Nagy Péter Tibor

 

Az iskolázottság és az iskolázás. Bevezetés a két megközelítés különbözőségéhez.

 

A két téma különbözőségéről gondolkodva technokratikusan fogalmazva az első pillanatban az jut az eszünkbe, hogy míg az iskolatörténet, iskolaszociológia stb azt írja le, hogy egy adott időpontban az iskolarendszerben, az azt formáló oktatáspolitikában milyen folyamatok játszódnak le, addig az iskolázottság történeti illetve szociológiai kategóriarendszere az ezen folyamatok eredményeképpen létrejött, mintegy akkumulálódott végeredményt írja le, teszi megragadhatóvá egy-egy területi egységre, vagy egy-egy korcsoportra, egy-egy időpontra nézvést.

 

Ebben az írásban megkíséreljük megragadni azokat a mozzanatokat, amikor az iskolázottság és az iskolázás különbsége, az arról való közbeszéd különbsége ennél gazdagabb jelentéstartalmat hordoz. Írásunk mögött nincs szisztematikus kutatás - sokkal inkább arról van szó, hogy az olvasó által is ismert - vagy legalábbis több korábbi írásban is olvasható - mozzanatot e szempontból gondolunk újra.

 

Az állam kettős nézőpontja a 18-19. században

 

Az iskolázás és iskolázottság kettőssége tulajdonképpen a modernitás előtti időkre nyúlik vissza, hiszen már a modernitás előtt ambicionálta az állam, hogy területén bizonyos foglalkozásokat csak meghatározott iskolai végzettségek (pl. orvosi diploma) birtokában lehessen betölteni, anélkül, hogy az adott iskolai végzettséghez vezető iskolai utat szabályozta volna.

 

A modernitás kezdeteitől kezdve azonban, mintha párhuzamos strukturák kiépülése kezdődött volna meg.

 

A 18. századi modernizálódó állam apparátusának egyik csoportja (és közben a művelt közvélemény egyrésze)  az iskolarendszerrel foglalkozott, egy másik csoport pedig a képzettséggel, iskolázottsággal. Ennek a kettősségnek - legalábbis egy olyan többfelekezetű országban, mint a Habsburg birodalom, s ezen belül különösen a Magyar Királyság nagyon világos és konkrét okai voltak: az egyes állások betöltéséhez szükséges képzettségek állami definiálása éppen azt a célt szolgálta, hogy a helyi, történelmileg kialakult, szokásszerűségi, rendi, származási alapon legitim elitek helyébe egy minél inkább birodalmi elit lépjen. Egy olyan elit, melyben persze messze felülreprezentáltak a történelmi nemességből származók, de amelybe valamennyire mégiscsak van út kívülről, a polgári rendből, sőt akár elvileg a parasztságból származók számára is. Egy olyan elit, melynek belső - akár nemesi származásuak közötti - erőviszonyait immár nem a birtoknagyság, vagy a család történelmi ősisége szabályozza - hanem a hivatali rend, s annak egyik előfeltétele a szakterületnek megfelelő képzettség. (Sasfi, 2008; Bácskai, 2007; Ugrai 2009, Kosáry 1975, Kosáry 1977, Marczali, 1887;)

 

Ezzel szemben a másik hivatalnoki csoport, mely az iskolázás, az egyházi iskolák világába próbált behatolni, éppen ellenkezőleg kellett hogy eljárjon. Bármennyire is képviselte a központi államot, a felvilágosult eszméket: a különféle felekezetek eltérő autonómiaformáival, különfelé rangu vezetőivel kellett együttműködnie, évszázados szokásokat tiszteletben tartania - s a diákok tudásának ellenőrzésére végképp alig voltak eszközei, módszerei. (És természetesen az elit kevésbé államfüggő része, pl a birtokosok, vagy papok is a konkrét iskolák érdekeiért, s nem valamely iskolázottsági csoport érdekeiért kívánták latba vetni a befolyásukat) Az iskola világa tananyagában, nyelvhasználatában hierarchikus viszonyaiban mélyen a korábbi, felvilágosodást megelőző évszázadhoz, erős felekezeti kötöttséghez, lokalitáshoz kötődött.

 

A társadalom döntéshozó csoportjaiban tehát a képzettség, végzettség előírása jelenti az iskolázottság ellenőrzésének első előképét - s az efféle pozíciók felé törekvők, azaz az egyének is felülről, a választott pálya felől definiálják ambíciójukat. Nem az a fontos, hogy az ügyvédnek, hivatalnoknak, mérnöknek, orvosnak készülő fiatalember milyen iskolázási úton halad végig, hanem az, hogy az egyetemen majd megállja a helyét annyira, hogy a megfelelő diplomát, a leendő hivatás betöltésének előfeltételét megszerezhesse.

 

A társadalom alján sem az a fontos, hogy mennyit járnak a gyerekek iskolába, hanem az, hogy ki lesz, s főleg felnőtt korában ki marad írni olvasni tudó. A társadalomban erősen elkülönül az analfabéta az olvasni tudótól, de még a csak olvasni tudó is az írni-olvasni tudótól, hiszen a közvetlen lakókörnyezettől távolkerülő, ismert arcok helyett idegenek közé vetődő, hagyományos munkaeszközök helyett gépekkel, anyagokkal dolgozni kezdő munkavállaló esélyei olvasni tudás nélkül nyilvánvalóan sokkal kisebbek voltak. A személyes ismeretségi körből kilépő, lakóhelyéről elmozduló személy egyben a szóbeliség világából is kilép, hiszen gyakran fordul elő, hogy nevét alá kell írnia, lakcímét meg kell adnia, pénzt meg kell számolnia, a boltos által róla vezetett adósfeljegyzéseket ellenőriznie stb. Ha pedig a munkafolyamatban, vagy életszervezésben bármiért felelősséget kellett vállalnia, vagy a hétköznapi memoriát meghaladó műszaki, mezőgazdasági, áruismereti, helyrajzi információkat kellett rögzítenie, már az írnitudás is elkerülhetetlen volt.

 

Nem véletlen, hogy az embereket a hagyományos élet és munkahelyszíneiktől elszakító, a kötelekébe tartozókat hierarchiába szervező, a korszak legmodernebb műszaki eszközeit használó hadsereg volt az első olyan szervezet, mely tömegesen - és Európában mindenütt - felméri a besorozottak írni olvasni tudását. (Kosáry, 1987)

 

A sokféle egyház által szervezett, sokféle belső szabály és méginkább sokszínű szociológiai valóság által meghatározott egyház-kormányzati szervek által ellenőrzött falusi iskolákban, vasárnapi iskolákban tanultak a gyerekek - de nincs olyan oktatástörténész, vagy társadalomtörténész aki felelősséggel meg tudná mondani, hány százalékuk, hány órában, hány éven át tanult írni-olvasni - arról pedig végképpen szó sem lehet, hogy a 18. század európai országainak iskolarendszerét, statisztikai értelemben összehasonlítsuk. Viszont: széles körben, nemzetközi méretekben is összehasonlítható adatokkal rendelkezünk a besorozott népesség alfabetizmusáról.

 

Ha tehát az iskolázás és iskolázottság kutatási kérdéseit akarjuk áttekinteni akkor a 19. század előtti világban kétszer két erősen elkülönülő tudományos megközelítést találunk:

 

I.

a. a kisiskolák számát, felekezeti arányait, leíró iskolázástörténet. Ennek feltárása elsősorban helytörténettel, egyházmegyék történetével történik, így állapítják meg az iskolamesterek, tanítók, iskolaépületek stb számát[1]

b. az alfabetizmus mértékének felmérése (mint elemi iskolázottság-történet) ennek módszere az iratokra, szerződésekre kerülő aláírások ill. analfabetizmust jelző keresztek arányának elemzése.[2]

 

II.

a, a magasabb iskolázás történetét feltáró kutatás. Ezek a 19. század óta zajló konkrét iskolatörténeti kutatások, melyek elsősorban az egyes középiskolák saját érdekkörébe tartozók végeztek el. Nem lévén egységes sablonja a középiskola-történeteknek, még abban sem lehetünk biztosak, mikor melyik iskolába hány diák járt. Az iskolák számának országos összesítése megtörtént.[3]

b. az iskolázott emberek magyarországi létét feltérképező kutatások: Ide tartoznak mindazok az értelmiségtörténeti kutatások, melyek összeírások bázisán megkísérlik felmérni az egyes iskolázottságot igénylő foglalkozásokat művelők összetételét. Ide sorolhatjuk a tisztviselőket már 1787-ben számbavevő II József kori népszámlálást.

 

Tankötelezettség és alfabetizmus

 

Amikor a 19. század második felében a modern polgári adatgyűjtés megkezdődik: ugyanezt a kettősséget tapasztalhatjuk. (Mazsu, 1987)

 

A népiskolázás adatai vonatkozásában az állam először nagymértékben támaszkodik a felekezeti adatgyűjtésre - de az írni olvasni tudást minden népszámlálásnál, lakosságösszeírásnál maga gyűjti, az adott kérdésben a királyi statisztikai hivatalnak felelős kérdezőbiztosokkal. Amikor kialakul az iskolai adatszolgáltatás állami rendszere az iskolalátogatási gyakorlat megismerésének továbbra is bizonyos korlátokat szab a felekezeti autonómia, illetve a helyi pappal, helyi iskolaszékekkel, helyi birtokosokkal sokféle érdekeltségi viszonyban lévő helyi szolgabírók adatszolgáltatásának pontosan fel nem mérhető torzítása. Ezzel szemben a népszámlálási adatgyűjtés, amikor írni-olvasni tudásra kiterjeszti a figyelmét ezektől az érdekviszonyoktól elvileg független.

 

A népszámlálás folyamatos kontrollt biztosít a helyi lakosságot iskoláztatási kötelezettség teljesítésére szorító területi igazgatás tisztviselőivel, az iskolafenntartói adatszolgáltatással, a megyei szintű - de központból kinevezett - tanfelügyelő jelentésével szemben is. Az alfabetizmus nemenként megmért, korcsoportos - sőt a külföld nagyrészétől különbözően - felekezetcsoportos, anyanyelvcsoportos adatai nemcsak a központi kormányzat, de az egész politikai elit, a sajtónyilvánosság rendelkezésére is állnak, ennek alapján megítélhető milyen munkát végzett a tanügyigazgatás, a tanítók, a helyi igazgatás, megfeleltek-e az össztársadalmi-állami elvárásoknak az iskolafenntartók. A népszámlálás eredményei teszik megvitathatóvá hol milyen személycserékre, anyagi erőfeszítésekre, vagy éppen konfliktusvállalásra van szükség.

