Ez a file Nagy Péter Tibor

 

JÁRSZALAG ÉS ARÉNA

 

Egyház és állam az oktatáspolitika erőterében a 19. és 20. századi Magyarországon

 

Új Mandátum könyvkiadó

 

Budapest 2000

 

 c kötet szerzői változata

 

 

 

 

Tartalom

 

 

 

Egyháztörténet, egyházszociológia, egyházpolitika                                                         9

 

A felekezeti egyenlőtlenségek a társadalom alján:

        az analfabetizmus csökkenése                                                                                      11

    Óvodaügy és felekezetiség a századfordulón                                                                  11

    Az iskoláztatási kötelezettség teljesítése, az alfabetizáció és a felekezetek              13

    A magyarországi felekezeti egyenlőtlenségek sajátos

        aspektusa a nemzetiségi egyenlőtlenség                                                                       16

 

A felekezeti csoportok és a középiskolázottság                                                                31

    A gimnazisták felekezeti összetétele                                                                                  32

    A gimnazisták nemzetiségi összetétele                                                                              33

    Az alsó-középfokú iskolázottság a felekezeti csoportokban                                        35

    Az alsó-középfokú iskolázottság a nemzetiségi csoportokban                                    38

    A nyolc középiskolát végzett népesség a felekezeti

        és nemzetiségi csoportokban                                                                                           39

    A társadalmi háttérváltozók szerepe az egyenlőtlenségek magyarázatában            43

    Néhány iskolázott csoport elhelyezkedése a foglalkozási hierarchiában                   44

 

Állam és egyház a népiskola-politikában                                                                          49

    A katolikus egyház helyébe lépő állam                                                                             49

    A szekularitás kísérlete                                                                                                         50

    Antiliberalizmus és rekatolicizáció                                                                                     51

    Liberális kompromisszum az egyházakkal                                                                      52

    A tankötelezettség és a felekezetiség                                                                                 56

    Tanszabadság és vallásszabadság                                                                                     62

    A felekezeti iskolafenntartók                                                                                              63

    A felekezetek szerepe a községi—állami népiskola helyi irányításában                    72

    A felekezeti tulajdonú iskolák helyi irányítása                                                               75

    A felekezeti iskolák aránya                                                                                                 76

    A megyei és a bírói kontroll szerepe az állam—egyház-viszonyban                          77

    Egyensúlybomlás az állam—egyház-viszonyban                                                          78

Állam és egyház a középiskola-politikában                                                                      79

    Tagolt tanügyigazgatás                                                                                                        79

    A felekezeti gimnáziumok tananyagát befolyásoló

        tantervpolitikai lépések                                                                                                    84

        Az állami tanterv befolyása a felekezeti iskolában                                                    84

        A  felekezetfüggetlen magyar irodalom                                                                        84

        A felekezetfüggetlen történelem                                                                                     85

        A latin konfesszionális és világi kötődései                                                                    86

        A „világias” rendkívüli tárgyak                                                                                      88

    A „módszeresség” szekularizáló hatása                                                                            89

    A klasszikus középiskola kettészakítása                                                                          90

    A nem felekezeti iskolák arányának növelése                                                                92

        A nem felekezeti alközépiskola-hálózat többségre jutása                                        92

        Az alreáliskolai és polgári iskolai tanterv felzárkóztatása                                         93

        A felekezeti felső-középiskolázás arányának csökkentése                                      93

        Kereskedelmi iskolai tanterv                                                                                           94

    A tantervpolitika szociológiai következményei                                                               95

 

A nemzetiségi kérdés és az egyházpolitika összefüggése Magyarországon           101

A magyart tanító iskolától a magyar tannyelvű iskoláig                                        101

    A középiskolai oktatás nyelve és a magyar nemzetállam                                          107

    Egyéni és kollektív jogok                                                                                                   108

    A nemzetiségi iskolafenntartás és az állam                                                                   110

 

Az állam—egyház—oktatás-kapcsolat megváltozása Trianon után                       115

    A valláserkölcsi és az állampolgári nevelés viszonyának átalakulása                     116

    Az állam—egyház-kapcsolat és az egyházak belső világának összefüggései        121

    Az egyház intézményes jelenléte az iskolai nevelésben                                              125

    Az egyházak, mint iskolafenntartók                                                                               127

        A fenntartói hozzájárulás                                                                                              127

        Iskolahasználói támogatás a felekezeti népiskolában                                            129

        A felekezeti elemi iskola és az államsegély                                                                130

        A középfok finanszírozása                                                                                           131

    Az egyházak és a változás a középiskola-politikában                                                133

    Az egyházak és az igazgatási változások                                                                      140

 

Szekularizáció és vallásos nevelés a harmincas és negyvenes években                   145

    Vegyes házasságban felnövő s vegyes házasságokat kötő gyerekek                       145

    Az egyházi szolgáltatások jelenléte a családi élet fordulópontjain                           148

    A felekezeti normák követése illetve sértése: a gyerekszám és a válás                    150

    A család szervezeti kapcsolódása az egyházközségekhez                                         153

    Az istentisztelet-járók aránya a szülők körében                                                           153

    A szülők istentisztelet-járása Budapesten                                                                      157

    A budapesti szülők istentisztelet-járásának társadalmi összefüggései                     158

 

    A gyermekek vallásos nevelésének tudatos mozzanatai

        a Horthy-korszakban                                                                                                     159

 

A koalíciós korszak állam—egyház—oktatás-viszonyának értékeléséhez            165

    Az oktatáspolitika és egyházpolitika újraformálódásának

        néhány általános kérdése                                                                                              165

    Az egyházak, mint iskolafenntartók és az állam                                                          169

    A parlamenti vita és az államosítást követő helyzet                                                   175

        A történeti érvelés                                                                                                            176

        A közoktatás-politikai érvelés                                                                                      176

        Az ideológiai vita                                                                                                             177

        A politikai érvek                                                                                                              178

    A döntés és az utána következő hónapok                                                                     179

A fakultatív hitoktatás első és második kísérlete                                                     181

 

Hitoktatás az ötvenes években                                                                                            187 

    Az 1950-es párthatározat                                                                                                  189

    Az 1950-es rendelet                                                                                                            192

    A „hittanhelyzet” alakulása                                                                                              195

    A hittanra járás közvélemény-kutatási adatai                                                              200

    1956—57: új kompromisszum                                                                                        204

 

A Kádár korszak hittanhelyzetének lehetséges magyarázatai                                  213

    Az egyházpolitikai magyarázat                                                                                       214

    A „materialista ideológia szerepe” mint magyarázat                                                   215

    Az oktatáspolitikai magyarázat                                                                                       218

    Az értelmiségpolitika mint magyarázat                                                                          221

    A szekularizáció mint magyarázat                                                                                  222

    Az egyházak reakciója: a templom felfedezése                                                           227

    Az iskolai hittanra járók összetétele a Kádár-korszakban                                          230

 

Vallásosság a kilencvenes évek három nemzedékében                                                245

    A vallásosság mutatói                                                                                                        245

    A felekezetiség jelentése                                                                                                    247

    A generációsság jelentése                                                                                                  250

    A fiatalokra vonatkozó kutatások                                                                                  251

    A fiatalság munkadefiníciója                                                                                           254

    A felekezeti hovatartozás a fiataloknál és a nem fiataloknál                                   254

    A vallásosság és a templomjárás — „szülői nemzedék” kialakítása                       256

    Vallásosak és nem vallásosak különválasztása                                                           258

    A vallásos és nem vallásos „szülői nemzedék”

        és „fiatal nemzedék” jellemzői                                                                                     259

        Felekezetenkívüliség                                                                                                       259

Iskolázottság                                                                                                           259

        Főváros és vidék                                                                                                              260

        Nők és férfiak                                                                                                                  261

        Jómódúak és szegények                                                                                                261

        Családosak és egyedülállók                                                                                          262

        Házastársak                                                                                                                     263

        Barátok                                                                                                                             264

        Politikai fontosság                                                                                                           264

        Erkölcs, szocialitás, kultúra, politika                                                                           265

        Egyház dolga…                                                                                                               266

        Társadalmi szerep, hasznosság                                                                                    266

        Iskolareprivatizáció                                                                                                        267

        Szociális intézmények                                                                                                    268

        Szocialitás kontra iskola                                                                                                268

        Hittanra járók és nem járók                                                                                          269

        Egyházfinanszírozás magánpénzből és intézményesen                                         269

    Katolikusok és protestánsok, a 30 alatti és a középnemzedékben                           270

    Az aktív nemzedékek összefoglaló sajátosságai és különbözőségei                        273

    A katolikusok és protestánsok az egyháziasan szocializált nemzedékben             275

 

A rendszerváltás évei és a hittan                                                                                        279

    Az 1990-es kompromisszumhoz vezető út                                                                    279

    Az iskolai hitoktatás első évei                                                                                           282

    A világnézeti semlegesség kérdése                                                                                   283

    Az 1993-as törvényhez vezető út                                                                                    285

    Az 1993-as oktatási törvény és a hittan                                                                         291

 

Egyházi iskolaindítás és az állam az 1990—1994-es parlamenti ciklus idején     295

    Az államosítás megkérdőjeleződése                                                                               295

    Az elszalasztott pillanat                                                                                                     297

    Az 1991-es egyházi ingatlantörvény és a politikai erők                                              298

    Az egyházak reagálása                                                                                                      300

    Az ingatlanigények hatása az oktatáspolitika fordulatára                                         302

    Az alkotmánybíróság döntése                                                                                          304

    Az oktatási törvény                                                                                                            305

    Közoktatási megállapodások az 1993-as törvény után                                              308

    Az intézményátadás lehetősége                                                                                       309

    Egyházi alkalmazottakból — közalkalmazottak                                                        311

Rendszerváltás                                                                                                                312 

Irodalom- és rövidítésjegyzék                                                                                            313

 

 

 

Egyháztörténet, egyházszociológia, egyházpolitika

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A szerző — ahogy korábbi munkáiból következik — az oktatástörténeti jelenségek leírásánál mindenképpen „a konfliktusos paradigma” híve — legyen szó akár versengésben, akár kiszorításban vagy tilalomban, esetleg kontrollban és (a különbözőségek megőrzésében érdekeltek akarata ellenére történő) integrációban megjelenő konfliktusról. A társadalom oldaláról pedig a felekezeti csoportok közötti verseny felté­telei meghatározásának kutatása jelenti a konfliktusos oktatáspolitikai paradigma használatát. (Azaz: soha nem egyszerűen az a kérdésünk, hogy hogyan növekszik az egyes felekezetekhez tartozók aránya az egyes iskolatípusokban, hanem az, hogy az oktatási szféra egyes aktorai — köztük maguk a felekezetek ill. felekezeties elkö­teleződésű társadalmi csoportok — hogyan reagáltak erre a kihívásra.)

Ha kutatásunk címében szereplő másik fogalmat, tudniillik az „egyházat” nézzük, hasonlóképpen a konfliktusos paradigma hívének kell vallanunk magunkat.

Először is mindenképpen le kell szögeznünk, hogy a munka egyáltalán nem foglalkozik a vallással. Tisztában vagyunk azzal, hogy az egyházról, egyházakról írni, anélkül, hogy — az öndefiníciójuk szerint legalábbis — legbelsőbb lényegükről, a vallásról írnánk, az önmagában választást jelent az egyes egyháztörténeti értelmezések között.

A tétel ugyan fordítva nem áll — magyarán az egyházról szóló nézetek nem árulkodnak a szerző vallásról szóló nézeteiről, de e kérdésben sem szeretnénk az olvasót bizonytalanságban tartani. Eliade a vallási jelenségek „közös ősi, eredendő lényegét” megragadókat fenomenológusoknak nevezi, azokat pedig, „akik szerint a vallás kizárólag történeti jelenség”, histórikusoknak. A francia—amerikai fenomenológus, Ricoeur egyértelműen kétféle interpretáló magatartást különböztet meg, a hermeneutikus megértőt, és a „gyanakvás iskoláját”, akik kritikusok, redukcionisták és demisztifikálásra törekvők. (Eliade: 317) A szerző nem tagadja, hogy mindkét csoportosítás szerint inkább a második csoporthoz érzi magát közelebb, különösen, ha a „gyanakvók” eredeti listáját , melyen Marx és Freud egyaránt rajta van, a vallásszociológia-történet tanúsága szerint még Weberrel, Mannheimmel s más tudásszociológusokkal is kiegészíthetjük.

Ráadásul úgy véljük, hogy aki a vallástörténet efféle — Mannheim kifejezésével — relacionista értelmezését elutasítaná, az is elfogadhatja az egyháztörténet ilyetén értelmezését.

Elfogadhatja, mégpedig több okból:

Először is az egyház története szereplőit tekintve több ponton nyilvánvalóan egybeesik a politikatörténettel. Az a nyilvánvaló tény, hogy a püspökök-érsekek a középkorban világi nagyurak is voltak (sőt voltak olyan püspökök, akik nem is voltak papok…), hogy a modern korban főrendiházi, felsőházi tagként működtek, magától értetődővé teszi, hogy ebbéli tevékenységüket nem lehet függetleníteni a világi közegtől, amelyben működtek — az pedig egyszerűen rendszerelméleti kérdés, hogy ha egy szervezet bármely vonatkozásban függ szervezeten kívüli dolgoktól, akkor annak belső erőviszonyai és belső működése sem lehet független…

Másfelől, ha valaki a funkcionalista megközelítést kedvelné az érdek- és konfliktusközpontú megközelítéssel szemben, annak mindenképpen fel kell hívni a figyelmét arra, hogy a funkciók egymással összefüggenek (hiszen az egyházaknak valamiképpen meg kell osztaniuk személyi és anyagi forrásaikat a szociális, oktatási, hitéleti stb. funkciók között). Ha pedig a hitéleti-spirituális funkció függ az oktatási-funkció ellátásának körülményeitől, akkor közvetve az állami oktatáspolitikától is függ.

Harmadrészt valamennyi egyháztörténeti munka megkülönböztet különböző korszakokat pl. a katolikus egyház életében — s a katolikus megújulások időszakait éppen ahhoz képest tekinti megújulásnak, hogy korábban elvilágiasodott volt az egyház, vagy annak egy része, tehát maga a katolikus történetírás is úgy ítéli meg, hogy legitim az egyház egyes részeinek világi érdekeiről beszélni.

Ráadásul munkánk tárgya — és különösen időhatárai — szempontjából az egyházak „éppolyan” iskolafenntartók, mint az állam, a községek és a magánosok, „éppolyan” befolyásolói az oktatáspolitikának, az iskolai nevelésnek, mint a társadalom más csoportjai.

Az egyházak és egyes belső csoportjaik munkánkban elsősorban mint érdekeiket megjelenítő, s nem mint sajátos küldetést hordozó szervezetek jelennek meg.

A kötet — a látszat ellenére — nem monográfia, hanem tanulmánygyűjtemény. A tanulmányok elkészülését — eredeti, s nem a jelen kötethez átírt alakjukban — az Alapítvány a Magyar Felsőoktatásért és Kutatásért, az Oktatáskutató Intézet, a Soros Alapítvány, az OTKA, a Magyary Zoltán Ösztöndíj, a Széchenyi Professzori Ösztöndíj és a Közép-Európai Egyetem tette lehetővé.

 

 


A felekezeti egyenlőtlenségek a társadalom alján: az analfabetizmus csökkenése

 

 

 

 

 

 

 

 

 

E kérdés megítéléséhez a modern társadalomtörténeti módszerekkel dolgozó történész számára kimeríthetetlen kincsesbányát biztosítanak az 1867 és 1945 közötti Magyarországon publikált fôvárosi és országos statisztikai felvételek. A Monarchiában kialakult iskolastatisztika adattömege Európában egyedülálló módon képes tükrözni az egyes iskolákba ill. iskolatípusokba járók és szüleik felekezeti, nemzetiségi és térszerkezeti foglalkozási megoszlását. Hozzátehetjük, hogy ez még a népszámlálásokra is igazi, 1869, de különösen 1880 óta a magyar népszámlálások adatfelvételei általában gazdagabbak, mint a nyugat-európaiak — Magyarország az elsôk között vezette be pl. az egyéni adatfelvételi lapot a népszámláláskor. Az 1930-as népszámlálásnak — mely a megkérdezettek apjának foglalkozására is rákérdezett — tudomásunk szerint nincsen „nyugati” megfelelôje.

Ez a roppant adattömeg — különösen, ha a kéziratos statisztikai adatokat is hozzászámítjuk — elemzése külön kötetet, pontosabban köteteket igényelne.

Az állam—egyház—oktatás-viszonyról szóló kötetből mégsem maradhat ki legalább néhány példa elemzése, illetve a meglévő eredmények vázlatos bemutatása. (A felekezeti és nemzetiségi egyenlőtlenségeket leíró tanulmány véglegesítésekor Karády Viktor tanácsaira támaszkodtam, amit ezúton is köszönök.)

 

 

Óvodaügy és felekezetiség a századfordulón

 

Az óvodaügyet a felekezetiség több szempontból is érintette.

A katolikusok és a reformátusok tarthattak fenn olyan óvodát, amely kapott államsegélyt. A katolikus óvodák egy százaléka és a református óvodák nyolc százaléka kapott államsegélyt. Kivétel nélkül ún. rendes kisdedóvók voltak.

A református egyház, melynek hívôi a tan- illetve óvókötelesek 14%-át jelentették, meglehetôsen alulreprezentált volt az óvodafenntartásban. A felekezeti óvodáknak mindössze 4,1 százalékát tartotta ugyanis fenn. Ráadásul ez az intézményfenntartás nem számított minôséginek, hiszen a rendes kisdedóvókat tekintve a reformátusok még gyengébben álltak: óvodáik 2,1 százalékát tették ki a rendes kisedóvóknak.

Az evangélikusok helyzete ettôl teljesen eltérô. Minthogy mindössze a tankötelesek 7,4 százaléka volt evangélikus, intézményszám tekintetében erôsen felülreprezentálak voltak. A reformátusok 0,3-es alulreprezentáltságával szemben az evangélikusok 2,9-szeresen felülreprezentáltak az óvodafenntartók sorában. Még a minôségi, azaz rendes óvodáztatásban is 1,3-szorosan felülreprezentáltak.

A reformátusok nagy hátránya azért meglepô mert óvodafenntartás tekintetében a reformátussággal általában párhuzamos arányszámokat mutató katolikusság 1,3-szorosan felülreprezentált, sôt a rendes kisdedóvók tekintetében a felülreprezentáció még nagyobb, 1,56-szoros. Ennek magyarázata nyilván abban keresendő, hogy az óvoda — ha spontán módon szervezett — mindenképpen nyugatias, „polgári” dolog, ekképpen Budapest és a Dunántúl jobban ellátott, ha viszont államilag szervezett, ill. támogatott, akkor a nemzetiségieket veszi célba — református nemzetiségiek pedig nincsenek.

A reformátusok — minthogy óvóköteleseik szinte kizárólag magyar nyelvűek voltak — csak magyar nyelvű óvódát tartottak fenn, az izraelita népesség, minthogy polgárosodottabb része szintén teljesen magyar anyanyelvű volt, hasonlóképpen járt el. (Ugyanakkor az izraelita alkalmazottaknak csak nyolcvan százaléka tudott jól magyarul. Ebbôl nyugodtan következtethetünk arra, hogy a fenntartó tudatos asszimilációt segítô döntésérôl van szó.) Feltűnô ugyanakkor, hogy a nagy nemzetiségi — pl. szlovák — tömegekkel rendelkezô római katolikus egyház 95%-ban magyar nyelvű óvodákat tartott fenn, s gyakorlatilag minden óvónôje jól beszélt magyarul. Az evangélikus népességbôl csak a szász polgárság van ellátva óvodákkal — ezt mutatja, hogy mindössze egyetlen egy magyar foglalkozási nyelvű evangélikus óvoda működik, s az óvónôknek mindössze 63%-a tud jól magyarul.

A katolikus intézményekben dolgozó óvónôk száma 1,4-szeresen, az evangélikusoké 2,4-szeresen múlja felül a népességi arányszámot. Az izraeliták alulreprezentációja csak 0,33-as, a reformátusoké azonban már 0,16-os. A görög katolikusok és görögkeletiek adatai általában együttmozognak, most azonban nem, hiszen a görögkatolikus népesség helyzete (0,14) még a reformátusnál is rosszabb, a görögkeletié viszont (0,5) jobb, mint az izraelitáké. Kolozsvárott kifejezetten magas a román anyanyelvű óvónők lakossági arányszáma.

Ha a minôségi mutatókat, azaz az okleveles óvónôket vizsgáljuk, a helyzet változik. Az evangéliusok felülreprezentációja némileg nô — 2,42-szeres helyett 2,69-szeres a felülreprezentáció mértéke, a katolikusoké szinten marad (1,42 ill. 1,39). Feltünôen rossz a görögkatolikusok helyzete (0,03-szoros az alulreprezentációjuk mértéke.) A többi felekezet óvónôszámával körülbelül arányosan biztosítja a minôségi óvodáztatást.

A római katolikusok szokatlanul jó ellátottsága az apácák magas arányával függ össze. A 210 katolikus óvónôbôl ugyanis 137 apáca.

Az egy óvónôre esô gyerekek száma szempontjából a legjobban az izraelita intézmények állnak 44,6-os gyerekszámmal, lényegesen rosszabbul — de meglepô módon egymáshoz közel a két nagy protestáns óvodafenntartó (61,2-es ill. 64,3-as gyerekszámmal) még rosszabbul a görögkeletiek, de még náluk is rosszabbul, 104-es gyerekszámmal a katolikusok. E számsort nyilván csak részletes területi bontásban lehetne magyarázni.

A költségek mindennek függvényében elég sajátosan alakultak. Az egy gyerekre vetített költség az evangélikusoknál volt a legalacsonyabb, átlagos volt a katolikusoknál, a többiek 1,3—1,4-szeres arány körül mozogtak.

A katolikus intézményrendszer tehát szokatlanul nagy volt, ez a nagyság azonban összekapcsolódott egyrészt az apácák magas arányával, másrészt pedig az egy fôre esô rendkívül magas gyerekszámmal.

Mind az óvónôk, mind a gyerekek számának kb. egytizede tartozott felekezeti intézményhez, a felekezeti források a kisededóvási költségek 4,2%-át fedezték. A közpénzek és kisdedóvási díjak együttesen tehát meghaladták a fenntartói hozzájárulást.

Az országban ekkoriban működô óvónôképzô intézetek fele a katolikus egyház tulajdonában volt. Így, míg az összes óvóképzôs az összes működô óvónônek mindössze egyötödét tette ki, addig a római katolikus intézményekbe járók száma meghaladta a katolikus intézményekben működô óvónôk arányszámát. A leendô óvónôk közel 40%-át katolikus képzôkben képezték. A másik felekezet, amely képzôt tartott fenn, az evangélikus volt, ott azonban a diákok száma csak a ténylegesen működô óvónôk harmadát tette ki.

A katolikusok erôteljes felülreprezentációja ez esetben minôséggel is együttjárt, hiszen míg az országos átlagban 9 tanulóra jutott egy tanár, a katolikus intézményekben már hatra. Megjegyzendô, hogy itt az állam ennél lényegesen rosszabbul áll: 16-os létszámmal, az evangélikus egyház viszont döbbenetesen jól, minden második tanulóra jut egy tanár.

Az óvónôképzôk összetétele felekezeti és nemzetiségi tekintetben egyaránt tanulságos. Az óvónôképzésben a katolikus és evangélikus diákok népességbeli arányuknak nagyjából megfelelnek. A reformátusok 0,7-es alulreprezentációja, illetve az izraeliták 1,9-szeres felülreprezentációja figyelemre méltó. A katolikus képzôkben a katolikusok túlreprezetációja 1,4-szeres, a többi felekezet viszont egységesen alulreprezentált. Ennek ellenére a görög katolikusok kétszer kevésbé alulreprezentáltak a katolikus képzôkben, mint az államiakban, sôt még a görögkeletiek is jobban kedvelik azokat.

Az evangélikusok inkább az állami képzôben felülreprezentáltak, a katolikusokban ellenkezőleg. Az evangélikus képzôkben pedig egyáltalán nincsenek reformátusok. Utóbbi annak a jele, hogy a vallások látszólagos közelsége nem kellô biztonsággal magyarázza az összefüggéseket, valószinű ugyanis, hogy térszerkezeti magyarázata van a reformátusokkal szemben megnyilvánuló evangélikus numerus nullusnak — illetve az, hogy az óvodaügy az evangélikusságon belül elsôsorban a szászok ügye.

 

 

Az iskoláztatási kötelezettség teljesítése, az alfabetizáció és a felekezetek

 

Iskoláztatási kötelezettség teljesítése szempontjából megállapíthatjuk, hogy a század utolsó évtizedében legrosszabb helyzetben a görög katolikus és görögkeleti népesség van: a tanköteleseknek több, mint egyharmada nem jár iskolába. Az évtizeden belül a görögkeletieknek kissé javul, a görög katolikusoknak viszont szinten marad az iskolázási mutatója.

Az államilag el nem ismert zugiskolák nagy számával, s a keleti ortodox tömbbel magyarázható, hogy a statisztika szerint minden ötödik izraelita gyerek nem járt iskolába. Mindenesetre öt év alatt az eredeti szint 91%-ára esett vissza az iskolába nem járó zsidók aránya — ez az evangélikusok mellett a legjobb javulási mutató.

A reformátusok és az unitáriusok meglepô módon párhuzamos adattal szerepelnek — mindkét népesség hatodára jellemzô, hogy nem teljesíti a tankötelezettséget, s mindkét csoportban enyhe javulás mutatkozik. (Azaz a középiskolát végzett unitáriusok rendkívül magas aránya nem vonja magával az alsó csoportokat…)

A lakosság számát tekintve az egyértelműen legerôsebb felekezetnél, a katolikusoknál már csak minden hetedik-nyolcadik gyerek nem jár iskolába: de náluk a helyzet romló tendenciát mutat.

Egyértelműen a legjobb a helyzet az evangélikus népességnél, ott ugyanis eleve a legalacsonyabb — a korcsoport egykilencede — az iskoláztatási kötelezettséget nem teljesítôk aránya — s ez egyetlen évtized alatt egytizenegyedre esik vissza.

A kérdés, amit az oktatáspolitika megítélésekor feltehetünk, hogy mennyiben, milyen tempóban csökkent a különbség az analfabetizmus mértékét tekintve az egyes felekezeti csoportok között. Az alfabetizmus növekedésének nemzetközileg megfigyelhető összefüggése, hogy az egész társadalomban az alacsonyabban iskolázott csoport iskolázottsági szintjének növekedése gyorsabb, mint az eleve magasabban iskolázott csoporté (tehát pl. 40-ről 45%-ra gyorsabban lehet jutni, mint 80-ról 85%-ra). Logikailag ebből az is következik, hogy minden csoport növekedési üteme lassul. Az oktatáspolitika-iskolaszervezés hatása tehát abban diagnosztizálható, ha valami nem így történik.

