Nagy Péter Tibor

egyetemi tanár

(WJLF, ELTE TÁTK)

 

A Túlélés szociológiája. Az 1941-es budapesti zsidó népesség csoportjainak jelenléte az 1945-ös budapesti népességben

 

(Nagy Péter Tibor: A túlélés szociológiája.Az 1941-es budapesti zsidó népesség csoportjainak jelenléte az 1945-ös népességben. Múlt és jövő. XXIV. évf 2014/4 85-90.p. kéziratos változata)

 

A magyar Holokauszt társadalmi összefüggéseivel kapcsolatban a társadalmi közbeszédben két versengő hipotézis fogalmazódott meg. [1](vö: Erős (2007), Karády (2002), Karsai (2001), Komoróczy (2000), Kovács (1984), Várdy 2010)

 

A két hipotézis nem egyszerűen szaktörténészi álláspont - hanem (mint a Holokauszt narratíva számos eleme) egyfelől a Holokauszttal történő társadalmi szembenézés alternatíváit jelenti, másfelől abban az antropológiai ill filozófiai súlyú kérdésben való állásfoglalást, hogy a Holokausztot "történelmi" vagy "történelmen kívüli" jelenségként kell e megítélnünk. 

 

Az egyik hipotézis szerint a Holokauszt áldozati köréről nincs szociológiai mondanivaló. E narratíva szerint a zsidótörvények két társadalmilag releváns információ a felekezet és a nagyszülők felekezete segítségével kijelölték a jogfosztandók, majd társadalomból kiiktatandók körét, majd e kiiktatás végső megoldásaképpen a magyar és német állam meggyilkolta a kijelölteket. A Holokauszt specifikumát sokan éppen abban látják, hogy a történelem más üldözéseivel és tömeggyilkosságaival szemben a Holokauszt gépezete nem tett különbséget férfiak és nők, felnőttek és gyerekek, iskolázottak és iskolázatlanok, gazdagok és szegények között. A mentési és megmenekülési történetek alapvetően egyediek és egyéniek, történelmileg véletlenszerűek.

 

A másik hipotézis szerint bármilyen differenciálatlan is a gyilkos szándék, a tömeggyilkosság sikeressége társadalmilag szisztematikus. Azok az egyedi tényezők, a zsidó társadalmon belüli tekintély, a nem zsidó társadalom tagjai körében jelentkező szolidaritás, amelyek egyének, vagy családok megmenekülését lehetővé tették társadalmilag eltérő valószínűséggel érintették az embereket. Ezért annak valószínűsége, hogy ki élheti túl a Holokausztot - nem véletlenszerű. Utóbbi narratíva a történelembe, (mi több: a magyar történelembe) helyezi a Holokausztot: a "természeti csapás" vagy éppen "természetfölötti csapás" képzetével - és mentségével - szemben azt jeleníti meg: ami történt, az konkrét - a történelemben előtte és utána is létező - emberek, polgártársaink tetteinek, érdekeinek, morális döntéseinek eredményeképpen történt úgy - azaz - hogy egészen didaktikusak legyünk - történhetett volna másképpen is, bekapcsolódhattak volna többen is a zsidómentésbe, ki is terjeszthették volna a mentendők körét stb.  

 

A Holokauszt-emlékezet mindkét hipotézist bőségesen alátámasztja, hiszen rengetegen váltak olyanok áldozattá, akiknek bármiféle társadalmi logika, kiválasztódás működése esetén meg kellett volna menekülniük, ugyanakkor a Zsidó tanácsokkal kapcsolatos viták, a Kastner-csoport összetételével, kiválasztásával kapcsolatos diskurzus ráirányította a figyelmet a mentések-menekülések szisztematikusságára.

