) Az ötvenes és korai hatvanas években 10 % alatt maradt azoknak az aránya, akik 44. életévük után szereztek tudományos fokozatot, ez 1970-re már a fokozatot szerzők negyedét, 1980-ra harmadát, 1990-re pedig több, mint kétötödét jellemzi. Az sem érdektelen, hogy kifejezetten fiatal korban hányan jutnak tudományos fokozathoz. Két csoportosítást is alkalmaztunk ennek érzékeltetésére. Az első csoportosításban a 35 év alattiak kerülnek a fiatal kategóriába, egyrészt mert az 1935. életévhez számos társadalmi elvárás, családi szokás is kötődik, illetve mert bizonyos tudományos ösztöndíjakat csak 35 éves korig lehet megpályázni, vagy mert az OTKA kifejezetten védett keretet biztosított a 35 év alatti pályázók részére. A táblázat azt mutatja, hogy a kandidátusi fokozat kiadásának kezdetén kétharmad felett volt a fiatalok aránya, de ez hihetetlenül gyorsan 50% ra esett vissza s csak a 80-as 90 es években  stabilizálódott 13-14%-on. A másik csoportosítási lehetőség abból indul ki, hogy a fokozatot szerzők életkorban „alsó” harmada számít fiatalnak. Ez esetben 37 éves korig kúszik fel a határ. Ebben a tágabb értelemben fiatalon az 1955 körül fokozatot szerzők négyötöde,  az 1980 körül fokozatot szerzők harmada, az utolsó csoport mindössze negyede kap kandidátusi fokozatot. A korszak nagyrészében tehát arról van szó (ez különösen az első korcsoportosításból látható) hogy a közvetlen diplomaszerzés utáni kandidátusi fokozatszerzési folyamat időben felfelé tolódik, s egyre markánsabb lesz, hogy a  középnemzedék dominálja azt. Ahogy a tudományos fokozat mindinkább elvárássá válik a tudományos és felsőoktatási vezetői pozíciók betöltésekor, úgy válik mind fontosabbá, hogy a már „vezetői korba értek”  megszerezzék azt, hogy utolérjék azon nemzedéktársaikat, akik már 5-15 évvel korábban fokozatot szereztek. Az utolsó időszakban – nyilván összefüggésben a rendszerváltással sokan méginkább szükségesnek érzik a tudományos fokozat megszerzését, így – a fokozatszerzési folyamat történelme során először -  az idősebb nemzedékből épp annyian szereznek kandidátusi fokozatot, mind a középnemzedékből, s ezért a középnemzedéken belüli fokozatszerzők aránya még csökkenésnek is indul. [15]

A kandidátusi népesség növekményes természetére egy példa: a század első harmadában született népességhez tartozók közül az ötvenes évektől a hatvanas évek közepéig – adatbázisunk szerint – 353[16]-n kerülnek be a kandidáltak közé. A következő évtizedben egyetlen évtized alatt ugyanezekből az évjáratokból további 558 fő került be – míg a fiatalabb évjáratokból csak 143 fő. Példának okáért az 1928 körül születettek (+-2 esztendő) már az 1955 és 1964 között fokozatot szerzetteknek is a legnagyobb csoportját alkották (133 fővel) , de a következő évtizedben is ők maradtak a legnagyobb csoport 199 fővel. S noha 1975-1984-es szakaszban már messze nem ők a legnagyobb csoport, de a körükből kikerült 105 fő összemérhető nagyságrend a húsz évvel fiatalabbakkal (akik 152-n vannak.) Az új belépők számának növekedése a fiatalabb nemzedékből nyilvánvalóan egy „sarkunkban a fiatalok” életérzést hoz létre, mely  elnyújtott posztgraduális „beiskolázást”  hoz létre.