Az írni-olvasni tudás változása ugyanakkor az az adat, amelyből akár önálló monográfia is készíthető lenne, hiszen ezek az adatok állnak rendelkezésre több népszámláláson keresztül, korcsoportosan és településsorosan, nemzetiségi és felekezeti bontásban.

 

Ebbe az adattömegbe most nincs módunk elmerülni, a helyzetet a következő táblázat érzékelteti.

 

1. táblázat

Az írni-olvasni tudás az egyes népszámlálások idején, ezrelékekben

                                                        1890                             1900                                1910

Római katolikus                                 492                               570                                  638              

Görög katolikus                                 135                               199                                  277              

Református                                        584                               642                                  686              

Evangélikus                                       648                               698                                  735              

Görögkeleti                                        189                               269                                  355              

Unitárius                                            482                               557                                  632              

Izraelita                                              482                               557                                  632              

 

Jól látható, hogy e két évtized alatt a leggyorsabban az eredetileg legrosszabb helyzetben lévő görögkeleti és görög katolikus népesség helyzete javult 1,9-, illetve 2-szeresre.

A katolikusok és az izraeliták látszólag hasonló pontról indulnak, s hasonló pontra érkeznek, de itt tudni kell, hogy a népszámlálások a csak héber betűkkel író idősebb izraelitákat analfabétaként rögzítették. Ha korcsoportos adatot vizsgálunk, 1910-re már erősen elválik a katolikus és izraelita népesség: a 20—29 éves katolikusoknak mindössze 891 ezreléke, a hasonló korú zsidó fiataloknak viszont 953 ezreléke volt alfabéta. Ez a különbség szignifikáns. (M. stat. közl.: 64. k., 178.)

A két nagy protestáns felekezet közötti különbség ugyanakkor megőrződik, sőt ezt az adatot a korcsoportos vizsgálat sem mozdítja meg: a huszonéves evangélikusok iskolázottsága a zsidókhoz, a reformátusoké a katolikusokhoz kezd hasonlítani.

Az egyes életkori adatok végigelemzése helyett vizsgáljuk meg a „szülők” nemzedéke és gyermekek alfabetizációja közötti eltéréseket.

 

2. táblázat

A korcsoportok iskolázottságának eltérései

Életkor,                    fiúk       „apák”   lányok „anyák”    fiú/          lány/     fiúk/      „férj”/      fiú/

1910-ben               12—14    40—49  12—14 40—49   „apa”      „anya”  lányok  „feleség”  „anya”

Iskolakezdés           1907        1871      1907     1871

                                körül       körül     körül    körül                                                   

Római katolikus        913        784      910         631         1,16        1,44      1            1,24        1,45

Görög katolikus        568        302      490         120         1,88        4,08      1,16       2,52        4,73

Református               926        831      911         724         1,11        1,26      1,02       1,15        1,28

Evangélikus              964        912      967         826         1,06        1,17      1            1,1          1,17

Görögkeleti               657        440      555         175         1,49        3,17      1,18       2,51        3,75

Unitárius                   922        788      890         584         1,17        1,52      1,04       1,35        1,58

Izraelita                     945        915      941         803         1,03        1,17      1            1,14        1,18

Egyéb                       835        835      901         672         1             1,34      0,93       1,24        1,24

Összesen                  849        708      826         552         1,2          1,5        1,03       1,28        1,54

Legnagyobb

különbség                  1,7       3,03     1,92        6,88                                                                      

 

A szülők nemzedéke 1871 körül kezdte iskolai pályafutását, a gyermekeké 1907 körül. Az apák nemzedékében a legiskolázottabb és legkevésbé iskolázott felekezetek alfabetizmusa közötti különbség háromszoros, a nőknél a görög katolikusok döbbenetesen alacsony adatai következtében majd hétszeres. A szülők nemzedékében bizonyos, hogy tucatnyi házasságból kettő-háromban az írástudó férj írástudatlan feleséggel él, s vannak felekezetek, ahol akár több mint kétszer ekkora a nemek közötti különbség. A századfordulón született nemzedék nagy részének ezzel már nem kell szembenéznie, s a nemi egyenjogúság a görögkeletieknél és görög katolikusoknál is eljut odáig, ahol a többieknél harminc évvel korábban állt. A legdöbbenetesebb számot mégiscsak a gyermekek és anyák alfabetizmusa közötti hányados adja: ez mutatja, milyen messzire jutott a magyarországi társadalom egyetlen nemzedék alatt.

Nyilván nem lenne érdektelen az alfabetizmus mértékét területi bontásban is vizsgálni: a katolikusok adata ugyanis 1910-ben 50 és 82% között, az evangélikusoké 62 és 85% között szóródik, megyei bontásban. A „nyers” felekezeti számok is jeleznek azonban alapvető arányokat, hiszen a római katolikusok adatai az északnyugati, délnyugati és középső országrészek, a görög katolikusok adatai az északkeleti és erdélyi területek, a reformátusok adatai a középső, észak-keleti és erdélyi területek, a görögkeletiek adatai a délkeleti és erdélyi területek adatai által domináltak. Az evangélikusok és izraeliták elhelyezkedése sokkal erősebben szórt, az előbbiek legmeghatározóbb csoportja a felvidék középső részén helyezkedik el, az izraeliták magas iskolázottságáról azonban nem az izraeliták által legsűrűbben lakott északkeleti rész, hanem az ország városi társadalmai tehetnek. Unitáriusok mindenütt elenyésző kisebbségben vannak, de a legfontosabb területük Erdély.

 

 

A magyarországi felekezeti egyenlőtlenségek sajátos
aspektusa a nemzetiségi egyenlőtlenség

 

A felekezeti egyenlőtlenségeket elemző kutató kritikusai gyakran vetik fel, hogy a felekezeti aggregátumok olyan népességeket takarnak, amelyekhez való oktatáspolitikai és iskolai viszony nyilvánvalóan nem lehet egységes, hiszen egy-egy felekezeten belül különböző nemzetiségű tömegekről van szó. Elsősorban az unitárius, református és izraelita népességről jelenthetjük ki, hogy az államnemzethez kötődnek nyelvileg is. A katolikus és az evangélikus népesség megoszlik a tekintetben, hogy az államnemzet elitjének jelentős részét tudhatja hívői között — ugyanakkor a szlovák, sváb, szász, horvát népesség vallása is. A másik végpontot — az állam szempontjából „negatív egyértelműséget” — a görögkeleti népesség jelenti, román és szerb etnikummal a hívők sorában.

Az ideális megoldás nyilván az lenne, ha részletes kombinált adatokat elemeznénk, s külön-külön kijelentéseket tehetnénk a német katolikusok, a szlovák katolikusok, a horvát katolikusok, a magyar katolikusok, a német evangélikusok stb. iskolázottsági helyzetének időbeni változásáról, egy-egy csoportot akár tovább is bontva, aszerint, hogy városi vagy falusi népességről, Dunántúlról vagy Tiszántúlról van-e szó.

E munka hatalmas adatrögzítést igényelne, s ráadásul az adatok — ilyen részletes bontásban — korcsoportosan nem állnak rendelkezésre. Ezért átmenetileg meg kell elégednünk azzal, hogy az iskolázottsági helyzetet nemzetiségek szerint gondoljuk át.

A dualizmus korában a német és magyar népesség kiemelkedő iskolázottságát egyenletes tempóban tudta tovább növelni, a magyar népességen belül másfélszeresre, a német népességben ötnegyedszeresre nőtt az írni-olvasni tudók aránya. (Ez esetben nem a generációkat, hanem a teljes népességet hasonlítjuk össze, hiszen éppen a németek esetében nem hanyagolható el a bevándorlás.)

A magyar és a német nemzetiséget követte a horvát és a szlovák népesség, a századfordulón e két nemzetiségi csoport alfabetizmusa is túllépte a bűvös 50%-os határt, s az első világháború előestéjén már minden második szerb is írástudóvá vált.

A liberális oktatáspolitika hatására kezdetben a magyaroknál és a németeknél jóval alacsonyabb műveltséggel/írástudással bíró nemzetiségek körében a növekedés nagyságrendje jóval meghaladta az Osztrák—Magyar Monarchia két uralkodó nemzetére jellemző trendet. A három legalacsonyabbról induló populáció: a román, a rutén és talán a szerb. E népek körében az időszak végéig megháromszorozódott az alfabéták aránya.

 

3. táblázat

Az írni-olvasni tudók aránya az egyes nemzetiségeknél 1880 és 1910 között (%)

                                                1880                           1890                             1900                    1910

Magyar                                     44,7                            53,6                              61,0                     67,1

Német                                       57,0                            63,0                              67,9                     70,7

Szlovák                                    32,0                            43,2                              50,1                     58,1

Román                                       9,2                             14,1                              20,0                     28,2

Rutén                                         7,2                              9,7                               14,5                     22,2

Horvát                                      26,0                            42,4                              52,8                     62,5

Szerb                                        18,9                            30,9                              41,5                     51,3

Egyéb                                       27,0                            33,9                              43,2                     44,5

(A szerb és horvát adat 1880-ban csak közösen áll rendelkezésre, így az adat becsült.)

 

1. grafikon

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A növekedési ütem szempontjából érdemes megvizsgálnunk az egyes évtizedeket is. A magyar és a német népességben egy lassan „laposodó” növekedési görbét tapasztalunk. Ez többé-kevésbé a két népcsoport magas iskolázottságával magyarázható. Ugyanakkor mutatja az alfabetizmus növelésének belső korlátait is. Az a tény, hogy a német írástudók arányának növekedése is lelassult, megkérdőjelezi azt a húszas-harmincas évek publicisztikájában elterjedt, és a neveléstörténet-írásba is átkerült állítást, hogy a századforduló kormányzata a kormánypárti nemzetiségi vidékek javára elhanyagolta a „színmagyar Alföldet”, s emiatt nem növekedhetett tovább a magyarok iskolázottsága (Kornis).

A szlovákok, a horvátok és a szerbek esetében az 1880-as évek hozták a legjelentősebb növekedést, utána némileg lassabban, de töretlenül fejlődött a két délszláv nemzetiség iskolázottsága. A szlovákok esetében még a századforduló után is megfigyelhetünk némi gyorsulást. (A horvátoknál — hiszen az 1900-as 52,8%-os szint körükben 1910-re már az igen magas 62,5%-ra nőtt — a növekedés „nem lassulása” ugyanilyen iskolázási expanzió jele volt.) A románoknál, a ruténeknél nem egyszerűen gyors növekedést tapasztalunk, hanem a növekedés üteme is fokozódott, azaz a növekedéssel együtt járó természetes lassulást bőven ellensúlyozni tudja az e területeken kiépülő iskolahálózat, illetve a fejlődés a munkaerőpiacon még a legelhanyagoltabb területeken is díjazta az írástudást. (A románok lakta területeken az iparosítás ez a munkaerőpiaci erő; a mérhetetlen szegénységben élő rutén nép körében pedig a századforduló előtt indultak meg a kormányzati forrásokra és az FM szakapparátusára támaszkodó mezőgazdaság-korszerűsítési törekvések.)

4. táblázat

Az írni-olvasni tudók arányának növekedése a nemzetiségek körében, ha az 1880-as állapotot 100-nak tekintjük

                                               1880                           1890                      1900                       1910

Magyar                                   100,0                          119,9                     136,5                      150,1

Német                                    100,0                          110,5                     119,1                      124,0

Szlovák                                  100,0                          135,0                     156,6                      181,6

Román                                   100,0                          153,3                     217,4                      306,5

Rutén                                     100,0                          134,7                     201,4                      308,3

Horvát                                    100,0                          163,1                     203,1                      240,4

Szerb                                      100,0                          163,5                     219,6                      271,4

Egyéb                                     100,0                          125,6                     160,0                      164,8

 

2. grafikon

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Magyarország legelmaradottabb területei és legiskolázatlanabb népei számára a Monarchia tehát még utolsó évtizedeiben is növekvő ütemben nyújtott az iskolázottság növekedésére lehetőségeket. Az egyén, az állampolgár oldaláról vizsgálva a kérdést, a legalacsonyabb társadalmi csoportokhoz tartozók számára a Monarchia népoktatási rendszere nemzetiségtől függetlenül kínálta fel a polgári társadalomba való beilleszkedés legfontosabb feltételét, az írás-olvasás megtanulásának lehetőségét.

A fenti adatsor természetesen a normál oktatáspolitikai-iskolaszervezési hatást csak részlegesen mutatja, hiszen a társadalom többségét az egyes korokban a nem iskolás korúak teszik ki, s értelemszerűen még 1910 körül is jórészt életben vannak azok, akik az Eötvös-féle tankötelezettségi szabályozás előtt már kiléptek a tanköteles korból. Az egyes pillanatok megítéléséhez fontos kontroll számunk magának a tankötelezettségnek teljesítéséről szól.

Nemzetiségileg tagolt adatokkal a 19. század első kétharmadából nem rendelkezünk, 11 katolikus egyházmegye 1861/62-es adatai 62 és 91% közötti iskolázottsági szórásról tanúskodnak, a 273 000 tanköteles tanulóból 217 000 járt iskolába, tehát a —  zömében szlovákokból, németekből és magyarokból álló — katolikus egyházmegyék iskolakötelesei nyolcvan százalékban iskoláztattak. Akkor — tehát 1867 előtt — még igen jelentősnek tűnik a szlovák népesség hátránya: azokban a felvidéki megyékben, ahol a statisztika több szlovák nyelvű iskolát tüntet fel, az iskolába járás sokkal gyengébb, mint ahol zömében magyar nyelvűeket.

A nyitrai egyházmegyéből rendelkezünk nemzetiségileg tagolt adatokkal. E szerint a nyitrai katolikus egyházmegyében az ötvenes évek végén a magyarok 75,2%-a, szlovákok 58,7%-a, németek 100%-a teljesítette a tankötelezettséget. A pakráci szerb görögkeleti egyházmegyében mindössze 24%-os a tankötelezettség teljesítése, a magyar anyanyelvűek a tiszántúli református egyházmegyében 80%-ra teljesítettek.

A dualizmus korára viszont már országos adatokkal rendelkezünk.

 

5. táblázat

Az iskoláztatási kötelezettség teljesítése az egyes nemzetiségek körében

                                1881/85               1886/90                 1891/95           1896/00           1901/05

Magyar                        83,1                     84,7                       84,8                 84,2                 83,6

Német                         86,1                     90,6                       92,9                 91,6                 92,5

Szlovák                       83,7                     84,6                       83,6                 85,5                 86,1

Román                        57,9                     61,7                       58,8                  60                   64,2

Rutén                          63,8                     67,2                       66,2                 59,7                 61,6

Horvát                         76,1                     81,8                       77,6                 79,2                 81,7

Szerb                           75,3                     78,1                       77,3                 77,2                 77,3

Egyéb                                                                                   93,9                 93,1                 93,1

Összesen                     78,5                     81,1                       80,5                 80,2                 80,2

 

Az ötéves átlagok azt mutatják, hogy a „többségi nemzet” nemcsak a közismerten polgárosultabb németségnél van rosszabb helyzetben, hanem azonos, majd romló a helyzete a lenézett és „csonka társadalmú” szlováksághoz képest is. Némiképp javulnak a szerb, s még inkább a kis létszámú horvát nemzetiség beiskolázási adatsorai. Rohamosan javul viszont a románok helyzete, s úgy tűnik, századunk elejére maguk mögé utasítják a ruténeket. A legnagyobb (1,1-szeres) javulást ők érik el. Közvetlenül utánuk (1,07-szeres javulással) az erősen városias németség ill. a Nyugat-Magyarországon élő kis létszámú horvátság következik; javul a szlovákok, szerbek helyzete is (kb. 1,02 és 1,03 közötti értékkel); a magyarok iskoláztatási helyzetének javulása 1,01 alatt marad.

Az alacsonyabbról induló népességek gyorsabb növekedése természetes — de az, hogy a javulás nemzetiségtől független, egészen nyilvánvaló. Nem független viszont a regionális fejlettségtől: minél nyugatabbra él egy nép Magyarországon, annál inkább alfabéta.

Az iskoláztatási kötelezettség teljesítését tehát régióspecifikusan is érdemes megvizsgálnunk:

6. táblázat

Az iskoláztatási kötelezettség teljesítése az egyes régiókban

                                                        Tankötelesek              Tankötelesből               Magyarok

                                                              száma                     nem magyar                   fölénye

                                                                                                 %-ban                            

Duna bal partja, azaz a

nyugati Felvidék                                   365861                        69,7                        1,034467             

Duna jobb partja, azaz a

Dunántúl                                               503491                        29,56                      1,001178             

Duna-Tisza köze, azaz

az Alföld                                               561359                        20,95                      0,996271             

Tisza jobb partja, azaz a

keleti Felvidék                                      308640                        52,52                      0,997723             

Tisza bal partja,

azaz a Tiszántúl                                    417617                        37,86                      1,123254             

Tisza-Maros szöge                                342309                        80,21                      1,028564             

Királyhágón túl,

azaz Erdély                                           438053                        66,4                        1,12304               

Fiume                                                       6990                        93,42                      1,098074             

* A tankötelezettséget teljesítő magyarok százalékos arányának és a tankötelezettséget teljesítő nem magyarok arányának hányadosa

 

A magyarok iskolalátogatási fölénye csak a két keleti régióban számottevő, mindenütt másutt megközelítőleg azonos mértékű a magyarok és nem magyarok iskolalátogatása. (Fiume „városállam” ilyen szempontból nem számít.)

Második kontrollszámunk azt hivatott vizsgálni, hogy a szülők (pontosabban: az a nemzedék, amely 1910-ben 40—49 éves) és gyermekek (az a nemzedék, mely 1910-ben 10—12 éves) egymáshoz viszonyított alfabetizmusa „hogy áll” nemzetiségenként. (Az, hogy — akárcsak a felekezeti megoszlásnál, most is — éppen a 40 és 49 év közötti nemzedéket vizsgáljuk, azzal indokolható, hogy Magyarország férfi lakossága a századfordulón átlagosan 30 évesen nézhetett először apai örömök elé. Ha évente-másfélévente születnek ezután gyerekek, a 12—14 évesek többségének szülei 40—49 év között vannak…)

7. táblázat

Az írni-olvasni tudás a szülők és gyermekek nemzedékében 1910-ben,
nemzetiségenként, ezrelékben

                               12—14        12—14            40—49           40—49          „Apák és    „Anyák és

                              éves fiúk   éves lányok    éves férfiak      éves nők           fiúk”        lányok”  

Magyar                      926              915                  816                 680                  1,13           1,35     

Német                        937              938                  870                 775                  1,08           1,21     

Szlovák                     894              892                  755                 544                  1,18           1,64     

Román                       568              487                  344                 105                  1,65           4,62     

Rutén                         529              389                  198                 102                  2,68           3,81     

Horvát                       892              880                  745                 689                  1,2             1,28     

Szerb                         837              781                  630                 380                  1,33           2,06     

Egyéb                        641              668                  564                 415                  1,14           1,61     

Legnagyobb

különbség                 1,77             2,41                 4,39                 7,6                                                

 

 

 

A fenti számok nemcsak azt mutatják, hogy a németek és a magyarok alfabetizmusa a legfiatalabb nemzedékben már 90% fölé emelkedik. Az is kiderül, hogy a századforduló után a szlovák gyerekek alfabetizmusa alig marad el a magyarokétól!

A szülők körében viszont egyértelmű: a szlovák férfiakat a felvidék munkaerőpiaca ugyan viszonylag intenzíven alfabetizálta, de a nőket alig. (Azaz: a szlovák férfiak vagy felnőttkorukban tanultak meg ilyen arányban írni-olvasni, vagy a nők — használat hiányában — ilyen arányban süllyedtek vissza az analfabetizmusba…) Ez azt jelenti, hogy csak minden második szlovák anya tud írni-olvasni, miközben lányaik szinte ugyannyira, mint leendő férjeik, 90%-ban.

A horvát gyerekek hasonlóképpen megközelítik a magyarokat, miközben apáik a szlovák apák szintjén, anyáik a szlovák és magyar anyák között félúton állnak.

Sokkal nagyobb javulást tapasztalhatunk a szerbeknél, hiszen a szerb gyerekek négyötöde tanul meg írni-olvasni, miközben apáiknak kevesebb, mint kétharmada, anyáiknak alig több, mint harmada alfabéta.

Hatalmas változást tapasztalhatunk a románok körében. Igaz ugyan, hogy a román gyerekek alfabetizmusa kétötöddel a magyar gyerekekre jellemző szint alatt marad, de ezt az 50% feletti szintet úgy teljesítik, hogy apáiknak alig harmada, anyáiknak alig tizede írástudó.

A rutén fiúk — apáikhoz képest — még nagyobbat „ugranak”, hiszen elérik a románok szintjét, miközben apáiknak csak ötöde tudott írni-olvasni. Egyedül a rutének — mint a legalmaradottabb és legszegényebb népcsoport — körében jelentős a lányok elmaradása a fiúktól. Ez annak a jele, hogy e területen nemcsak a felnőttkori iskolázottság, de még az iskolábajárás is érzékeny a nemi hovatartozásra.

Mindenképpen figyelembe kell venni azt is, hogy a magyarok az ország valamennyi részében éltek, valójában tehát a magyarok iskolázottsága az ország különböző részeiben élő, különböző mértékben fejlett területek nemzetiségeivel állítható csak párhuzamba illetve ellentétbe.

Ezért a következő számításokat végeztük el: megvizsgáltuk — megyénként — az analfabéták arányát a magyarok körében és a teljes lakosságban 1900-ban. Azután megvizsgáltuk, hogy ugyanebben az időpontban hogy alakul a tankötelezettség teljesítése a magyarok körében és a teljes lakosságban. Ez az utóbbi adat ugyanis „hordozza a jövőt”, azt, hogy a következő évtizedekben milyen irányban fog megváltozni az alfabetizmus mértéke. Végezetül megvizsgáltuk, hogyan aránylanak ezek egymáshoz, s hogyan állnak összefüggésben a térség nemzetiségi szerkezetével.

 

8. táblázat

A Duna bal partja

                                 Alfabe-      Tankötelezett-       Magyar             A változás          Alfabéták

                                 tizációs       ség teljesítési    tankötelesek                                      aránya

                                  fölény             fölény             aránya                                              

Árva vm.                     1,73                1,32                  12                      0,77                   46,9              

Bars vm.                     1,25                0,93                 307                     0,74                    56

Esztergom vm.            1,04                1,03                 767                     0,98                   63,4              

Hont vm.                       1                   1,02                 534                     1,02                   63,4              

Selmeczbánya tjv.       1,28                1,01                 505                     0,79                   63,7              

Liptó vm.                    1,35                1,27                  33                      0,94                   60,2              

Nógrád vm.                   1                     1                    736                       1                     56,1              

Nyitra vm.                   1,17                1,04                 243                     0,89                   56,3              

Pozsony vm.                 1                   0,99                 412                     0,98                   62,5              

Pozsony tjv.                1,06                1,05                 272                     0,99                   75,7              

Trencsén vm.              1,89                1,82                  17                      0,96                   42,8              

Turócz vm.                 1,38                 1,4                   25                      1,01                   56,8              

Zólyom vm.                1,37                0,86                  78                      0,63                   59,4              

Össz: Duna

bal partja                     1,13                1,04                 300                     0,92                   56,5              

 

A nyugati felvidéken, ahol 29%-nyi magyarral szemben 62,3%-nyi szlovák élt, a régi nemzedékben a magyarok fölénye még 1,13-szoros, az újban már csak 1,04-szeres. A legnagyobb szlovák többségű megyék helyzetét érdemes külön is vizsgálni.

Árvában, ugyan változatlanul nagy a magyar fölény — szűk kis magyar elit él ott —  a szlovákok rohamosan dolgozzák le hátrányukat. Trencsénben a nagy magyar felülreprezentáció meg sem mozdul, Zólyomban viszont az eredendően adott alfabetizmus hátrányát gyakorlatilag leküzdötte a szlovákság. Azaz az összességében legjobb helyzetben — mi mást mutatna a közel 60%-os alfabetizmus — lévő zólyomi szlovákság teljesen másképpen viselkedik, mint a másik két erősen szlovák többségű megye. Selmecbánya városában pedig, ahol 74%-os szlovák többség volt, szintén teljesen eltűnt a magyarok fölénye.

9. táblázat

A Duna jobb partja

                                 Alfabe-         Tankötele-          Magyar             A változás          Alfabéták

                                 tizációs            zettség            tanköte-                                         aránya

                                  fölény          teljesítési            lesek                                               

                                                         fölény              aránya

Baranya vm.                 1,05                0,97                 457                    0,92                   61

Pécs tjv.                        1,02               1                       875                    0,98                   71,5             

Fejér vm.                      1,01               1                       842                    0,99                   63,7             

Székesfv.tjv.                 0,98                0,99                 999                    1,02                   76

Győr vm.                     1                     1                       988                   1                         65,5             

Győr tjv.                       0,97                1,02                 949                    1,06                   76,8             

Komárom vm.              1,03                0,99                 865                    0,97                   65,7             

Komárom tjv.               1,04                0,98                 990                    0,95                   71,4             

Moson vm.                   0,98               1                       236                    1,02                   71,8             

                                 Alfabe-         Tankötele-          Magyar             A változás          Alfabéták

                                 tizációs            zettség            tanköte-                                         aránya

                                  fölény          teljesítési            lesek                                               

                                                         fölény              aránya

Somogy vm.                 1,01                1,01                 908                   1                         62,2             

Sopron vm.                 1                      0,99                 499                    0,99                   71,2             

Sopron tjv.                   1,05                1,22                 332                    1,16                   78,6             

Tolna vm.                     0,99                0,98                 677                    0,99                   65,7             

Vas vm.                        1,05               1                       557                    0,96                   65,7             

Veszprém vm.              1,03               1                       901                    0,97                   66,8             

Zala vm.                       1,03                1,05                 748                    1,02                   55,3             

Össz: Duna jobb p.       1,02               1                       704                    0,99                   64,3             

 

A Duna jobb partján, azaz mai szóval a Dunántúlon a 20%-nyi németség a meghatározó kisebbség. (A horvátok egyedül Zalában érik el ezt a mértéket). A németekkel szemben a magyaroknak nincsen alfabetizációs fölénye: sőt Mosonban, ahol a legtöbb — 61%-nyi — német él, alfabetizációs hátrányban vannak a magyarok. Jellemző viszont, hogy Zalában is alig van magyar iskolázottsági fölény, noha alig találunk ott németeket. Azaz a megye „fejletlenségébe” — amit a térség legrosszabb alfabetizációs mutatója dokumentál — a horvát és a magyar nemzetiség iskolázottsági hátránya belesimul.