 

Tanügyigazgatás és tanügyigazgatási adatszolgáltatás nélkül nincsen kormányzati hatékonyság - évtizedenként történő alfabetizmus mérés nélkül nincsen demokratikus kontroll.[4] Az adatok nemcsak az igazgatást ellenőrző választott képviselők - helyiek és országosak - munkájához szükségesek, hanem szinte minden döntéshozóéhoz: egy terület alfabetizációjának ismerete nélkül nyilvánvalóan nem hoznának decentralizáló befektetési döntéseket a rohamosan növekvő gyáripar urai sem...

 

Az iskolázás, iskolaállítás mértéke, módja kiindulhat az egységes állam normatív fikciójából - kiindulhat abból, hogy a tankötelezettség teljesítésére alkalmas iskolának a leggazdagabb és legszegényebb helyen egyaránt meg kell felelnie bizonyos normatív elképzeléseknek: az eszközök, az épületek, a terület, a tanítószemélyzet bizonyos szintje alatt az iskola már nem iskola.[5] Ebből a modernizáló állam nem engedhet. De hát írni olvasni tanulni a standard követelményeknek meg nem felelő zugiskolákban is lehet, egy terület változó gazdasági és társadalmi viszonyai felnőtteket is olvasástanulásra késztethetnek. (Sáska, 1992) És fordítva: az államsegély révén felépített, a kor viszonyainak megfelelő iskolákba sem lehet nagyobb valószínűséggel beterelni a szegénységük, vagy családi foglalkoztatásuk miatt az iskola korszerűtlenebb épületben működő elődintézményét hanyagul látogató tanköteleseket, s ha nincs mire használni, elfelejtődik az olvasni tudás is – mi mással magyarázhatnánk, hogy míg a tankötelezettség teljesítése, a 10-12 éves korra elért analfabetizmus még nagyjából egyformán jellemző a két nem képviselőire, addig a családi körön kívül, a munkaerőpiacon kevésbé forgó nők 30-40 éves korukra inkább tűnnek ismét analfabétának. 

 

 

1. tábla Tankötelezettség teljesítés és írni olvasni tudás

 

6-12 éves mindennapi tankötelezettek iskolába járási aránya (%)

A korcsoport alfabetizmusa néhány évvel később,

% szám hányados

% szám különbség

1872

75,0

51,0

0,68

24,0

1880

83,2

65,8

0,79

17,4

1890

86,5

74,9

0,87

11,6

1900

84,3

80,6

0,96

3,7

 

(Kelemen:2002: 124,127,128;  és Történeti 1992, 232.o)

 

Az első táblán jól látható, hogy az iskolázás adatai az évek előrehaladtával egyre kevésbé térnek el az iskolázottság adataitól. Ennek kétféle magyarázata lehetséges: vagy a tankötelezettség teljesítése egyre nagyobb arányban vezetett ténylegesen írni-olvasni tudáshoz, vagy a korábbi időpontban a hatóságok sokkal inkább "elnézték", azaz tankötelezettségteljesítési szempontból megfelelőnek nyilvánították azokat, akik épp csak beiratták gyermekeiket, de az iskolába járatás tényleges mértéke nem érte el azt a szintet, hogy az írni-olvasni tanulás sikeres legyen. Noha a két magyarázat nagyon eltérő, de mindkettő legalább két dologról tanuskodik: társadalmi értelemben egyre normatívabbá válik az érdemi iskolábajárás ill egyre hasznosabb a szülők szemében is az írni olvasni megtanulás.

 

 

2. tábla A férfiak és nők írni olvasni tudása

 

A férfiak írni olvasni tudása

 

 

 

1880

1890

1900

1910

15 19

57,6

70,6

77,3

82,2

20 29

55,3

64,4

76,7

81,2

30 39

52,6

61,4

69,8

79

40 49

48

57,1

63,5

70,8

50 59

44,3

51

58,6

63,7

60+x

41,1

46

48,1

54,7

 

 

 

 

 

A nők írni olvasni tudása

 

 

 

1880

1890

1900

1910

15 19

45,6

61,6

72,5

79,1

20 29

38,4

50,4

66,9

74,2

30 39

31,5

43

54,1

67,7

40 49

26

35,5

44

55,2

50 59

22,1

28,8

35,7

45,6

60+x

21

25,2

26,2

35,2

 

 

 

 

 

Férfiak fölénye

 

 

 

 

1880

1890

1900

1910

15 19

1,26

1,15

1,07

1,04

20 29

1,44

1,28

1,15

1,09

30 39

1,67

1,43

1,29

1,17

40 49

1,85

1,61

1,44

1,28

50 59

2,00

1,77

1,64

1,40

60+x

1,96

1,83

1,84

1,55

(Történeti 1992, 232)

 

A férfiak és nők írni olvasni tudása azt mutatja, hogy nők írni olvasni tudása durván egy évtizedes késéssel követi a férfiakét. Minthogy azonban fokozatosan kisebbségbe kerülnek az analfabéták, s két érték hányadosa fokozatosan csökken. Míg az 1880-as legidősebb nemzedékben még kétszer akkora a férfiak írni olvasni tudása, addig ez 1910-es legfiatalabbakat nézve gyakorlatilag elolvad. 

 

Iskolázottság a jogszabályban

 

A népszámlálás szorgalmasan tudakolja az írni-olvasni tudás mértékét, nem kérdezi viszont - egészen 1910-ig - a magasabb iskolázottságot. Kérdezi viszont - egyre nagyobb részletezettséggel - az értelmiségi foglalkozásokat. Funkcionalista, vagy liberális jogi nyelven szólva: az államnak nincs köze ahhoz, hogy az írni olvasni tudáson túl milyen iskolázottsággal rendelkeznek a polgárai - az egyes értelmiségi foglalkozások betöltéséhez szab követelményeket, az értelmiségiek száma mintegy "magától" adja az iskolázott emberek számát. És valóban: a falvak működését kielégítően leírja, hogy a lakosok milyen arányban léptek ki az analfabetizmusból, s hogy van-e pap, tanító, jegyző.

 

Persze a helyzet közel sem ilyen egyszerű: kemény érdekkonfliktusok vannak az adatszolgáltatási bizonytalanság hátterében. Ennek konkrét politikatörténete van: az eötvösi minisztérium a népiskolai rendszerre épülő francia líceális típusu felső népiskolában gondolkozik, s később kívánja rendezés alá venni a középiskolarendszert. A pesti polgárságnak - s általában a városi polgárságnak - ez túl bizonytalan perspektiva: a népiskola, annak felső-népiskolával, ismétlőiskolával meghosszabbított változata is: nyilvánvalóan kevés a kereskedni, utazni, politizálni vágyó polgárságnak, a fennálló középiskola-rendszerrel pedig többféle baj van. Az iskolákat fenntartó egyházak nem ott és nem annyi középiskolai osztályt indítanak, ahol és amennyire a polgárságnak szüksége lenne, az iskolákban a tananyagszervezés rendje is alkalmatlan, hiszen a középiskola első négy osztálya úgy szervezi a tananyagot, mintha minden diák ötödik-nyolcadik osztályt is végezni akarna - ami a városi kispolgárság nagy része számára fel sem merül. A tananyagot dominálja a klasszikus műveltség - melyre a leendő kereskedők, iparosok zömének semmi szüksége nincs. S végül nem elhanyagolható az sem, hogy az iskolarendszer zömét a katolikus egyház tartja fenn, miközben a városlakók között egyre több a zsidó és evangélikus, s a katolikusnak kereszteltek egyre nagyobb része definiálja magát olyan felvilágosult és szekuláris embernek, aki nem akarja gyermekét az első vatikáni zsinat eredményeképpen éppen erősen antiliberális irányba forduló szerzetesrendek által fenntartott iskolákba íratni.

 

Ebben a politikai helyzetben születik meg[6] a polgári iskola, mely az eötvösi liceális népiskola koncepcióval szemben szinte első pillanattól kezdve alsó középiskolai funkciókkal rendelkezik a városokban.  De fokozatosan általános irányú alsóközépiskolává válik a törvényes keretekkel nem rendelkező reáliskola is. A hetvenes években a kispolgárság gyermekei egyre nagyobb arányban a polgári iskolába, reáliskolába, a középiskola alsó tagozatára épülő, fokozatosan kialakuló felsőkereskedelmi iskolába kezdenek járni. Ennek köszönhető a jelenség: amit Karády Viktor a középiskolázás nagy deflációjának nevez, azaz a középiskolai népesség létszámának csökkenése. (Karády, 1995) Emögött ugyanis az áll, hogy az egyházi gimnáziumok alsó tagozataiból a városi és állami polgárikhoz, reáliskolákhoz, kereskedelmikhez pártol át a polgárság jórésze.

 

A polgári iskolák. majd a rájuk épülő - szintén mindenféle törvényi felhatalmazás nélkül működő - felsőbb leányiskolák teszik lehetővé azt is, hogy polgárság lányai is tanulhassanak.

 

Nemcsak a városi polgárság tekint úgy ezekre az iskolákra, mint kvázi középiskolákra, sok bölcsészkart végzett tanár is dönt úgy, hogy nem egyházi iskolában, hanem ezen világi iskolák valamelyikében kezdi meg pályafutását - sőt számos az ultramontanizmussal szembeforduló, s szerzetesrendjéből kilépő egykori paptanár is erősíti ezeket az iskolákat.[7]

 

A liberális kormányzat többször kisérli meg a középiskolaügy rendezését, de az egyházak ellenállásán mindegyik törvényjavaslat megfeneklik.[8] A főrendiház reformja azután többségbe juttatja a liberalizmus erőit ott is, s 1883-ban egy sajátos kompromisszum lehetségessé válik.

 

A középiskolai törvény továbbra sem rendelkezik a polgári iskoláról és a kereskedelmi iskoláról, ezeket továbbra is a népiskolai törvényre hivatkozó rendeletek szabályozzák. Annak ellenére, hogy a polgári iskola tanterveit - szintén rendeleti úton - nem a közben teljesen eltörpülő jelentőségú felső népiskola, hanem az alsó reáliskola tanterveivel hangolják sok tekintetben össze. Annak ellenére, hogy a kereskedelmi iskola érettségit ad, ráadásul pusztán a négyéves polgárira épülő három évfolyam teljesítése után, hamarabb tehát, mint a nyolcosztályos gimnázium. A törvény középiskolának ismeri el a reáliskolát, de érettségije - ellentétben a gimnáziuméval az egyetemek közül csak a tudományegyetem reálszakjaira és a műszaki egyetemre képesít. A középiskolai törvény tehát miközben számos szabályozási elemet keresztülvitt - az egyetemre vezető út tekintetében szinte monopolhelyzetben hagyta a zömében felekezeti iskolarendszert.