 

A Holokauszt előtti és utáni magyar zsidóság összevetésére vonatkozó erőfeszítések - legújabban Karády Viktoréi - szükségképpen a források statisztikai korlátait hordozzák. Az 1930-as és 1941-es népszámlálás nagy részletezettségben mutatja be az izraelita felekezetűek szociodemográfiai viszonyait, de csak a legalapvetőbb adatokat közlik a zsidótörvények által zsidónak minősítettek összetételéről - az 1949-es népszámlálásból pedig csak a területi megoszlás adatai maradtak meg. Bár ezek a népszámlálási források rendkívül fontosak a Holokauszt pusztításának társadalmi specifikusságát egyszerű módszertani okból nem hordozhatják: szétválaszthatatlanul összekeveredik ugyanis öt tényező:

a.) a budapesti és vidéki Holokauszt eseménytörténeti értelemben eltérő lefolyása és közismerten eltérő pusztítása

b.) annak társadalmi szisztematikussága, hogy az 1941-ben még vidékiként regisztrált zsidók közül kik azok, akiket 1944 már budapesti lakosként ért.

c. ) annak szisztematikussága, hogy a budapesti gettót, a halálmeneteket, a koncentrációs táborokat illetve a munkaszolgálatot átélő - eredetileg vidéki - zsidók közül kik tértek vissza szülővárosukba és kik maradtak Budapesten, ill. hagyták el az országot

d.) annak szisztematikussága, hogy a túlélők hogyan változtattak foglalkozást 1945 és 1949 között, élve azokkal a lehetőségekkel, amelyek a formális diszkrimináció megszűntéből, ill. egyes nem zsidó hivatalnokok, erőszakszervezeti alkalmazottak 1945-ös ill 1947-48-as emigrálásából következtek

e.) annak szisztematikussága, hogy az 1949-es népszámlálás idejére - 1930-cal, vagy 1941-gyel ellentétben némiképp már elterjedt "felekezetenkívüli" státusz választásának lehetőségével kik kívántak élni és kik nem.

Mindenki tudja, hogy ötismeretes egyenlet megoldása egyetlen egyenletből - abból az adatpárból, ami az 1941-es és 1949-es zsidóság aggregált adatait hordozza - nem lehetséges. A két népszámlálástól függetlenül publikált statisztikák sem alkalmaztak olyan szűrőket, melyek segítségével e hatások pontosan szétválaszthatóak lennének.(Stark 1995 41-75, Zsidó Világkongresszus, Buletin nr 1, February 15 1947 4-5, Karády: 2002, 68-74)

Kellően sokdimenziós forráskutatás csak úgy lehetséges, hogyha konkrétan a Holokauszt előtt számba vesszük egyének bizonyos szisztematikusan kiválasztott körét, majd ugyanezeket az egyéneket megkíséreljük megtalálni a felszabadulás után.

Magyarán a statisztikai aggregátumok vizsgálata helyett prozopográfiai, a tömeges életrajzkészítés egyetlen elemére (megtalálhatóság) vonatkozó vizsgálatot végzünk.

Karády Viktorral közös kutatásaink az elmúlt húsz évben több nevesített adatbázist hoztak létre, melyek használatával kísérletet tehetünk a Holokauszt-túlélés szisztematikusságának megvizsgálására is.

A legszűkebb, de mégis hatalmas adatbank a reputációs elit adatbankja. A Magyar Életrajzi Lexikonban, vagy a Magyar Nagylexikonban szereplő 1910 előtt született és 1941-ben még életben lévő személyek közül statisztikai értelemben kielégítő pontossággal meghatározhatjuk azokat, akiket a zsidótörvények érintettek. E meghatározáshoz más személysoros adatbankok nyújthatnak segítséget: az 1929-es Magyar Zsidó Lexikon, a két világháború közötti (szerkesztőségi önmeghatározás szerint) zsidó folyóiratokban, könyvsorozatokban szerzőként, fordítóként, illusztrálóként felbukkanók köre, a zsidótörvények következtében kamarai tagságot nem kapó értelmiségiek köre, a magyar könyvégetést előkészítő 1944-es Kolosváry-Borcsa bibliográfiában zsidóként azonosítottak csoportja. A zsidónak minősülők teljes körét ugyan nem, de az izraelita felekezetűekét megragadhatjuk a gimnáziumi értesítők személysoros listái, illetve az egyetemi beiratkozási anyakönyvek segítségével.