 

10. táblázat

A Duna-Tisza köze

                                 Alfabe-         Tankötele-          Magyar             A változás          Alfabéták

                                 tizációs            zettség            tanköte-                                         aránya

                                  fölény          teljesítési            lesek                                               

                                                         fölény              aránya

Bács-Bodrog vm.          0,97             0,96                  419                       0,99                56  

Baja tjv.                        1,05             1,05                  822                      1                      62,6              

Szabadka tjv.                1,18             1,26                  543                       1,07                41,7              

Újvidék tjv.                   1,01             1,01                  576                      1                      63,3              

Zombor tjv.                  1,5               1,26                  308                       0,84                47,8              

Csongrád vm.               0,99            1                        999                       1,01                52,2              

H-Vásárh. tjv.              1                   0,99                1000                       0,99                67,4              

Szeged tjv.                    0,98             0,97                  969                       0,99                61,1              

Heves vm.                    0,99            1                        999                       1,01                53,2              

J-N-Szolnok vm.          1                  1                      1000                      1                      58,4              

Pest-P-S-K. vm.            1,01             0,97                  815                       0,97                60,3              

Bpest szkfv.                  1,02             1,04                  888                       1,02                76,9              

Kecskemét tjv.              1,03             0,99                  986                       0,96                53,7              

Össz: Duna-

Tisza köze                    1,01            1                        791                       0,98                61,6              

 

Az ország közepén fekvő Duna-Tisza közi térség egészének egyetlen számottevő kisebbsége a lakosság alig 12%-át kitevő németség, mely összességében 70%-ban alfabéta. Bács-Bodrogban, ahol a 40%-nyi magyar többséghez 30%-nyi német kisebbség is tartozik, a magyarok alfabetizációs hátrányban vannak. Újvidék lakosainak harmadát, Zomborénak ötödét teszik ki a szerbek, Újvidéken mégsincs magyar fölény — igaz, ott van egyötödös német kisebbség is — Zomborban pedig (a nyolcszázalékos német kisebbség jelenléte ellenére) másfélszeres. Az összefüggés ugyanaz, ami a szlovák területen: az általános fejletlenség idézi elő a magyarság fölényét, s nem a szerb kisebbségi mivolt. A szerbeknek Zomborban csak 32, Újvidéken viszont 56%-a alfabéta.

 

11. táblázat

A Tisza jobb partja

                                    Alfabe-       Tankötele-        magyar              a változás           Alfabéták

                                    tizációs          zettség           tanköte-                                         aránya

                                     fölény         teljesítési           lesek                                               

                                                          fölény            aránya

Abaúj-Torna vm.           1,08               0,99                 699                     0,91                   54,1            

Kassa tjv.                       1,16               0,95                 782                     0,81                   66,2            

Bereg vm.                      1,52               1,11                 485                     0,73                   37,5            

Borsod vm.                    0,99               1,01                 948                     1,02                   59,5            

Göm. és K-Ho. vm.       1,04               0,98                 563                     0,94                   64,7            

Sáros vm.                      2,21               0,45                   90                     0,2                     37,6            

Szepes vm.                    1,56               1,23                   36                     0,79                   51,9            

Ung vm.                         1,78               1,08                 293                     0,61                   33,2            

Zemplén vm.                 1,32               0,96                 510                     0,73                   42,5            

Össz: Tisza jobb p.        1,26              1                       475                     0,79                   48,1            

 

A Tisza jobb parti térségében (azaz az ország észak-keleti részén), a lakosságnak a fele magyar, harminc százaléka szlovák, s egyhetede rutén. Sárosban, ahol a lakosság kétharmada analfabéta, az alig 6%-nyi magyarságnak természetesen nagy az iskolázottsági fölénye a lakosság kétharmadát kitevő szlovákokkal, egyötödét kitevő ruténekkel szemben. Nagy magyar fölény jellemzi Ung megyét is, ahol a lakosság egy-egy harmadát teszik ki a rutének, szlovákok és a magyarok. Az, hogy Beregben nagy a magyar fölény annak ellenére, hogy a magyarok több, mint negyven százalékot tesznek ki, immár valóban a rutén népesség nagy elmaradottságának, 82%-os analfabetizmusának a jele. Szepes megyében — kivételképpen — a lakosság negyedét szászok teszik ki, akik közismerten iskolázottak. A magyaroknak azonban velük szemben is iskolázottsági fölényük van, 81:73 arányban. A legfejlettebb térségekben, Abaújban, Gömörben a lakosság egy- illetve kétötöde szlovák. De ők — láthatólag — inkább az iskolázottabb nyugati szlováksághoz tartoznak.

 

12. táblázat

A Tisza bal partja

                                    Alfabe-          Tankötele-          Magyar         A változás          Alfabéták

                                    tizációs             zettség            tanköte-                                     aránya

                                     fölény           teljesítési            lesek                                           

                                                             fölény              aránya

Békés vm.                          1,01                  0,94            735                   0,93                 64,9             

Bihar vm.                           1,62                  1,09            589                   0,67                 39,0             

Nagy-Várad tjv.                 1,05                  0,99            991                   0,94                 67,9             

Hajdú vm.                          1,00                  1,00          1000                   1,00                 62,9             

Debrecen tjv.                     0,99                  1,00          1000                   1,01                 69,6             

Máramaros vm.                 3,47                  2,00            112                   0,58                 17,4             

 

                                    Alfabe-           Tankötele-         Magyar         A változás          Alfabéták

                                    tizációs              zettség           tanköte-                                     aránya

                                     fölény            teljesítési           lesek                                           

                                                              fölény             aránya

Szabolcs vm.                      1,02                    1,00        1000                   0,98                 45,2             

Szatmár vm.                       1,32                    1,02          656                   0,78                 39,4             

Sz-Németi tjv.                     1,02                    0,99        1000                   0,97                 66,2             

Szilágy vm.                         1,92                    1,26          369                   0,65                 27,6             

Ugocsa vm.                        1,58                    1,53          422                   0,96                 30,8             

Össz: Tisza bal p.               1,38                    1,12          621                   0,81                 42,1             

 

A Tisza bal partján — azaz a Tisza és a történelmi Erdély közé eső területen — a háromötödös magyarság és az egynegyednyi román mellett csak egy-egy megye okozza a soknemzetűségi látszatot: Békés, a lakosság majd negyedét kitevő szlováksággal, és Máramaros valamint Ugocsa, ahol 46 ill. 39% a rutének aránya. A legnagyobb magyar iskolázottsági fölény ott található, ahol — Máramarosban — a lakosság alig hetede magyar, s háromnegyede román illetve rutén — utóbbi két aggregátum több, mint 90%-ban analfabéta! A megyében jelenlévő, a magyarsággal azonos lélekszámú német kisebbség szintén nagyon iskolázatlan: több, mint háromnegyedük analfabéta. E megyében a lakosság 80%-a analfabéta — a magyarság az itteni 38%-os analfabetizmusával igen műveltnek számít.

A lakosság háromnegyede analfabéta Szilágyban, ahol a magyarok és románok aránya mintegy egy a kettőhöz, a köztük lévő alfabétáké viszont öt az egyhez. Ugocsa is jelentősen lemarad az átlagtól, hisz kétharmadnál is több az analfabéta. A magyarság (a népesség kétötöde) a hasonló méretű rutén népességgel szemben valóban iskolázottsági fölényben van. A több, mint másfélszeres bihari iskolázottsági fölény igazi különlegesség — a magyarok többségi jelenléte ellenére alakult így az arány.

Nemcsak a tiszta magyar nemzetiségű Hajdúban, Szabolcsban, de az erős szlovák kisebbséggel rendelkező Békésben sincs érdemi magyar iskolázottsági fölény.

 

13. táblázat

A Tisza-Maros szöge

                                    Alfabe-          Tankötele-           Magyar              A változás       Alfabéták

                                    tizációs             zettség             tanköte-                                       aránya

                                     fölény           teljesítési             lesek                                             

                                                             fölény               aránya

Arad vm.                           1,84                  1,12             225                       0,61              31,3

Arad tjv.                            1,13                  1,02             741                       0,91              62,9

Csanád vm.                        1,05                  0,98             772                       0,94              54,3

Krassó-Ször. vm.               1,8                    1,18               43                       0,66              37              

Temes vm.                         1,14                  1,01               79                       0,89              46,9

Temesvár tjv.                     1,04                  1,01             305                       0,97              69,8

Versecz tjv.                        0,97                  1,37             116                       1,41              64,1

Torontál vm.                      1,04                  0,97             183                       0,93              48,4

Pancsova tjv.                     1,16                  0,88             131                       0,76              61,4

Össz: Tisza-Maros

szöge                                 1,29                  1,03             198                       0,8                44,5

A Tisza-Maros szögében van a nagy régiók között a magyarság kisebbségben, alig a lakosság ötödét téve ki, miközben a románok kétötödöt, a németek a magyarhoz hasonló nagyságrendet. A szerb kisebbség — bár a régiók között itt a legerősebb csak a lakosság hetedét teszi ki. Nagy a magyarok iskolázottsági fölénye a románokkal szemben éspedig nem csak ahol (mint Krassó-Szörényben) kicsiny vezető elitet tesznek ki, de Arad megyében is, ahol a régió egészének megfelelő arányban vannak jelen. Utóbbi azonban csak úgy lehetséges, hogy a térség legiskolázatlanabb megyéjéről van szó. A magyarok Temes megyében is csak negyedannyian vannak, mint a románok, közel kétszeres iskolázottsági fölényük a táblán nem látható, mert a népesség harmadát a németek jelentik, akik a magyarok 55%-os alfabetizmusával szemben 69%-ban azok.

Torontálban a magyarországi szerbség majd’ fele él, a harminc százalékos német jelenlét miatt — a lakosság egyhetedét kitevő románság ellenére — nem tűnik ki a húsz százaléknyi magyar fölénye. A szerb férfiaknak bő fele alfabéta, a magyaroknak kétharmada, a németeknek majd háromnegyede.

 

14. táblázat

A Királyhágón túl

                                      Alfabe-        Tankötele-              Magyar          A változás       Alfabéták

                                      tizációs            zettség                tanköte-                                   aránya

                                       fölény          teljesítési                lesek                                         

                                                              fölény                  aránya

Alsó-Fehér vm.                    2,14                 1,40              162                    0,65              25,8

Beszt-Naszód vm.                1,57                 1,17              106                    0,74              39,5

Brassó vm.                           1,07                 1,03              308                    0,96              63,7

Csík vm.                               1,14                 1,08              847                    0,95              37,6

Fogaras vm.                          1,56                 1,44                39                    0,93              40,3

Háromszék vm.                    1,08                 1,05              845                    0,97              48,6

Hunyad vm.                         3,06                 1,75                93                    0,57              21,1

Kis-Küküllô vm.                  1,29                 1,01              283                    0,78              32,3

Kolozs vm.                           2,01                 1,16              273                    0,58              21,8

Kolozsvár tjv.                       1,09                 1,08              831                    0,99              62,7

Maros-Torda vm.                 1,31                 1,06              583                    0,81              35,2

M-Vásárhely tjv                   1,02                 1,03              876                    1,01              64,0            

Nagy-Küküllô vm                 1,06                 0,97              111                    0,91              52,0            

Szeben vm.                           1,42                 1,75                25                    1,24              52,8

Szolnok-Dob. vm                 2,63                 1,21              217                    0,46              17,7

Torda-Arany. vm                 2,26                 1,47              266                    0,65              22,9

Udvarhely vm.                     1,00                 1,00              963                    1,01              50,9

Össz: Királyhágón túl           1,47                 1,12              339                    0,77              35,0            

 

Erdély lakosainak közismerten harmada magyar s egytizede német, a lakosság megoszlása azonban rendkívül egyenetlen. Ha a döntően magyar nagyvárosokat nem számoljuk, Csíkban és Háromszékben van nagy magyar többség, s természetesen nincs iskolázottsági fölény sem. Erdély legiskolázottabb része azonban nem ez, hanem Szeben és Nagyküküllő. Szebenben a lakosság töredékét kitevő magyar elitnek annak ellenére van iskolázottsági fölénye, hogy a majd 30%-nyi német is él ott, Nagyküküllőben viszont — minthogy a magyarok is és a németek is jóval többen vannak, magyar fölény már nincsen.

A fenti gyors áttekintésből a következő kép bontakozik ki: a magyarok iskolázottsági fölényére az jellemző, hogy amennyiben egy megyére egyszerre igaz az, hogy ott sok magyar él, s a megye egésze iskolázatlan, akkor a magyarok iskolázottsági fölénye minimális, vagy nincs is. Ha a magyarok erősen kisebbségben vannak, szinte mindig jóval iskolázottabbak, mint az átlag, a megye iskolázottsági elitjét adják. Ha a megye egésze erősen iskolázatlan, a magyarok akkor is fölényben lehetnek, ha nem kevesen vannak.

Összességében azt mondhatjuk, hogy a magyar népesség országos iskolázottsági fölénye nem abból következik, hogy többségi nemzet, hanem éppen abból, hogy sok helyen kisebbségi nemzet. Ha összeadjuk a kisebbségi és nem kisebbségi területeket, kitűnik, hogy a nyugati felvidéken pl. 56 ezer magyar tanköteles élt kisebbségi és 53 ezer többségi viszonyok között, Erdélyben pedig 95 ezren jártak többségként, és 54 ezren kisebbségként magyar iskolába.

A népszámlálás természetesen lehetővé tenné, hogy minden országrészben, sőt minden megyében külön külön megvizsgáljuk az egyes korcsoportok alfabetizmusát. A magasabb életkorúak alfabetizmusa azonban — ha regionálisan bontjuk, csalóka lehet, hiszen az iskolázottak nagyobb valószínűséggel vándorolnak el szülőhelyükről, illetve vándorolnak az egyébként is fejlettebb megyékbe, a 10—12 évesek viszont még nagy valószínűséggel szülőhelyükön (iskolájuk helyével azonos megyében) élnek.

Először a Felvidék nyugati része, korabeli kifejezéssel a Duna bal partja vonatkozásában végeztünk számításokat. Először kiszámoltuk — megyéről megyére haladva — hogy a 10—12 éves magyarok és a 10—12 éves szlovákok között hány százalék az alfabéta: a két szám hányadosa mutatja a magyarok „alfabetizációs fölényét”. Másodszor kiszámoltuk, hogy a tankötelezettség alá eső magyarok és a ténylegesen iskolába járó magyarok (és nem magyarok) száma hogyan aránylik egymáshoz, a két érték hányadosa mutatja, hogy a tanügyigazgatás szerint mennyivel magasabb arányban teljesítik a magyarok a tankötelezettséget.

 

15. táblázat

A magyarok fölénye a nyugati Felvidéken

                                                             Az alfabetizációs fölény            A tankötelezettség teljesitési

                                                                                                                               fölény

Árva vm.                                                            1,093673                                     1,328206

Bars vm.                                                             1,06982                                       0,90256

Esztergom vm.                                                    1,01773                                       1,12028

Hont vm.                                                            0,966956                                     1,042343

Selmeczbánya tjv.                                               1,08756                                       1,027065

Liptó vm.                                                            1,051947                                     1,277611

Nógrád vm.                                                         1,075086                                     0,986509

Nyitra vm.                                                          1,024709                                     1,048526

Pozsony vm.                                                       0,987481                                     0,981138

Pozsony tjv.                                                        1,074261                                     1,066155

Trencsén vm.                                                      1,22346                                       1,847867

Turócz vm.                                                         1,040765                                     1,413122

Zólyom vm.                                                        1,089212                                     0,844573

Össz:a) Duna bal partja                                       1,056145                                     1,051457

Tisztán látható, hogy az objektívebb népszámlálás helyenként sokkal kisebb különbséget regisztrál, mint a tanügyigazgatás. Árva megyében például a magyarok 122%-ra teljesítik a tankötelezettséget, ez pedig csak úgy lehetséges, hogy a tankötelesek összeírásánál szlovákként regisztrált gyerekek egy részét a tanügyi statisztika már magyarként vette számításba… Ugyanakkor az egész régióban szinte pontosan azonos — 1,05-ös alfabetizációs s hasonlóképpen 1,05-ös tankötelezettség teljesítő — magyar fölényről beszélhetünk.

Kérdésünk most már az, hogy ez a „magyar fölény” a gyerekek nemzetiségéből következik-e, vagy másból? Ha a szlovákokról bebizonyítjuk, hogy alfabetizációs szempontból kevésbé vannak hátrányos helyzetben, mint más szempontokból — abból nem kevesebb következik, mint hogy az oktatás a történetileg kialakult hátrányt csökkentő hatású.

A mérhető történeti hátrányok között a szülők — különösen az anyák — gyengébb iskolázottságáról már szóltunk — ez mindenképpen meghaladja a gyerekek alfabetizmusában észlelt különbséget. Tehát a dualizmus előtti korszak oktatásügye — melyet politikai értelemben nacionalizmusal vádolni logikai képtelenség — lényegesen nagyobb különbségeket halmozott fel ill. tolerált a a nyugati felvidéken a szlovákok és magyarok között, mint a dualizmus állami oktatáspolitikája.

Az öröklött egyenlőtlenségek között a kereső férfiak (egyszerűség kedvéért: az „apák”) aránya az iparforgalmi népességben szintén fontos fejlettségi mutató. A régióban a kereső magyar férfiaknak már 47%-a az őstermelésen kívül talált megélhetést, a szlovákoknak viszont csak 29%-a. Természetesen településszerkezeti hátrány is kimutatható — a községben ill. külterületen élés is erősebb indikátora az analfabetizmusnak, mint a nemzetiség.

A foglalkozási egyenlőtlenségeket vizsgálva e térség magas alfabetizmusa mellett az iparforgalmi népességet nem érdemes vizsgálnunk. Az alfabetizmust e körben általánosnak tekinthetjük.

Az agrárszférán belül a társadalom legalján sajátos egyenlőséggel találkozhatunk: a mezőgazdaságból élő magyar és szlovák férfiaknak egyaránt tizede gazdasági cseléd. Ugyanakkor a külön meg nem nevezett — különböző gazdasági ágakban foglalkoztatott napszámosok körében csak 3284 magyar férfit, viszont 9444 szlovák férfit találunk — ez megmozdítja az arányokat. A társadalmi hierarchia legalján több a szlovák, mint a magyar.

Az agrárnépességen belül a kereső magyar férfiak 34%-ának 5 holdnál kevesebb földje volt, a szlovákoknál ugyanez 41%. Egyszerűen szólva: még az agrárnépességen belül is 1,2-szer annyi a szlovák szegényember, mint a magyar szegényember.

A magyar családok — magyar apák — mérhető társadalmi előnyéhez képest tehát az alfabetizmusban mutatkozó 1,05-ös előny eltörpül.

De vizsgáljunk meg egy keleti régiót, ahol a felekezeti különbség is sokkal markánsabb. Erdélyben a magyarok 80, a nem magyarok (románok és szászok) 67%-ban teljesítették a tankötelezettséget. (A román gyerekek alfabétasága a 80%-os magyar értékkel szemben 56%-os értéket mutat…) A térségben 306 ezer kereső magyar férfi van, közöttük 174 ezer őstermelő, viszont kereken 500 ezer román, és közülük 424 ezer az őstermelő. Azaz a magyaroknál 44, a románoknál 16% az iparforgalmi népesség. Az iparforgalmi népesség arányában tehát több mint két és félszer „fejlettebb” a régió magyar népessége, mint román népessége. Hasonlóképpen a településszerkezeti és foglalkozási hierarchiában is sokkal nagyobb magyar fölényt tapasztalhatunk.(A fenti számítások nem teszik fölöslegessé, hogy ezekben a hatalmas régiókban specifikus vizsgálatokat is végezzen valaki, pl. megyesoros adatok segítségével külön vizsgálja meg Erdély különböző részeit.) Anélkül, hogy most e faktorokat egyenként végigvizsgálnánk, több mint hipotézis, hogy a román népesség iskolázottsági, településszerkezeti, foglalkozási, vagyoni hátrányához képest a román gyerekek másfélszeres alfabetizációs hátránya eltörpül.

Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy az alfabetizációt mind a magyarok, mind a nemzetiségiek körében erősebben befolyásolta a régió általános fejlettsége, mint a nemzetiségi mivolt, mi több, kijelenthetjük azt is, hogy az alfabetizáció a két népesség közötti öröklött különbségeket nagyságrendileg csökkentette.

Azaz: amennyiben a nemzetiségek közötti egyenlőtlenségeket társadalmi egyenlőtlenségnek — egészen pontosan a társadalom legaljára szorítottságnak — tekintjük, akkor az iskola ezt az egyenlőtlenséget a dualista Magyarországon nem termeli újjá; ellenkezőleg: csökkenti.

 

A fenti elemzések nem tekinthetők a probléma átfogó leírásának, inkább csak példaként szolgálnak arra, hogy — ha egyszer a számítógépen rögzített adattömeg lehetővé teszi — mennyiféle elemzés lesz elvégezhető a népszámlálások nemzetiségi-felekezeti-iskolázottsági adatsorainak kombinatív elemzésével.

 

 

 


A felekezeti csoportok és a középiskolázottság

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az alsó-középiskolába járásban, a felső-középiskolába járásban és a 4—6—8 középiskolai osztály végzettségben megmutatkozó felekezeti egyenlőtlenségek külön-külön bőséges elemzést igényelnének. E kérdéskört Karády Viktor rendkívül alapos és kiterjedt elemzésekkel dokumentálta (Karády: 1994, 1995, 1997, 2000). Karády fő témája a mennyiségi és minőségi túliskolázás, leginkább annak a problémának a körüljárása, hogy az izraeliták lakossági arányuknál nagyobb arányban vettek részt a középiskolázásban és a felsőoktatásban, s jobban is tanultak. Kisebb mértékű túliskolázás jellemző az evangélikusokra, s a kis létszámú unitáriusságra. A mennyiségi túliskolázás természetesen összefügg a zsidóság (és evangélikusság) társadalmi szerkezetével, de akkor is marad, különösen a 20. század első harmadára nézvést túliskolázás, ha a zsidó szülők az átlagnál előnyösebb urbanizációs szintjét, illetve foglalkozási-vagyoni helyzetét számításainkba bekalkuláljuk. A túliskolázás és az, hogy egy-egy zsidó csoport ortodox-e vagy neológ, vallásos vagy (különféle jegyekből következtethetően) szekularizált, szeparálódott vagy asszimilált, német vagy magyar anyanyelvű, évszázadok óta Magyarországon élő, vagy frissen érkezett bevándorló, okként és okozatként is összefügg. A vallási intellektualizmus magasabb szintje általában támogatja és csak bizonyos esetekben akadályozza a modern iskolai tudást, illetve a tanulást.

A magyar oktatáspolitika (és persze a magyar társadalom, a magyar középosztály) liberális, konzervatív és (későbbi) szélsőjobboldali korszakai nem olyan egyszerűen függenek össze az iskolai részvétellel, mint hinnénk. Például a közalkalmazotti állások megszerzésének nyilvánvaló reménytelensége ellenére népszerű a harmincas évek zsidó fiataljai körében a bölcsészkar. További kutatásokra vár annak megmagyarázása, hogy hogyan alakul ez az iskolázás fenntartók szerint. Azaz mikor és miért barátságosabb a légkör a domináns felekezetek (tehát a katolikus és a református) iskoláiban, mikor a „másik a kisebbség” az evangélikusság körében, s mikor a fővárosi és mikor az állami intézményekben. A válasz itt is erősen változik az időtengely mentén, de nem feltétlenül az előzetesen várt irányban. Például az antiszemita állami politika idején is nyitottabbak maradnak az állami intézmények, mint amennyire a katolikusok és az evangélikusok, a két háború között akik a növekvő tandíj körülményei között is nyitottságot biztosítanak a középiskolákban, de numerus nullust teremtenek a tanítóképzőikben. A középiskolai és felsőfokú túliskolázás egymáshoz viszonyított aránya is változik. Hiába csökken az utóbbi a numerus clausus következtében, az előbbi tovább növekszik.

A minőségi túliskoláztatás több alapvető kérdésre is választ ad: jobb az izraelita tanulók tanulmányi eredménye — pontosabban kevesebb a bukás — az alapfokon is, ahol (legalábbis a harmincas évekre, és városi viszonyok között) mennyiségi túliskolázásról nem beszélhetünk. A zsidók a nehezebb iskolatípusokat, illetve szakokat választják. Szignifikánsan jobb a zsidók eredménye magyarban, latinban, németben, azaz a nemzeti identitás bizonyítékául szolgáló, a középosztály szimbolikus műveltségét biztosító és a nemzetközi életben gyakorlatilag leginkább hasznosítható tárgyakban. Az izraelita felekezet iskolafenntartó tevékenysége a túliskolázással sajátos módon függ össze. Gondolok itt a (tanügyigazgatási műszóval) zugiskolák nagy számára éppúgy, mint az államilag elismert — a magyar átlagnál jobb kondíciókkal fenntartott — izraelita elemi iskolákra, de legalább olyan mértékben arra a tényre, hogy a nagy felekezetek közül egyedül az izraelita nem tart fenn saját középiskola-hálózatot. (S talán nem érdektelen, hogy a két világháború között létrejövő izraelita iskolák is csak a zsidóság alsóbb csoportjait vonzzák.) Míg a túliskolázás egyéb kérdéseiben az evangélikusok története párhuzamos, itt ellentétes az izraelitákéval, hiszen nemcsak az evangélikus hívők létszáma felülreprezentált a diákok között, de az evangélikus egyházi intézmények száma, illetve diáklétszámuk, pedagóguslétszámuk is meghalad­ja az evangélikusság — 1910-ben például mindössze hét százalékos — országos ­arányát.

Karády döntően az izraelita és evangélikus népesség sajátosságaira koncentrál — a domináns felekezetek, mármint a katolikus és református közötti különbségek így minimálisnak tűnnek. Karády fenti megállapításait osztva, a felekezeti túliskolázottságot csak néhány egyszerű számmal érzékeltethetjük. Itt szeretném megköszönni Karády személyes segítségét amit e tanulmány véglegesítésekor nyújtott.

 

 

A gimnazisták felekezeti összetétele

 

Az első táblázat azt mutatja, hogy a középiskolai diákok körében az egyes felekezetek hány százalékot tesznek ki. E táblázat azt mutatja, hogy a felekezetek hagyományos erősorrendjével ellentétben a római katolikusok után a második legerősebb csoport, a leendő iskolázott középosztálynak egyötödét kitevő izraelita népesség.

 

1. táblázat

A gimnáziumok tanulóinak felekezeti összetétele

                                Római        Görög      Görög-       Evangé-        Refor-         Unitárius     Izraelita

                              katolikus   katolikus     keleti           likus           mátus                

1881—1885              45,11          5,01          5,09           11,05         15,22               0,87      17,68

1886—1890              46,26            4,9            5,5           10,97         15,03               0,79      16,46

1891—1895              44,18          4,57            5,3           10,35         14,05               0,73      20,82

1896—1900              43,34          4,32          5,13             9,97         14,26               0,79      22,2

 

A második táblázat viszont azt mutatja, hogy a korcsoporthoz viszonyított arányban melyik felekezet milyen mértékig felülreprezentált a középiskolai diákság körében.