 

2.      táblázat A kandidátusi fokozatot szerzők életkora

 

 

N

Első korcsoportosítás

 

Az első két korcsoport másféle felosztása

 

 

  -34 éves

 35-43 éves

  44-éves

 

  -37 éves

38-43 éves

 

1955

155

69,0%

25,8%

5,2%

X

83,9%

11,0%

 

1960

304

50,0%

41,8%

8,2%

X

69,1%

22,7%

 

1965

495

28,1%

56,0%

16,0%

X

48,1%

36,0%

 

1970

708

19,9%

55,2%

24,9%

X

38,1%

37,0%

 

1975

843

18,9%

50,1%

31,1%

X

36,7%

32,3%

 

1980

984

15,5%

51,4%

33,0%

X

34,6%

32,4%

 

1985

1163

13,1%

52,4%

34,6%

X

29,5%

35,9%

 

1990

1702

14,0%

43,7%

42,3%

X

25,0%

32,7%

 

 

A kandidátusi fokozatszerzés nemi és származási egyenlőtlenségei

 

Az egymást követő generációkban - ez önmagában valószínűleg senkit nem lep meg - a nők aránya folyamatosan növekszik. Annak eldöntéshez, hogy az egyes korszakokban a mennyiben beszélhetünk a nők hátrányáról a tudományos fokozatszerzésben  és mennyiben jelenti az indítófeltételek különbözőségét egy további számításra van szükségünk. A minősítettek kibocsátó egyetemi diplomáscsoportok nemi arányait megvizsgáltuk. 1960 körül kandidáló nők fokozatszerzési esélyhátránya akkor lenne zérus, hogyha hasonlóan az egyetemi diplomások arányához a kandidálók 27 % a nő lenne. Mivel azonban nem annyi, csak 7,6% a nők aránya , ez azt jelenti, hogy a Kádár korszak kezdetén a nők még 3,6 szoros esélyhátrányban voltak. (lásd  3. táblázat H oszlop) ez a hátrány a rendszerváltásig másfélszeresre csökken. Nemcsak arról van tehát szó, hogy a nők felsőoktatási részvételének növekedése növeli a tudományos fokozatszerzés valószínűségét, hanem arról is, hogy a tudományos fokozatszerzés fokozatosan felveszi az összes többi oktatási fokozatnál megfigyelt tulajdonságot: minél inkább kiterjed, annál magasabb benne a nők aránya.

A Kádár korszak elején a nők lényegesen fiatalabban szerzik meg a tudományos fokozatot (lásd 3. táblázat J oszlop) ez a Kádár korszak közepére eltűnik. Az időszak végén ez ismét növekedni kezd. Ez a jelenség összefüggésben lehet azzal, hogy az általánosan növekvő életkor azt sejteti, hogy a már pályán lévők legitimációs törekvése játszik szerepet a kandidátusi fokozat megszerzésében, s a nők, minthogy előbb mennek nyugdíjba, s kevesebb közöttük a vezető, az életkor előrehaladtával kevésbé érdekeltek ebben, mint a férfiak.

 

3. táblázat A tudományos fokozatszerzés és a nők

 

Megfigyelt csoport

Létszám

A nők aránya a minősítettek között

A nő aránya a megfelelő korú diplomások között

A nők hátránya

Nők életkora

Nők és az átlag különbsége

A

B

F

G

H

I

J

1952

52

7,7

26,5

3,4

 

 

1955

156

10,9

26,0

2,4

31,9

0,9

1960

304

7,6

27,1

3,6

32,9

2,5

1965

500

8,2

24,8

3,0

38,1

0,1

1970

720

11,0

23,6

2,1

39,7

0,0

1975

860

12,1

24,1

2,0

40,5

0,0

1980

1002

14,7

29,8

2,0

41,3

0,0

1985

1188

19,5

33,7

1,7

41,6

0,5

1990

1724

23,4

35,8

1,5

42,6

0,5

 

A doktorálók társadalmi hátterére vonatkozóan a legközvetlenebb adat az apa foglalkozása, melyre az adatbázisban két adat is van, azaz a megkérdezett két foglalkozást nevezhetett meg. A foglalkozásokat többféle módon szokták csoportosítani. Először azzal a feltevéssel éltünk, hogy az apai foglalkozásokat rétegző mutatók közül a gyermek tudóssá válását leginkább az adott foglalkozás körében szokásos iskolai végzettség befolyásolja, sokkal kevésbé a jellegzetes jövedelem, vagyoni helyzet, vagy társadalmi presztizs.