Ha statisztikai értelemben - tehát sosem teljeskörűen és sosem teljes biztonsággal - kijelöltük a lexikonszereplők közül mindazokat, akiket a magyar és német állam halálra szánt, akkor az 1945 után életben lévők és 1941 és 1945 között meggyilkoltak közötti különbségből csoportspecifikusan meghatározhatjuk a túlélés valószínűségét. Az életrajzi lexikon alapján több tényezőt mérlegelhetünk: a foglalkozás, az életkor, a idegen vagy magyar nevűség, a születési hely szinte mindig rendelkezésre áll, de általában releváns - statisztikai kategóriákba kódolható - adataink vannak 30-as 40-es években betöltött pozíció, a működési hely, az iskolai életút, a hazai és külföldi elismertség objektivációról. Mindezek a tényezők szerepet játszhattak a túlélési valószínűségben.

 

Más jellegű - és csak az izraelita felekezetűekről tájékoztató - forrás a középiskolai és egyetemi anyakönyvek világa. A tanulási korlátozások keretei között a középiskolák és egyetemek tanulói, hallgatói között 1941 és 1944 között is találunk zsidókat, s a beiratkozási anyakönyvekből adatot szerezhetünk nemükről, névjellegükről, iskolázásuk helyéről mindenképpen, igen gyakran szüleik foglalkozásáról, születési helyéről, lakóhelyéről is. E diákok és hallgatók egyrésze folytatja tanulmányait 1945 után  s ha nem is mindenki halott, akit nem találunk meg az 1945 utáni anyakönyvekben, statisztikai értelemben szisztematikus különbségeket fedezhetünk fel a megtalálható és meg nem található személyek társadalmi háttere, csoportsajátosságai között.

 

Harmadik adatbankunk a budapesti lakások és lakóik 1941-es összeírása és 1945-ös összeírása illetve a kettő összevetése. E két adatbázis tehát valamennyi budapesti társadalmi csoportról személysoros adatot szolgáltat, elvileg valamennyi 1941-ben Budapesten élő személyt megkísérelhetnénk megkeresni az 1945-ös összeírásban. Persze csak elvileg, hiszen az 1945-ös megtalálhatatlanságnak a Holokauszttól független okai is lehetnek: természetes halál, illetve a lakóhely elhagyása. Az 1945-ben hiányzó személyek sorát a még hadifogságban lévő munkaszolgálatok is gyarapítják.

 

De ennek ellenére ez az egyetlen olyan forrás, mely tömegesen, ( s az iskolázottságtól függetlenül, a korabeli budapesti zsidó társadalomra reprezentatívan)  személysoros beazonosítását teszi lehetővé Holokauszt előtt és után szisztematikusan megtalálható személyekne k. E rendkívüli lehetőség késztet arra, hogy ebben az írásban csak ezzel az adatbázispárral foglalkozzunk.

 

Az elméleti lehetőség természetesen csak több tízmillió forintos előzetes befektetés után realizálódhatna: a fővárosi levéltárban több száz dobozban tárolt összeíró ívek maradéktalan rögzítése ekkora forrást igényelne.

 

A 2000-es években erőforrásainkból egy 5 %-os minta rögzítésére futotta. A minta úgy készült, - e technikai részletnek később jelentősége lesz - hogy az egyes levéltári dobozokban található lakásívek számát megállapítottuk és a dobozban leghátul (legmélyebben) lévő lakástól visszafelé haladva az egyes dobozokban lévő lakásívek 5%-ának adatait rögzítettük. Az adott dobozon belül utolsóként kézbevett lakásíven szereplő pontos utcanevet és házszámot megállapítva a dobozon belül tovább haladtunk, úgy hogy az adott ház lakásai teljes körben rögzítve legyenek. Ez a kiegészítő szabály a soklakásos házakkal rendelkező belső kerületekben kissé növelte, a kevesebb lakásos házak által dominált külső kerületekben kissé csökkentette a minta méretét, de ezt a torzítást érdemes volt vállalni, mert radikálisan megnőtt a kompletten elemezhető házak száma.