2. táblázat

Az egyes felekezetek felülreprezentációjának mértéke
a gimnáziumi tanulók sorában a századvégen

                                Római        Görög      Görög-       Evangé-        Refor-         Unitárius     Izraelita

                              katolikus   katolikus     keleti           likus           mátus                

1891—1895                0,9              0,4           0,4              1,3                1                1,9              4,2

1896—1900                0,9              0,4           0,4              1,3                1                   2              4,5

(Statisztikai évkönyvek alapján végzett saját számítások)

 

A felülreprezentáció, a túliskolázás tehát nemcsak hogy kimutatható az izraelita, unitárius és evangélikus népességnél, de ennek mértéke — még a két utolsó öt év átlaga között is — az izraeliták és unitáriusok között tovább nőtt. Némileg az egyéb iskolatípusok adatai is érintik a felülreprezentáció mértékét. A századfordulón az 5269 felsőkereskedelmis fele izraelita. (M. stat. évk.: 1901:141), a tanítóképzés viszont — hétezres nagyságrendben — leginkább a leendő népiskolai piachoz alkalmazkodik.

Mint a magyarországi középiskolázás központját, külön érdemes vizsgálnunk Budapestet. Ráadásul itt módunk van a Trianon előtti és utáni adatok összevetésére is. Az alábbi adatok — zömében Karády adatai — azt mutatják, hogy az egyes felekezetekhez tartozó tanulók nem a felekezetek arányában, hanem felül-, illetve alulreprezentáltan vesznek részt a középiskolában. Az izraeliták felülreprezentációja az 1880-as csúcs után csökkenni kezd, de igazi hanyatlás — előbb az antiszemita közhangulat, majd a zsidótörvény következtében — csak az 1930-as és 1941-es időpontban figyelhető meg. Az evangélikus népesség végig felülreprezentált, Trianon után át is veszi a vezető szerepet. A nagyarányú református bevándorlás kezdetétől, 1880-tól a reformátusok és a katolikusok alulreprezentációja között nincsen különbség. Ez a számszerű hasonlóság azonban jelentős különbséget takar: azt ugyanis, hogy a reformátusok elsöprő többségükben magyar anyanyelvűek, a katolikus közösség viszont megoszlik a nyilvánvalóan iskolázatlanabb szlovák, a magyar és az iskolázottabb német al-aggregáció között.

 

3. táblázat

Az egyes felekezetek felülreprezentációja a budapesti gimnáziumi tanulók körében

                               1872-      1880-       1890-       1900-        1910-      1920-       1930-       1941-

                                 ben          ban           ben           ban           ben          ban           ban           ben

Római katolikus      0,798       0,694       0,731       0,69         0,734       0,784       0,879       0,965

Evangélikus            1,439       1,202       1,368       1,353       1,312       1,373       1,457       1,331

Reformátusok         1,155       0,883       0,806       0,721       0,711       0,763       0,946       0,919

Izraelita                   1,486       1,934       1,732       1,296       1,655       1,523       1,285       1,162

(Bp. székesfőváros statisztikai közleményei 53. k. és az 1931-es, 1942-es statisztikai évkönyvből végzett saját számítások — az 1872-es adat becsült.)

 

 

A gimnazisták nemzetiségi összetétele

 

Megvizsgáltuk, hogy mit mutat a gimnáziumi statisztika az oktatásban résztvevők nemzetiségéről. Mivel a többi középiskola-típus egy része nem létezett a korszak egészében, más típusok pedig nem vették számba a diákok nemzetiségét, kénytelenek vagyunk csak a legelterjedtebb, és a középosztályba emelkedés szempontjából legfontosabb iskolatípussal, a gimnáziummal foglalkozni.

 

4. táblázat

A nemzetiségek aránya a gimnáziumi tanulók körében

                   Magyar              Német              Szlovák             Román                Szerb              Egyéb

                                                                      +rutén                                       +horvát

1870             75,3                    9,3                    5,9                   8,0                     1,6                   0,3

1880             72,8                  13,1                    4,8                   6,7                     2,2                   0,5

1890             73,0                  12,6                    4,5                   7,1                     2,1                   0,7

1900             77,7                    9,7                    3,5                   6,5                     2,0                   0,7

1910             81,6                    7,1                    2,3                   6,4                     2,0                   0,5

 

5. táblázat

A nemzetiségi tanulócsoportok arányának változása,

ha az 1870-es szintet tekintjük 100%-nak

                   Magyar              Német              Szlovák             Román                Szerb              Egyéb

                                                                      +rutén                                       +horvát

1870           100,0                100,0               100,0                100,0                100,0                 100,0

1880             96,7                141,0                 80,7                  83,1                132,8                 188,9

1890             97,0                136,0                 76,4                  87,8                127,9                 263,8

1900           103,1                104,6                 59,7                  80,3                121,7                 250,2

1910           108,4                  76,9                 38,6                  80,2                120,9                 199,7

 

1. grafikon

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kitűnik, hogy a magyar tanulók már 1870-ben is a gimnáziumi hallgatók háromnegyedét adták, s bár 1880-ban és 1890-ben néhány százalékot „leadtak” az egyébként a tanulók körülbelül tíz százalékát kitevő németségnek, arányuk a századfordulóra megközelítette, 1910-re pedig meghaladta a 80%-ot. E néhány százalék átmeneti elvesztését — egyelőre külön kutatások nélkül azzal lehet magyarázni, hogy az 1867 után Magyarországra áramló német és osztrák szakemberréteg gyermekei 1880-ban és 1890-ben iskoláskorúak. Mivel a szakemberek bevándorlása és családalapítása a nyolcvanas évek közepétől csökkent, a klasszikus német polgárság asszimilációja pedig nőtt, a századfordulón a statisztikai felmérések már azt mutatják, hogy a német tanulók aránya az 1870-es év szintjére esett vissza. A többi nemzetiséggel kapcsolatban sajnálattal tapasztalhatjuk, hogy a gimnáziumi tanulók kimutatásánál az oktatásstatisztika nemcsak a szlovákokat vonta össze a ruténekkel (nyilván az utóbbiak igen alacsony abszolút száma miatt), ami csak kis torzítást okozott, hanem — ki tudja, miért? — a szerbeket is összevonta a horvátokkal, ami nagyobb baj, hiszen e két nemzetiség gyermekei együttesen elérték a tanulók egy százalékát. Az, hogy az elemzés itt mégsem hagyható abba, azzal magyarázható, hogy a fenti népszámlálási adatok szerint a horvát és a szerb lakosság — legalábbis a hetvenes és a nyolcvanas években — ugyanolyan eséllyel küldte fiúgyermekeit a gimnáziumba.

A szlovák—rutén tanulók aránya erősen, a románoké enyhébben hanyatlott a középiskolában. A román középosztály láthatóan erősebben tartotta az iskolázási versenyt. 1900 és 1910 között már nem is esett tovább a román tanulók száma. Ennek az volt az oka, hogy a századfordulótól megerősödött az erdélyi román burzsoázia, amely a gimnáziumba küldte fiait. Kérdés persze, hány román anyanyalvű diákot vettek számba magyarként. Az 1912/13-as tanévben 4307-en valják magukat román anyanyelvűnek, de a „magyar anyanyelvűek” közül 2170-en tudtak románul. (MSÉ: 1913:273)

Tehát kétségtelen, hogy a nemzetiségek középfokú iskolázása nem javult sokat, sőt relatíve romlott. Ugyanakkor le kell szögeznünk, hogy az iskolai adatszolgáltatáson alapuló nemzetiség sokkal kevésbé egzakt adat, mint a felekezet. Az is tény, hogy az aggregáció módja (pl. szerb—horvát összevonás) gyakorlatilag lehetetlenné teszi az adatok finomabb elemzését. Mind a felekezeti részvétel, mind pedig a nemzetiségi részvétel adatsorában ugyanakkor találunk két alapvető hibát. Az egyik hiba, hogy az adatok nem teszik lehetővé az alsó és felsőgimnáziumi népesség elválasztását. A másik hiba, hogy az egyre növekvő jelentőségű iskolatípusok az alreáliskola, a főreáliskola, a polgári, a kereskedelmi iskola, valamint a tanítóképző adatairól ezen az úton nem szerezhetünk tudomást. Az alábbiakban ezért kicsit más módszert követve szeretném kimutatni a felekezetiség hatását az iskolázottságra.

 

 

Az alsó-középfokú iskolázottság a felekezeti csoportokban

 

Az 1910-es népszámlálás az írni-olvasni tudó kategória után következő iskolázottsági kategóriáját a „négy középiskolát végzett” kategória jelenti. Viszonylag ritkán gondolnak arra az elemzők, hogy ebben a csoportban a négy polgárit végzetteket tehát a legszélesebb értelemben vett alsó középrétegeket is megtaláljuk, így jelentőségük sokkal nagyobb, mint a valóban csak a középiskolát (és a kereskedelmit, tanítóképzőt) mérő nyolc középiskolai végzettség kategóriájának. Sajnos azonban, 1910 előtt a magyar népszámlálások nem érdeklődtek a népesség — alfabetizmust meghaladó — iskolázottsága felől. Mégis, az adatok az 1910-es helyzet állóképszerű áttekintésénél jóval többre használhatók. Ha ugyanis azt feltételezzük, hogy a magyar állampolgárok felekezetüktől, nemzetiségüktől függetlenül leginkább körülbelül tíz éves korukban kerültek iskolaválasztás elé, akkor az 1910-es adatok alapján az 1865, az 1875, az 1885 és az 1895 év körüli iskolaválasztáskor mutatkozó nemzetiségi egyenlőtlenségeket is nyomon tudjuk követni. E számítás még akkor is tanulságos, ha bizonyosan tudjuk, hogy az adatok, ahogy időben visszafelé haladunk, egyre magasabbnak mutatják egy-egy nemzedék iskoláztatási esélyeit, mint az valójában volt. Ennek oka igen egyszerű: a nem iskolázottak alacsonyabb életkort értek meg, mint a négy középiskolát végzett középrétegbeliek. Ez a torzító hatás az utolsó három adat szempontjából még elhanyagolható, a hatvan évesnél idősebbek esetében viszont olyan jelentős, hogy bármilyen vonzó is lenne a statisztika korabeli hiányosságait így kiküszöbölni, a további számításoknál figyelmen kívül kell hagynunk azokat, akik a 48-as forradalom táján, választottak középiskolát. Az időbeli távolság és a magas életkor tehát torzítja az abszolút értéket, de nem torzítja a relatívat. Azaz, ha nem is igaz, hogy az 1895 körül iskolába lépő nemzedék 1,8-szor nagyobb valószínűséggel végez középiskolát mint az 1855 körüli, de az már igaz, hogy mivel ez a szorzószám a unitáriusoknál 1,7, az izraelitáknál pedig 2,3, nyugodtan elmondhatjuk, hogy a két erősen iskolázott aggregátum között az a különbség, hogy míg az unitárius tizenévesek már a forradalom után is sokkal iskolázottabbak voltak, mint kortársaik, fiaik nemzedéke pedig veszített előnyéből, addig az izraeliták akkor még kevésbé voltak iskolázottak, mint az átlag. Tehát az 1895-ös beiskolázási időpontban nemcsak, hogy az élen vannak, de a leggyorsabb növekedési ütemet mutatják. Továbbá az is igaz, hogy a zsidó közösség iskolázott részének átlagéletkora sokkal alacsonyabb, mint bármely más közösség iskolázottjainak életkora.

 

6. táblázat

A minimum négy középiskolai osztályt végzett férfiak aránya (ezrelékekben) az egyes felekezeti csoportokban a középiskolába lépés számított időpontja szerint

                           60—69 éves        50—59 éves        40—49 éves     30—39 éves      20—29 éves

BELÉPÉS                 1855                    1865                    1875                 1885                  1895

Római katolikus          46                        54                        66                     76                      79

Görög katolikus          18                        18                        20                     27                      28

Református                 45                        51                        58                     68                      74

Evangélikus                64                        68                        80                     94                    103

Görögkeleti                 15                        14                        18                     24                      27

Unitárius                     92                        93                        96                   103                    126

Izraelita                     176                      249                      311                   358                    407

Egyéb                         33                        41                        48                     99                    153

Összesen                    46                        54                        68                     80                      84

 

Ez a táblázat a legalább négy középiskolai évet végzett férfinépességet mutatja. Kitűnik, hogy a nagy nekilendülés időszaka a kiegyezés utáni évek, vagyis az 1875 körül középiskolába lépő nemzedék 1,26-szor nagyobb arányt tesz ki korcsoportjában, mint az előző. A későbbiekben e növekedés lassul, az 1885—1895-ös időszakra 1,05-szoros növekedés lesz csupán. (Karády iskolai adatok alapján ezt hívja a középiskolázás nagy deflációjának). A felekezeti viselkedés azonban ezt nem másolja. Az izraeliták első nagy nekilendülése (1,4-szeres növekedés!) egy évtizeddel megelőzi az országos átlagot, s éppen az országos növekedés nullához való közeledésének időszakában következik be a második nekilendülés 1,13-szoros növekedéssel. Az első nekilendülés még a gettóból való kilépésé, a második már annak a jele, hogy a kispolgárság legalább négy polgáris végzettséghez juttatja fiait.

A két nagy létszámú iskolázott aggregátum — a katolikus és református — szempontjából pedig az a figyelemreméltó, hogy a katolikusok megőrzik némi előnyüket a reformátusokkal szemben. Ez valószínűleg a nagyszámú budapesti polgári iskola beindulásának tudható be. A korcsoportos vizsgálat képes országos idősort kimutatni, regionálisat sajnos nem. Hiszen az alsó-középiskolát elvégzett embereknek már nagyságrendileg nagyobb a területi mobilitása, mint az azt nem végzetteknek, így az, hogy valamely területen a 40—49 éves középiskolázottak hogyan oszlanak meg az egyes felekezeti aggregátumok között, semmiféle információt nem ad arról, hogy 30 évvel korábban ők valójában hol léptek be a középiskolába. A területiség ugyanakkor jól használható a legfiatalabb korcsoportok és szüleik nemzedékének összehasonlítására. Példa kedvéért a legkisebb megye adatain végzünk elemzési kísérletet. Először is kiszámoltuk, hogy egy-egy felekezeti korcsoportban hány százalékot tesznek ki az írni-olvasni tudók, majd megvizsgáltuk az apák és fiúk arányát.

 

7. táblázat

Az írni-olvasni tudók Ugocsában az „apák” és fiúk nemzedékében

                                         15—19 éves                       45—49 éves                A kettő hányadosa

Római katolikus                      79,6                                   64,9                                 1,226

Görög katolikus                      44,1                                   22,3                                 1,971

Református                             86,7                                   72,5                                 1,196

Evangélikus                                                                         75                                    

Görögkeleti                             66,7                                                                               

Izraelita                                   84,8                                   66,7                                 1,272

Összesen                                59,1                                   40,6                                 1,454

 

Az alfabetizáció a legnagyobb robbanást a görög katolikusoknál hozta, a görög katolikus fiúk nemzedékében már minden második megtanulja a betűvetést. Mindazonáltal a görög katolikusok még ebben a nemzedékben sem jutnak el addig, ahol bármely másik csoport harminc esztendővel idősebb nemzedéke áll. A reformátusok, a zsidók és a római katolikusok (ebben a sorrendben) együttesen a megye lakosságának több mint kétötödét teszik ki, evangélikusok olyan kevesen élnek itt, hogy ezt elhanyagolhatjuk. Az apák nemzedékében a reformátusok között még lényegesen több az írni-olvasni tudó, mint a zsidóságban — a fiúk nemzedékére viszont a zsidóság leküzdötte hátrányát. A katolikusok viszont alig csökkentették hátrányukat a református népességgel szemben. Ezután kiszámítottuk, hányan végeztek négy, hat, illetve nyolc középiskolát. Kitűnt, hogy az apák nemzedékében 3,6%, a fiúkéban viszont csak 3,2% a négy középiskolát végzettek aránya (ezek egy része persze ekkor még iskolába járt). Ez azt jelenti, hogy ebben a megyében harminc év alatt egyedül az izraelita népesség javított helyzetén.

 

8. táblázat

A minimum négy középiskolát végzettek Ugocsában az „apák” és fiúk nemzedékében

                                         15—19 éves                     45—49 éves                               A kettő hányadosa

Római katolikus                       7,5                                  11,0                                           0,685

Görög katolikus                        1,2                                    1,3                                           0,915

Református                               5,9                                    6,4                                           0,914

Evangélikus                                                                        25                                                   

Görögkeleti                                  0                                                                                             

Izraelita                                    6,5                                    4,6                                           1,417

Összesen                                  3,2                                    3,6                                           0,886

 

A középrétegek vonatkozásában a helyzet ettől gyökeresen eltér. A legerősebben iskolázott a megyében kisebb lélekszámú a katolikusság, őket szintén teljesen szokatlanul a reformátusok követik, s a három (magyar—német etnikumú) felekezet közül utolsó helyen végeznek a zsidók. Regionálisan az országos erősorrend helyett a társadalmi pozíciók a meghatározók, nevezetesen az, hogy az elmaradott megyében inkább az államapparátus tartja el az iskolázott embereket, akik között így többségbe kerülnek a keresztények. Az viszont már egybeesik az országos tapasztalatainkkal, hogy az izraeliták képesek leggyorsabban javítani a helyzetet egyik generációról a másikra.

 

 

Az alsó-középfokú iskolázottság a nemzetiségi csoportokban

 

Ahogy az alfabetizáció kérdéskörében is, itt is indokolt, hogy a felekezeti megosztottság mellett a nemzetiségi egyenlőtlenségekről is szóljunk. Lássuk először is az iskolázottsági adatokat:

 

9. táblázat

A minimum négy középiskolai osztályt végzett férfiak aránya (ezrelékekben) az egyes nemzetiségi csoportokban a középiskolába lépés számított időpontja szerint

                                      60—69 éves   50—59 éves   40—49 éves     30—39 éves       20—29 éves

Iskolakezdés időpontja      1855            1865                  1875                1885                    1895

Magyar                                   68                84                    104                  118                      123

Német                                    49                51                      58                    67                        71

Szlovák                                    8                  6                        7                    11                        11

Román                                   16                13                      15                    21                        23

Rutén                                       3                  3                        3                      3                          4

Horvát                                    13                14                      25                    29                        37

Szerb                                      19                20                      25                    29                        33

Egyéb                                     27                23                      36                    42                        49

Összesen                                46                54                      68                    80                        84

 

2. grafikon

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A legfontosabb megállapítás, ami azonnal szembetűnik, hogy amikor az alfabetizmusnál a magyarok és a németek hasonlóságát állapíthattuk meg, a németek még a századfordulón is „jobban álltak”, ugyanakkor a középosztályosodás feltétele szempontjából a magyarok egyértelműen vezettek. A többi nemzetiség jelentős mértékben elmaradt a magyarságtól és a németségtől. Az alfabetizmus tekintetében a nemzetiségek elmaradása a Monarchia uralkodó nemzeteitől sokkal kisebb, mint a középiskolázásban való lemaradás. Ráadásul ennek az elmaradásnak a behozása is lényegesen lassúbb folyamat volt.

A horvátok és a szerbek iskolázási esélyei egyenletesen javultak. Az 1895 körül iskolát választó horvátok érzékelhették először, hogy helyzetük jobb a szerbekénél, s hogy tíz év alatt jobban javult iskoláztatási helyzetük, mint a korábbi évtizedekben. A románoknál és a szlovákoknál viszont az 1860—70-es évek szerény fejlődése után a nyolcvanas évek közepén belépő generáció érzékelhette a jelentős javulást. Ezután a növekedés a szlovákoknál megállt, a románoknál pedig a hatvanas-hetvenes évek növekedési ütemére esett vissza. A középosztályi léttől legtávolabb a rutének álltak. 1000, tizedik életévét betöltött rutén gyerek közül alig három lépett középiskolába, s az 1890-es évek közepére is csak eggyel nőtt ez a szám.

Ha az 1895 körül középiskolába lépett nemzedék tényleges esélyeiről akarunk szólni, akkor mindenképpen látnunk kell, hogy a szülők nemzedékéhez képest látványosan csökken a magyarok fölénye. Hiszen mialatt a magyar—román relációban a szülők nemzedékében még 6,4-szeres a középiskolázottsági különbség, a gyerekek nemzedékében már csak 5,34-szeres.

 

 

A nyolc középiskolát végzett népesség a
felekezeti és nemzetiségi csoportokban

 

Az érettségizésről is informál ez a visszatekintéses módszer: okoskodásunk lényege, hogy az 1910-ben 20—29 éves korosztály legnagyobb része 1903 körül (egész pontosan 1899 és 1908 között) fejezte be középiskolai tanulmányait. (A 30—39 éves generáció 1893 körül tette ezt és így tovább.) E kvázi-diakronitás segítségével megragadhatjuk például a két nagy felekezet iskolázási egyenlőtlenségi viszonyainak alakulását is. Ez, óriási tömegű népesség lévén, hasonlóképpen érdekes lehet, mint a Karády könyvében bőségesen jellemzett alapvető egyenlőtlenség — tudniillik egyfelől az izraelita—evangélikus kisebbség, másfelől a katolikus—református többségi népesség közötti különbség.

Számításaink szerint az 1863 körüli állapotban a reformátusság egy kissé még iskolázottabb, mint a katolikusság. Az 1863—73-as időszakban azonban a katolikusok aránya enyhén növekedni kezdett, míg a reformátusok iskolázottsága szinten maradt (ez egy igen ritka jelenség!). Így a katolikusok lényegében ekkorra behozták hátrányukat. 1873 és 1883 között a katolikusok körében gyors a növekedés, a reformátusoknál viszont épp akkor indul be a katolikusok előző évtizedre jellemző lassú növekedése.

Az 1883—1893-as évtizedben a katolikusok és a reformátusok egymással azonos ütemben növelik iskolázottságukat. Ez azt jelenti, hogy a növekedés üteme a katolikusoknál a saját csoport előző évtizedbeli növekedéséhez képest változatlan, a reformátusoknál pedig fokozódik. A következő (s utolsóként vizsgált) évtizedben viszont a reformátusok őrzik a növekedés meredekségét, s a katolikusok görbéje laposodik el. Ennek következtében tehát a két görbe összeért.

10. táblázat

Az egyes felekezetekhez tartozó érettségizettek az érettségi időpontja szerint ezrelékben

                                      60—69 éves   50—59 éves   40—49 éves     30—39 éves       20—29 éves

Érettségi                               1863               1873              1883                 1893                   1903

Római katolikus                       28                   31                  38                     45                       48

Görög katolikus                        12                   10                  18                     19                       20

Református                               30                   30                  34                     41                       47

Evangélikus                              40                   42                  48                     60                       68

Görögkeleti                                 8                     7                  10                     14                       16

Unitárius                                  70                   64                  64                     72                       89

Izraelita                                    74                 107                144                   188                     245

Egyéb                                       20                   24                  35                     73                     107

Összes                                      27                   30                  38                     47                       52

 

 3. grafikon

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 4. grafikon

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ilyen értelemben tehát a reformátusság egy évtizednyi fáziskéséssel követi a katolikusságot. Az iskolázottság fellendülésének kezdeti szakaszában tehát a katolikusok elhagyták a reformátusokat. Ennek legvalószínűbb oka, hogy korábban a felekezetek közötti iskolázottsági versengés legfontosabb célja az volt, hogy kellő számú tanítóval és pappal lássa el a közösségeket. A modern gazdasághoz tartozó újabb iskolázottsági igények szempontjából viszont a fejlettebb területeken élő katolikusok előnye megmutatkozott. Az időszak végére azonban, a modern szektorokat is hasonló számú érettségizettel látván el, a reformátusok behozták relatív hátrányukat. E számok persze még a foglalkozássorok elemzésével ellenőrzendők.

Bizonyos kockázatot vállalva módunkban van meghosszabbítani a görbéket. Ez a meghosszabbítás úgy történik, hogy feltételezve, hogy a 15—19 éves korcsoport ötöde van abban a korban, hogy érdemben vizsgálható legyen, az 1910-ben 15—19 éves korosztályra jellemző nyolc osztály végzettséget igazoló adatokat megszorozzuk öttel, és feltesszük a kérdést, ezek elvégezték-e a nyolcadik osztályt. (E meghosszabbításnál persze azzal a feltételezéssel kell élnünk, hogy a felekezetiség nem befolyásolta az évvesztést, ami nem teljesen igaz.) E meghosszabbítás esetén tehát azt mondhatjuk, hogy 1903 után a növekedési ütemkülönbség a katolikusok és a reformátusok között növekszik. Azaz a reformátusok nemcsak hogy elhagyják iskolázottságban a katolikusokat — ez akkor is így lenne, ha az előző évtizedre jellemző trend folytatódna —, hanem a reformátusok még gyorsítják is a növekedési ütemet — a katolikusok viszont lassítják azt. Történelmi távon tehát a reformátusság — a történelmi Magyarország fennmaradása esetén — érdemi eséllyel látszik rendelkezni ahhoz, hogy a katolikusokat maga mögé utasítsa!

Tehát pusztán az iskolázottsági (és nem nagy munkával összegezhető iskolai) adatok alapján a domináns csoportok között is nagyon fontos különbségeket fedezhetünk fel, amelynek a korszak oktatás- és felekezetpolitikájában szintén hatalmas súlya van. Ugyanakkor a reformátusok és a katolikusok közötti viszonylag csekély különbség — ahogy erre már Budapest esetében utaltunk — elfedi azt az összefüggést, hogy a katolikus iskolázottakat még etnikai szempontból is meg kellene vizsgálni, lévén a katolikusság — ellentétben a reformátussággal — több nagyobb nemzetiségi csoportra — elsősorban horvátokra, magyarokra, németekre, szlovákokra — osztható. Ráadásul ha a történelmi felekezetekből csoportokat formálnánk, a római katolikusok fent leírt (összességében romló) helyzetét a nagy létszámú görög katolikusság körében tapasztalható igen alacsony iskolázottság mindenképpen még rontaná is. E keletkező aggregátumban mindenképpen a római katolikusok lesznek a jellegadó csoport, hiszen a népességtömbön belül kilencvenszázalékos, az érettségizett tömbön belül pedig még annál is nagyobb részt alkotnak. Ráadásul a helyzet a görög katolikusok szempontjából romló tendenciát mutat: a görög katolikusok körében a lassú római katolikus növekedés évtizedében lassú hanyatlás figyelhető meg, a gyorsabb római katolikus növekedés első évtizedében lassú emelkedés. Egyedül a gyors római katolikus növekedés második évtizede mutat a görög katolikus növekedéshez hasonló képet. A római katolikus növekedés lelassulása a görög katolikusoknál még nagyobb mérvű lassulással jár. A katolicizmuson belüli iskolázási esélykülönbségek tehát fokozatosan növekednek a római katolikusok javára.