 

Az egyidejüleg elfogadott minősítési törvény azonban - nem foglalkozván a felsőoktatási jogosultsággal - más tekintetben egyenranguvá tette az alreáliskolát, az algimnáziumot és a polgári iskolát egyfelől, a főreáliskolát, főgimnáziumot és kereskedelmi iskolát másfelől. Definiálta az állami, önkormányzati állásoknak azt a körét, amit négyosztályos ill. nyolcosztályos végzettséggel lehetett betölteni. A fiatal férfiak számára mindennapi életszervezési okoknál fogva meghatározó, illetve a későbbi társadalmi presztizst meghatározó tartalékos tiszti státuszt is a szélesebb értelemben vett középiskola hetedik osztályának befejezéséhez rendelte hozzá a törvény.

 

Ez a törvény más szempontból is kompromisszumos volt, hiszen a jövőre nézve a tisztviselőknek egyértelműen meritokratikus kiválasztását írta elő, de a már korábban kinevezetteket állásukban akkor is meghagyta, ha az új képzettségi kritériumnak nem feleltek meg.[9]

 

Míg tehát a polgári iskolát szabályozó paragrafusok[10], a középiskolai törvények  és a rájuk épülő rendeletcsomag az iskolázásról, addig a minősítési törvény az iskolázottságról szólt.

 

Történelmileg kialakult és szétvált tehát az iskolázás és az iskolázottság fogalma.  

 

Ahogy az alsó csoportok vonatkozásában láthattuk: az iskolázás érdekkörében az igazgatás nyilvántartotta a tankötelesek számát, a tanulók számát felekezeti és anyanyelv arányokkal, s konstatálta, hogy a kilépők mennyire tudnak írni-olvasni . A népszámlálás iskolázottsági adata viszont nyilvántartotta, hogy egy-egy területen az emberek mennyire írni olvasnitudók - függetlenül attól, hogy 10 évvel ezelőtt esetleg megtanultak írni olvasni, illetve máshonnan vándoroltak-e oda stb. Ahogy a felső csoportok vonatkozásában láthatjuk: az iskolázási statisztika - és a tanügyigazgatás -vagy iskolai statisztika  formájában tartotta nyilván a különféle iskolatípusokba járókat, vagy azt rögzítette, a mindennapi tankötelezettség utolsó éveit milyen arányban teljesíti valaki népiskolában, polgáriban ill. középiskolában. A törvény viszont már 1883-tól csoportosan definiálta a négy és nyolc középiskolai végzettséget.

 

Iskolázottság a népszámlálásban

 

Vélhetőleg a törvény által definiált 4-6-8 középosztályos iskolai végzettséghez kötődő jelentős privilégiumok léte illetve az elemi iskolai végzettséghez kötődő privilégiumok teljes hiánya tükröződik abban a tényben, hogy az 1910-es népszámlálás a történelem során első ízben mérni kezdi a négy hat és nyolcosztályos középiskolai végzettséget, míg a társadalom alsóbb csoportjainak iskolázottsági differenciáltságát (mármint hogy hány elemi elvégzésével jutott el vagy nem jutott el az alfabetizmusig ) láthatatlanul hagyta.

 

Az iskolázottsági közép- és felső rétegek mindenesetre ekkor váltak először láthatóvá. Korábban egy megye, vagy város fejlettségét az analfabéták arányával, később korcsoportos arányával, lehet leírni, ezt legfeljebb a nem mezőgazdasági népesség arányával lehet kiegészíteni.[11] 1910 után lehetőség nyílott arra – hogy a kortársak mennyire éltek ezzel szisztematikusan nem tudjuk, de a társadalomtörténész számára mindenképpen nyitott a lehetőség – hogy a modernizációs jelzéseket valódi differenciáltságukban értsük meg.

 

Az iskolázott – legalább négy középiskolát végzett – népesség ugyanis mindig némiképp meghaladja azt a népességet, amelyről foglalkozásuk alapján legalább ilyen iskolázottságot várunk el, azaz a közszolgálati és szabadfoglalkozási körben megélhetést találókét, a birtokosokét, s az egyes gazdasági szférákban tisztviselőként megjelöltekét. Ez a különbség tulajdonképpen helyről helyre, felekezetről felekezetre, korcsoportról korcsoportra arról tudósít, hogy milyen a nem közalkalmazott magyar polgárság állapota, hogy az önálló kereskedők ill iparosok magas száma egy helyen mennyiben jelenti a tradicionális állapotot – azaz azt, hogy a gyáripar és az áruház még  nem támasztott elproletarizáló konkurrenciát a céhes iparosok és kereskedők fiainak – és mennyiben a modern állapotot – azaz, hogy már megjelent a differenciált és specifikált városi fogyasztás, már jellemzővé vált a gazdaságra a „tercier” szektor.

 

Minél nagyobb a különbség a foglalkozási alapon iskolázottnak hihető lakosok száma és a legalább négy középiskolai végzettségű népesség között – annál nagyobb az „önerejű polgárosodás” az adott területen, az adott vallási, anyanyelvi vagy életkori csoportban.

 

A nyolcosztályos középiskolai végzettséggel rendelkezők aránya a helyi társadalomban nem „helyileg kitermelt” intelligencia, tanítót, papot, jegyzőt az állami és egyházi központok küldenek és telepítenek mindenhova. Erdély falvaiban ugyannyi - érettségizettként számontartott - pap jut ezer románra és magyarra, miközben minden más szám, s a korabeli hétköznapi percepció is sokkal elmaradottabbnak látja a román falvakat. De a Dunántúlra is igaz, hogy a falvak mérete erősebben befolyásolja, hogy ezer emberre hány nyolc középiskolát végzett személy jut egy-egy megyében, mint az adott terület fejlettsége: pl. az egészen kis falvakban működő osztatlan iskolákban éppúgy egyetlen egy tanító van, mint a némileg nagyobbakban, ahol a gyerekszám még mindig nem igényel osztott iskolát – viszont, ha az előbb említett falvakból képzett aggregátumban néznénk meg, akkor az 1000 főre jutó nyolc középiskolát végzettek száma értelemszerüen magasabb lenne, mint ha az utóbbi falvakból képzett aggregátumból.  Még inkább igaz ez a lelkész kapcsán, hiszen a településméret növekedése hamarabb vezet osztott népiskolához, mint egynél több lelkész alkalmazásához. Ha tehát az ezer főre jutó nyolc osztályos végzettségű személyek számát használjuk indikátorként a legkisebb, s modernizációs mutatóit tekintve teljesen elmaradott falvak helyzetét jobbnak láthatjuk, mint a nagyobbaként.

 

Ha történelmi okokból vegyesvallású a falu, nagyobb eséllyel van benne két tanító és két pap, mint egy ugyanakkora lélekszámú egyvallású településen. Ezzel szemben az 1000 főre jutó négyosztályos végzettségüek száma, illetve a négy és nyolc osztályos végzettségűek aránya már jó mutató: négyosztályos középiskolai végzettségű hivatalnokállás a falvakban alig van, tehát ilyen emberek felbukkanása egy faluban mindenképpen valamiféle modernizációs jel, kis bolté vagy a falu átlagánál iskolázottabb gazdálkodóé.   A falvakban négy osztályos végzettséget igénylő hivatalnokállás általában csak akkor bukkan fel, ha (az egyébként jelentéktelen) falu valamiképpen beleesik egy vasutvonalba. A kis vasutas tisztviselőt ugyan nem a falu modernizációja termeli ki, de felbukkanása valós modernizáció előhírnöke: a vasút mentén fekvő falvakból több gyerek indul majd városi polgárik, s gimnáziumok felé, mint a minden más tekintetben hasonló, de vasúttól távol eső települések fiai közül.[12]

 

Megjegyzendő egyébként, hogy nemcsak az alsóközépiskolai végzettség jelent érdemben három félét azaz polgári iskolai végzettséget, gimnáziumi végzettséget és alreáliskolai végzettséget, hanem a magasabb kategória is.  Az iskolázottság növekedése - azaz, hogy a nyolc középiskolai osztályt végzettek száma és aránya kohorszról kohorszra növekszik egyszerre jelenti a régi értelemben vett gimnáziumi végzettség arányának növekedését és a középiskolai végzettség jelentésének megváltozását.

 

 Gimnáziumok 1867-ben 138-an a reáliskolák 16-an voltak[13] A gimnáziumok szaporodása során a  44 állami gimnázium mellett 19 római katolikus alakult, s néhány más felekezetű. A reáliskola-rendszerben 12 állami, egyetlen evangélikus és két nagyvárosi intézmény keletkezik. Az intézmények számának növekedéséből, s az alapítási időpontokból megállapítható, hogy az állam előbb a reáliskola-rendszer fejlesztésével - alapvetően tehát a meglévő felekezeti gimnáziumrendszer funkcionális kiegészítésével, azután pedig a felekezeti gimnáziumok mellé kiépített állami gimnáziumrendszerrel kívánta befolyását kiterjeszteni.

 

A századforduló előtt egyetlen évtized alatt a gimnáziumban érettségizettek száma 1,4- szeresre nőtt, ugyanezen idő alatt a reáliskolában érettségizetteké viszont 1,9-szeresre. Így a századfordulón a 2809 gimnáziumi érettségi mellett már 481 főreáliskolai érettségit is kiadtak. Még figyelemreméltóbb, ha a “legfiatalabb” érettségi típus – a felsőkereskedelmi iskolai érettségi – arányát is megfigyeljük. Az 1891/96-os években átlagosan 3269-en érettségiztek évente, ebből 918-an voltak felsőkereskedelmisek, 1911-14-ben 7823 érettségizőből 2536-an végeztek felsőkereskedelmiben. Azaz az érettségik 28 %-áról több, mint 32 %-ára nő ez az érettségi típus. Összességében tehát a kiadott középiskolai érettségik aránya a századforduló húsz esztendeje alatt 2,4 -szeresére, ezen belül a kereskedelmi érettségiké 2,8-szorosára emelkedett. (Nem számított ugyan érettséginek, de a népszámlálási statisztika a középiskolát végzettek közé számítja, hogy kb. ezer fiú végzett évente a tanítóképzőkben is.) (MSK:1901: 140, 342; MSÉ: 1913: 330)

A “művelt körök” szemében “nem teljes értékű”, de a munkaerőpiacon rendkívül nagyra értékelt érettségit adó felsőkereskedelmi iskola társadalmi összetétele (minthogy a városi kistulajdonosok preferálták) eltért a középiskoláétól, s nyilván az sem véletlen, hogy a bizonyos egyetemi szakokra nem képesítő reáliskola társadalmi összetétele eltért a gimnáziumétól. A reáliskola lényegesen polgáribb, s szélesebb társadalmi csoportokból rekrutálta diákjait, mint a gimnázium. A gimnazisták 15%-a köztisztviselő gyermeke volt, 17% más értelmiségieké, a reáliskolásokból viszont csak 10 ill. 8% tartozott ebbe a csoportba. A reáliskolában magasabb volt a kereskedők, az iparosok, a magántisztviselők aránya, de még ipari és kereskedelmi munkások is voltak 7,3%-os arányban. (E két utóbbi kategória a gimnáziumban együttesen 2,4%-ot tett csak ki.) A polgáriasultabb rétegek eltérő arányát közvetve az is jelzi, hogy a gimnáziumi tanulók ötöde, a reáliskolaiak kétötöde, a felsőkereskedelmisek fele zsidó vallású. (MSK:1901: 140, 342) A férfitanítóképzők aránya pedig mindkettőtől eltér, nagy arányban jelentve felemelkedési utat a parasztság gyerekeinek.