Az 1941-es és 1945-ös összeírásból vett minták tehát külön-külön reprezentatívak., de ha csak az 5%-os mintavételi szempont érvényesül akkor a mintaátfededés nagyon kicsi lenne, mindössze a lakosság 0,25 %-ára terjedne ki, ez pedig - noha az ország legnagyobb zsidó közösségéről van szó - nyilvánvalóan nem lenne elegendő egy túlélési valószínűséget foglalkozás-specifikusan felmérő elemzéshez.

A helyzet azonban ennél sokkal jobb. Ugyanis az egyes dobozokba nem a dobozterjedelmet optimálisan kihasználó módon kerültek az egyes lakásívek, hanem úgy, hogy az egykori irattárosok egy-egy statisztikai számlálókörzet utolsó házának utolsó lakásívét belehelyezték a dobozba, majd - függetlenül a doboz relatív ürességétől - új dobozt nyitottak a következő számlálókörzet házainak, lakásainak. A számlálókörzet határai 1941-ben pontosan ott húzódtak, ahol 1945-ben, s a házak számlálókörzeten belüli elhelyezkedése is kötöttnek tűnik.

A fenn ismertetett mintavételi metódus - miközben az 1941-es és 1945-ös anyagra külön-külön reprezentatív - a dobozrendezés eme szabálya következtében azzal a következménnyel jár, hogy számos olyan ház van, ami mindkét felvételbe beleesett.

 

* * *

 

1941-ben az általunk megvizsgált 2956 házból 1024-ben van zsidó lakos.  (Egyébként: 212-ben van zsidó többség, de mindössze 26 olyan ház van, (ezek is kicsike családi házak) ahol csak zsidók élnek.) Elmondható tehát, hogy 1941-es állapotban - noha vannak Budapestnek olyan kerületei, amelyeket erős zsidó felül illetve alulreprezentáció jellemez a társadalomtörténeti és lakáspiaci folyamatok erőteljes keveredést hoztak létre a zsidó és nem zsidó lakosság között.

 

Keresztények és zsidók a mintában

 

keresztény

izraelita

zsidónak minősülő nem izraelita

Összesen

férfi

28574

6184

702

35460

35243

6980

739

42962

Összesen

68062

13245

1447

82754

 

Az izraeliták aránya a mintánkban 16,0 % a népszámlálás szerint 15,8 %, tehát a véletlen mintavétel - ahogy ez várható is volt - nagyon jól sikerült. Ezzel szemben a faji törvények értelmében zsidónak minősülő nem izraeliták aránya a mintánkban 1,7%, míg a népszámlálás szerint 3,3 %. Az eltérés látványos.  Nyilvánvaló ebből, hogy a lakásösszeírás során valamiféle rejtőzködési lehetőség adott volt - azok számára, akiket csak a zsidótörvény nyilvánított zsidónak- de ennek körülményei ma már nem rekonstruálhatóak. (Vélhetően a népszámlálást irányító országos statisztikai hivatal és a lakásösszeírást bonyolító fővárosi hivatal eltérő ellenőrzési mechanizmusa lehet a magyarázat, ami nem független a két intézmény eltérő szellemiségétől.)  A rejtőzködés nem torzítja a nemek arányát - a mintában a zsidótörvény által zsidónak minősített nem izraeliták között 48,3% a férfi, a népszámlálás szerint 48,5 % férfi. A zsidónak minősülők felekezeti összetétele szempontjából sincsen erős torzítás: egyedül a zsidónak minősülő reformátusok tűnnek némiképp alulreprezentáltnak.