A kialakuló protestáns tömb lényegesen heterogénebb. Először is a többséget képező reformátusok dominanciája eleve kisebb, mint a katolikus—görög katolikus viszonylatban. A csoportnak csak közel kétharmadát alkotják a reformátusok, egyharmadát az evangélikusok és néhány százalékot tesznek ki az unitáriusok. (A kisebb felekezeteket nem tudjuk külön kimutatni, hiszen a neoprotestáns kisegyházak hívei nem választhatók el a nem keresztény (és nem izraelita) felekezetűektől és a felekezeten kívüliektől.) Az iskolázottsági erősorrend azonban éppen fordított: mindig az igen kis létszámú unitáriusok a legiskolázottabbak, őket követik az evangélikusok, majd, amint láttuk, időnként a római katolikus népességet is alulmúló reformátusok. A protestáns érettségizettek belső erőviszonyait az unitáriusok felülreprezentáltsága csak kevéssé befolyásolja, az evangélikusoké annál inkább. A protestáns érettségizettek körében a reformátusok többsége évtizedről évtizedre csökken. Az eliten belül az evangélikusok egyre inkább felülreprezentáltak. Katolikus nézőpontból a protestánsok együttes szemléletére természetesen nagyobb a hajlandóság, mint a protestánsok körében. A katolikusok és a protestánsok összevetése viszont megszünteti a katolikus—református görbe ölelkező sajátosságát. A protestánsok összesített mutatói eleve jócskán meghaladják a katolikusokét (még akkor is, ha a görög katolikusok arányrontó tényezőjét nem vesszük számításba). Ez a különbség az idők során fokozatosan növekszik.

A dualizmus kora tehát a nagy történelmi felekezetek iskolai versengése szempontjából leginkább a zsidó—nem zsidó különbségek egyre fokozódó ütemű növekedését jelentette. Ezt azonban a felekezetek mint iskolafenntartók és mint intézmények nem élhették meg az izraelita egyház előretörése gyanánt, hiszen nem járt az izraelita fenntartású intézmények növekedésével. Sőt, egyre fokozódó mértékben az izraeliták állami és egyházi iskolákban való megjelenésével járt együtt. A keresztény egyházak (ha beszélhetünk egyáltalán ilyen aggregátumról) számára az iskolázott izraeliták arányának növekedése sokkal inkább a szekuláris (saját hívőikre is szekularizálóan ható) konkurencia növekedését jelentette, mint konfesszionális konkurenciát. Másodsorban, a kereszténységen belül a dualizmus korának egésze a katolicizmus visszaszorulásával és a protestantizmus előretörésével járt együtt. Ez valódi kihívást jelentett a katolikus egyház számára, hiszen ha „protestáns egyházról” nem is lehetett beszélni, protestáns szellemről igen — ez pedig relatíve erősödőben volt. Ha ehhez hozzáadjuk azt a későbbi közvélemény-kutatásokból kapott eredményt, hogy az iskolázottsággal, városiasodással együtt járó szekularizáció erősebben távolít a katolicizmustól, mint a protestantizmustól, akkor előttünk áll a katolikus—protestáns erőviszony megbillenésének teljes képe. Harmadsorban a római katolikusok és a reformátusok viszonyában a dualizmus korának első felében még meglévő katolikus fölény a dualizmus korának második felére egyre növekvő hátránnyá változott. A dualizmus tehát a reformátusoknak viszonylagos siker, a katolikusoknak viszonylagos kudarc volt. Ez egy magyarázat arra, hogy miként lehetséges, hogy a református egyház — noha elvileg 48-as érzelműnek kellene lennie — liberális és kormánytámogató, míg a katolikus egyház, noha elvileg 67-esnek kellene lennie, antiliberális és ellenzéki álláspontot vesz fel. A nyolc középiskolát végzettek aránya az egyes nemzetiségi korcsoportok körében (e táblázatban ezrelékekben) szintén igen tanulságos adat.

 

11. táblázat

Az egyes nemzetiségekhez tartozó érettségizettek az érettségi időpontja szerint ezrelékben

                                      60—69 éves   50—59 éves   40—49 éves     30—39 éves       20—29 éves

Érettségi időpontja                1863               1873             1883                  1893                  1903

Magyar                                     50                   59                 71                      82                      89

Német                                       30                   30                 33                      39                      42

Szlovák                                      5                     4                   4                        6                        7

Román                                      10                     8                 11                      16                      17

Rutén                                          2                     3                   2                        3                        3

Horvát                                        9                     9                 14                      17                      22

Szerb                                        12                   13                 17                      20                      23

Egyéb                                       18                   15                 22                      26                      26

Összesen                                  33                   37                 45                      55                      59

 

Jól látható, hogy a növekedési ütem az egyes nemzetiségeknél igen különböző. Az 1873 körül legalacsonyabb arányban érettségiző szlovák és különösen rutén népesség alig, illetve semmit nem javított helyzetén. A leggyorsabban a románok iskolázottsága nőtt, ezzel elkezdték behozni a szerbeket. E módszer segítségével azt a hátrányt is le tudtuk küzdeni, mely a középiskolai tanulók előnytelen aggregációjának eredményeként állt elő.

 

 

A társadalmi háttérváltozók szerepe az
egyenlőtlenségek magyarázatában

 

A nemzetiségek esetében ugyanakkor ismét érdemes a társadalmi háttérváltozókhoz viszonyítani az eredményt. Ha azt mondjuk, hogy pusztán a nemzetiségi oktatáspolitika a felelős például a románoknak az alsó-középiskolázásban való alacsonyabb résztvételért, akkor 1910-ben — minthogy a magyaroknak, akik a lakosság 54%-át teszik ki, az alsó-középiskolában való felülreprezentációja 1,5-szörös, a románoké pedig, minthogy 16%-ot tesznek ki, 0,4-szeres. E szerint a magyaroknak 3,75-ször nagyobb esélyük van alsó-középiskolába menni, mint a románoknak. Ha viszont azt mondjuk, hogy a gimnáziumi iskolai helyekért — mondjuk 1910 körül — csak azok versengenek,  érdemben akiknek mindkét szülője legalábbis tud írni-olvasni, akkor a magyarok esélye a románok esélyeinek máris majdnem hétszerese. Azaz a közel négyszeres tényleges különbség a gimnáziumban sokkal kisebb, mint az indítófeltételek szerinti várható különbség.

Meggyőződésem szerint, ha e társadalmi háttérváltozókkal (melyeknek pontos megállapítása hosszabb számításokat igényelne) vetjük össze a magyar gimnazisták fölényét, elképzelhető, hogy a dualista középiskoláról is kiderülne: nem a nemzetiségi, hanem pusztán a nemzetiségtől független társadalmi hátrány újratermelésében játszott szerepet, sőt feltehetően azt is csökkentette. Nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy a magyarok aránynövekedése önmagában is jelentős részben egy egykori nemzetiség, az ekkoriban már nemzetiségnek, etnikumnak nem tartott, de a társadalom többsége által mégsem egyszerűen felekezeti csoportnak tartott zsidóság iskolázásából származott (Karády: 1993). Magyarország zsidósága ezekben az évtizedekben feladván (jelentős részben) német nemzetiségi hovatartozását, fokozódó arányban magyar nemzetiségűnek kezdte vallani magát. Olyan kereszttáblákkal sajnos nem rendelkezünk, amelyek az egyes felekezetekhez tartozó gimnáziumi hallgatók nemzetiségét kimutatná, de ismerjük az egyes izraelita generációk iskolai végzettségét. Ennek tükrében az 1865 körül a tizedik életévüket betöltő izraelita vallású populáció 24,9%-a lépett középiskolába. A továbbiakban arányuk rendre a következő: 1875: 31,1%; 1885: 35,8%; 1895: 40,7%. Ez azt jelenti, hogy a magyar anyanyelvű diáknépességen belül mindenképpen erősen megnövekedett az izraelita felekezetű diákok száma. Ez annyit tesz, hogy a magyar anyanyelvűek a nemzetiségekkel szembeni iskolázási fölénye nem a hagyományos uralkodó osztályok fölénye megőrződésének tudható be, hanem annak, hogy a liberális jogállamban egy másik, nem nyelvileg, hanem felekezetileg, társadalmilag elkülönült kisebbségi csoport fokozottan érvényesülhetett.

 

 

Néhány iskolázott csoport elhelyezkedése
a foglalkozási hierarchiában

 

Nyilván érdekes lenne régióról régióra, megyéről megyére haladva megállapítani, hogy a nemzetiség az iskolázottság és a foglalkozási ágazat, illetve a pozíció hogyan függenek össze egymással. Ezt nem végeztük el, helyette kizárólag az értelmiségi csoportokat vizsgáltuk meg, ágazatok szerint.

Láthatjuk, hogy a gazdasági szakértelmiség aránya a nemzetiségi értelmiségen belül igen alacsony volt. A nemzetiségiek — miközben a lakosság felét tették ki — az értelmiségnek kevesebb, mint negyedét. (Érdemes volna persze elvégezni azt a számítást is, hogy a hat, esetleg nyolc középiskolát végzettek számához képest csökken vagy növekszik a magyarok felülreprezentációja. Hipotézisünk szerint csökken.) Ha a németeket — hagyományosan erős polgárosodottságuk, és a friss bevándorlók magas száma miatt figyelmen kívül hagyjuk, kiderül, hogy a nemzetiségi értelmiség alulreprezentációja a gazdaságigazgatásban és a műszaki életben sokkal nagyobb, mint a közalkalmazotti és szabadfoglalkozású szférában. Figyelemre méltó az is,

12. táblázat

Az értelmiségi foglalkozási ágak megoszlása nemzetiségek szerint 1900-ban (%)

                            Magyar        Német     Szlovák      Román        Rutén      Horvát       Szerb     Egyéb

Közszolgálati

és szabadfoglal-

kozású                    77,1          9,6          2,4             6,9             0,4          0,3            1,6            1,7

Mezőgazdaság         83,6         11,1          2,2             0,9             0,0          0,1            0,7            1,4

Kertészet                 68,8         20,7          4,3             2,4             0,0          0,2            0,1            3,5

Bányászat                65,9         23,5          2,0             2,0             0,1          0,2            0,3            6,0

Ipar                         73,8         21,6          1,2             0,4             0,0          0,3            0,4            2,3

Kereskedelem         80,6         14,1          0,7             1,3             0,0          0,4            1,0            1,9

Közlekedés             90,0          6,2          0,6             0,8             0,0          0,6            0,5            1,3

Hadsereg                 48,2         43,1          0,3             1,6             0,0          1,5            1,1            4,2

Összesen                 77,5         12,1          1,9             4,8             0,3          0,3            1,2            1,9

 

ha a magyar népszámlálások nagy értelmiségi gyűjtő kategóriáját, a közszolgálati ágak és szabadfoglalkozások körét felbontjuk. Kitűnik ezáltal, hogy a nemzetiségi értelmiségen belül — kivétel természetesen a németség, hiszen a németek között nagy számban találhatók bevándorolt műszaki értelmiségiek — túlsúlyban vannak a tanítók és a lelkészek. Figyelemre méltó, hogy a nemzetiségi értelmiség igen kis százaléka merészkedik csak a szabadpiaci értelmiségi foglalkozások mezejére. Nemcsak az egyetemi végzettséget igénylő ügyvédi, orvosi, gyógyszerészi pálya nem kedves a nemzetiségi értelmiségnek, de azok a foglalkozások sem, amelyekhez nem szükséges magas iskolai végzettség. Alig találhatók meg a nevelői, korrepetítori pályán, ami annak a jele, hogy még kevésbé hajlamosak a biztos tanítói pálya elhagyására, mint a magyar nemzetiségű tanítók. Nem túl népszerű körükben a gyógyszerészsegédi pálya sem. A századforduló Magyarországán csak néhány tucat nemzetiségi hírlapírót és szerkesztőt találunk: a német nyelvű lapokat nem számítva is nyolcvanféle nemzetiségi sajtóterméket! Nem hivatásos nemzetiségi újságírók állították elő, hanem ebben is meghatározó szerephez jutottak az iskola-rendszerhez és az egyházhoz egyaránt kötődő értelmiségiek.

13. táblázat

A tanítók és papok az egyes nemzetiségekhez tartozó

értelmiségi népességben, 1900-ban

                            Magyar       Német    Szlovák     Román        Rutén      Horvát       Szerb     Egyéb

Tanító                    10,5            4,4         11,2              24         15,7           2,6        20,1         2,6

Pap                          3,2            2,6         10,8           26,8         15,1           5,4          8,6         1,1

 

A nemzetiségiek a tanítói és a lelkészi állás mellett a közigazgatási természetű állásokat, továbbá az egyházi szolgálathoz kötődő tisztviselői pozíciókat preferálták. Van azonban még egy tényező: az iskolázott nemzetiségi tisztviselők egy része a felső társadalmi osztályba kerülve feltehetően „nemzetiséget váltott”. Azaz erre irányuló presszió nélkül is magyarnak mondta magát. Természetesen — a helytörténeti mélyfúrás lehetőségét leszámítva — lehetetlen annak megítélése, hogy egy személy élete különböző szakaszaiban minek mondta magát. Mégis a felekezetiség — regionálisan, ezen belül pedig a románok esetében bizonyos támpontot jelent, hiszen a vallás megváltoztatásának — (ez lévén csupán egy adminisztratív aktus) kisebb a valószínűsége, mint a nemzetiség megváltoztatásának, minthogy az utóbbi népszámlálási deklaráció kérdése.

Nézzünk néhány adatot, mintegy jelzésül, amelyek alapján mindezt számolni lehetne. A Királyhágón túl 54 román gazdasági tisztviselőt találunk. A 753 magyarhoz és a 96 némethez képest ez a szám alacsony. Ha azonban figyelembe vesszük azt, hogy a görög katolikusok és görögkeletiek együttes száma 65, az arány már javul valamelyest. De ez egyben azt is jelenti, hogy a gazdasági tisztviselők közül 1,2-szer többen vannak azok, akikre a „román vallások” a jellemzők, mint ahányan románnak mondják magukat. (A görög katolikus magyarok száma Erdélyben elhanyagolható, a rutének pedig rendkívül iskolázatlanok, így különösebb hiba veszélye nélkül „eredetileg román” jelzővel illethetjük a görög katolikus és görögkeleti értelmiségieket is.) Még feltűnőbb ez az ipari tisztviselőknél, ők a magyarosodás központjaiban, a városokban laktak. Ugyanis csak 42-en mondják magukat románnak és ketten ruténnak, viszont 53 görögkeletit és 26 görög katolikust találunk ebben a foglalkozási ágban. Itt 1,79-szeres a különbség! Tehát nem tagadható ugyan, hogy a magyaroknak nagyságrendileg kisebb az esélyük a magángazdaságban tisztviselői pozíció elérésére, mint a románoknak, de ez az előny bizonyíthatóan kisebb, ha leszámítjuk azokat, akik feltehetően saját életük során asszimilálódtak a magyarsághoz, valamint azokat, akik eredetileg nyilván román görögkeletiek vagy görög katolikusok voltak. Hogy itt spontán és nem erőszakolt asszimilációról van szó az is mutatja, hogy a közalkalmazottaknál kisebb arányban történik nemzetiségváltás. A közigazgatásban a (4127 magyarral szemben) 652 románt és 5 szerbet alkalmaztak. Ugyanebből a népességből 339 görögkeleti és 421 görög katolikus. Azaz a jellegzetesen szerb és román vallást követő értelmiségiek csak 1,16-szor annyian vannak, mint akik ezt nevezik meg nemzetiségüknek is. Az egyházi szolgálatban viszont, ahol a nemzetiség „tagadására” egyáltalán nincsen motiváció, az 1368 magyarral szemben 2271 román található. Ebben a szférában 1139 görögkeleti és 1157 görög katolikus dolgozik. Azaz a két „tipikusan román” valláshoz tartozók száma a román nemzetiségűeknek csak 1,011-szerese. Hasonlóképpen, a nagy százalékban egyházi tulajdonú oktatásban 2749 magyarral szemben 1664 a román, 882 görög keleti és 845 görög katolikus. Itt az előbbi arány 1,037, alig valamivel nagyobb, mint az egyházi szféra esetében.

A fenti számok alapján bizonyítottnak tekinthetjük, hogy a modern városi foglalkozást űző értelmiségiek egyfelől kisebb arányban románok, mint a hagyományos foglalkozásokat űzők, s azok is, akik feltehetően eredetileg románok voltak, nagyobb arányban asszimilálódnak. Másfelől tudnunk kell azt is, hogy a gazdasági értelmiségben, akár a közszférához, akár az egyházi szférához viszonyítva, magas a szintén (bár más értelemben) asszimilálódott izraeliták aránya. A gazdasági tisztviselők körében csak 101 izraelita van, de az ipari tisztviselők sorában a román vagy románból asszimilált nyolcvan fő eltörpül az 1100-nál több magyar és 670 német tisztviselőhöz képest, akikből 750 izraelita vallású. A modern foglalkozási ágak tehát a nemzetiségi, etnikai, felekezeti csoportok kiemelkedő fontosságú asszimilációs pontjai. Nem az iskola, nem az oktatáspolitika asszimilálta őket, hanem az iskolázott közeg, a mindennapi munkájuk, stb. Már most felhívjuk a figyelmet egy sajátos jelenségre, nevezetesen arra, hogy a kereső magyar családfők 0,447%-a, a kereső román családfők 0,454%-a talált megélhetést egyházi pályán. A települési egyenetlenségeket a különböző egyházak különböző funkcióit nyilván nem lehet figyelmen kívül hagyni. De az mindenesetre figyelemre méltó, hogy a románok papokkal való ellátottsága, miközben minden másban hátramaradnak, tizedszázalékos arányra megegyezik a magyarokéval.

 

***

 

A felekezeti egyenlőtlenségi rendszerrel kapcsolatban, annak nemzetiségi vonatkozásában a következő megállapításokat tehetjük.

A nemzetiségek iskolázási esélyei nemcsak nőttek a dualizmus évtizedeiben, de az öröklött hátrányok leküzdéséhez is érdemben járult hozzá az iskola. Mindenekelőtt igaz ez az analfabetizmus fokozott leküzdésére és az iskolába járási kötelezettség biztosítására. A századforduló iskolaépítési hulláma a területi egyenlőtlenségek leküzdéséhez fokozottan hozzájárult. Korlátozottabban igaz ez a középfokra, de mind a középfokot végzettek, mind pedig a középfokra járók számát tekintve csökken a magyarok iskolázási fölénye. A középfokot végzetteknél (különösen az időszak vége felé) nagyobb a magyarok fölénye, mint a középiskolába járók szempontjából, hiszen a városi magyarok új modern iskolatípusokat (polgári iskolát, reáliskolát) is látogatnak és tartanak fenn, míg a nemzetiségek ezt általában nem teszik. A klasszikus gimnázium és a klasszikus tanítóképző a nemzetiségiek kedvelt iskolatípusa. Ráadásul a magyarok iskolázási, iskolázottsági fölénye egyre kevésbé a hagyományos társadalmi osztályok fölényéből, és egyre inkább egy új polgárság létrejöttéből származik. Az igazán iskolázottaknál a szabad piaci értelmiségi foglalkozások nagy asszimiláló erejét tapasztalhattuk.

 

 

Állam és egyház a népiskola-politikában

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Látszólag több párhuzamos történet fonalán fut a modern magyar oktatástörténet. Az egyik szál az egyes felekezetek oktatásügyének története, a másik szál az állami oktatáspolitika. Valójában azonban e két történet egymással több tekintetben összefonódik.

Sokak szerint a tanügyigazgatás politikai folyamata azon keresztül mutatható be, ahogyan a lényegileg 1777-től 1950-ig egységes magyar állami kontroll az iskolafenntartó felekezetek fölötti befolyását lépésről lépésre kiterjeszti. A tanügyigazgatás szakmai folyamata pedig azzal írható le, ahogyan megváltozik és mind több dologra kiterjed az iskolák — részben felekezeti, részben persze nem felekezeti iskolák — életében a tanügyigazgatás.

Más értelmezés szerint viszont a magyar polgári alkotmányosság korában — azaz a múlt század utolsó és századunk első harmadában, de előzményekkel és utóhangokkal — a magyar tanügyigazgatást nem a szakigazgatási szervek túl nagy hatalma, hanem a különböző — az állami-önkormányzati közigazgatáson belüli, de egymással szemben álló és azon kívüli — erők egyensúlya jellemezte.

A széles értelemben vett magyar oktatásigazgatást — noha „tervezőasztali” szakmai értelemben folyamatosan „öszvérmegoldásokat” produkált —, elsősorban mindig az jellemezte, hogy érvényre juttatta az oktatásban érdekeltek legfontosabb törekvéseit (Csizmadia: 1976:200; Mezei: 1979:52).

 

 

A katolikus egyház helyébe lépô állam

 

A 18. század — noha az egyházak fenntartói monopóliumát még nem érintette — ellenôrzési tekintetben már újrafogalmazta az állam és az oktatás viszonyát, s hasonlóképpen a tankötelezettséget is.

Az első olyan kormányszervet, amelyet a modern oktatási minisztérium elődjének tekinthetünk, az 1723-as országgyűlés hozta létre: a fölállítandó helytartótanácson belül egy külön bizottságot szerveztek az állami felügyelet végzésére, s e szerv az évtizedek során egyre erősebb lett. Apparátusa a katolikus egyház és a kancellária korlátozó törekvései ellenére 1766-tól kezdve nekilátott a kizárólag neki alárendelt dekoncentrált hivatalok kiépítésének előkészítéséhez (Fináczy: 1899).

A Ratio Educationis (1777) az országot nagyméretű tankerületekre osztotta, és élükre államhivatalnokokat nevezett ki. Ez akkor egyidejűleg jelentett dekoncentrációs (nem decentralizációs, hanem a központilag ellenőrzött hatalmat az egyes területekhez közelebb vivő) és szekularizációs (nem vallástalanító, hanem az államot és az egyházat szeparáló) lépést, hiszen egyfelől a helytartótanács oktatási osztályától, másfelől a római katolikus egyháztól vett át hatásköröket (MP: 1922:97).

Ez az oktatás igazgatását az ország történetileg kialakult közigazgatási képviseleti rendszerének egészétől kívánta elválasztani. A Ratióra fogalmazott, nem egészen másfél évtizeddel későbbi országgyűlési válasz kimondta: a magyar tanügyigazgatás két elven nyugszik. Az egyik elv szerint az oktatás igazgatásának az ország közigazgatásával kapcsolatban kell állnia, abba kell szervesen integrálódnia. Az 1791-es országos bizottság úgy fogalmazott, hogy a tanügyigazgatás „az országnak semmiféle állás- vagy hivatásbeli lakosaira szabadalomképpen (kizárólag) ne bízassék” (Kármán: 1909:2:73). Azaz: sem központi hivatalnokokra, sem katolikus papokra nem bízható.

A másik elv a községre helyezi a közoktatás felelősségét. Az 1791-es országgyűlési bizottság egyházközségi erőből, illetve földesúri támogatással ingyenes oktatást kívánt megvalósítani, bár az egyházak ellenállása miatt az 1827-es bizottság már elvetette az ingyenességet. Az 1843-as városi törvényjavaslat szintén a városnak ad meg minden jogot.

Magyarországon 1845 óta gyakorlatilag általános a tankötelezettség. Egyes megyék már akkor tiltakoztak a felügyelet teljes egészében egyházi kézbe való kerülése ellen — ennek azonban a későbbiekben nincsen nyoma. Valójában sem a megyék, sem az egyházak nem tudták iskolába járásra szorítani a tanköteles gyerekeket.

 

 

A szekularitás kísérlete

 

A helyzet 1848-ban sok tekintetben megváltozott. Míg ugyanis korábban a felekezeti autonómiaformák részei voltak, részei lehettek egy nacionalista szempontból nem kívánatos központosításnak, a katolikus tanügyigazgatás elleni küzdelem része lehetett a magyar protestantizmus és Habsburg ellenreformáció ütközetének, addig az 1848-ban keletkezô magyar felelôs kormány idején a probléma szükségszerűen a polgári értelemben vett nemzeti egység és a „feudális” felekezeti széttagoltság alternatívájává fogalmazódott át. A magyar pedagógustársadalom is átlátta, hogy a maga szabadsága és jóléte nem válaszható el a közszabadság ügyétôl.

Elôször is figyelemre méltó, hogy az eredetileg protestáns tanító-összejövetelnek indult mozgalom nem aknázza ki, hogy saját szűkebb felekezeti érdekeinek érvényesítésére sosem tapasztalt tér nyílna, hiszen az 1848-as politikai és kultúrpolitikai elitben messze felülreprezentáltak a protestánsok, a katolikus egyház pedig dinasztiahűségével is, de oktatáspolitikai értelemben is stratégiailag került szembe még a Batthyány-kormány és az országgyűlés katolikusaival is.

E protestáns elit ezt nem használta ki, hanem országos gyűlést hívott életre, mely az oktatásügy szabadságát immár nem az „autonómia” hadállásainak további körülbástyázásában, hanem az állam és egyház elválasztásában látta: a felekezetsemleges állami iskolaszervezésben, a tanítóság kántori és „egyházfi” teendôinek eltörlésében, a felekezetsemleges állami tanterv kiadásában, a hittanoktatás lelkészekre bízásában.

Az új polgári népoktatási törvényjavaslat a hitfelekezeti iskolák állítását mindenkinek megengedte — hiszen ez liberális elv volt —, de ez senkit nem mentesített a községi iskola fenntartására szolgáló öt százalékos iskolaadó alól. (Az iskolaadó a tévedések elkerülése végett sem ekkor, sem a későbbiekben nem azt jelenti, hogy a lakosok jövedelmük bizonyos részét fizették volna az iskoláztatásra, hanem azt, hogy az államnak fizetett jövedelemadó öt százalékát vetették ki községi iskolaadó címen az adófizetőkre.) Ez a finanszírozási logika azt jelenti, hogy a jómódú község elvileg akár teljesen függetlenedhetett a központi költségvetéstől. Ráadásul az 1848-as elképzelés rendkívüli módon kibővítette az oktatásügy forrásait, hiszen ez az alapfokú köziskoláztatást — az éves állami költségvetésen túl — ellátta volna az ország jövedelemadó-bevételének öt százalékával, kötelezővé tette volna olyan községi iskola felállítását, amelybe bármely felekezethez tartozó gyermek fenntartások nélkül járhat (hiszen a vallásoktatás nem iskolai tantárgy, hanem arról a lelkészek gondoskodnak), és ettől teljesen függetlenül biztosított volna lehetőséget az egyházaknak, hogy saját forrásaikból, államsegélyeikből, híveik felekezeti iskolaadójából és a tandíjakból egy alternatív iskolarendszert tartsanak fenn (Hajdú: 1933:107).

Ezáltal a törvény — legalábbis finanszírozási tekintetben — a felekezeti iskolákat ugyanúgy magániskolának nyilvánította, mint ahogyan ez például az Amerikai Egyesült Államokban megvalósult. Az analógia persze sántít, hiszen a felekezetek mint adóbehajtók — ellentétben az amerikai helyzettel — a liberális elképzelések szerint is megkülönböztetett állami segítséget élveztek.