Ez alkalommal tehát célszerűnek tartottuk, hogy nem a foglalkozásokkal kapcsolatos össztársadalmi vélemények, vagy jövedelmi helyzet (Kulcsár 1990) szerint alkossuk meg a foglalkozások rangsorát, hanem iskolai végzettség szerint. Ehhez egy mutatószámot kell alkotnunk, amivel az apák foglalkozását minősítjük. Minthogy jelenleg az apák foglalkozása érdekel leszűkítettük a 98 ezres adatbázist az 1940 előtt születettekre.  Megvizsgáltuk az egyes foglalkozásokhoz tartozók iskolázottsági összetételét. Minden foglalkozáshoz (minden FEOR[17] számhoz) egy 0 és 1 közötti számot rendeltünk hozzá, mely azt mutatja, hogy az adott foglalkozáshoz tartozók körében a teljes népességben mekkora arányban találunk egyetemi diplomásokat. Ezáltal a foglalkozásváltozót lineárissá alakítottuk, minden foglalkozás értéke annyi lesz, amennyi az adott foglalkozást betöltők körében az egyetemi diplomások aránya.

Ennek az értéknek a segítségével a különféle csoportok (Pl: az 1960-as években kandidáltak, az 1940-es években születettek, a nők, a történelemből kandidáltak stb) apáinak „átlagos foglalkozási pozícióját” kiszámíthatóvá tehetjük! Minél magasabb ez a szám annál inkább jellemző, hogy a társadalmi piramis tetejéhez tartozó foglalkozások köréből rekrutálódnak a leendő tudósok.

Azután minden foglalkozáshoz  egy 0 és 1 közötti számot rendeltünk hozzá, mely azt mutatja, hogy az adott foglalkozáshoz tartozók körében a teljes népességben mekkora arányban találunk középiskolainál alacsonyabb végzettségűeket. Minél magasabb ez a szám annál inkább jellemző hogy a tudományos elitben is előfordulnak a társadalmi piramis aljáról jövők.

Noha mindkét számítás az iskolázottsági tengelyen való megoszlásról szól, mégis alapvetően kétféle dolgot jelent. A felsőoktatás bővülésének ütemében mindig és mindenhol jellemző, hogy a felsőoktatásba kerülnek olyan nem egyetemi diplomás csoportok gyermekei, akik tulajdonképpen azzal őrzik meg családjuk társadalmi státuszát, hogy az egyetemi diplomások körébe kerülnek – ehhez a merítési bázishoz képest számított elitjellegről szól az első szám. Másfelől bizonyos történelmi korszakokban inter vagy intragenerációs mobilitás során az is jellemzővé válik, hogy nem státuszmegőrzés, hanem tényleges és jelentős előrelépés történik az egyetemi ill posztgraduális diploma szerzése révén. Erről informál a második szám.

Ezt követően kiszámoljuk, hogy az egyes évtizedekben kandidátusi fokozatot szerzett személyek apáinak átlagos iskolázottsági prezstizse (ebben a kétféle értelemben) mennyi. Ez a szám csak alig ad értelmezhető eredményeket, hiszen a kandidálók korösszetétele gyorsan változik, s nyilvánvaló, hogy egy fiatalemberre – aki azonnal egyetem után vág bele a tudományos továbbképzésbe - az apa foglalkozása sokkal nagyobb befolyást gyakorol, mint egy középkorúra, aki tulajdonképpen intragenerációs mobilitás gyanánt fogja megszerezni a tudományos fokozatot.  akit sokkal inkább saját karrierje során felhalmozott kapcsolati tőkéje, felmerülő szükségletei, munkahelyi kihívásai indítanak el a tudományos továbbképzés útján. Ezért azokat vizsgáltuk meg, akiknek kandidálás-kori életkora 35 alatt volt.