 

A zsidónak minősülő nem izraeliták felekezeti összetétele

:

Népszámlásban

Népszámlásban

Mintában

rk

13966

63,1

64,5

gkat

127

0,6

1,0

ref

4232

19,1

16,5

ev

3222

14,6

15,0

gkel

137

0,6

0,3

unit

299

1,4

2,0

ismeretlen

139

0,6

0,8

 

22122

100

100

 

Karády hipotézisét, hogy a zsidónak minősülő keresztények túlélési valószínűsége nagyobb, hiszen vélhetőleg inkább rendelkeznek keresztény rokonokkal és barátokkal, akik segíthetik őket, tehát e mintán nem igazán tudjuk tesztelni, hiszen joggal feltételezhetjük: épp az a (1,6%-nyi) tömeg képes elrejteni zsidónak minősülését a lakásösszeírás idején, akinek e logika szerint később nagyobb esélye van a túlélésre.

 

Közvetve azonban igazolhatjuk, hogy a keresztény kapcsolatok mérhetően javítják a túlélési esélyt. Azoknak a zsidóknak, akiknek a házastársa nem minősült zsidónak 36,8%-a található 1945-ben ugyanabban a lakásban, mint 1941-ben, míg a zsidó házastárssal rendelkezőknek csak 19,7%-a. A keresztény házastárs tehát 1,9-szeresra növelte a túlélési esélyt. (A százalékszámok hányadosa mindig problematikus mutató, hiszen a 90%, már alig lenne többszöröse a 80%-nak. Ezen előadásban azért alkalmazzuk mégis mert kizárólag 15 % és 42% közötti felbukkanási valószínűségű csoportokról lesz szó.)

 

A foglalkozási pozíció szempontjából a tanultabb, iskolázottabb, "felül lévő" személyeknek jobb a túlélési esélye. Ezt kisebb kategóriákon belül, egymással összehasonlítható aggregátumok bemutatásával igazoljuk. Noha az aggregátumok különböző méretűek, s mint minden kategorizálásnál a kategóriahatárok itt is vitathatók - látni fogjuk, hogy a "feljebb lévők" és "lejjebb lévők" sorsának, esélyeinek összehasonlításakor minden esetben ugyanaz az összefüggés látszik.

 

A zsidótörvény által érintett 1941-es szakmunkások 24,1% t találjuk meg 1945-ben, a segédmunkásoknak viszont csak 15,7%-t, a "szakma" tehát 1,5-szörösre emelte a túlélési esélyt a budapesti társadalom alsó felén belül. E túlélési esélykülönbséget magyarázó tényezők között - a nyilvánvalóan magasabb iskolázottság, magasabb jövedelem, a polgársággal táplált erősebb kapcsolatok mellett - óhatatlanul az is felmerül, hogy a szakmunkások mindig is szervezettebbek voltak, s a szerény mértékű baloldali mentési kapacitás nyilván inkább irányult rájuk.

 

A humánértelmiséget nem könnyű csoportokra osztani. A közszférában foglalkoztatottak - tehát tanárok, múzeumi alkalmazottak - közül 21,4 % t találjuk meg 1945-ben, ezzel szemben a magánszféra szereplői közül - újságírók, művészek tartoznak ide - már csak 15,8%-ot. Valószínű persze, hogy az 1944-es évet, amikor a meggyilkoltatás valószínűsége nagyon megnövekszik ezek az 1941-ben még közalkalmazott értelmiségiek már nem közalkalmazottként érték meg. Ez a körülmény azonban csak látványosabbá teszi, hogy nagyobb a túlélési esélyük, mint magánszférában aktív társaiké. Hiszen, ha 1941 és 1944 közötti pozícióvesztést gyaníthatunk, akkor az érintett már ebben az időszakban nagyobb valószínűséggel elköltözik az egyébként is nyilván a közalkalmazotti lakáspótlékra támaszkodva kibérelt lakásából, tehát még kisebb eséllyel találhatnánk ugyanabban a lakásban 1945-ben. Tehát a fenti adat, miszerint a közalkalmazott humánértelmiségiek túlélési esélye 1,4-szeres a magánszférabeli humánértelmiségiekkel szemben inkább alulbecslésnek tekinthető.