Eötvös eredetileg a községi bizottmánynak nemcsak a felügyeletet, de a vezérlést is meg kívánta hagyni. A parlamenti választmány — a tanítói érdekvédelmi törekvések hatására — csökkentette le ezt a hatáskört felügyeletre, a tanítók elbocsátásának jogát pedig a kerületi bizottmányokra, illetve a VKM-re bízta. A kerületi bizottmányokat megyerendszertől függetlenül — a megyénél kisebb számban létező régiónként — kívánták felállítani. Ez a törvényjavaslat — bár az alsóházban inkább a baloldali radikálisok ellenezték — a felsőházban olyan konzervatív és katolikus egyházi ellenzésre talált, hogy lekerült a napirendről, és ezért nem lett belőle törvény.

 

Antiliberalizmus és rekatolicizáció

 

Az 1849-es fordulat azután a liberális oktatáspolitikai törekvéseket egy időre teljesen lebénította. Az iskolákkal — mint a lojális magatartást befolyásoló intézményekkel és a Habsburg-ellenes értelmiség búvóhelyeivel — kapcsolatos politikai attitűd rányomta bélyegét a tanügyigazgatásra. Különösen a középiskolákkal kapcsolatban megfogalmazott határozott szakmai követelmények biztosítottak lehetőséget a lényegesen kisebb és kevésbé felszerelt — de a „nemzeti ellenállás szellemét” hordozó — protestáns iskolák leminősítésére.

A diktatúránál még súlyosabb következmény volt, hogy a Bach-korszak népszerűtlen intézkedéseinek ellenhatásaképpen széles társadalmi egyetértést kapott az iskolakötelezettség teljesítésével szembeni fenntartói vagy tanítói szembenállás. A tanító a községgel szemben egyébként sem szorgalmazhatta az iskolakötelezettség teljesítését — nem sérthette az őt alkalmazók érdekeit —, de ez érdekében sem állott, hiszen az iskolába nem járók analfabetizmusáért nem volt felelős, a kevesebb gyerek, a legalsó társadalmi csoportok távolmaradása az iskolától pedig munkafeltételeit javította (Kelemen: 1985:37).

Ilyen előzmények után meg kell vizsgálnunk, hogyan alakult az alkotmányos korban a magyar iskola igazgatása.

 

 

Liberális kompromisszum az egyházakkal

 

Minthogy 1867 mögött nem állott sem helyi, sem európai forradalmi hullám — s különösen nem francia eredetű, tehát „egyházellenes”, mint az 1848-as — olyan rendszert kellett teremteni, amely a kormányzat melletti két legjelentősebb társadalmi erőnek, az egyházaknak és a megyei társadalomnak egyaránt megfelel. 1867 után ugyanis a kormányzatnak olyan tömegű problémával kellett szembenéznie, olyan törvényalkotási menetrendet kellett teljesítenie, hogy 1848 — ezen ágazat szempontjából markáns — elképzeléseit sok tekintetben fel kellett adnia.

Az előbbi érdekében az Eötvös József vezette minisztérium meghozta a legsúlyosabb kompromisszumot: visszalépett a közoktatás és magánoktatás markáns szétválasztásától, és lehetővé tette, hogy az egyházi iskolaadó összege a községi iskolaadó összegéből levonassék, magyarán, hogy az egyházi iskolák — automatikusan — közjövedelmekből finanszíroztassanak. Más kérdés, hogy a liberális kultúrpolitika akkor még abban bízott, hogy a katolikus autonómia közelinek hitt megvalósulásával a katolikus egyházhoz áramló közpénzeket ténylegesen a katolikus társadalom, és nem az egyházi hierarchia fogja ellenőrizni. Ez a magyar közoktatást a (’48-as) „amerikai modell” helyett a skandináv modell irányába mozdította volna tovább (Török: 1941:71; Lepold: 1920:11).

A kulturális kormányzat az egyházi befolyás fokozatos kiváltására, a társadalmi részvétel fokozására népnevelési egyletek létrehozását szorgalmazta. Ezek az egyletek azonban azon társadalmi csoportoknál, amelyek tényleges autonómiát hordoztak, ellenállásba ütköztek: a protestánsok az autonómiájukat féltették, a katolikusok viszont az egyház hierarchikus felépítésével találták ellentétesnek azokat a társadalmi mozgásokat, amelyek kiemelték volna a hierarchia alól a felekezeti iskolákat is (Komlósi: 1972:7). Ugyanakkor azok, akik az egyházak visszaszorítását tűzték ki zászlajukra, ezen egyletek hatásával nem lehettek megelégedettek. E csoportok, melyek már ekkor államosítást követeltek, részben a községesítés lehetőségével kívántak élni: ez azonban csak a plébános teljes mellőzésével tartott katolikus gyűlések (és hasonló akciók) révén volt lehetséges. Az egyház ellentámadása azonban általában sikeresnek bizonyult.

Az 1870-es évek elejére az oktatáspolitika kiszorult a közérdeklődés centrumából, a vita a legszélesebb nyilvánosság helyett mind inkább a szakmai körökön belül folyt.

A nagypolitikából való kiszorulás azonban megnövelte az egyházak relatív súlyát a vitában, hiszen az oktatás szférájában természetszerűen erôsebbek voltak, mint pl. az alkotmányjog területén.

A kérdés az volt, hogy melyek lesznek azok a szervezetek és intézmények, amelyek az oktatáspolitika, a tanügyigazgatás szereplőinek tevékenységét kanalizálják. A liberális kormányzat eredeti elképzelése szerint ilyenek lettek volna az iskolatanácsok. Az iskolatanácsok — legalábbis néhány megyében — negyedévente ténylegesen ülést tartottak. Az iskolatanácsok megfogalmazta bírálatokat a megszülető érdekszervezetek — az ekkoriban alakuló tanítóegyletek — a helyi nyilvánosság fórumait kihasználva opponálták (Kelemen: 1985:68). A tanfelügyelők ebben az időszakban kétirányú küzdelmet folytattak: a tankötelezettség és mulasztások megtorlása ügyében — a törvényhatóságokon és a közigazgatáson keresztül — a községekkel, az iskoláztatás tartalmi és az iskolai élet belső kérdéseiben pedig az egyházközségekkel, illetve az egyházi hatóságokkal kerültek konfliktusba (Kelemen: 1985:72). A tanfelügyelői eljárások nyomán a felekezeti hatóságok figyelmeztetése ismételten politikai bombákat robbantott, így a VKM nem tudta megvédeni tanfelügyelőit, és az 1/1873. számú körrendelet szinte feltétel nélküli hatósági támogatást, sőt államsegélyt helyezett kilátásba a felekezeti főhatóságok javára. A VKM láthatólag realizálta: tanfelügyelőiből nem hozhat létre olyan liberális élcsapatot, melynek „katonái” az egyház átfogó szellemi hatalmával helyi szinten szembeszállhattak volna.

A tanfelügyelői hatalom ellen a megyei elit is harcba szállt; Veszprém megye 1874 nyarán a többi megyékhez küldött átiratában a tanfelügyeleti intézmény eltörlését és a „népnevelés ügyének a törvényhatóságokhoz való leendő átruházását” indítványozta. Az 1874-ben újjáválasztott iskolatanácsokba már a megyei elitek legjelentősebb politikusai kerültek (Kelemen: 1985:73).

Nem csak arról van szó, hogy a tanfelügyelôi hatalom kikezdésében a „történetesen” felekezeti fenntartói érdek és a megyei érdekek objektíve támogatták egymást, hanem arról is, hogy maga a megyei elit sokkal erôteljesebben volt felekezeties, mint az országos oktatáspolitikai elit. Míg az országos elit számára az ország többfelekezetűsége éppen a felekezet-feletti nemzeti egység hangsúlyozását írta elô, addig a helyi elit számára e többfelekezetűség éppen azt biztosította, hogy egy-egy megye érdekeit a megyében domináns felekezet érdekeként is meg lehetett fogalmazni.

Ezek a felekezetekkel összefonódott megyei erők a korábbi tanácskozó szerv helyett olyat kívántak, ahol politikai érdekeiket határozat formájában is megjeleníthetik. Ez lett 1876-ban, a megyei iskolatanácsok megszűnte után a megyei törvényhatósági bizottság.

Az évtized végére kialakult a főszolgabírói tevékenység e területen meghatározó profilja is: a tankötelezettség és az iskolamulasztások nyilvántartásának ellenőrzésével, illetőleg a tanítói járandóságok elmaradásával kapcsolatos tevékenység.

A községi elöljáróságok időnként segítséget kértek a főszolgabírótól, gyakran azonban a községi bírók nem kívánták vállalni azokat a konfliktusokat, amelyek a legszegényebb, megfelelő ruhával sem rendelkező, vagy beteg gyerekek szüleivel szembeni fellépésből keletkeztek volna. E kérdések megoldását sem lehetett a messzi központból garantálni (Kelemen: 1985:87).

A községek és felekezetek viszonyában is változások következtek be: az 1860-as évek végén lecsökkent a községi segélyezettek igen magas aránya; a megyék ismert adatai szerint 25% körül állandósult a tandíjakból eredő bevétel. Megnőtt az egyházak tagjaira kirótt hozzájárulás mértéke: néhol elérte a közadó öt százalékát is (Kelemen: 1985:96; Kotnyek: 1978:19).

Nem arról van tehát szó, hogy a felekezetek tartják fenn — valamely birtokállományukból — a népiskola-hálózatot, hanem arról, hogy ugyanazon polgárok a hatvanas években még felekezetsemleges módon, a községen keresztül, a hetvenes években már felekezetük tagjaként tartják el az iskolákat.

Az eredetileg felekezet-semleges tanítóegyletek vezetésében két irány küzdött: a mérsékeltebb önképzőköri, és a radikálisabb, amelynek élén a Budai Tanítóegylet állt. Utóbbi a Magyarhoni Tanítóegyletek Országos Szövetségének szervezésében jelenítette meg érdekeit. Ezt a VKM természetesen sérelmezte, s 1873-ban a Belügyminisztérium (BM) be is tiltotta. Az 1870-es évek végére az önképzőköri vagy segélyegylet dominanciájának ellentéte uralta a tanítóegyesületek belső vitáit. A nyolcvanas években a kérdés ismételten felmerült, egy szekuláris csoport meg akarta alapítani a felekezeten kívüli tanítóegyesületet, ezt azonban ezen a néven a hatóságok nem engedélyezték.

Később a tanítóegyletek a megyei tanügyi lapokat a tanfelügyelőségekkel és a tanítóképzőkkel együtt jelentették meg, s a magyar oktatáspolitikai erőtérbe a tanítóegyesületek nyomásgyakorló csoportként, de nem szakszervezetként illeszkedtek be. A tanügyi sajtó — Németországban tanult tanítóképző intézeti tanárok szellemi hatására — kétfrontos harcot folytatott: (Kelemen Elemér megfogalmazása szerint) egyrészt „a régi iskola népbutító dogmatizmusa, másrészt a középiskola hatására a népiskolába beszűrődő arisztokratizmus ellen” (Kelemen: 1985:134).

1876-tól kezdve olyan egyensúlyhelyzet állt elő a magyar oktatáspolitikában és tanügyigazgatásban, amely évtizedekre biztosította a rendszer működését. Ez az egyensúly négy fontos elemből állt:

1. Szétválasztotta az oktatás politikai és szakmai-tanügyi irányítását — főszereplőnek előbbinél a választott iskolaszéket, megyei törvényhatósági bizottságot, utóbbinál a tanítókat és a tanfelügyelőket tette meg. Ennek megfelelôen az állam—egyház- viszonynak is két szintje alakult ki:

— a politikai, ahol maguk a fenntartó felekezetek rendelkeztek az államhoz képest önállósággal, illetve

— a „szakmai”: magyarán az, ahol az iskolák rendelkeztek a tanfelügyelôhöz képest önállósággal.

2. Úgy osztotta el a hatásköröket, hogy abból mindenkinek és minden szintnek jusson. Ezáltal érdekeltté tette egyrészt az egyházakat (és a községeket is) az iskola fenntartásában, másrészt a megyét a regionális oktatáspolitikai döntések meghozatalában, ugyanakkor elegendő hatáskört hagyott ahhoz a VKM kezében, hogy az erős tárcaként egyre növekvő pénzforrásokat hasítson ki az állami költségvetésből, és hogy tekintélyét a társtárcákkal és az egyházakkal szemben egyaránt érvényesíthesse. Lehetőséget adott a tanítók önszerveződésének, de nem mozdította el a rendszert sem a prekorporativizmus, sem valamiféle „szakmai belügy” irányába.

3. Azt a történeti tényt, hogy a kontinentális oktatás kétfelől épült ki — azaz felülről és alulról, valamint hogy az alsó szinthez, ahol tankötelezettségről kellett beszélni, és a középfokhoz, ahol a tanszabadság értelmezése a kulcsfogalom —, teljesen más viszonyt kell a liberális államnak kialakítania: nem akarta összemosni, mesterségesen egy rendszerbe integrálni, hanem igazgatásilag is kettéválasztotta.

A tankötelezettség — témánk vonatkozásában — azt is jelenti, hogy bármilyen vallásosak a gyermek szülei, elôfordulhat, hogy nem felekezeti iskolába, esetleg más vallású, vagy nem vallásos tanító kezére kell bíznia nevelését. A tanszabadság azt is jelenti, hogy bárki szervezhet és állíthat fel iskolát — a katolikus többségű településen nem tiltható meg protestáns iskola létesítése, mint ahogy fordítva sem. A népoktatás, a polgári iskolák, a tanítóképzés ellenőrzésére tanfelügyelői és lokális kontrollt teremtett, a középiskolák igazgatásának egyensúlyát pedig a tankerületi főigazgatóságok és az intézményi, tanári autonómia egyidejű megteremtésével biztosította.)

4. A hatalom megosztása — túl az első pontban jellemzett végrehajtó hatalmon belüli megoszláson — alkotmányos értelemben is működött. Az intézményalapítás a kormány és az udvar külön-megállapodása értelmében királyi felségjog maradt; a tanügyigazgatás szereplőit — miniszteri előterjesztésre — a király nevezte ki, az oktatási törvények kérdésében mind a törvény-előkészítés, mind a vitatás szakaszában a Parlament rendeltetésszerűen, és nem egyszerű szavazógépként működött; a végrehajtás vonatkozásában a hatalom arányosan oszlott meg a központilag kinevezett szaktisztviselői és a választott önkormányzati testület között. A közigazgatási bíráskodással — s ez is egy teljesen elhanyagolt történeti tény — a törvényhozás a századfordulóra a bírói ágat is beépítette a tanügyigazgatás rendszerébe.

A népiskolaügy igazgatásában tehát a liberális gondolkozás elválasztotta a tanügyi és a politikai felelősséget. 1876 után a politikai felelősséget a VKM vezetése alatt, de a választott megyei közigazgatási bizottságok viselték. Ezekben a megyei közigazgatás kinevezett és választott tisztviselőin kívül a megyei közgyűlés által delegált tagok is ott ültek. Tanügyi tekintetben a közigazgatási bizottság előadója mindig a tanfelügyelő volt, akit viszont — a megye megkérdezése nélkül — az állami főhatóság nevezett ki. A közigazgatási bizottságban — valamennyi megyében — ott ültek a tekintélyesebb egyházak képviselôi is.

1876-tól kezdve minden törvényhatóságban egy állandó népnevelési bizottság jött létre, amely minden helyi iskola vonatkozásában rendelkezett s működését a törvényhatóság állapította meg. Tagjai: az iskolalátogatással megbízott szakértők, a felekezetek, valamint az állami, községi és különböző felekezeti tanítók egy-egy választottja. E szakmai testületben tehát az oktatás többfelekezetűsége — külön fenntartói és külön alkalmazotti értelemben — elismertetett, s „arénát nyert”.

E választmány adott tanácsokat a közigazgatási bizottságnak. Ekképpen a döntés-előkészítésben létrejött a kívánatos egyensúlyhelyzet, a választott bizottságnak a döntést előkészítő tanfelügyelőnek való teljes kiszolgáltatottsága elvileg megszűnt. A gyakorlatban azután ezek a népnevelési bizottságok nem nagyon működtek. A szakértők a tanügyigazgatáson, a felekezetek gyakran a VKM-en, a tanítók pedig a sajtón és a tanfelügyelőkön keresztül érvényesítették álláspontjukat.

Hasonlóképpen oszlott meg az ellenőrzés a tanfelügyelő és a felekezeti vagy polgári iskolaszék között. (A felekezeti iskolaszékrôl késôbbiekben több szó lesz.) Az iskolaszékek működési szabályait a VKM, illetve a felekezeti főhatóság szabályozta. Ez tehát a fenntartói kontroll funkcióját is betöltötte.

A tankötelezettség és a felekezetiség

 

Mi a modern — 18. századi — állam (s a modern tankötelezettség) viszonya a felekezeti iskolafenntartáshoz? S mi mindennek viszonya az országlakosok vallásszabadságához? Erre a kérdésre egy kissé részletesebben érdemes kitérnünk.

1. Korábban az állam, minthogy a király az egyház legfőbb kegyura, a római császárok egykori örököse az egyházak feletti főfelügyeleti jogánál fogva lép be erővel az oktatás rendszerébe — azaz foglal le olyan anyagi forrásokat, amelyek az egyházakhoz korábban már odakerültek, illetve korlátozza a helyi társadalmat abban, hogy szabadon alakítsa a pap, a tanító az egyházközség és a szülők viszonyát. Később az állam, mint az alattvalók ill. egy területen élő emberek jólétéért és gazdagodásáért felelős intézmény a köz-oktatásba, mint tevékenységbe szól bele — s mintegy mellékesnek tekinti, hogy azt történetesen főként éppen az egyházak végzik, valakit mindenképpen kötelezni kell az iskolafenntartásra — később majd mást (pl. birtokosokat, községeket, vállalatokat) fognak erre kötelezni. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy az állam korábban általánosan elfogadottnak tekinthető évezredes szakrális jogcímen avatkozott bele az oktatásba, a szocializáció családi ill. családi—helyi—közösségi folyamataiba, addig a 18. századtól kezdve „a modern állam feladatairól” szóló, sokak által nem is ismert, a többség által valószínűleg nem támogatott, de általánosan elfogadottnak végképp nem tekinthető szakmai és politikai ideológia alapján. A szakrális jogcím idején az egyház által felkent, a politikai jogokkal rendelkező országlakosok által megválasztott, a törvényekre esküt tett, Isten kegyelméből uralkodó király „személyesen” avatkozott be az ügyekbe — a modern jogcím idején viszont az egyház által semmilyen szakrális legitimációval nem támogatott, a magyar országgyűlés által nem választott, s általa el nem számoltatható, a magyar törvényekre esküt nem tett (esetleg Magyarországon politikai jogokkal nem is rendelkező), kizárólag királyi (vagy más hivatalnoktól származó) kinevezés alapján működő hivatalnokok dönthetnek az oktatással kapcsolatos kötelezettségekről.

2. Megváltozik a kötelezés címzettje. Az oktatással kapcsolatos kötelezettségek eredetileg rendszerszerűen az egyházi igazgatást terhelték, illetve — nem rendszerszerűen, de esetileg — konkrét magántulajdonosokat, pl. birtokosokat. A világi közigazgatásnak legfeljebb az volt a kötelezettsége, hogy az egyházak iskolaállításának szabadságát védje, illetve a — szintén felekezeti paraméterek alapján meghatározott — tilalmakat érvényesítse. A 18. század új tendenciája, hogy a világi közigazgatás — részben a megye, részben a központi állami hivatalok, részben a dekoncentrált hivatalok — rendszerszerű feladatot kapnak az oktatásügyben általában, a községek és a birtokosok pedig az iskolafenntartásban. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy olyanoknak is kötelességévé válik az oktatással foglalkozni, akik ezt korábban nem tették: anyagi erőforrásaik, hivatali munkaidejük meghatározott hányadát az oktatásra fordítani. Akár egyetértenek azzal, hogy az oktatás az ő dolguk is, akár nem — akár egyetértenek az általuk fenntartandó-behajtandó oktatási feladattal, akár nem. A hivatalnokot e jogszabály attól függetlenül kötelezi oktatásigazgatási tevékenységekre, hogy állami alkalmazott-e ő, vagy sem, a birtokost attól függetlenül, hogy adófizető-e, vagy ősi jogon adómentes. Másfelől pedig: a polgároknak és az iskolafenntartóknak kötelességévé válik, hogy olyanoktól fogadjanak el oktatással kapcsolatos instrukciókat, akiknek a tradicionalitásban semmi közük nincsen az oktatáshoz.

3. Megváltozik a kötelezés tárgya. Eredetileg az iskola-fenntartásra, tanítótartásra kötelezett az állam — tehát az oktatási kínálat biztosítására —, most viszont az iskolábajárásra, azaz az oktatás igénybevételére.

Világosan kell látnunk, hogy a tankötelezettség létrejöttének ebben az átmeneti fázisában a törvény betűje szerint a szülő köteles ugyan a tankötelezettséget teljesíteni, de a valódi kötelezett a helyi (megyei) hatóság. A megyei hatóságnak kell eldöntenie, hogy annak érdekében, hogy területén a tankötelezettség teljesítve legyen, milyen szankciókat alkalmazzon a szülőkkel szemben. Az állam egyelőre a helyi hatóság mérlegelési lehetőségeit terjeszti ki, amikor az oktatás kötelezővé tételére, a nem teljesítőkkel szembeni büntetések kiosztására is feljogosítja. Ez a közvetítő fázis, tehát hogy a község jogot kap arra, hogy kötelezővé tegye az oktatást a tankötelezettség bevezetésével mindenütt — pl. a két generációval későbbi Angliában is — ­megtalálható.

A fenti okfejtésből talán világos, hogy az iskoláztatás—tankötelezettség kérdéskörében, az iskolaszervezés—iskolafelügyelet kérdéskörében több síkon egyidejüleg zajlik le a paradigmatikus fordulat. A valóság azonban sosem ennyire tiszta. A „múlt erői” — mint annyi más tekintetben is — az 1810-es évektől visszatértek, s az iskolafenntartás—tankötelezettség értelmezésének egy sajátosan kombinált — részben tradicionális-konfessszionális, részben modern-bürokratikus megvalósítását terjesztették el. A helytartótanács 1813. évi 3424. számú rendelete szerint a lelkészek feladata, hogy a fiúkat még nyáron is iskolábajárásra szorítsák, s ehhez szükség szerint a megyei hatóságok segítségét is biztosították nekik.

Az 1848-as — Eötvös tollából származó — javaslat az eddig (az országgyűlés 1839/40-es tervezete ill. az 1845-ös helytartótanácsi rendelet előkészítése során) felgyűlt kötelezettséggel kapcsolatos problémákban kivétel nélkül állást foglalt — egészen egyedülálló produkcióval úgy erősítette volna meg a tankötelezettséget és az elemi iskola modernizáló funkcióit, hogy minden lehetséges kérdésben figyelembe vette az országlakosok érdekeit. (Eötvös: 1976:303)

Az iskoláról gondoskodás végső anyagi kötelezettségét Eötvös az állam feladatául állította, ti. hogy gondoskodjék arról, hogy a „minden helységben s népes pusztákon, amennyire lehet tanintézetek legyenek”. Az előterjesztő miniszter és az országgyűlés tehát mindenekelőtt önmaga és a kormány számára ír elő feladatot. Azaz — a lényegileg új helyzetben — lényegileg új feladatot is felvállal az állam: a felügyeleten és a kényszerítésen túl az elégséges anyagi eszközökkel nem rendelkező községek oktatási helyzetében a közvetlen anyagi részvételt. Az iskolaszervezés a polgárnak tehát nem azért jár, mert ő valamely község, megye lakosa és adófizetője, hanem azért, mert Magyarországnak a polgára. E kötelezettségvállalás súlyát — ilyen területi egyenlőtlenségekkel küzdő országban — egyszerűen nem lehet túlhangsúlyozni. E kötelességet nem az állami források és lehetőségek korlátlanságában hívő aufklerizmus, hanem az első népképviseleti országgyűlés szavazta meg.

Az iskolaszervezés kötelezettje a község — ehhez a törvény az egyenesadóval standard módon arányos finanszírozást, öt százalékos pótadót rendel hozzá. A község számára ezen adó beérkezése mindenképpen garantált — a községnek nem kell tehát attól aggódnia, hogy más iskolafenntartó megjelenése e forrás egy részét elvonná, vagy hogy a tekintélyesebb lakosok magántanulóvá válása összedöntené a költségvetést. Az iskolafenntartással szemben nem ellenérdekelt — de az iskolafenntartás pluralizmusának korlátozásában sem érdekelt.

Az iskolafenntartás továbbra is alanyi joga a felekezeteknek — de most már a magánosoknak is, megkülönböztetés nélkül. Az állam azonban már nem telepít felekezethez kötelezettséget: szakít nemcsak az elmúlt évtizedek katolikus gyökerű magyarországi, de Poroszország, Észak-Európa protestáns hagyományaival is.

Az iskolairányítást nem teszi a megyék jogává, de a megyei tisztviselők kéretlen kötelességévé sem, hanem hat tankerület szervezését vázolja fel.

Nemcsak a liberális centralizmus iskolaállítási kötelezettség-koncepciója tér el radikálisan — a látszólagos folytonosság ellenére — a jozefiánus-bürokratikus centralizmus iskolaszervezési felfogásától, hanem a liberális tankötelezettség-felfogás is lényegileg elüt a korábbitól.

E tankötelezettség-felfogás a társadalomban meglévő tényleges elvárások különbözőségéhez annyiban igazodott, hogy nem szerint kettébontotta azt: a fiúknak 6—12, a lányoknak 6—10 éves korra határozta meg.

A tankötelezettség ellen vétőket pénzbüntetéssel és a „szükséghez képest fogházi büntetéssel is” bünteti.

A tankötelezettség erősítése Eötvösnél a lelkiismereti és vallásszabadság garantálásával — ilyen értelemben tehát a lelkiismereti kényszer minimalizálásával jár együtt. A javaslat ugyanis a hittant radikálisan elválasztotta az iskolától, kimondván, hogy az nem tárgya az iskolának, s maguktól a lelkészektől részesülnek a diákok hitoktatásban. Annyiban túl is megy az ugyanerre irányuló jozefinista hagyományon, hogy nemcsak azt mondja ki, hogy felekezetenként külön kell oktatni a diákokat, hanem azt is, hogy azt nem is teheti az iskola tanítója.