 

4. táblázat Az apa foglalkozásának iskolázottsági pontértéke az egyes történelmi időszakokban a 35 év alatt kandidáltak között

 

 

Az egyetemi végzettség valószínűsége

A középiskolánál alacsonyabb végzettség valószínűsége

Az egyetemi végzettség valószínűsége – a tudós nők apái körében

A középiskolánál alacsonyabb végzettség valószínűsége – a tudós nők apái körében

1955

22,09

46,82

17,77

27,12

1960

22,66

49,23

23,37

40,85

1965

22,16

54,29

24,95

57,56

1970

26,01

48,08

26,85

53,91

1975

28,79

42,18

28,72

44,87

1980

35,19

37,59

31,17

43,28

1985

39,34

32,03

41,84

23,65

1990

43,96

23,16

52,22

17,46

 

 

Az egyetemet végzett apák feltehető aránya az ötvenes és hatvanas években stabil marad, majd radikálisan emelkedni kezd.[18] A 60-as évek „tömegesedése” közben átmenetileg némiképp nyitja a kaput az alsó iskolázottsági-társadalmi csoportból származók számára, de a későbbiekben az ő arányuk együtt csökken az felső csoportokból érkezők arányának emelkedésével. A lányok apáinak vélelmezhető egyetem-végzettsége  - egészen az utolsó nemzedékig nem lényegesen magasabb a fiúkénál. Viszont úgy az 1950-es és 1960-as években, mint az időszak végén igaz, hogy a társadalmi piramis aljáról sokkal inkább érkeznek fiúk, mint lányok.

Alapvető háttértényező még a születési hely, s az egyetemi előtanulmányok. S természetesen mindezek a kérdések további variabilitást mutatnak az egyes tudományágak szerint. Nem egyszerűen arról van szó, hogy pl. a természettudományok és a humántudományok eltérő mértékben feltételezik az előnyös társadalmi hátteret, értelmiségi habitust, hanem arról is, hogy a műszaki és orvostudományok minősítettjei bizonyos értelemben a mérnök és orvostársadalom  részét is alkotják.

Mindez egy következő tanulmány tárgya lesz.

 

 

 

Irodalomjegyzék

 

Angelusz Róbert - Bukodi Erzsébet - Falussy Béla - Tardos Róbert: Akadémiai fokozattal rendelkeznek . - In: Magyar tudomány,  1999. (44. évf.), 4. sz., 424-432. p

Barnes, Barry : A tudományos tudás szociológiai elemzése / Barry Barnes, David Bloor, John Henry ; [ford. Faragó Péter ..., Tanács János...] ; [utószó Fehér Márta]. Osiris könyvtár

Bíró Judit - Székelyi Mária A tudomány újjáépítése, 1945-1950 Szociológiai szemle, 1996. 3-4. sz. 81. old.

Bourdieu, Pierre : A tudomány tudománya és a reflexivitás : A College de France 2000-2001. évi előadás-sorozata / Pierre Bourdieu ; [szerk. és a szöveget gond. Lenkei Júlia] ; [ford. Házas Nikoletta, Simon Vanda] Budapest : Gondolat, 2005

Bourdieu, Pierre : Homo academicus.; translated by Peter Collier. Stanford University Press, 1988.

Bukodi, E (1998): A tudományos fokozattal rendelkezők . Budapest: KSH

D. Szabó Mária: A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán történelemből elfogadott doktori disszertációk, 1945-1969 . - In: Századok,  1970. (104. évf.), 5-6. sz., 1297-1304. p.

Enders, J (2001)  Academic Staff in Europe: Changing Contexts and Conditions.-Westport, Conn./London: Greenwood Press,

Glatz Ferenc: Akadémia és tudománypolitika a volt szocialista országokban 1922-1999 . - In: Magyar tudomány,  2002. (47. (108.) évf.), 4. sz., 494-506. p.

Huszár Tibor (1978) ( szerk) Értelmiségiek, diplomások, szellemi munkások,  Kossuth , Bp, 

Huszár Tibor: A hatalom rejtett dimenziói Magyar Tudományos Tanács, 1948-1949 Budapest : Akad. K., 1995 Budapest

Kozma Tamás: Homo academicus : in memoriam Pierre Bourdieu : (1930-2002) . - In: Educatio,  2002. (11. évf.), 2. sz., 313-316. p.

Kulcsár Rózsa  (1990)  A társadalmi-foglalkozási csoportok sorrendje a presztízshierarchiában –Statisztikai Szemle  június junius

Menyhárt Lajos: A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán elfogadott történelmi tárgyú doktori disszertációk jegyzéke, 1945-1970 . - In: Századok, 1973. (107. évf.), 3. sz., 815-817. p.