 

Ha a tanárok, kulturális közalkalmazottak körében pozícióvesztést feltételezhettünk 1941 és 1945 között, méginkább azt feltételezhetünk a középszintű köztisztviselők között, hiszen a vezető pozíciók vonzereje az  őrségváltáson nyerni kívánók szemében nyilvánvalóan nagyobb volt, tehát nagyobb erőfeszítéseket tettek az ilyen pozíciókban ülő zsidók eltávolítására is. E középszintű köztisztviselők 1945-ös megtalálhatósága mégis 31,3 %. Ez a szám különösen ahhoz képest tűnik magasnak, hogy az alacsony beosztású közalkalmazottaknál ez a szám csupán 16,7 %. Tehát az egykori vezető beosztás 1,9 szeresre növeli a túlélési esélyt. Telejesen egyértelmű, hogy az egykori középvezető köztisztviselők 1944 nyarára-őszére már nem lehettek pozícióban - de az is egyértelmű, hogy kapcsolataik továbbélhettek a nem zsidó társadalomban, s tekintélyesebbek maradtak a getto társadalmában is.

 

Jóval kisebb a különbség a magánszférában - de az irány ugyanaz. A vezető magántisztviselők 27,8%-os felbukkanási valószínűségével, az alacsonyabb szintű magántisztviselők 22,7%-os esélyét állíthatjuk szembe, ami mindössze 1,2 szeres esélyfölény.

 

A foglalkozásokat csoportosítva egyértelműen kitűnik, hogy az egymással összehasonlítható, párbaállítható foglalkozási kategóriákhoz tartozók közül mindig annak volt nagyobb esélye túlélni, aki magasabb pozíciót töltött be, illetve aki a "kettős társadalom" közalkalmazotti ágában dolgozott. A zsidótörvények következtében leromló pozíciók ellenére hipotetizálhatjuk: a társadalmi kapcsolatok, nem utolsósorban a keresztény társadalom nem antiszemita részlegeihez kötődő kapcsolatok erőssége - amit egy magasabb állású személy, illetve egy közalkalmazott könnyebben építhetett ki, mint egy beosztott személy, mint egy magánalkalmazott - közvetlenül vagy közvetve kihatott a túlélési valószínűségre.

 

A foglalkozási pozíciótól függetlenül, önálló esélynövelő tényezőként értelmezhetjük a gazdagságot. Noha a gazdagság kiváltotta irígység vonzza a gyilkos indulatot, s az elrejtett értékekkel kapcsolatos vallatásnak - s ebből eredő halálnak - is nagyobb kockázata van a tehetősebb ember számára, összességében a gazdagság mégis javította az esélyeket: nagyobb eséllyel lehetett életmentő gyógyszert, élelmiszert beszerezni a feketepiacon, s a hamis papírok, vagy a rendőrség, nyilasok stb, megvesztegetése is pénzbe kerültek. A magasabb foglalkozási pozícióval járó fentebb bemutatott túlélési esélyek értelmezhetőek innen is. De a gazdagság hatását tisztábban mutatja, hogy a nagyiparosok-nagykereskedők 1945-ös megtalálhatósága 42,0 % - ezzel szemben a kisiparosoké és kikereskedőké csak 23,8%, ami 1,8-szoros esélyfölényt mutat a gazdagabb csoport javára.

 

Feltételezhetjük továbbá, hogy a gettoléthez szükséges speciális készségek, tudások javíthatják a túlélési esélyt, akár felül is írhatják a polgári körülmények között tapasztalható hierarchiát. E feltételezésünk részben igaznak bizonyult.  A szakmunkások és kisiparosok nyilvánvalóan iskolázatlanabbul, de praktikusabb ismeretekkel, a fizikai fáradalmak jobb elviselésének képességével felruházva jobb eséllyel rendelkeznek, mint a szabadfoglalkozású-értelmiségi csoportok, a kis közalkalmazottak, vagy az alacsony beosztású magántisztviselők.