Eötvös liberalizmusa abban is megnyilvánul, hogy a — jozefinista elképzelésekkel szemben — nem a közös iskola aufklerista-szekuláris kikényszerítésében gondolkozik; ugyanakkor nem is a felekezeti iskolázás fenntartásában, hanem felekezetileg tagolt, de bárki által látogatható községi iskolákban. A Bezerédi—Eötvös-modell a tankötelezettség szempontjából a helyi társadalommal szemben meghozott legkisebb világnézeti erőszak és az állam és egyház elválasztásának egyidejű teljesítését jelenti: azt, hogy a meghatározott felekezetekhez tartozó polgárok szabadon elkülönülhessenek, ha akarnak, s ezen elkülönülési vágy kiteljesítése érdekében ne kelljen alávetniük magukat a történetileg kialakult felekezetek hatalmának. (Minden felekezet számára külön-külön kell szervezni a népiskolát, ha egyenként elérik az ötven tankötelest, de minden iskolába járhat minden tanuló. Eötvös egyébként több ízben leszögezi, hogy elvileg a közös iskolázás híve lenne, mindazonáltal épp azért, mert úgy érzékeli, hogy e kérdésben nagy volna a feszültség s a szülőkkel szemben gyakorolt kényszer, kitart eme elképzelés mellett.)

Aki viszont kifejezetten felekezeti iskolába akar járni, az megteheti ezt — de ezzel nem vonhatja ki magát a hit és polgártársait arányosan terhelő iskolafinanszírozás alól.

Mindez — az egyházak belső liberalizálásában érdekelt politikus számára is hasznot hajtott — világosan elválasztotta, hogy közpénz támogathatja ugyan az egyes felekezetekhez tartozó polgárok iskoláztatását közös és szeparált módon is — de nem támogathatja a községtől szervezetileg elkülönülő felekezet iskolafenntartását.

Eötvös liberalizmusa megnyilvánul abban is, hogy a tankötelezettséget nem keveri össze az iskolakötelezettséggel, de az iskolakötelezettség nem teljesítésének (a magántanulóságnak) jogilag lehetséges de társadalmilag nem kívánatos magatartását — a jogi egyenlőség fenntartása mellett — anyagi hátránnyal sújtja, elutasítva azt a javaslatot, hogy a magántanulók közintézményben leteendő évvégi vizsgái is ingyenesek legyenek.

A kényszer elemét Eötvös a nyelv kérdésében radikálisan csökkenteni kívánta, miszerint a tanítás nyelvéül a többség anyanyelvét határozta meg. A parlament ezt úgy kívánta módosítani, hogy az elemi oktatást ott kell saját anyanyelvükön nyerniök, ahol a tanítványok a magyar nyelvet nem értik.

A tankötelezettségből — a korábbiakkal szemben Eötvös szerint az elemi iskola ingyenessége következik. Ha ugyanis — ahogy Poroszországban — az iskoláztatást tandíjjal fedeznék, akkor a szegényeknek tandíjmentességet kellene adni: ez pedig — érvel a miniszter — azt jelenti, hogy „különbség hozatik be a vagyonos és a szegény gyermekek között”.

A tankötelezettség ügye a liberális koncepcióban nem szolgálhat ürügyül az oktatás szerkezetével kapcsolatos döntések keresztülhajszolására. A tankötelezettség teljesítésének helye nemcsak abban az értelemben nincsen meghatározva, hogy az magántanulóként vagy iskolában egyaránt történhetik, nemcsak abban az értelemben, hogy községi vagy magániskolában is történhet, hanem az iskolatípus értelmében sem: a tankötelezettség a harmadik év után már reáliskolában is teljesíthető.

A törvény — ellentétben a tradicióval, de a jozefinista típusú egységesítéssel is, vagy a gyermekmunkát tiltó, utópista népboldogítással is — nem határozta meg a tanév rendjét „mert vidékek szerint különbözők az idők, melyekben a szülők gyerekeiket használhatják”. „Szükséges, hogy több hónapi szünidőt adjunk, hogy a szülők gyermekeiket használhassák.”

Az iskoláztatási kötelezettséget nemcsak a szülőkkel és gyámokkal szemben, hanem azokkal szemben is megfogalmazta, akik a gyerekeket cselédként vagy tanoncként tartották háztartásukban.

A tankötelezettség és a kényszerelemek radikális megváltozása mögött egy, az aufklerizmustól teljesen eltérő filozófia lelhető föl. Az aufklerizmus azért vindikálja magának a tankötelezettség bevezetésének jogát, mert ez az állam érdeke.

Mi az alapja viszont a liberális gondolkozásban annak, hogy az állam a szülő kifejezett akarata ellenére is jogosult a gyerekek nevelését és iskolázást kikényzseríteni?

Eötvös válasza erre a következő: „bizonyos körben a szülőknek általános szabadságot engedni nem más, mint a gyermekeket korlátlan zsarnokság alá vetni”. Azaz, másképpen fogalmazva: a liberalizmus szerint mindenki szabadságjoga addig terjed, mig a másik ember szabadságjogát nem sérti; ugyanez a helyzet a szülők szabadságával, a gyermek szabadságával szemben.

Közismert, hogy az 1848-as elképzelésből — mely azért az alsóházban többséget kapott — nem lett törvény, s hogy az ötvenes évek — legalábbis tankötelezettségi/iskolaszervezési kötelezettségi szempontból — az 1848 előtti gyakorlatot folytatta.

Az 1868-as nagy történelmi kompromisszumokkal megszületett eötvösi törvény viszont véglegesen kialakította a magyar polgári iskolaügy iskolaállításra kötelezési ill. tankötelezési rendjét.

Az iskolaállításnak az 1868-as szabályozás értelmében tulajdonképpen nincs kötelezettje. Az új elképzelés szerint a község pótlólagosan lép be — azaz, ha nincs a településen felekezeti iskola. Az iskolaállításnak ezen pótlólagos jellege a polgári korban végig megmarad — majd a húszas években a nagyobb birtokokon lépteti be Klebelsberg a kötelezett fenntartók sorába a nagybirtokosokat.

Az iskolaállítás finanszírozására szóló kötelezettség is ennek szellemében változik meg — az öt százalékos községi pótadót csak azoktól, s csak olyan arányban kell beszedni, akik a felekezeti iskolát hasonló módon nem finanszírozzák.

Az 1868-as szabályozás — 1848-as párjával ellentétben — már a világnézeti garanciákra is kevésbé ügyelt: bekerült a törvénybe, hogy a hit és erkölcstan rendes iskolai tantárgy. (Később a tankötelezettség e tekintetben kiszélesedett: a húszas években a heti istentiszteletjárási kötelezettség is a tankötelezettség részévé vált.)

A vallásszabadság garanciájának korlátait jelezte az is, hogy a községi iskola létesítéséhez, 30 olyan más vallású gyerek létét írta elő, akik a fennálló felekezeti iskolát használni nem akarták. Azaz — 1848-cal szöges ellentétben — a többségi vallásokhoz tartozó (ilyen vallású iskolával tehát rendelkező) szülőktől megvonta azt a jogot, hogy gyerekeik taníttatására iskolát szerveztessenek községükkel. Ezzel a katolikus egyháztól függetlenül megszerveződő katolikus autonómia egyik fontos funkcióját csonkította meg.

A kötelezően igénybeveendő közügyek ingyenességének elvét Eötvös 1868-ban is érvényesíteni akarta — erre azonban az ingyenes községi iskola konkurrenciájától tartó egyházak ellenállása miatt nem került sor. Az ingyenességet — egészen más politikai helyzetben negyven év múlva mondotta ki a törvény.

Eötvös hasonlóképpen érvényesíteni akarta a nemzetiségiek nyelvhasználati jogait, de ehhez végül nem kapott elégséges támogatást.

E tankötelezettség megvalósulását több elvi és gyakorlati körülmény is akadályozta.

Először is, noha a reformországgyűlések — városi iskolákkal kapcsolatban — hoztak rendelkezéseket, de nem született olyan legitim jogszabály, amelynek alapján a magyar hatóságok (a megyei járási tisztviselői kar) valóban indokoltnak érezte volna, hogy a tankötelezettséget be kell hajtani. Azaz a polgári kötelezettségek sorában 1868 után sok tekintetben újnak számított a tankötelezettség, s a helyi társadalommal együtt élő — a helyi konfliktusoknak csak egy meghatározott mértékében érdekelt tisztviselő számára az adófizetési kötelezettségek behajtása nyilvánvalóan fontosabb volt, mint a tankötezettség behajtása.

A tankötelezettség totális behajtása a tanítónak sem volt érdeke. A tanítói állások számát a törvény a tankötelezettek (a virtuális tanítványok) és nem a ténylegesen iskolábajárók alapján állapította meg — ez azt jelenti, hogy a tanítónak nem érdeke, hogy az iskolalátogatástól vonakodó szülőkkel szembeni fellépésre buzdítsa a hatóságokat. Mi több, ellenérdekeltsége is van, hiszen a tankötelezettséget hanyagolók a korabeli falvak népességének alsó csoportjához tartoztak, s e rendkívül szegény gyerekek megjelenése az iskolában rontotta — a több évfolyam együtt-tanítása miatt egyébként is folytonosan támadott — színvonalat. A tankötelezettség végrehajtásának kiteljesedésével jelent meg ugyanakkor az a tanítói törekvés — persze főleg a városokban —, hogy a gyengébb képességű tanulókat szegregált iskolákba kell koncentrálni. (Ilyen értelemben vett „gyógypedagógia”, vagy „kisegítő iskola”, az általános tankötelezettség előtt egyszerűen értelmetlen, hiszen a társadalmi, pszichológiai vagy biológiai okoknál fogva problematikus gyerekeket egyszerűen nem iskoláztatják.)

Mi több a tankötelezettség nem teljesítése a tankötelezettségre irányuló állami erőszakkal való szembenállás a különböző időszakokban bizonyos legitimitást is kapott. A felekezeti szórványok számára — minthogy az esetek jelentős részében csak más felekezet iskolájába járhattak volna — az iskolába nem járás a felekezeti identitás őrzésének eszköze is volt. A szórványokat pasztoráló lelkészek sem támogathatták egyszerre, hogy híveik mindenképpen járjanak iskolába, s hogy minnél intaktabban őrizzék különállásukat.

A többség iskolájába járni a beolvadás, az áttérés, a felekezeti közömbösödés veszélyét jelenti az egyházi elitek számára. Református lelkészek épp úgy óvják ettől katolikus közegben élő paraszt híveiket, mint ahogy az ortodox zsidó rabbikat aggasztja a keresztény iskola látogatása.

Az iskolalátogatással szembeni ellenérdekeltség és ellenállás még növekszik is, ha a tradicionális felekezetiség és a modern nacionalizmus egyirányba hat, mint a szerb és a román görögkeleti egyház és az 1867—1918 közötti állami iskolaszervezés konfliktusa esetében, vagy éppen akkor, amikor Budapestről liberális „antiklerikális” szelek fújnak, mint az 1868—1874 közötti vagy az 1894 körüli időszakban.

A nem teljesítésnek súlyos anyagi motivációi is voltak: iskolaadók, tandíjak, költségek, s az „elmaradt haszon” — azaz a gyerekmunka bevételének kiesése a családi gazdaságból.

A tankötelezettség teljesítését az állam azután többféle eszközzel kísérelte meg behajtani, de ez elsősorban a legszegényebb társadalmi csoportok körében folyamatos ellenállásba ütközött. A felmentés lehetősége éppen ezért túlzott hatalmat koncentrált volna a helyi pap által erôsen befolyásolható iskolaszék kezébe, így ezt az engedélyt csak tisztiorvosi bizonyítvány alapján adhatta ki. A kötelezettséget nem teljesítőkkel szemben fokozatosan növekvő pénzbüntetést kellett az iskolaszéknek elrendelnie, de az ügy csak négy „forduló” után ment feljebb a tanfelügyelőhöz, aki — mérlegelve a helyzetet — a községi hatóságnál gyám kirendelését kezdeményezhette. E kérdéskörben tehát a felekezeti iskolaszék két állami szerv közé ékelôdött.

1877-ben a tankötelezettséget abban az értelemben szigorították, hogy a felekezeteket is kötelezték, mindenképpen állítsanak elemi iskoláik fölé hároméves ismétlőt. Mivel az ipartörvény iskolalátogatásra kötelezte az iparostanoncokat, s később óvodai törvény is született, az iskolakötelezettség a századfordulóra — ilyen-olyan formában — egy óriási, mintegy tíz esztendőt átfogó korcsoportra terjedt ki (1878: 7280. sz. r.; 1877: 18241. sz. r.).

Szempontunkból nem is az a kérdés, hogy ténylegesen a tankötelesek hány százaléka látogatta az iskolát — erről sokféle és területileg igen szórt adatot hozhatnánk —, hanem az, hogy a több millió gyerek és szüleik révén a magyar lakosság nagyobbik része valamilyen értelemben a magyar tanügyigazgatás „érdekeltje”; több millió emberrel szemben szerez a tanügyigazgatás mérlegelési lehetőséget. A tankötelezettség betartatása vagy az e kérdésben gyakorolt engedékenység szinte az egyetlen olyan kérdés, amelyben az oktatáspolitika még a kizárólag felekezeti iskolafenntartókkal rendelkezô falvakban is jelen lehetett az emberek életében.

1900-ban például 2 937 000 tankötelesből 2 384 000 ténylegesen iskolába járt. A legalább nyolc hónapig — az iskolaszéknek ugyanis széles hatalmat adtak: dologidőben a szünidőt két hónappal meghosszabbíthatták — iskolába járók aránya meghaladta a 86,4%-ot (MSÉ: 1901:317). Az igazgatás körében azonban egyre gyűlt a panasz: nincsenek eszközök a tankötelezettség végrehajtására. 1900-ban például az igazolatlanul mulasztott fél napok száma megközelítette a 11 milliót, büntetést kiróni mégis csak 1,5 millióért sikerült — összesen alig százezer koronát, a többi mulasztás büntetlenül maradt.

Hiányzott azonban az a nagypolitikai erő és motiváció, amely a tankötelezettséggel kapcsolatos hatáskörök megnövelését lehetővé tette volna. 1918—19 után azonban többszörös kihívás jelentkezett: egyrészt a háború következtében jelentősen meggyengült az iskolalátogatási fegyelem, másrészt a liberális erők bukása lehetővé tette azt, amit 1868-ban a parlament többsége elvetett: az istentisztelet látogatásának hatósági behajtását, harmadrészt — már propaganda okokból is — valamilyen választ kellett adni arra a tényre, hogy a forradalmak kiterjesztették a tankötelezettséget, negyedrészt pedig a Nagyatádi-féle földreform nyomán kiszélesedő törpebirtokosi-kisbirtokosi réteg fokozottan érdekelt volt a tankötelezettség megszegésében, s — növekvő helyi tekintélyével — a büntetésbehajtás szabotálásában, ötödrészt pedig az általános és titkos választójog elleni érvekhez, a műveltségi cenzus védelméhez immár nélkülözhetetlenné vált, hogy az államhatalom markánsabban jelenítse meg, hogy az analfabetizmus deviáns viselkedés.

Ez a politikai kihívás elegendő volt ahhoz, hogy megszülessen az 1921:30. tc., amely kimondta, hogy a gyermekeket kilenc éven át nyilvános oktatásban kell részesíteni. Ezen rendelet elvette a teret a nem nyilvános magánelemik elől. A hatéves mindennapi iskola után azonban, ha annak követelményeit a tanuló nem teljesítette, a jogszabály elsőfokon a községnek, másodfokon a tanfelügyelőnek jogot adott arra, hogy meghosszabbítsa a mindennapi tankötelezettséget.

Schlachta Margit képviselő javaslatára, de feltehetőleg a pap kultuszminiszter, Ernszt Sándor „megrendelésére” került be a törvénybe, hogy a vasárnapi és ünnepnapi istentiszteleten a megjelenés kötelező, s az iskola helyi hatósága, illetve fenntartója jelöli ki azt a tanítót, aki a gyerekek templomi viselkedésére felügyel. (Magyarország története: 1976:101.)

 

 

Tanszabadság és vallásszabadság

 

A magyar tanszabadság, illetve az e szempontból vizsgált magyar egyház—állam-viszony szükségszerűen különbözött számos külföldi mintától, hiszen a magyar társadalom többfelekezetű volt, a többségi vallás kiemelt jogait a liberális államnak inkább kurtítani, mint támogatni állt érdekében. Ugyanakkor — sajátos ellentmondásként — a századforduló után egyidejűleg erôsödtek meg a társadalomban a szekularizációs törekvések és az állam illetve egyes kormánypártok klerikalizációs törekvései. A tanszabadság, a magániskolák alapításának kérdése tehát a századfordulóra a valláserkölcs-mentes iskola (legalábbis elvi) lehetôségét jelentette.

Míg az iskoláztatási kötelezettség behajtásakor a legalsóbb társadalmi csoportokkal kellett konfliktust vállalni, a tanszabadság, a magánoktatás jogának megadása vagy eltiltása a középrétegek szellemi irányításának eszköze volt. A magántanítást 1868-ban minden megkötés nélkül engedélyezték — s természetesen nyilvános intézetben történő vizsga segítségével ellenőrizték. A magániskolák működtetése a tanítói végzettségűek számára alanyi jogként jelent meg. E végzettség nélkül is nyithattak ilyen intézetet, ha a tankerületi iskolai tanács és a kormány erre őket alkalmasnak ismerte el. Ha tantervük és kellékeik az államiakkal azonosak voltak — melyek megállapítására a tankerületi iskolatanács volt hivatott —, nyilvánossági jogot kaptak (1868: 38. tc.). Ha saját tantervet szándékoztak követni, erre is joguk volt, de kötelező nyilvános vizsgáikon mind a tanfelügyelő, mind az iskolaszék képviseltette magát. A magánintézetek finanszírozását a kormány jogává tették. E joggal a dualizmus korában éltek is a kormányok, a későbbiekben azonban már nem. A kormány a közigazgatási bizottság útján léphetett fel a tanintézet bezáratása érdekében (A törvényhatósági: 1880:127).

A szülői háznál folyó tanulás legalizálása végett a professzionalitás és liberalizmus egyidejű érvényesítésével rendelet állapította meg, hogy a háznál való tanítás csak képzett tanító által történhet. E rendelkezéssel bővíteni kívánták a tanítók elhelyezkedési lehetőségeit is, ugyanakkor egyértelműen kimondták: „több szülő mint társulat magántanintézet felállítására jogosítványt nyerhet” (VKM: 1878:9456). Amikor a tanítók nyomására a községi, majd felekezeti iskolai tanítókat köztisztviselővé, illetve „kvázi-köztisztviselővé” nyilvánították, a magániskolai tanítók ebből a szabályozásból — szintén a liberális elvek érvényesülésének eredményeképpen — kimaradtak. (VKM: 1886:41874.)

Mivel a radikális mozgalomban maguk a magántanítók elég jelentős szerepet töltöttek be, 1918-ban elérték, hogy a forradalom után köztisztviselőkké nyilvánítsák őket. Ez a másik oldalról, az ellenforradalom szempontjából, a magániskolák fenntartóinak korlátozása oldaláról jött kapóra, így a magániskolai tanítók jövedelmét államigazgatási úton a többi tanítóval hozták egy szintre. E jövedelmek behajtását a közigazgatás garantálta. S az eddigi határozott időre szóló alkalmazás helyett életfogytig alkalmazták a magániskolai tanítókat is. 1924-től a Nemállami Tanszemélyzet Országos Nyugdíjintézete kényszerítette a magániskola tanítóját, hogy legyen tagja ezen intézménynek, s 1926-tól kezdve a tanügyigazgatás a magán népiskola megszüntetését is megakadályozhatta. 1933-tól a közalkalmazott tanítók nem indíthattak magántanfolyamokat. A magántanulók felkészítésére a tanfelügyelőtől kellett egy állástalan tanítót kérni (VKM: 1922:700; 1926: 7. tc.; VKM: 1933:3842). Ha az iskolaállítás és házitanítás szabadságát a tanügyigazgatás és politikai szövetségesei fokozatosan be is szűkíthették, egyelőre nem volt erejük ahhoz, hogy az iskolaválasztás szabadságát veszélyeztessék.

 

 

A felekezeti iskolafenntartók

 

A liberális korban — leszámítva néhány radikális etatista politikust és publicistát — az iskolaállítás szabadságát a felekezetekre nézve természetesnek tartották. A tanintézetek finanszírozására a hívők anyagi hozzájárulását az iskolák Eötvös javaslata szerint automatikusan, a végül megszavazott 1868-as törvény intenciói szerint viszont „a saját képviselőik által meghatározandó módon és arányban” vehették volna igénybe. Azaz a kompromisszum az egyházi hatóságok kezébe adta az iskolaadót, és nem az iskolák, mint konkrét intézmények pénztárába „csorgatta”. Teljesen ugyanezzel a vitával — amely szerint a fenntartó hatóságok vagy maguk az intézmények az iskolaadó gazdái — találkozunk például az angol oktatási rendszerben is.

E kompromisszum viszont más irányban generált súlyos konfliktusokat, hiszen a katolikus és görög katolikus egyházba is be kívánta vinni az attól teljesen idegen képviseleti elvet. A katolikus egyház számára ezekben az évtizedekben két alternatívát kínált fel a rendszer: létrehozzák az autonómiát, azaz a hívők és a lelkészek képviselőiből demokratikusan választanak szervet (országos szinten olyat, mint helyi szinten az iskolaszék). Ebben az esetben a hierarchia lemond az iskolák közvetlen irányításáról, viszont az állami beavatkozás is visszalép ugyanarra a szintre, mint a protestáns egyházak vonatkozásában. A másik alternatíva szerint az állam megőrzi a szorosabb irányítás jogát.

A tanítók, tanárok megválasztásának, fizetésének tekintetében a törvény a fenntartóknak, tehát a felekezeteknek eredetileg teljes szabadságot adott. A tanítói érdekcsoportok nyomására azonban ez a szabadság az 1890-es évekre a fizetési minimum megszabása irányában mozdult el, a századforduló után pedig a köztisztviselői létra kötelezővé vált a felekezeti tanítókra nézve is. Ez viszont olyan konfliktusokhoz vezetett, melyekben az egyház nem kívánt államsegéllyel élni, a tanítók viszont szorgalmazták, és a „nemzetiségeket képviselő” — egyházak autonómiájának visszaszorítását célul kitűző állammal szövetségben végül kimondták az államsegély kötelezőségét, ami viszont az állami beavatkozás lehetőségének kiszélesítését vonta maga után (Felkai: 1983:117).

A liberális korban az első pillanattól kezdve szabályozták a tanítás szakmai feltételeit. Ez a szabályozás egyaránt vonatkozott az iskolaépületekre, — kényszerű kompromisszumokat leszámítva — a nemi szeparációra, a tanító-tanuló hányadosra, a tanítói képzettségre és bizonyos „puhítással”, de az iskola eszközellátottságára is. Ez a szabályozás a felekezeti érdekek és szempontok ellen hatott, hiszen a felekezetek a „minél több helyen iskolát”-szempontot mindig is fontosabbnak tartották, mint a „minél jobb kondíciójú iskolákat”-szempontot.

Miközben mindenféle községi és állami funkció betöltését megtiltották a tanítónak, addig az istentiszteleti és temetkezési segédkezést lehetővé tették. Ez azután folyamatos feszültséget generált: a kántori és hasonló illetményeket ugyanis beszámították a tanító fizetésébe, ennek következtében a felekezeti tanító kevesebb államsegélyt kapott.

Az Eötvös-féle eredeti elképzelés szerint az állam kötelezettsége az iskola vagyonán és annak felhasználásán őrködni. Ezt végül a fenntartó felekezet kötelezettségévé tették, és csak a fenntartó ezen tevékenységének ellenőrzése vált az állam jogává. A felekezeti iskolavagyon tehát célvagyon: nem csoportosítható át szabadon más felekezeti célokra. Az állam az iskolákról statisztikai adatokat is csak a felekezeti főhatóság útján kérhetett be.

E két korlátozás jelzi, a felekezeti autonómia ebben az esetben elég erős volt ahhoz, hogy a professzionális kontroll egyik legjelentősebb elemével szembeállítsa a történelmi autonómia elvét. Mivel statisztikai adatok és vagyonkimutatás nélkül a tanfelügyelő nem végezhette el azt az alapvető feladatát, hogy a megye és a kormányzat urainak beszámolhasson a helyi oktatás állapotáról és a szükséges teendőkről, így pedig nem tudott sem helyi, sem országos forrásokhoz jutni, a tanfelügyelőt e rendelkezés a felekezeti főhatóságokkal való folyamatos „információs alkura” késztette.

A felekezeti iskolák státusának megváltoztatása — 1868-ban még úgy tűnt — fegyver lehet a megszabott normákat teljesíteni nem tudó felekezetekkel szemben. Az állam igen széles mérlegelő jogkört tartott fenn magának, kimondván: amennyiben a felekezetek nem teljesítik a törvényt, akkor másfél év után a kormány közös községi iskolát állíthat fel, és a község jogkört kap arra, hogy iskolai adót vessen ki az adott vallásfelekezet tagjaira is (1868: 38. tc.). Ugyanakkor a község lehetőséget kapott arra, hogy a községi jövedelemből fenntartott iskoláját a vallásfelekezet kezében hagyja, de ebben az esetben a segélyezést köteles volt arányosan elosztani az egyes felekezeti iskolák között (VKM: 1878:1578. sz. r.).

A kortársi és történészi elemzésekből kitűnik: ahol a helyi lelkész, a helyi közigazgatás és a helyi tanügyigazgatás — mindegyik a saját érdekeit követve — megfelelően együttműködött, ott a községesítés-egyházasítás processzusa nem volt más, mint a külső források bevonásának legegyszerűbb módja. Ennek tipizált története: a falu egyetlen iskolája a katolikus vagy református egyház kezében van. A helyi lakosság teherbírása — a községi vezetők és a pap megítélése szerint — már a végét járja, a tanfelügyelő évről évre a dologi ellátottság elégtelenségéről kénytelen beszámolni. A felekezeti főhatóságok nem is engedélyeznék, hogy az iskola államsegélyt kérjen, nehogy megnövekedjék állami függősége. A korábbi bevált módszert — a községi erőforrások igénybevételét a felekezeti iskola fejlesztésére — az állam megnehezítette. Először letiltotta, hogy a községi törzsvagyonból épületeket engedjenek át a felekezeteknek (VKM: 1891: 9714. sz. r.), azután a felekezeti iskolához községi pénzből épített tanterem, újonnan szervezett tanítói állás felekezeti jellegét szüntették meg (VKM: 1888:12845. sz. r.; 1896:42990. sz. r.), végül kimondatott, hogy a községi törzsvagyon egyáltalán nem használható felekezeti iskola fejlesztésére (VKM: 1901:13179. sz. r.). A kilencvenes évek vitái igen hasonlatosak a korabeli európai küzdelmekhez: Angliában a liberális kormány az egyedi iskolához, az 1896-os konzervatív kormány a fenntartóhoz rendeli az államsegélyt, Németországban a Centrum rekonfesszionáló kísérletei buknak meg 1892-ben egy olyan széles koalíció ellenállásán, amely a szociáldemokratáktól, a koalícióban részt vevő liberálisokon és a német értelmiségi elitszervezeteken át egészen a császárig terjed, s az 1893 óta hatalmon lévő francia radikális kormány kiteljesíti az 1880-as évektől folyó átfogó szekularizációs támadást.