Az iskolatípusokba-járás együttes hatásaként alakul ki a középiskolázottság gyarapodása és gyarapításáról szóló alábbi kép.

 

3. tábla A négy, hat, nyolc középiskolai osztályt végzettek a 19. század egyes generációiban

Életkor 1910-ben

 

90–99

80–89

70–79

60–69

50–59

40–49

30–39

20–29

Ismeretlen

Az iskolakezdés középértéke

1825 körül

1835 körül

1845 körül

1855 körül

1865 körül

1875 körül

1885 körül

1895 körül

 

Korcsoport össznépesség (abszolút számban)

7742

86394

430913

974182

1563135

1888576

2203344

2850537

1024

Nyolc osztályt végzettek %

1,06

1,39

1,14

1,45

1,69

2,16

2,73

3,13

3,22

Hat osztályt végzettek %

0,3

0,41

0,38

0,38

0,51

0,65

0,75

0,78

0,39

Négy osztályt végzettek %

0,48

0,95

1

1,15

1,59

2,17

2,92

3,26

1,37

Négy-hat-nyolc osztályt végzettek összesen

1,83

2,76

2,53

2,98

3,79

4,98

6,4

7,16

4,98

“Nyolcasok” és „négyesek+hatosok” aránya

1,36

1,02

0,82

0,94

0,8

0,76

0,74

0,77

1,83

(MSK:61 köt.:546)

 

Az első tanulság, ami megállapítható, hogy mind a négy, mind a nyolc osztályt végzés valószínűsége 1865 és 1895 között egyenletesen növekszik. Ha ezt az egyenletes növekedést összevetjük azzal, hogy a mért fiúközépiskolai adatok szerint leginkább stagnálásnak (Karády kifejezésével: a középiskolázás deflációjának), vagy (1885 és 1895 között) a korábbinál mindenképpen gyorsabb emelkedésnek kellene lennie, érdekes összefüggésre juthatunk. A 10–19 évesek beiskolázásának pontosan azok az elemei biztosították az egyenletes növekedést, amit a gimnáziumi elit minőségi romlásként élt meg: azaz az új iskolatípusokban szerzett népszámlálási értelemben négy-nyolcévesnek számító középiskolai végzettség, a polgárik tömegesedése, valamint a lányok középfokú – de nem klasszikus középiskolai, hiszen arra csak a kilencvenes évek végétől van mód – tanulmányai. (1877-ben még csak 50 fiúpolgári van, 1887-ben már 76, 1897-ben 109.) (MSK: 31. köt.:109)

Nem kétséges, hogy a rohamosan modernizálódó országban egyre több tanult embernek jutott munka – nem abban az értelemben, ahogy a művelt elit “értelmiségi munkahely” fogalma sugallta volna, hanem éppen azért, mert a nagyipar illetve a tercier ágazatok aránya növekedett, s ezekben az ágazatokban az eredetileg “nem értelmiséginek számító” pozíciókban is mindinkább értelme volt a négy és nyolc osztályos középiskolai végzettségnek.

A 19. század első évtizedeiben iskolába lépőknél a nyolc osztályt végzettek száma lényegesen felülmúlta a négy/hat osztályt végzettekét, tehát a hányados 1 és 2 között volt, a század közepén iskolába lépő nemzedéknél ez a hányados eléri az 1-et, a század végéig pedig 0,77-re süllyed. Ezt azt jelenti, hogy a régi társadalomban az érettségizettek és a teljesen iskolázatlanok között alig lehetett valakit találni, a későbbi időszakban azonban egyre szélesedik az iskolázottsági értelemben vett “középréteg”. Az a “minőségromlás”, az a tanulmányi “csonkaság”, hogy az évtizedek folyamán mind többen elkezdtek valamiféle középiskolát, de nem végezték el a “komplett” nyolcosztályos középiskolát egy iskolázottsági középréteg kialakulásához vezetett – s így a polgárosodást segítette elő. Ugyanebben az irányban hat a nők iskoláztatása: érettségit adó női középiskolák csak a századfordulón bukkannak majd fel, de a leányiskolák már négy ill. hat középiskolával nem ritkán egyenértékűek. A gimnázium, mely egykor a középiskoláztatás egyetlen útja volt, 1910-ben már csak a negyedikesek 48 %-ot bocsátotta ki (6970 fiú). A közigazgatási szempontból 1883 óta teljes értékű (bár több egyetem felé képesítést nem nyújtó) reáliskolába járók közül 1602-n voltak ekkor negyedikesek, a negyedikes középiskolás fiúk közel 10 %-ot jelentve. A többi – nem kevesebb, mint 42 % − polgáris volt. Ez tíz évvel korábban még csak 35 % körül volt, korábban pedig még kevesebb.

Hasonlóképpen a hat-nyolcosztályos középiskolai végzettségbe a fiatalabb nemzedéknél már erősen belejátszik a felsőkereskedelmi és a tanítóképző népessége, mely a megfelelő korú fiú-középiskolásoknak már 26, 9 ill. 12,6 %-t tette ki. (1867-ben a tanítóképzőkbe járók aránya ennek felénél sem állt, a kereskedelmi először 1880-ban regisztrálható, középiskolához viszonyított diákaránya kevesebb, mint egytizede az 1910-es értéknek.)

Az 1910-es népszámlálás korcsoportos adatainak érvényét korlátozza, hogy az egyes korcsoportok iskolázottsága nemcsak az egyes magyarországi korcsoportok magyarországi iskolavégzési esélyeit tükrözi, hanem a szám tartalmazza, hogy az adott korcsoporthoz tartozó, ide vándorolt iskolázott külföldi szakembereket, s azokat a hazai születésűeket is, akik valamiért külföldön végeztek középiskolát – vagy olyan szakképző intézményt, melyet a népszámlálás középiskolának minősített. Az iskolázott központ, Budapest férfinépességnek 1869-ben még közel 20, 1880-ban közel 15, 1890-ben közel 10, 1900-ban 7, 6 – s még 1910-ben is 5,9% külföldi születésű volt. (BSK:53.köt.:16) A külföldi születésűek egy része a népszámlálások idején is külföldi honos volt, meglehetősen magas arányt téve ki a társadalom legiskolázottabb csoportjaiban: az 1900-as népszámlálás, pl. az ipari tisztviselők 9, a bányászati tisztviselők 14%-át találta nem-magyar honosnak.

Az a tény, hogy a magyarországi népesség iskolázottsági statisztikája magában foglalja azok eredményeit is, akik külföldi születésűként, (vagy magyarországi peregrinusként) külföldi iskolákban szerezték iskolai végzettségüket, megítélésem szerint modulálja az iskolázottsági statisztika oktatástörténeti használhatóságát. Egy modern és modernizáló kormányzat ugyanis nemcsak azzal “oktatáspolitizál”, hogy iskolákat csinál és működtet, hanem azzal is, hogy olyan viszonyokat teremt, melyek arra biztatják a polgárokat, hogy a magyar gazdaságba visszaforgó szakértelmüket külföldi intézményekben szerezzék meg. Továbbá azzal is, hogy arra biztatja a gyárosokat, hogy külföldi szakemberek “importjával” a külföldi oktatási intézmények munkáját kamatoztassák a magyar gazdaságban, magasan iskolázott külföldiek honosításával “javítsák” a magyar társadalom összetételét. (“Brain drain” zajlik, csakhogy a szokásossal ellenkező irányban: Magyarország “szívja el” a német-cseh-osztrák “agyakat”...)

Minthogy a mortalitás torzít az nem feltétlenül igaz, hogy az 1895 körül iskolába lépő nemzedék 1,8-szor nagyobb valószínűséggel végez középiskolát, mint az 1855 körüli, de az már igaz, hogy mivel ez a szorzószám a unitáriusoknál 1,7, a zsidóknál pedig 2,3, nyugodtan elmondhatjuk: a két erősen iskolázott aggregátum között az a különbség, hogy míg az unitárius tizenévesek már a forradalom után is sokkal iskolázottabbak voltak, mint kortársaik, fiaik nemzedéke pedig veszített előnyéből, addig az zsidók akkor még kevésbé voltak iskolázottak, mint az átlag. Tehát az 1895-ös beiskolázási időpontban nemcsak, hogy az élen vannak, de a leggyorsabb növekedési ütemet mutatják. Továbbá az is igaz, hogy a zsidó közösség iskolázott részének átlagéletkora sokkal alacsonyabb, mint bármely más közösség iskolázottjainak életkora.

 

4. tábla A minimum négy középiskolai osztályt végzett férfiak aránya az egyes felekezeti csoportokban a középiskolába lépés számított időpontja szerint

Életkor, 1910-ben

60-69 éves

50-59 éves

40-49 éves

30-39 éves

20-29 éves

Belépés

1855

1865

1875

1885

1895

Római katolikus

4,6

5,4

6,6

7,6

7,9

Görög katolikus

1,8

1,8

2,0

2,7

2,8

Református

4,5

5,1

5,8

6,8

7,4

Evangélikus

6,4

6,8

8,0

9,4

10,3

Görögkeleti

1,5

1,4

1,8

2,4

2,7

Unitárius

9,2

9,3

9,6

10,3

12,6

Zsidó

17,6

24,9

31,1

35,8

40,7

Egyéb

3,3

4,1

4,8

9,9

15,3

Összesen

4,6

5,4

6,8

8,0

8,4

(MSK:64.k.:182)

 

Ez a táblázat a legalább négy középiskolai évet végzett férfinépességet mutatja. Kitűnik, hogy a nagy nekilendülés időszaka a kiegyezés utáni évek, vagyis az 1875 körül középiskolába lépő nemzedék 1,26-szor nagyobb arányt tesz ki korcsoportjában, mint az előző. A későbbiekben e növekedés lassul, az 1885-1895-ös időszakra 1,05-szoros növekedés lesz csupán. A felekezeti viselkedés azonban ezt nem másolja. A zsidók első nagy nekilendülése (1,4-szeres növekedés!) egy évtizeddel megelőzi az országos átlagot, s éppen az országos növekedés nullához való közeledésének időszakában következik be a második nekilendülés 1,13-szoros növekedéssel. Az első nekilendülés még a gettóból való kilépésé, a második már annak a jele, hogy a kispolgárság legalább négy polgáris végzettséghez juttatja fiait.