Papp János: A szegedi József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán történelemből elfogadott doktori disszertációk, 1945-1971 . - In: Századok, 1972. (106. évf.), 4-5. sz., 1272-1276. p.

Treiman, Donald J. (1977) Occupational Prestige in Comparative Perspective. New York: Academic Press.



[1] A tanulmány a Microsoft Unlimited Potential és az OTKA K 77530 támogatásával folyó kutatásokra támaszkodik. A tanulmányban időnként olyan háttéranyagokra hivatkozunk, melyek a nagypetertibor.uni.hu webhelyen találhatóak meg. Ennek a webhelynek megszűnése esetén a „nagypetertibor.uni.hu” kifejezésre kell rákeresni.

[2] Sajátos konverziós hatás – melyről csak „történetek” vannak, módszeres kutatás nincsen –, hogy voltak summa cum laude doktorátusok, melyek konvertálhatósága nehézkes vagy „lehetetlen” volt, különösen abban az esetben, ha a kisdoktorit kiadó intézményben az adott tudományágból nem akkreditáltak PhD iskolát. Vélhető, hogy számos karrierpálya emiatt fordult más, a tudománnyal, felsőoktatással akár derékszöget bezáró irányba.

[3] A mindennapi kommunikációban – a társadalom szimbolikus terében – a doktori cím használata nyilván a fentiek miatt is ellentmondásos. A tudományos fokozattal nem rendelkező “dr-ok” (orvosok, jogászok) szinte mindig és mindenütt használják a két korporáció évszázados hagyományaihoz kötődő címet, míg a más tudományágakban tudósok saját közegükben (pl. publikációkban) nem. A dr-i címet ők akkor használják, ha olyan helyzetbe kerülnek, ahol a doktorival rendelkezés nem természetes: ha belépnek a közoktatásba, kormányzati szférába, “szakértői” szférába, vagy ha magánemberként az elkülönülés fontossá válik: lakóközösségekben, betegként kórházban, telefonkönyvben stb. Hogy az egyes egyetemeken, főiskolákon belül a címhasználat hogyan alakul, fontos habituális jegy, mely az egyes intézmények megkülönböztetésére alkalmas – de egyéni élethelyzetek leírására is. Például, a budapesti bölcsészkar Pesti Barnabás utcai épületében a nyolcvanas évek elején egy szobában több (természetesen tudományos fokozattal rendelkező) egyetemi tanár és docens mellett egy tanársegéd is helyet kapott. Csak ő szerepeltette a névtábláján a “dr-i” címet, amit jogi kari diplomájával szerzett, s ottani kultúrájából hozta a nevét...A másik példa: az 1990-es években egy korábban önálló épülettel bíró kormányzati kutatóintézetet beköltöztettek egy olyan épületbe, ahol más, zömében szervezéssel foglalkozó háttérintézmények is „laktak”. Az intézet vezetője – aki korábban a bölcsész-mintákat követve egyáltalán nem támogatta a doktori cím használatát, úgy intézkedett, hogy a korábbi épületből gondosan átmentett névtáblák helyett olyanokat kell gyártani, ahol a dr-i címek megjelennek. Célja, ahogy ezt el is magyarázta az volt, hogy a kívülálló számára is látsszék a különbség a kutatóintézet és a többi háttérintézet között. Harmadik példám: egy európai hírnévvel rendelkező élete nagy részét emigrációban élő társadalomtudós és egy kiváló hazai újságíró pontosan azonos névvel kezdett publikálni. Amikor a 90-es évektől kezdve mindketten megjelentek a magyar folyóirat és könyvpiacon az utóbbi kolléga nem egy harmadik név, vagy megkülönböztető betű felvételével hanem (jogászként) a „dr”  szócska beiktatásával látta megoldhatónak a megkülönböztetést. Negyedik példám: egy orvostörténeti kongresszus szervezői joggal voltak büszkék rá, hogy egy nemzetközi hírű tudománytörténész professzort megnyertek a jórészt amatőrökből és félamatőrökből szerveződött kongresszus megnyitására. Minthogy azonban az utóbbiak gyakorló körorvosok, nyugdíjas belgyógyászok stb. voltak a konferencia minden előadója „doktor” volt – csak az egyetlen híres tudós neve elé nem került a programban a két betű.