 

Meglepő módon viszont - és bevallom erre egyelőre nem igazán találtam magyarázatot - a társadalom másik végén ennek a "gyakorlati hasznosságnak" mintha nem lenne meg a hozadéka: az orvosok 21,4 %-os felbukkanási valószínűsége alacsony - az ügyvédek 29,6 %-os esélye viszont magas, pedig a "hasznosság-elvből" ennek az ellenkezője következnék. Hipotetikus, de messze nem kielégítő magyarázat, hogy a getto egészségügyi viszonyai között sokkal inkább a gyógyszerek és egészségügyi felszerelés hiányosságai jelentettek gondot, mint a szakképzett emberek hiánya. Ha ez így van, akkor az ügyvédek tőkefajtái - a hatóságokkal való tárgyalás jobb képessége, a rendőrségi ismeretségek nyilvánvalóan magasabb száma ellensúlyozták, hogy a jogi tudás a puszta életbenmaradást kétségessé tevő viszonyok között szerényebb értékű, kevésbé váltható át élelmiszerre, vagy néhány négyzetméterrel nagyobb élettérre, mint az egészségügyi tudás. Szerepet játszhat az is - ahogy erre jelen szöveget baráti szívességként elolvasó Karády Viktor felhívta a figyelmemet - hogy az orvosszervezetekben rendkívül magas - a budapesti keresztény orvosok 36%-t elérő - volt a szélsőjobboldali szervezeti tagsággal rendelkezők aránya. Így az orvosok között nyilván kevesebb volt, aki - kockázatot vállalva - segítette rászoruló zsidó pályatársát, s több olyan, aki a konkurrens elpusztítását jó néven vette, vagy akár aktívan közre is működött abban.

 

Összességében - az előadás elején megfogalmazott alternatívából - a második hipotézis nyert igazolást: a túlélés valószínűségét nem egyszerűen az eseménytörténetileg ismert, illetve antropológiailag jól belátható körülmények - azaz a budapestiség/ vidékiség illetve az életkor, de a budapesti zsidó társadalom belső rétegződésében elfoglalt hely, a - mentési lehetőségekkel nyilván sokkal inkább rendelkező - nem zsidó társadalomtól való távolság is egyértelműen befolyásolta. Ez - ha csekély mértékben is - azt az álláspontot erősíti meg, hogy a Holokausztot nem "történelmen kívüli", hanem azon belüli, másképpen fogalmazva: a magyar társadalomtörténetbe ágyazott eseménynek kell tekintenünk. 

 

 

Irodalom

 

Budapest székesfővárosi statisztikai évkönyve 1942, Bp 1942

Erős Ferenc (2007): Trauma és történelem, Bp, Jószöveg műhely

Karády Viktor (2002): Túlélők és újrakezdők , Bp Múlt és Jövő

Karsai László (2001): Holokauszt, Budapest

Komoróczy Géza (2000): Holocaust. Budapest, Osiris kiadó

Kovács András (1984): A zsidókérdés a mai magyar társadalomban. In Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon, Párizs, Magyar Füzetek 3-35.p.

Népszámlálási adatok: http://konyvtar.ksh.hu/neda

Stark Tamás (1995): Zsidók a vészkorszakban és a felszabadulás után, Bp MTA Történettudományi intézete

Várdy Péter (2010): Tilalomfák ellenében Bp WJLF, szerk Majsai Tamás

Zsidó Világkonresszus Magyarországi Tagozata Statisztikai Osztályának Közleményei



[1]  A tanulmány két előadáson alapul. Az egyik a Randolph Braham és Kovács András felkérésére a CEU 2014-es Holokauszt konferenciáján ahangzott el angolul, a másik George Eisen és Majsai Tamás felkérésére a WJLF és a Nazarteh College 2014-es Holokasuzt konferenciáján magyarul.