A két nagy létszámú iskolázott aggregátum — a katolikus és református — szempontjából pedig az a figyelemreméltó, hogy a katolikusok megőrzik némi előnyüket a reformátusokkal szemben. Ez valószínűleg a nagyszámú budapesti polgári iskola beindulásának tudható be.

 

Helyi iskolázottsági adatok

 

A korcsoportos vizsgálat képes országos idősort kimutatni, regionálisat sajnos nem. Hiszen az alsó-középiskolát elvégzett embereknek már nagyságrendileg nagyobb a területi mobilitása, mint az azt nem végzetteknek, így az, hogy valamely területen a 40—49 éves középiskolázottak hogyan oszlanak meg az egyes felekezeti aggregátumok között, semmiféle információt nem ad arról, hogy 30 évvel korábban ők valójában hol léptek be a középiskolába.

A területiség ugyanakkor jól használható az induló feltételek különbözőségének összehasonlítására. A példa kedvéért a legkisebb megye adatain végzünk elemzési kísérletet. Először is kiszámoltuk, hogy egy-egy felekezeti korcsoportban hány százalékot tesznek ki az írni-olvasni tudók, majd megvizsgáltuk az "apák és fiúk" arányát.

 

5 tábla A középfokú iskolázottságra ható tényezők Ugocsában

 

 

Római katolikus

Görög katolikus

Református

Zsidó

Összesen

A

Alfabetizmus a 45-49 éves férfiak körében, %

64.9

22.3

72.5

66.7

40.6

B

A középiskolások rekrutációs bázisa: az írni olvasni tudó 15-19 évesek aránya alapján, %

79.6

44.1

86.7

84.8

59.1

C

A legalább négy középiskolát végzettek a 15-19 éves fiúk körében %

7.5

1.2

5.9

6.5

3.2

D

A legalább középiskolát végzettek a 45-49 éves férfiak körében, %

11

1.3

6.4

4.6

3.6

C/D

Az aggregátum középosztályi jellegével súlyozott valószínűség

0.68

0.91

0.91

1,42

0.89

C/B

A konkrét alfabéta rekrutációs bázishoz képest középiskolát végzett

0.09

0.03

0.07

0.08

0.05

E/A

Az aggregátum írni-olvasni tudásához súlyozott valószínűség

0.11

0.05

0.08

0.10

0.08

 

 A görög katolikusok középiskolába kerüléséhez látni kell, hogy noha az alfabetizáció a legnagyobb robbanást a görög katolikusoknál hozta, s a görög katolikus fiúk nemzedékében már minden második megtanulja a betűvetést, mindazonáltal a görög katolikusok még ebben a nemzedékben sem jutnak el addig, ahol bármely másik csoport harminc esztendővel idősebb nemzedéke áll. A reformátusok, a zsidók és a római katolikusok (ebben a sorrendben) együttesen a megye lakosságának több mint kétötödét teszik ki, evangélikusok olyan kevesen élnek itt, hogy ezt elhanyagolhatjuk. Az apák nemzedékében a reformátusok között még lényegesen több az írni-olvasni tudó, mint a zsidóságban — a fiúk nemzedékére viszont a zsidóság leküzdötte hátrányát. A katolikusok viszont alig csökkentették hátrányukat a református népességgel szemben.

A középrétegek vonatkozásában a helyzet ettől gyökeresen eltér. A legerősebben iskolázott a megyében kisebb lélekszámú a katolikusság, őket szintén teljesen szokatlanul a reformátusok követik, s a három (magyar-német etnikumú) felekezet közül utolsó helyen végeznek a zsidók. Regionálisan az országos erősorrend helyett a társadalmi pozíciók a meghatározók, nevezetesen az, hogy az elmaradott megyében inkább az államapparátus tartja el az iskolázott embereket, akik között így többségbe kerülnek a keresztények. Az viszont már egybeesik az országos tapasztalatainkkal, hogy a zsidók képesek leggyorsabban javítani a helyzetet egyik generációról a másikra,

E gyors növekedés vélhető magyarázata pedig az, hogy a megyében egyetlen gimnázium vagy más érettségit adó régi intézmény sem működik, van viszont – 1910-ben – 9 polgári iskola. (Révai NL:18.k.:592)

 

De az iskolázottsági viszonyok bemutatására helyi mélyfúrások lennének alkalmasak - ezt viszont nagyon esetlegessé teszi a helyi társadalmakat tükröző források állapota. Esetleges  még az iskolai források léte is, hiszen a középiskolai anyakönyvek sokkal nagyobb valószínűséggel vannak meg mindenütt, mint a polgári iskolaiak. A népszámlálás iskolázottsági táblái viszont szisztematikusan (kevés hiánnyal) rendelkezésre állnak.  Ezekből szemezgetnénk példákat - fő kérdésként mindig a négy és nyolc középiskolai osztályos végzettség különbözőségét, illetve a zsidó és keresztény elitcsoportok különbözőségét vizsgálva  meg. (A KSH népszámlálási osztályának kézirattára alapján.)

 

Elsőként Berettyójfalu és a berettyóújfalui járás iskolázottsági tábláit vizsgáltuk meg., mégpedig nemcsak az 1910-es, hanem az 1920-as táblákat is. E református térségben (közel a mai román határhoz) a lakosság egy-egy tizedét kitevő katolikus és zsidó kisebbség felülreprezentált a község és járás iskolázott társadalmában. A két felülreprezentáció azonban eltérő természetű: a katolikusok között az ide helyezett érettségizett, de még inkább főiskolát végzett tisztviselőcsoportok jelentik az iskolázottsági elitet, a zsidók között viszont a helyi társadalom szerves polgári fejlődéséből kinövő négy középiskolai osztályt végzett csoport. Az idősebbektől a fiatalabbak felé haladva a katolikusok zsidókkal szembeni fölénye a felső csoportokban is mérséklődik. A helybeli gyermeknépesség iskolázottsága alapján az is leszögezhető, hogy a zsidók mobilitása a leggyorsabb, a katolikusoké viszont a többségi népesség alatt marad.

 

Míg a katolikus nőknek 4, a zsidó nőknek csak 1 százaléka rendelkezett nyolc középiskolai osztályos végzettséggel. Ez azt jelzi, hogy a katolikusoknál a felülreprezentáció (a teljes népességhez viszonyítva) közel ötszörös, a zsidóknál csak 1,2-szeres. A nőknél is jellemző, hogy az alacsonyabb iskolai fokozatban nagyobb erővel vannak jelen a zsidók, mint a nyolc középiskolás végzettségnél. A négy-hat középiskolás végzettségnél – a lakossági átlaghoz képest – 3,6-szoros a katolikusok fölénye és nem háromszor, csak másfélszer kisebb (2,2-szeres) a zsidók fölénye. Azaz, míg a férfiaknál az „értelmiségi” és a „polgári” szintű iskolázottságot vizsgálva a katolikusok és a zsidók helycseréjéről beszélhetünk, addig a nőknél a katolikusok mindkét fokozatban erősebbek maradtak.

 

Ha a korcsoportokat is megvizsgáljuk a járási táblázatban, akkor kiderül, hogy a legalább négy középiskolai osztályos végzettség szempontjából a katolikusok fölénye csak a középnemzedékben egyértelmű, a fiatal nemzedékben a zsidók és katolikusok felülreprezentációja már erősen közelít, a diáknépességben pedig már látványosan erősebbek a zsidók, hiszen a 15–19 éves zsidó lányok negyede már négy vagy több középiskolai osztályt végzett, míg a hasonló korú és nemű katolikusoknak csak egyhetede mondhatja ezt el magáról. Azaz: a nőknél is előre látható, hogy a „polgári” iskolai végzettségi csoportban a zsidók meg fogják szerezni a vezető szerepet.

 

A magyar anyanyelvű nógrádi Balassagyarmaton (1910-ben) 22% -nyi zsidó él, nagy ortodox hitközség működik ott. A férfiak túliskolázása mind a négy, mind a nyolc középiskolai kategóriában mindössze másfélszeres. Ezzel szemben a nőknél a nyolc középiskolai kategóriában egyáltalán nem beszélhetünk zsidó felülreprezentációról, míg a négy középiskolai kategóriában kétszeres a felülreprezentáció. A férfiak fölénye a nőkkel szemben a nyolc osztályos csoportban itt is hatszoros, viszont a négy középiskolai csoportban csupán 1,3-szeres  - ennek épp az a magyarázata, hogy elég nagy létszámú a zsidó közösség, ahol a férfiak és a nők – e vonatkozásban – egyenletesen iskolázottak.

 

Harmadik példánk: a több, mint 55%-ban román anyanyelvű erdélyi Abrudbányán (1910-ben) a lakosság 1,2%-át kitevő zsidók iskolázottságát csak azzal az anyanyelvi aggregátummal érdemes összevetni, amelyikhez a zsidók tartoztak, tehát a magyarral. A magyar anyanyelvű férfiaknak 16%-a elvégezte a négy középiskolát, a zsidó vallásúak körében ez 13%-ot tett ki. A zsidó férfiak 6,7%-a érettségizett: ez a 8,7%-os magyar átlagtól elmaradt. Ezzel szemben a zsidó vallású hölgyek 25,0 %-os középiskolát végzettsége messze meghaladja a magyar anyanyelvűek átlagos 11,2%-os 4 középiskolát végzettségét.  A magyaroknál a férfiak fölénye a nőkkel szemben a nyolc középiskolai kategóriában 8,8-szeres a négy középiskolaiban 1,5-szeres, a nem magyaroknál 3,2-szeres illetve hasonlóképpen 1,5-szeres. Az ő körükben a magyarul tudás növeli a nyolc középiskolai kategóriában a férfiak és nők közötti különbséget.

 

A szinte kizárólag magyar anyanyelvű, katolikus – s hasonlóképpen csak 1,5%-os zsidósággal rendelkező – bácskai gabonakereskedelmi központban Magyarkanizsán (1910-ben) a legalább 6 középiskolát végzett férfiak körében a zsidók felülreprezentációja kilencszeres, míg a nőké hatszoros. Ezzel szemben, ha a legalább négy középiskolát végzetteket vizsgáljuk ez ki egyenlítődik: a férfiak 12-szeresen a nők 13-szorosan verik az átlagot. A férfiak fölénye a nyolc középiskolai csoportban 3,6 szoros, a négy középiskolaiban 1,6-szoros.