 

[4] A tanulmány beilleszkedik egy nagyobb kutatási tervbe, lásd: Nagy, 2007

[5] Pontosabban ezen törvényszerűségek egyrészét.

[6] Adatokat lásd: http://nagypetertibor.uni.hu/t/10301.xls

[7] Az MTA hivatal, pontosabban Körmendi Sándor úr  2008 decemberi szives tájékoztatási szerint

[8] Bár kandidátusi minősitési eljárás már régen nincs, de ez a szám azóta is nő, ugyanis az államközi szerződések érvényben vannak, külföldi kandidátusi okleveleket továbbra is honosít az Akadémia.

[9] Az adatbázis hozzáférhetővé tételéért, sőt az értelmezési problémákban nyújtott készséges segítségért köszönet illeti Tardos Róbertet.

[10] Ez technikailag azon a módon történt, hogy az adatbázisban képeztünk egy változót , mely az 1960-1969-ben végzettek esetében az 1965-ös értéket, az 1970-1979-ben végzettek esetében az 1975-ös stb értéket kapta. Ezt az adatbázist „tudos98A” néven elmentettük, majd az eredeti adatbázist ismételten megnyitva ugyanazon a néven képeztünk egy olyan változót, mely az 1965-1974 között kandidáltakhoz az 1970-es, az 1975 és 1984 között kandidáltakhoz az 1980 as értéket rendelte. Ezt az adatbázist tudos98B néven  mentettük el, majd a két adatbázist egyesítettük. A közölt táblázatokban az 1955-ös csoport lesz az első és az 1990-es csoport az utolsó.

[12] A Magyar Életrajzi Lexikonban szereplő minősítettek közül 91 az ötvenes években, 194 a hatvanas években, 391 a hetvenes években és 450 a 80-as években halt meg.

[13] A TÁRKI adatbankban a következő 1997 és 2003 közötti omnibusz felvételekből aggregáltuk ezt: TDATA-D27 ;TDATA-D29 ;TDATA-D30 ;TDATA-D31 ;TDATA-D77 ;TDATA-D58 ;TDATA-D63 ;TDATA-D72 ;TDATA-D73 ;TDATA-D74 ;TDATA-D85 ;TDATA-D89 ;TDATA-E09 ;TDATA-D93 ;TDATA-D94 ;TDATA-D95 ;TDATA-D96 ;TDATA-D97 ;TDATA-E07 ;TDATA-D48 ;TDATA-E08 ;TDATA-E14 ;TDATA-E35 ;TDATA-E36 ;TDATA-E16 ;TDATA-E18 ;TDATA-E21 ;TDATA-E23 ;TDATA-E24 ;TDATA-E26 ;TDATA-E29 ;TDATA-E32; TDATA-E37; TDATA-E46; TDATA-E95; TDATA-E98a; TDATA-E98b; TDATA-E98c; TDATA-F06; TDATA-E50; TDATA-E54; TDATA-E57; TDATA-E61; TDATA-E76; TDATA-E78; TDATA-E82; TDATA-E84; TDATA-F17; TDATA-F56; TDATA-F59

[15] Az a későbbi vizsgálat, mely a lexikonokon alapul nyilván növelni fogja azok számát és arányát, akik magasabb életkorban kaptak tudományos fokozatot, hiszen közöttük sokkal többen haltak már meg…

[16] Ez esetben nem a „megduplázott” hanem a tényleges szám szerint

[17] A Foglalkozások Egységes Osztályozási Rendszerében bekövetkezett kisebb változásokat az adatbázisban átvezettük. A közel 100000-s aggregátumban 69790 személyre nézve van érvényes FEOR adat. http://nagypetertibor.uni.hu/t/10105.xls, http://nagypetertibor.uni.hu/10106.xls

 

[18] http://nagypetertibor.uni.hu/t/10302.xls  Ha elkülönítjük  azokat, akiknek apja bizonyosan egyetemi végzettségű, akkor ezek aránya az 1955-ös 9,3 %-ról indulva 1965-re éri el az 5%-os mélypontot, majd fokozatosan emelkedni kezd, hogy 1980-ra átlépje a 10 %-ot, s az utolsó megfigyelt csoportban már 13,5% legyen.