 

Teljesen más modellt jelez a felvidéki pénzverőhely, Körmöcbánya, ahol (1910-ben) a lakosság harmadát kitevő magyarság igen iskolázott: a férfiak 18%-a érettségizett, s 36%-a legalább négy középiskolát végzett. A lakosság 6%-át kitevő zsidó vallásúak a 8 középiskolai kategóriában 0,7-es 0,8-es szorzóval alulreprezentáltak a lakosság magyar anyanyelvü részéhez képest, de a négy középiskolát végzett kategóriában mind a férfiak, mind a nők behozzák ezt a hátrányt. A férfiak fölénye 8-szoros, illetve 12-szeres.

 

Ezek a települések természetesen nem reprezentálják a magyar városokat, de zsidók aránya ill. a települések anyanyelvi összetétele erősen eltérő. A legfontosabb közös sajátossága e települések iskolázottságának, hogy a zsidókat jellemző iskolázottsági felülreprezentáció a nők vonatkozásában a négy középiskolai végzettségnél – gyakorlatilag tehát a polgári iskolai végzettségnél igaz.

 

Érdemes tehát további kutatásokat fektetnünk abba, hogy a négy és nyolc osztályos középiskolai végzettség eltérő jelentését, s a kétféle elitjelzés merőben eltérő, más iskolatípusok által "előállított" eltérő szerepét az egyes felekezeti csoportok modernizációjában megragadhatóvá tegyük

 

1. ábra A legalább négy középiskolai osztályt végzettek aránya a Dunántúlon 1910-ben

 

 

A négy osztályos középiskolai végzettségüek adata regionálisan is értelmes mintázatot mutat eltérően a nyolc középiskolai osztályos iskolai végzettségtől. Jól látható például, (1. ábra) a dunántúli kulturlejtő: A Budapestet Béccsel összekötő megyékben a 3,5-4 % között van a férfi lakosságban a legalább négy középiskolát végzettek aránya, az Észak Déli tengelyen nézve középső megyékben 3 és 3,5% között, míg délen 3 % alatt . (Pécs külön számításával Baranya is a 3% alatti sávban marad. [14]

 

A nyolc osztályos alapvégzettség a mai Magyarország területén

 

A "négy középiskolai osztályt mutató végzettség" kettős jelentése a későbbiekben is fennmarad. 1922-ben még 14 ezer negyedikes polgáristára 7,4 ezer középiskolás jut  1936 ban 20 ezer negyedikes polgárisra  9, 7 ezer középiskolás. (MSÉ: 1923-25 245.p., MSÉ 1937 305) A "négy középiskolai osztályt végzett" népszámlálási kategóriája kétharmadában polgárisokat, egyharmadában gimnazistákat és reáliskolásokat takart. Rajtuk kivül ha azt feltételezzük, hogy ugyannyian "járnának" nyolcadik elemibe[15], mint hatodikba. 88 ezer tanulóval számolhatnánk, s kb 50 ezer megfelelő korú nem járna iskolába.

 

Az 1945-ös szerkezeti reform - az egységes nyolc osztályos általános iskola bevezetése -  teljes tudatossággal egyesíteni akarja a magyar társadalom három iskolázási útját: azokét akik a hat elemi folytatásaként végeznének hetedik és nyolcadik osztályt, azokét, akik negyedik elemi után polgári iskolába iratkoznának, s azokét akik érettségit adó középiskolába mennének. Ez az egyesítés a szelekciós pont feljebb vitele (régi szociáldemokrata és kisgazda törekvés, beleiilik a korszak nagy európai oktatási trendjeibe) Ennek a törekvésnek a sajátos lenyomata - és itt már a múlt eltörléséről, valamiféle átírásáról van szó - hogy az idősebb nemzedék vonatkozásában is egyszerűen nyolc általános iskolai végzettségről beszél a statisztika. Ha el is hanyagolhatjuk azok számát, akik 1945 előtt 7. és 8. elemit végeztek, azok száma folyamatosan nő, akik felnőttként szerzik meg a nyolc általános iskolai végzettséget. 

 

Az 1990-es népszámlálás – az első olyan népszámlálás, amely elektronikus formában is hozzáférhető – lehetőséget biztosít arra, hogy a nemek iskolázottságát a minket érdeklő korcsoportban összevethessük. (Leválogattuk tehát az 1926 és 1930 között született

népességet.) (Az 1990-es, 1992)  Az 1990-es korcsoportos visszatekintő adatokat két célra érdemes felhasználnunk: egyrészt a férfiak és nők arányainak jelzésére, másrészt a nem négy – hanem annál több vagy kevesebb – polgári iskolai osztályt végzettek arányának megvizsgálására. Polgári iskolai végzettséget 1,61-szor nagyobb arányban szereztek a lányok, mint a fiúk, s ez az ekkorra Budapesten élőknél még magasabb: 1,74-szeres.

 

A polgári iskolavégzéssel kapcsolatos „deviancia”, azaz a „normálisnak” tekinthető négy osztályos végzettséghez képesti eltérés lényegesen kevésbé jellemzi a lányokat, mint a fiúkat, a négynél kevesebb polgárit végzett fiúk a négy polgáris végzettségűek 12 százalékát, a lányok viszont csak 10,5 százalékát jelentették. (E számok, minthogy népszámláláson – azaz teljes körű adatfelvételen – alapulnak, nem lehetnek a véletlen művei, az 1,5 százalékos különbség valódi eltérést jelez.) A másik irányba – öt, illetve hat polgári végzése – csak leheletnyivel (1,76 helyett 1,70) kevésbé térnek el a lányok a normától, mint a fiúk. Ez azt jelenti, hogy a lányok – s e tény az iskolasoros adatokból szerzett képünkkel egybevág – inkább járnak polgáriba, mint a fiúk, s azt is, hogy a lányok közül aki elkezdte a polgárit, az sokkal inkább be is fejezte azt, kevésbé morzsolódott le.

 

Az iskolázás és iskolázottság különbségét leginkább a nyolc osztályos általános iskolai végzettség korcsoportonkéntoi tanulmányozásával érthetjük meg. 

 

6. tábla  1920-1941-ben a középiskola negyedik osztályát 1949-1980 ban legalább az általános iskola 8. évfolyamát végzettek száma korcsoportonként

 

1920

1930

1941

1949

1960

1970

1980

15–19

108 910

122 726

164 020

298 844

544 723

826 723

608 670

20–24

108 726

122 161

127 113

225 140

420 217

703 917

773 979

25–29

85 505

116 345

135 855

183 861

345 423

604 261

852 790

30–34

72 473

107 528

121 557

116 645

279 011

467 031

710 899

35–39

61 257

81 401

111 739

135 680

200 034

408 791

633 424

40–44

50 685

69 332

101 579

109 839

121 434

342 786

505 578

45–49

38 785

57 566

75 426

101 452

142 796

253 825

447 786

50–54

53 691

46 125

62 430

81 584

108 555

135 497

345 299

55–59

 

32 532

49 998

58 658

93 819

146 598

244 120

60–64

27 415

23 966

36 648

46 598

72 594

101 130

122 836

65–69

 

16 497

23 924

32 431

47 528

78 513

125 176

70–74

11 022

10 176

15 000

19 477

33 090

53 626

76 811

75–X

 

7 954

13 766

14 763

30 025

50 427

84 161

http://www.nepszamlalas2001.hu/hun/kotetek/30/tables/load1_2_4.html

 

7. tábla 1920-1941-ben a középiskola negyedik osztályát 1949-1980 ban legalább az általános iskola 8. évfolyamát végzettek aránya  korcsoportonként

 

1920

1930

1941

1949

1960

1970

1980

Legalább általános iskola 8. évfolyam

 

 

 

 

 

 

 

15–19

12,9

14,7

18,4

38,5

72,3

90,4

93,6

20–24

14,4

14,6

21,9

28,8

61,9

90,9

95,1

25–29

13,7

15,5

17,4

23,8

47,8

81,9

95,7

30–34

13,2

15,3

15

23,9

37

69,7

94

35–39

11,8

14,1

15,5

18,1

26,5

57,5

87,9

40–44

11,1

13,6

15,1

16,3

26,9

46,6

77,5

45–49

9,8

12,1

13,9

16

20

34,7

65,3

50–54

8

11,2

13,3

15,1

16,7

31,5

49,7

55–59

 

9,5

11,7

13,9

16,2

22

36,2

60–64

5,7

8

10,6

12,3

15

17,6

32,3

65–69

 

7,2

9,1

11

13,6

16,5

22,9

70–74

4,6

6,1

7,7

9,6

12,6

15,4

18,5

75–X

 

5,2

7,1

7,6

10,8

14,1

17,3

Összesen

11,2

12,9

15,1

20,6

32,8

51,3

66,1

 

Jól látható, hogy az alsóközépiskolázás - döntően a polgári iskola növekedésének betudható - expanziója a 15-19 éves korcsoportban húsz év alatt megmásfélszerezte az adott iskolafokozatot elérők arányát. Az általános iskola bevezetése viszont egyetlen évtized alatt megkétszerezte az arányt, s utána is gyors ütemben növelte az általános iskolát elvégzők arányát. Míg a Horthy korszak első húsz évében az iskolafokozat növekedési üteme 1,43 szoros, addig a szocialista korszak első húsz évében 2,34 szeres. Annak ellenére, hogy az 1960-1970 közötti évtized már a 70% fölötti telítettségi szakaszra esik, a növekedés meredeksége nem kisebb, mint 1930-1941-es szakaszban! Ebből tehát az következik, hogy bár a Horthy korban keletkezett egy olyan benyomás, hogy a polgári iskolázás a városokban általánossá vált, s sokan az általános iskola felső tagozatára úgy tekintettek, mint a polgári iskola valamiféle utódjára az iskolázottság rohamos (és egészen 1970-ig nem lassuló) bővülése ennek ellenkezőjéről tanuskodott : arról, hogy az általános iskola sikeres elvégzése valóban az egész társadalom iskolázottsági szintjét emeli meg az adott korcsoportban.  

,

 

2. Ábra Az 1920-1941-ben a középiskola negyedik osztályát 1949-1980 ban az általános iskola 8. évfolyamát végzettek aránya a 15-19 éves népességben - az arány növekedése az egymást követő korcsoportokban

 

 

Az iskolázás és az iskolázottság adata radikálisan eltérő, hiszen az általános iskolában tanulók aránya már az 1949/50 es tanévre eléri a 96,1%-ot, 1960, 1970, 1980-ban pedig szinte semmit sem változik: mindhárom időpontban a megfelelő korúak 98 és 99% a között van. (Barta, 1984, 40.p., Magyar Statisztikai zsebkönyv, 1961, 163.p.))

 

A felnőttoktatás effektusa

 

Az iskolázottság növekedésének másik - az iskolázási statisztikából csak nehezen kiolvasható adata ebben a korszakban a nem gyermekkorban megszerzett általános iskolai végzettség. Ha ugyanis megvizsgáljuk, hogy egy meghatározott időpontban 20-24 éves népességben hány főnyi nyolcadik osztályt végzettet találunk,s ezt összevetjük azzal, hogy tíz évvel később közülük 30-34 évesen hányan vannak a hasonlóképpen iskolázott csoportban, a kettő aránya megmutatja, hogy a természetes mortalitást tudta-e és ha igen mennyiben ellensúlyozni az iskolázás.

 

Látható, hogy abban a korban, amikor a felnőttek gyakorlatilag nem jártak iskolába az arányszám rendre 1 alatt marad. Azaz az 1920-ban megfigyelhető négy középiskolai osztályt végzett felnőttek száma 10 év múlva kevesebb: a természetes halandóság a negyven fölöttieknél már a négy középiskolát végzettek ötödét elviszi tíz év alatt. A háború és a Holokauszt pusztítása, a németek kitelepítése illetve az emigráció,  noha minden adat szerint az iskolázott népességre nagyobb arányban sújtott nem csökkentette nagyobb arányban a nyolc osztályt végzettek számát, mint a békeidők - ezt csak azzal magyarázhatjuk, hogy már akkor megindult a fiatal felnőttek pótlólagos iskolai fokozat szerzése.  A 20-24 éves felnőtteknek 1941-ben 21,9% a rendelkezik ilyen végzettséggel, ugyanennek a korosztálynak tíz évvel idősebben már 23,9%-a.

 

A felsőoktatás igazi expanziója azonban az ötvenes és  hatvanas évek. Az ötvenes években elsősorban azok szereznek felnőttként nyolc általános iskolai végzettséget akik 1949-ben 20-24 évesek voltak. Az 1960-as években pedig azok akik 1960 ban 30-39 évesek. Tehát az 1920-as évek végén született nemzedék az ötvenes években 1,24 szeresére bővíti iskolázottságát, majd a hatvanas években további 1,23 szorosára. Ez azt jelenti, hogy húsz év alatt másfélszer annyi általános iskolai végzettségű személy lesz ebben a korcsoportban, de még a náluk valamivel fiatalabbak között is 1,4 szeres a bővülési arány.

 

 

8. Tábla A szám növekedése 10, 20, 30 esztendő alatt

 

 

 

8.a Tíz év alatti növekedés

 

 

 

 

 

1920-

1930-

1941-

1949-

1960-

1970-

 

 

1930

1941

1949

1960

1970

1980

Bázis korcsoport

Korcsoport tíz év múlva

 

 

 

 

 

 

15–19

25–29

1,07

1,11

1,12

1,16

1,11

1,03

20–24

30–34

0,99

1,00

0,92

1,24

1,11

1,01

25–29

35–39

0,95

0,96

1,00

1,09

1,18

1,05

30–34

40–44

0,96

0,94

0,90

1,04

1,23

1,08

35–39

45–49

0,94

0,93

0,91

1,05

1,27

1,10

40–44

50–54

0,91

0,90

0,80

0,99

1,12

1,01

45–49

55–59

0,84

0,87

0,78

0,92

1,03

0,96

50–54

60–64

0,45

0,79

0,75

0,89

0,93

0,91

55–59

65–69

 

0,74

0,65

0,81

0,84

0,85

60–64

70–74

 

0,63

0,53

0,71

0,74

0,76

 

 

8.b Húsz év alatti növekedés

 

 

 

 

 

 

1920-

1930-

1941-

1950-

1960-

 

 

 

1941

1949

1960

1970

1980

Bázis korcsoport

korcsoport húsz év múlva

 

 

 

 

 

 

15–19

35–39

 

1,03

1,11

1,22

1,37

1,16

20–24

40–44

 

0,93

0,90

0,96

1,52

1,20

25–29

45–49

 

0,88

0,87

1,05

1,38

1,30

30–34

50–54

 

0,86

0,76

0,89

1,16

1,24

35–39

55–59

 

0,82

0,72

0,84

1,08

1,22

40–44

60–64

 

0,72

0,67

0,71

0,92

1,01

45–49

65–69

 

0,62

0,56

0,63

0,77

0,88

50–54

70–74

 

0,28

0,42

0,53

0,66

0,71

 

 

8.c Harminc év alatti növekedés

 

 

 

 

 

 

 

1920-

1930-

1941-

1950-

 

 

 

 

1949

1960

1970

1980

Bázis korcsoport

Korcsoport harminc év múlva

 

 

 

 

 

 

15–19

45–49

 

 

0,93

1,16

1,55

1,50

20–24

50–54

 

 

0,75

0,89

1,07

1,53

25–29

55–59

 

 

0,69

0,81

1,08

1,33

30–34

60–64

 

 

0,64

0,68

0,83

1,05

35–39

65–69

 

 

0,53

0,58

0,70

0,92

40–44

70–74

 

 

0,38

0,48

0,53

0,70

 

Míg tehát 1945 előtt a 14 éves kor előtt a négy osztályos középiskolai végzettségen belüli belső osztóvonalként a polgári iskolai kétharmad, s a középiskolai egyharmad különbségét ismerhettük fel, addig az 1945 utáni évtizedekre nézvést a gyermekkorban nappalin és felnőttkorban estin és levelezőn végzett csoportokat állíthatjuk szembe. Míg azonban az 1945 előtti iskolaszerkezetben a két csoport közötti arány nem változik, s nem kerül egyre nagyobb hányadnyi diák a továbbtanulást valójában lehetővé tévő útra, addig 1945 után egy-egy konkrét idősebb nemzedék egyharmadát is kitehette azok aránya, akik felnőttkorban fejezték be az általános iskolát.

 

Zárásul...

 

Az iskolázottság és iskolázás adatai még két kérdéskörben mutatnak eltérést:

a. amiképpen a Horthy korszak végéig a tanítóképző, felsőkereskedelmi ill. nyolc gimnáziumi-reáliskolai osztály csúszik össze a nyolc osztályt végzett kategóriában, úgy 1990-ben a szakközépiskolát végzett és gimnáziumot végzett csoport csúszik össze - bár szerencsére az 1980-as és 2001-s adatok alapján a két csoport mégiscsak szétválasztható

b. az egyes területek iskolázási ambiciója, képzési kapacitása ill. az adott területen megélhetést találó magasabban iskolázott csoportok száma rendre eltérő, tehát az iskolázottság regionális-korcsoportos adata az iskolából kikerült népesség elvándorlásáról tanuskodik. Illetve nem tanúskodik, hiszen a különféle szakképzettségű emberek esetleges cserélődését két terület között nem dokumentálja. (Pl. a nagyvárosok zöld gyűrűjébe aludni hazatérő mai iskolázottak lehet, hogy éppen annyian vannak, mint amikor ugyanezeken a területeken agrármérnökök dolgoztak a helyi mezőgazdasági termelőszövetkezet számára, de ettől még változatlanságról beszélni humoros lenne...)

 

Mindebből az következik, hogy az iskolázottság makrostrukturáit bemutató népszámlálási adat ugyan megkerülhetetlenül fontos, de mindenképpen differenciálásra szorul. A differenciálás egyik kisérlete az iskolai végzettséget majd teljes differenciáltságában leíró 2001-s népszámlálás volt. Csakhogy a népszámlálás - minthogy csak jogilag létező kategóriákban gondolkodhat - nem választhatja szét például a továbbtanulás orientált és nem továbbtanulás orientált iskolákat - hogyha a típusnak nincsen külön neve.

 

Az utóbbi jelenség súlyosan torzító arányát a következő példával érzékeltethetjük.

 

A 2001-s népszámlálás pontosan meg tudta mutatni, hogy a 20 éves korcsoport hány százaléka a gimnáziumot és hány %a a szakközépiskolát végzett aránya. A kétféle középiskolai végzettség egymáshoz viszonyított aránya meglehetősen nagy szórást mutat. Veszprémben az érettségizésnek kevesebb mint harminc százalékáról tehet a gimnázium, a túlsó végponton Hajdú Bihar van, ahol több, mint 47%-ról. Minthogy ismeretes, hogy a szakközépiskolai végzettségüek továbbtanulási valószínűsége az ezredfordulón sokkal kisebb levonhatnánk a tanulásgot, hogy mely megyék lakosainak van nagyobb, s melyeknek kisebb esélye pl. egyetemi továbbtanulásra. Ha azonban az egyetemi továbbtanulás esélyeit iskoláról isklára megvizsgáljuk, majd ezt összesítjük eltérő mintázatot kapunk. Azok az adatfelvételek, melyek arra is rákérdeznek, hogy ki melyik középiskolában végzett, lehetővé teszik egy iskolázási karrier szempontjából potenciálisan felfelé nyitott és felfelé zárt csoportok elkülönítését.

 

A népszámlálások szerencsére már lehetővé teszik, hogy a megszerzett legmagasabb iskolai végzettség megszerzési életkora szerint szétválasszuk a klasszikus uton és a felnőttoktatásban szerzett iskolai végzettségeket, de azt már csak komplett életút vizsgálatok deríthetik ki, hogy a legmagasabbként definiált "túlkorosan" szerzett iskolai fokozat előzményeképpen az előző iskolai fokozat megszerzésére is túkorosan került-e sor.  

 

Az iskolázottság és iskolázás közötti kapcsolat finomelemzéséhez a jövőben sokkal inkább az iskolázottság kérdését több kérdésben körüljáró rétegszociológiai, mobilitásszociológiai  felvételek újrahasznosítására és megismétlésére ill, a gyakran ismétlődő reprezentatív mintás omnibuszkutatások együtt-kezelésére van szükség. Ez kétségtelenül nagyobb feladatot ad, mint egyetlen jól lehatárolt forrás elemzése - melyre a szociológusok, statisztikusok nagyobb része vállalkozik szívesen - de az eredmények megérik az erőfeszítést.

 

 

 

 

Irodalomjegyzék

 

A középoktatás (1869): A középoktatás Európában   1. közlemény. in:Budapesti szemle 13. évf.Új f., 13. köt., 41. sz. 97-109 o.

Az 1990-es (1992) Az 1990-es népszámlálás CD változata, KSH, Budapest. 1992

Bácskai Vera (2007) A polgárság iskolázási stratégiája Pesten a 19. század első felében  In.:Városok és polgárok Magyarországon / Bácskai Vera. - Budapest : BFL, 2007. - 1. köt. p. 403-407.

Bajomi Iván (2012) Az első tanügyi tanács körüli viták /Educatio 21. évf. 2. sz., p. 179-189.

Barsi József (1866): A népiskola a XIX. században : 1. közlemény, A népoktatás az Éjszak-amerikai Egyesült Államok iskoláiban : Laveleye után. in:Budapesti szemle 10. évf.Új f., 4. köt., 11. sz. 74-107 o.

Barsi József (1866): A népiskola a XIX. században : 2. közlemény, Az elemi oktatás Angliában és főgyarmataiban : Laveleye után. in:Budapesti szemle 10. évf.Új f., 4. köt., 12/13. sz. 254-287 o.

Barsi József (1867): A népoktatás Angliában : hivatalos adatok és Reyntiens munkája nyomán. in:Budapesti szemle 11. évf.Új f., 9. köt., 29/30. sz. 158-196 o.

Barta Barnabás  (1984) Magyarország művelődési viszonyai, 1960-1982 / Budapest, Kossuth 1984

Brassai Sámuel (1874): Középiskoláink ügye. in:Budapesti szemle 2. évf.5. köt., 10. sz. 362-411 o.

Cseres-Gergely Zsombor Hámori Szilvia (2009)  Az iskolázottság és a foglalkoztatás kapcsolata nemzetközi összehasonlításban : 1999-2005 In.:  Oktatás és foglalkoztatás / szerk. Fazekas Károly. - Budapest : MTA KTI, 2009. - p. 43-61.

Faragó Tamás (2007) in:        Történeti mutatószám az "emberi fejlődés" ábrázolására Magyarországon (1910-2001) : elemzési kísérlet In.:   Demográfia 50. évf. 2-3. sz. (2007), p. 173-196.

Fekete Szabolcs: A pécsi egyetem bölcsészdiplomásainak rekrutációja, 1921-1940, Bp, 2012, http://mek.oszk.hu/10900/10992

Forray R. Katalin-Híves Tamás (2009) Az iskolázottság, a foglalkoztatottság és az ingázás területi összefüggései / Szociológiai szemle 19. évf. 2. sz. (2009), p. 42-59.

Földvári Péter Bas van Leeuwen  (2008) A magyar lakosság átlagos iskolázottságának becslése, 1920-2006 / In.:            Statisztikai szemle 86. évf. 10-11. sz. (2008), p. 995-1005.

Fraknói Vilmos (1882): A középtanodai törvényjavaslat : 1. közlemény, Állam és hitfelekezetek ; Autonomia. in:Budapesti szemle 10. évf.30. köt., 65. sz. 295-313 o.

Gönczy Pál (1867): A népiskola a XIX. században : Poroszország : 4. közlemény. in:Budapesti szemle 11. évf.Új f., 7. köt., 22. sz. 184-216 o.

Gönczy Pál (1868): Vázlatok a schweizi köz- különösen a népoktatás köréből. in:Budapesti szemle 12. évf.Új f., 11. köt., 34/35. sz. 49-90 o.

Halász Imre (1866): A népiskola a XIX. században : Hollandia : 3. közlemény. in:Budapesti szemle 10. évf.Új f., 5. köt.,16/17. sz. 314-351 o.

Harcsa István (1986) Társadalmi tagozódás, iskolai végzettség In.:Társadalmi rétegződés és iskolai végzettség / [szerk. Vámos Dóra]. - Bp. : [Oktatáskut. Int.], 1986. - p. 21-131.

Harcsa István (2008) Magyarország a társadalmi jelzőszámok tükrében In. Társadalmi riport, 2008 / szerk. Kolosi Tamás, Tóth István György ; [közread. a] TÁRKI. - Budapest : TÁRKI, 2008. - p. 471-498.

Jekelfalussy József (1882): Magyarország műveltségi állapotai az 1880-ki népszámlálás szerint. in:Budapesti szemle 10. évf.32. köt., 72. sz. 366-377 o.

Karády Viktor - Nagy Péter Tibor: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon Bp, 2012 http://mek.oszk.hu/10900/10983

Karády Viktor (1995) : A középiskolai elitképzés első történelmi funkcióváltása Magyarországon (1867-1910) , Educatio,  4, 639-667.

Kármán Mór (1904): A felekezeti oktatás és az állam részvéte a népiskola szervezésében : 3. közlemény. in:Budapesti szemle 32. évf.120. köt., 334. sz. 71-109 o.

Kelemen Elemér (2002)  Hagyomány és korszerűség : oktatáspolitika a 19-20. századi Magyarországon / Budapest : Oktatáskut. Int. : Új Mandátum,

Kosáry Domokos (1975) Népiskolák Magyarországon 1771-ben Pedagógiai szemle, 1975. (25. évf.) 7-8. sz. 674-679. old.

Kosáry Domokos:  (1996) Művelődés a XVIII. századi Magyarországon / írta Kosáry Domokos 3., kieg. kiad. Budapest : Akadémiai Kiadó,

Kosáry Domokos: (1977) A kétszáz éves Ratio Educationis  Magyar pedagógia, 1977. (77. évf.) 1. sz. 375-387. old.

Lannert Judit (2008) : Iskolázottság, iskolarendszer és oktatáspolitika In.:            Társadalmi riport, 2008 / szerk. Kolosi Tamás, Tóth István György ; [közread. a] TÁRKI. - Budapest : TÁRKI, 2008. - p. 324-343.

Marczali Henrik (1882): Mária Terézia tanügyi reformjai. in:Budapesti szemle 10. évf.31. köt., 68. sz. 229-240 o.

Mazsu János: A Mo-i tisztviselő-értelmiségi réteg társadalmi szerkezetének változási folyamata a dualizmus korában Történelmi szemle, 1987. (30. évf.) 1987-1988/1. sz. 29. old.

MSÉ - Magyar Statisztikai Évköyv

MSK - Magyar Statisztikai Közlemények

Nagy Orbán: 2007_A nők és a férfiak adatai In.:A nő és a politikum : a nők politikai szerepvállalása Magyarországon / szerk. Palasik Mária. - Budapest : Napvilág, 2007. - p. 453-526.

Nagy Péter Tibor (2007):  A nappali és felnőttközépiskolai érettségivel rendelkezők aránya a rövid huszadik században In.: Magyar pedagógia 107. évf. 2. sz. (2007), p. 123-139.

Péterfy Jenő (1882): Fraknói s a középiskolai törvényjavaslat : 2. és utolsó közlemény. in:Budapesti szemle 10. évf.31. köt., 69. sz. 422-441 o.

Sasfi Csaba (2008) A felsőbb iskolázottság térhódítása a magyarországi késő rendi társadalomban  In.: Történelmi szemle 50. évf. 2. sz. (2008), p. 163-194.

Sáska Géza (2007) :   A nemzetállami ekvivalenciától a határokon átnyúló kompetenciákig / In.:            Educatio 16. évf. 2. sz. (2007), p. 173-190.

Szabó József (1884): Mozgalmak az egyetemi rendszer ügyében : 1. közlemény. in:Budapesti szemle 12. évf.39. köt., 93. sz. 388-421 o.

Szász Károly (1882): A középiskola némely vitás kérdéseiről. in:Budapesti szemle 10. évf.31. köt., 67. sz. 16-34 o.

Tóth István György (1996)  Mivelhogy magad írást nem tudsz... : az írás térhódítása a művelődésben a kora újkori Magyarországon Budapest : Magyar Tudományos Akadémia (Budapest). Történettudományi Intézet,

Történeti (1992) Történeti statsisztikai idősorok, Budapest 1992 KSH

Ugrai János : Felemás modernizáció : Az osztrák oktatáspolitika kezdetei és Johann Melchior von Birkenstock nézetei Századok, 2009. (143. évf.) 5. sz. 1163-1198. old.

 

 



[1] 1770 körül országosan de Erdély, a Bánság és Horvátország nélkül 4000 kisiskoláról van tudomásunk tehát a országos átlagban ninden második településen van iskola. (Kosáry 96)

[2] Erről sosincs országos becslés. Legújabban Tóth István György Nyugat-Magyarországra vonatkozó kutatásai keltettek figyelmet.

[3]

1765 ben 62 katolikus felsőbb iskolából 31 jezsuita és 19 piarista, a többit kisebb felkezetek működtetik. (Kosáry 101) Az evangélikusok 35 intézettel (Kosáry 113( A reformátusok 52-vel  (kosáry 117) vvanak jelen Magyarporszgon.

 

[4] A részletes statisztika szerepét az oktatáspolitikai nyilvánosságban Bajomi Iván barátommal vitattuk végig Bajomi 2012 kapcsán.

[5] lásd erről Kármán irásait a Magyar Tanügyben 1870-es évek elején

[6] Csengery Antal országgyűlési képviselő módosító indítványa nyomán a népiskolai törvény keretében

[7] Szinnnyei magyar íról élete és munkái http://mek.oszk.hu/03600/03630/ alapján készült életrajzi adatbázis

[8] http://www3.arcanum.hu/onapmuta/a110616.htm?v=onapmuta&a=pdfdata&id=KN-1875_2&pg=168&l=hun;  http://www3.arcanum.hu/onapmuta/a110616.htm?v=onapmuta&a=pdfdata&id=KN-1878_11&pg=219&l=hun ;

[9] 34. § Azokra, kik a jelen törvény hatályba léptekor akár kinevezés, akár választás utján nyert hivatalban tényleg szolgálatban vannak, vagy ha tényleg nem szolgálnak, azt kimutatják, hogy 1867. évi julius 1-je után szolgálatban voltak, mennyiben ugyanazon szakban kivánnak alkalmaztatni, a jelen törvény nem alkalmazható, s reájok nézve az eddig fennálló törvények és gyakorlat irányadók.

Az ilyenek az illető szakban az eddigi mód és gyakorlat szerint elő is léptethetők.

 

[10] a népiskolai törvényben

[11] Természetesen ezen belül számos finomindikátor lehetséges, így pl. a középiskolai tanárok és mérnökök aránya mutatja, hogy inkább tradicionális vagy modern okokból fejlett egy terület, az éves tűzkárstatisztika az egy főre-négyzetkilóméterre  jutó ingóságérték, a föld aranykorona statisztikája az egy főre-négyzetkilóméterre jutó ingatlanérték nagyságrendjéről tájékoztat stb.

[12] Ezt a hétköznapi percepciót Fekete Szabolcs disszertációjában - déldunántúli falvak gyermekeinek pécsi egyetemre járása kapcsán teljesen konkrétan igazolta.

[13] ((MOTC:1917: 675 és MOTC:1944: 534 alapján összeállított, feltehetően teljes adatok)

[14] A KSH űltal 1992-ben készített történeti térképrajzoló program háttéradatbázisát annyiban manipuláltuk, hogy a törvényhatgósági jogú városok adatait - Budapest kivételével - a környező megyébe olvasztottuk be.

[15] Mármint, ha az 1928-as és 1940 törvény szerint a népiskola folytatásaként kiépülne.