Az állam és az egyház elválasztása kérdéskörében kevésbé lelkes helyi erők azonban ellenállnak a kormányzat lépéseinek. Ez még úgy is folyik, hogy „községesítik” az iskolát. A helyi elit olyan szűk körű, hogy az iskolaszék változatlan marad, az iskola belső élete sem változik semmit, a „községi” tanítónak továbbra is „engedélyezik”, hogy ellássa eddigi kántori stb. funkcióit, s a „helyi lakosság nagy szegénységére és mély vallásosságára tekintettel” tankönyvcserét sem hajtanak végre. Viszont a tanfelügyelő a „példamutatásra hivatott” községi iskola számára már kérhet államsegélyt. Az államsegélyből tatarozzák és felszerelik az iskolát. Majd — néhány év elteltével — „a lakosság egyöntetű kívánságára” visszacserélik a táblát: „visszafelekezetesítik” az iskolát. A VKM illetékes osztálya nem emel kifogást, hiszen így csökkenthető az államsegély mértéke, ami igen fontos, hiszen sürgető kívánságképpen néhány vadonatúj „községi” iskola nyújtotta be államsegélyigényét (Kelemen: 1985:110).

A községi iskola és a felekezeti iskola fenntartási logikája sok tekintetben különbözött. A községi iskola fenntartását községi — az állami egyenes adó maximum öt százalékát kitevő — pótadóból oldották meg. Jelentős forrásbővüléshez vezetett, hogy 1877-től (VKM: 1877:26065. sz. r.) az adót a helységhez tartozó birtokokra is kirótták. Az egyensúlyelv szempontjából igen jelentős, hogy amennyiben vita merült fel a község és az adófizetők között az iskolaadó megállapítása, vagy az ezzel kapcsolatos kedvezmények alkalmazhatósága körült, akkor — a tanfelügyelő hatalmának relatív megnövekedése ellenére — ez nem az oktatási szférán belül kerül elintézésre, hanem másodfokon a választott megyei szerv, végső fokon pedig a közigazgatási bíróság volt jogosult a döntésre. Ezáltal a közhiedelemmel ellentétben a bírói szférának is van szerepe — s ezt számos konkrét ügy bizonyítja — a magyar oktatásügy működtetésében, a terhek elosztásában (1896:36. tc.; KB: 1904:5220 sz. hat.; KB: 1896:116 sz. hat.; KB: 1901:2275 sz. hat.).

A községi iskolák fenntartására községenként külön iskolai alap szolgált, melyet birtokban vagy készpénzben állapítottak meg. A községi birtokrendezés egy százaléka automatikusan gyarapította ezt az alapot. Az alapvagyonhoz a későbbiekben is csak úgy tudott a központ hozzányúlni, hogy kötelezték a községet: az alap pénzét a Magyar Királyi Postatakarékpénztárban helyezze el. (VKM: 1926:87026. sz. r.) A községi iskolai alap a középiskolákat finanszírozó országos tanulmányi alaphoz hasonlóan a feladathoz kötött finanszírozás jellegzetes példája.

A községi iskolákban a szegény sorsú diákokat községi ingyentankönyvvel látták el. Ez azt jelentette, hogy az oktatás ingyenessége (legalábbis 1908-ig, amikor az elemi oktatás a törvény erejénél fogva ingyenessé vált) valójában csak azok számára garantáltatott, akik szegény mivoltukról hatósági bizonyítvánnyal rendelkeztek. A finanszírozás része az a társadalmi adományrendszer, amely — különösen a „boldog békeévekben” és a fellendülő korszakokban — az iskoláztatás elemi feltételét, a legszegényebbek ruha- és cipőszükségletét biztosította. Az ilyen típusú adományozás, adománygyűjtés azonban csak azokban a térségekben javíthatta az iskoláztatás arányát, ahol a középrétegek számaránya összemérhető volt legalább a legszegényebbekével: a legelmaradottabb térségekben, például a tanyavilágban ez nem segített, s így itt a tanfelügyelők általában kénytelenek voltak engedni az iskoláztatási kötelezettségből.

Minthogy a felekezeti népoktatás az egyházakon belül helyi ügynek számított, népoktatási szinten nincsen jelentôs forrás-átcsoportosítás. Azaz: hiába vagyonosabb az átlagnál az egyik térség katolikus társadalma, ez nem segíti érdemben más megyék katolikusainak iskolázását.

A község tényleges iskolaállítási kötelezettsége akkor lépett életbe, amikor a községben legalább harminc olyan más vallású gyerek élt, akik a fennálló felekezeti iskolába nem kívántak járni. Az államkincstárnak nem volt célja az, hogy a községi iskolák számát szaporítsa: az emigráns ellenzékiként állami finanszírozást sürgető Kossuth korábban, pénzügyminiszterként még hallani sem akart az állami szerepvállalás ilyen mértékű kiterjesztéséről. Amikor tehát a tanfelügyelet a vallási kisebbségek jogait a felekezeti iskolában is garantálni kívánja úgy, hogy a vallásórák számát egy meghatározott hányadra szorítja, nem pusztán a lelkiismereti szabadság követelményének tesz eleget, hanem az elemi pénzügyi racionalitásnak is: egyszerűbb elkerülni a sérelmet, mint a panaszt kiváltani.

Amennyire ugyanis nem, vagy alig volt szócsöve a szociális sérelmeknek, annyira működtek a felekezeti információhordozók. A legkisebb felekezeti sérelemből is lehetett — ha ebben a helybeliek közül egy közepesen tanult ember érdekelt volt — országos sajtóbotrányt, interpellációt, főpásztori átiratot csinálni. Az 1877:25801. sz. rendelet a felekezet nélküli külföldieket is kötelezte a hittanórák látogatására — világosan jelezve a magyar liberalizmus korlátait. Ugyanakkor az 1877:18221 sz. r. kifejezetten eltiltotta a hitoktatókat, hogy tandíjat szedjenek a gyerekektől, s kimondta: ezt csak az egyházközség fizetheti. A hitoktatók jogviszonyának és jövedelmének elválasztása az egyéb tanítókétól az állam és az egyház elválasztásának irányába tett eötvösi lépéssel indult, de az, hogy korszakokon át végig megőrződött, nem a folyamatosan gyengülő oktatáspolitikai, hanem a nagypolitikai liberalizmus hatásának ­köszönhető.

Az oktatáspolitikán kívüli okokból kirobbant kultúrharc az összefonódó állami és egyházi tanügyigazgatást kissé újra szétválasztotta. Ismét megjelentek olyan tanügyigazgatási tisztviselők, akik egyfelôl Eötvösön és Lamartine-en, másfelôl Bismarckon nevelkedve alakították ki elképzeléseiket arról, hogy hol a helye a katolikus egyháznak a magyar társadalomban (Galántai: 1960:107). Szintén a megerősödő nagypolitikai liberalizmus eredménye volt az európai színvonalú törvénnyel megalkotott közigazgatási bíróság, amely jogot kapott arra, hogy a községi vagy a közigazgatási bizottság törvénytelen (felekezeti elfogultságot tükröző) pénzelosztásait vagy tanítóválasztási szabálytalanságait megsemmisítse (1896:26. tc.).

A nemzetiségi sérelmek felemlítésének reménytelenségét mutatja, hogy egyszerűen nincs olyan szereplő az iskolaügy színpadán, aki a valóban liberális nemzetiségpolitikában lenne érdekelt: az iskolafenntartó „nemzetiségi” egyházak inkább konzerválják a nemzetiségi helyi társadalmak tradicionalista értékrendjét — ezzel az utódállamokra is kiható érvénnyel lebénítva a szlovák, román, szerb liberalizmus megerősödését. A tanügyigazgatás éppúgy nem kívánta feleslegesen fokozni saját munkáját a többnyelvűséggel, mint ahogyan a többnyelvű lakosság — több tanító — nagyobb költség borús logikájától a helyi adófizető elit, illetve a pénzügyminisztérium sem volt elragadtatva. A harmincmillió magyarról vizionáló közhangulatban a VKM, mint a magyarosításért felelős tárca remélt hatásköröket és pénzforrásokat gyűjteni, s e kemény motiváción a tárca élén néhány következetesen liberális politikus alkalmi feltűnése sem változtathatott. A magyar parlament magyarosító álmaihoz, és a nemzetiségek nyelvén tudó tanítók alkalmazásának betiltását (!) szorgalmazó tanítószövetségi megnyilatkozásokhoz képest Apponyi magyarosító szabályai még az „arany középutat” jelentették: az pedig kész „csoda” (vagy nem csoda, ha elfogadjuk, hogy az egyensúlyelv a felszíni nacionalizmusnál alapvetőbb motiváció a jogalkotásban), hogy végig érvényben maradt — ha nem is alkalmazták következetesen — az az 1868. évi paragrafus, amely a nemzetiségiek nyelvén értő tanító alkalmazása számára biztosított preferenciát (Hamar: 1976:99). A szabályozás ugyanakkor a felekezeti iskolát azzal tette érdekeltté, hogy némileg toleráns legyen a más felekezetűekkel szemben, hogy egyértelműen kimondta: a község először a saját iskolája követelményeinek tesz eleget, és csak ezután segélyezi a felekezeti iskolát. Magyarán: az az egyházközség, amely kikényszerítette, hogy miatta kelljen községi iskolát állítani, állami és községi segélye megvonásával egyaránt számolhatott (Regős: 1971:104).

A tanítói állás megüresedése esetén a község az iskolaszék előterjesztése alapján hozott döntést arról, hogy mennyi legyen az új tanító jövedelme. Ezt a pályázatot azután az iskolaszék anélkül írta ki, hogy erről a tanfelügyelővel tárgyalásokat kellett volna folytatnia. A pályázatokat döntés céljából az iskolaszék elnöke készítette elő, a választási elnök pedig — aki általában maga a tanfelügyelő volt, de nem állami hivatala folytán (azaz a miniszternek felelősen), hanem a megyei közigazgatási bizottság küldötteként (azaz a megyei elitnek felelősen) — javaslatot tett: válasszanak a két legjobb minősítésű pályázó közül. Neki magának szavazati joga nem volt. A választás elleni fellebbezést nem a tanfelügyelőnél, hanem az iskolaszék elnökénél lehetett benyújtani, azután a tanfelügyelő referálásában került a megyei közigazgatási bizottság elé. A tanító megválasztását egészen 1896-ig senkinek nem kellett jóváhagynia (1896:26. tc. 11., 14., 16. §). Ekkortól azonban, ha az államsegély a 120 koronát meghaladta, a tanító választása csak a VKM jóváhagyásával vált érvényessé. Ennek ellenére a díjlevelet a megyei közigazgatási bizottság hagyta jóvá, a bírói felülvizsgálat lehetőségét pedig a közigazgatási bíróság kapta meg.

1870-ben a középszintű népoktatás vonatkozásában Eötvös, illetve a liberális politikai gondolkodóval egyetértő tanítógyűlés is a népnevelési egyesületek fejlesztésében gondolkodott. Vagyis azt akarták, hogy azok lépjenek kapcsolatba az iskolaszékkel és a tanítóegyesülettel, s erősen preferálták a községi iskolát, azaz a felekezeti és bürokratikus kontrollal szemben még maga a tanítói elit is bízott a helyi társadalom önszerveződésében (MP: 1895:620). Egy-két évtized alatt azonban a tanítói szakma arculata teljesen megváltozott. 1890-ben már a járási és a vármegyei tanfelügyelet kialakítását, a kötelező megyei tanítótestületek létrehozását állították követeléseik középpontjába (MP: 1895:632). Nyilvánvaló: az eötvösi időszakban még a tanítók önszerveződése volt a szakmai felemelkedés lehetősége, a századfordulóra már a tanügyigazgatási apparátus munkájában való részvétel. Akkor a politikai aktivitás igazolása a kiépülő önkormányzatiság, a születő magyar liberális demokrácia „önzetlen” szorgalmazásával volt lehetséges, ekkorra már a nacionalista/etatista ideológia elszánt képviseletével. A tanítók az iskolafelügyelet jogát kizárólag az államra kívánták ruházni. A megyei tanfelügyelők alá járási tanfelügyelők állítását szorgalmazták.

A tanfelügyelet személyi rekrutációját szigorúan a szakmán belül képzelték el, és a tanfelügyelőtől szakvizsga letételét kívánták volna meg. Hasonlóképpen követelték a köztisztviselői státust a nem állami alkalmazottaknak is, és a fegyelmi eljárás függetlenségét (MP: 1895:72).

A tanfelügyelők első kongresszusukat 1893-ban rendezték, mégpedig az egyházi és állami tanfelügyelők közös részvételével. A fő hangsúlyt a kötelező iskoláztatás kismértékű érvényesülésére és a magyar nyelvtanítás hiányosságra helyezték. Ekkoriban még nem szerepelt a tanügyigazgatás legfontosabb céljai között a „pedagógiai tevékenység” hatósági irányítása. Viszont a tanfelügyelők több szélsőségesen nacionalista dokumentumot terjesztettek fel a VKM-be, melyek egyike például kimondta: „Czélszerű a nemzetiségi iskolákban oly tanítókat alkalmazni, a kik tanítványaik anyanyelvét nem ismerik.” Egy másik követelés szerint az első és a második osztályban tisztán a magyar nyelv legyen az oktatás nyelve (MP: 1893:122).

A századforduló politikai céljai közül tehát a tanügyigazgatás felvállalta a nemzetiségekkel kapcsolatos célokat: a liberalizmus utolsó nagy csatáját, az állam és egyház szétválasztását már nem. A tanfelügyelők tevékenysége éppen az egyházi és az állami oktatás összecsúsztatása irányában hatott. Szorgalmazták, hogy a hitoktatókat a VKM költségvetéséből fizessék, hogy a valláserkölcsöt az alsófokú iparostanonc képzésben kötelezővé tegyék, s hogy a felekezeti tanítók ellen folytatott felekezeti vizsgálatokra az állami tanfelügyelőt hívják meg (Áfra: 1929:147).

A tudományos értékorientációjú gimnáziumi igazgatók is helyet követeltek a népiskolai igazgatás ellenőrzésében. Szorgalmazták, hogy a tanfelügyelők „munkájuk megkönnyítésére” bízzák a középiskolák igazgatóira az iskolák látogatását, így talán módjukban lenne az igazgatóknak meggátolniuk, hogy akkora „selejtes kontingens” tóduljon a gimnáziumi első osztályba. Különösen a nemzetiségi vidékeken, ahol a gyerekek nem tudnak magyarul — érvel egy cikk, politikai szövetségeseket keresve (MP: 1895:83). Mindezt tovább bonyolítja a katolikusok esetében, hogy a középiskolai igazgatók szerzetesrendi vezetôk, a népiskolák pedig a püspökök alá tartoznak, a protestánsok esetében a népiskola az egyházközség, a középiskolák nagy része pedig az egyházkerület tulajdonában áll.

A VKM vezetői közül Csáky Albin volt az első, aki a tanfelügyelők túlterhelését elismerte, és az iskolalátogatás szorgalmazása mellett az irodai munka csökkentése irányában tett lépéseket. Ez azonban nem az iskolaigazgatás belső logikájából következett, hanem abból, hogy az egyházpolitikai konfliktus ekkorra érlelődött meg annyira, hogy a VKM-nek érdekében állt elválasztani az évtizedek óta összefonódott világi és egyházi iskolaigazgatást; a konfliktusokért cserében azonban kellett valamit adnia a tanfelügyelőknek. Vita bontakozott ki a segédtanfelügyelői intézményről és a járási tanfelügyeletről. Utóbbi, mint az igazgatási racionalizálás területi elmélyítésének eszköze, óriási karrierlehetőségeket ígért a népiskolai tanítók elitjének. Wlassics Gyula miniszterként végül felkérte a tanfelügyelőket, nyilatkozzanak arról, hogy egyetértenek-e a járási tanfelügyelet tervével. A járási felügyelettel szemben a segéd-tanfelügyelők és a tanfelügyelők — közös hivataluk tekintélyének megőrzése érdekében — egységfrontba tömörültek. Az adminisztratív munka csökkentésének feltétele, hogy a tanfelügyelők bízzanak meg a segéd-tanfelügyelőkben, ők pedig utazgassanak — érveltek a segéd-tanfelügyelők. Rendeletileg kell szabályozni jogköreiket. Ha lesz felelősségük, akkor az előléptetés is a végzett munkától és nem a leszolgált időtől fog majd függeni (MP: 1895:227).

A segéd-tanfelügyelők formanyomtatványok alkalmazását követelték, hiszen ez a tollnok vagy napidíjas számára is lehetővé teszi, hogy a tanfelügyelő elé csak aláírandó aktát terjesszen. Ez érdemi munkacsökkentést jelentett volna a segéd-tanfelügyelőknek, és az ügymenet gyorsítása révén tényleges hatáskört és hatalmat is. A tanfelügyelő számára közvetlen összeköttetést kér a tanügyigazgatás apparátusa a felekezeti iskolahatóságokkal — lehetőséget arra, hogy ne csak a minisztériumon keresztül instruálhassák a felekezeteket. Nem véletlen azonban, hogy ezt a lehetőséget egészen az 1935-ös fordulatig nem kapják meg. A kilencvenes években a VKM nyilván nem az egyházak, az egyházi érzékenység védelmében járt el, amikor ezt megakadályozta, hanem éppen fordítva, az államhatalom érdekeinek érvényesítésére. Akármilyen öntudatosak is a tanfelügyelők, a VKM úgy látja, hogy egy püspök tekintélyével szemben nem sokat érne egy dekoncentrált hatáskör, annak ellensúlyozására maga a VKM hivatott.

A járási iskolai tanfelügyeletet viszont természetesen nem támogatták a segéd-tanfelügyelők sem. Inkább a tanfelügyelőség személyzetét kívánták erősíteni, a különböző fokozatú iskolákra saját szakfelügyelőt (képző, elemi, polgári, óvoda) állítani. Ez a meglévő hivatalok hatékonyságát megnövelte volna, s elejét vette volna annak a folyamatnak, hogy az egyes iskolatípusok kikényszerítsenek maguknak egy-egy önálló iskolafelügyeleti intézményt, ezáltal fokozatosan csorbítsák a tanfelügyelő hatáskö­rét. A miniszter azonban a járási tanfelügyelet mellett döntött, de nem úgy, ahogyan a tanítók akarták, mert a középiskolai tanárok bevonását is lehetségesnek tartotta, s nem önálló állásként, hanem „bedolgozásként” (MP: 1895:232). Végül a járási felügyelet nem épült ki — viszont a tanítók bekerültek a tanügyigazgatásba: az 1900-as évek elején segédtanfelügyelői megbízatásokat szerezhettek. Az 1910-es években a „jól dolgozó” tanítók — iskolai beosztásuk megtartása mellett — iskolalátogatói megbízást kaphattak, ezzel azonban semmiféle intézkedési jogkör nem járt együtt. (A magyar II.)

A századfordulóra teljesen világossá vált, hogy az iskolafelügyelet és az igazgatás nem az oktatási szféra belügye, hanem ismét csak éppoly súlyos politikai kérdés, mint Eötvös idejében volt. A felekezetek sokallták az állami felügyeletet, féltették autonómiájukat. A nemzetiségi egyházak azt szorgalmazták, hogy a nemzetiségi iskolák felügyeletét az adott nemzetiség soraiból alkalmazott személy lássa el (MP: 1902:166). A tanárok szakmai autonómiájuk korlátozását látták az iskolafelügyeletben és -igazgatásban (MP: 1902:169). Nacionalista oldalról viszont általánosan gyengének találták az iskolafelügyeletet.

A VKM a századfordulóra új felügyeleti koncepciót fogalmazott meg. Halász Ferenc — a központi bürokrácia képviselője 1897-ben — a felügyeletet az adminisztrációtól el kívánta választani. A iskolák belső ügyeire intenzíven ki akarta terjeszteni, szakszerűbbé kívánta tenni a felügyeletet. Ebből viszont az következett, hogy a felügyelőnek először tanfelügyelői szakvizsgálaton kell átesnie. A tanfelügyelői professzionalizáció a bürokrácia általános követelése volt ekkoriban, s például Franciaországban, Belgiumban már sikerre is vezetett (Halász: 1897). A tanfelügyelői állást a tanítók elől sem kívánta elzárni (MP: 1902:170). Ezen a ponton tehát találkozott a minisztérium igazgatási szaktisztviselőinek és a tanítóknak az érdeke. Intenzívebb kapcsolatot szorgalmazott az ekként megváltozott tanfelügyelőségek és a központ között — oly módon, hogy a VKM-ben öt főtanfelügyelő működjék, és a 65 tankerület ezek között osztassék fel (MP: 1902:174). A tanfelügyelôi professzionalizáció egyben azt is jelenti: csökken annak a valószínűsége, hogy valaki pusztán felekezeti kapcsolatai révén jusson pozícióhoz.

A tankerületi főigazgatók is előterjesztették koncepcióikat. A főigazgatók nemcsak a középfokú oktatás egykor egységes igazgatásának visszaállítását, de még a nép és a középfokú oktatás közös felügyeletét is helyeselték volna. (Már a II. országos és egyetemes tanügyi kongresszus javasolta, hogy a tanfelügyelők és a főigazgatók kerüljenek egymással közelebbi kapcsolatba — MP: 1895:542).

A főigazgatók szakvizsga helyett a tanfelügyelői állás „presztízsének” emelését javasolták, kiemelését a megyei határok közül, azaz végső soron a tankerületi főigazgatók alá történő besorolódást. A járási felügyelői intézményt a főigazgatók nem helyeselték, mivel felismerték, hogy a tanfelügyelőségeket csak úgy lehet megnyerni ennek az elképzelésnek, ha nem veszik el az iskolák feletti közvetlen ellenőrző jogosítványaikat. A főigazgatók semmiképpen nem helyeselték azt az ötletet, hogy járási felügyelőknek az azon a területen dolgozó kiváló igazgatókat alkalmazzák anélkül, hogy feladataik alól felmentenék őket. Ez a rendszer ugyanis — amely Ausztriában dívott — két hátránnyal járt: 1. csökkent az adott személy tanítói munkájának színvonala; 2. mivel megbízása ideiglenes volt, előfordulhatott, hogy a következő években a felügyelt személy lesz a felügyelője.

Azonban a főigazgatók ez alkalommal nem lehettek a rendszer meghatározó emberei. A minisztérium a tudományos legitimációval rendelkező, rokonaik és egykori tanítványaik révén a társadalom valamennyi csoportjában kapcsolatokkal rendelkező, az etatizmustól fanyalgó, a szélsőséges nacionalizmust fenntartással fogadó középiskolai tanársággal nem kívánta összekapcsolni a népoktatás igazgatásának rendezését (MP: 1902:177—179). A tanítókkal megkötött paktum látványos jeleként maga Wlassics Gyula miniszter kezdte meg az iskolák látogatását, bejelentés nélkül, váratlanul (MP: 1902:580).

1901-ben kimondatott, hogy minden tanító, így minden felekezeti tanító is közhivatalnok. Ez a kijelentés nem a VKM-ben, hanem az Igazságügyi Minisztériumban (IM) hangzott el. A tanítói szervezetek válasza azonban egyértelműen pozitív volt, így a VKM is elkezdhette az ezzel kapcsolatos törvények előkészítését (MP: 1901:55). 1901-ben az állami elemi iskolák gondnokságától elvették az igazgatói teendőket, és azt a tanítónak adták (MP: 1901:444). A gondnokság tevékenységét az anyagi ügyekre, és az iskoláztatás garantálására szorították vissza (MP: 1901:444). A tanítóegyesületi javaslatok többsége ugyan az iskolaszékek fenntartása mellett érvelt, az iskola belső életébe mégsem kívánt beleszólást engedni (MP: 1901:505). És valóban: a jogszabályok révén a községi iskolaszékek önállósága fokozatosan csökkent. Mégsem sikerült — ismét azt kell mondanunk, hogy az egyensúlyi rendszer következtében — a választott községi iskolaszék befolyását oly mértékig csökkenteni, mint a kinevezett és ekképpen saját legitimitással nem rendelkező állami iskolai gondnokságét.

Mivel az 1907-es törvény a nem állami tanítót köztisztviselővé nyilvánította, és mindazt a védelmet megadta neki, ami a köztisztviselőt megilleti, az államsegély igénybevételét pedig kötelezővé tette, azt mondhatjuk, hogy gyakorlatilag 1907-re Magyarországon véget ért az a korszak, amely a különböző fenntartók versenyén alapult.

Az ezt követő időszakban a tanfelügyelő hatalma folyamatosan növekedett. A növekvő tanfelügyelői hatalom azonban oda vezetett, hogy azok az erők, amelyek eddig a népoktatásügyben a szervezeti egyensúlyt kívánták fenntartani, most a tanfelügyelő saját helyzetét tették olyanná, hogy maga is megjelenítse ezt az egyensúlyt. Hiába csökkent le relatíve a fenntartói, a helyi, a szülői kontroll lehetősége, a tanfelügyelő integrálódott a megyei társadalomba, és egy igen jelentős gépezet élén állva, a helyi lehetőségek áttekintését monopolizálva, a VKM-től szinte függetlenedhetett.

 

 

A felekezetek szerepe a községi-állami

népiskola helyi irányításában

 

A népoktatásban az iskolavezetés munkája és jogköre mindig megoszlott egyfelől az igazgatótanító, másfelől az iskolaszék, a gondnokság, a laikus kontroll legfontosabb vezetői között. A modern értelemben vett igazgatói funkció megosztottságából következik, hogy a laikus kontroll egésze — vagy a laikus testület egy-egy funkcionáriusa — milyen küzdelmeket folytatott a tanítóval az iskola vezetéséért.

Az 1868-as népiskolai törvényt igazgatási szempontból hamarosan az 1876-os törvény váltotta fel. A törvény a népoktatásügy közigazgatását a VKM, a törvényhatósági közigazgatási bizottságok, a tanfelügyelők, a községi hatóságok és az iskolaszékek között osztotta fel. Iskolaigazgatói vagy igazgatótanítói funkciót tehát nem nevezett meg. A felekezetek legfontosabb lehetôsége a helyi irányításban a községi iskolaszéki, állami gondoksági pozíciók megszerzése volt.

A helyi szintű iskolaigazgatás — az a tevékenységcsoport, amely a tanító és a tanfelügyelet között helyezkedett el — a helyi községi iskolaszék kezébe került. A törvény szabályozta, hogy az iskolaszéknek legalább öt választott tagból kell állnia. Az iskolaszékeket három évre a községi, városi képviselőtestület választotta, így a politikai választási ciklusokat átívelő iskolaszékek jöttek létre. Iskolaszéki taggá nem volt választható a tanító és rokona, illetve azok a tisztviselők, akiknek munkaköréhez tartozott az iskolai számadások felülvizsgálata. E két funkcionális összeférhetetlenségen túlmenően politikai összeférhetetlenséget nem írt elő a törvény, hiszen nem volt kizáró ok a büntetett előélet, sőt elvileg a magyarul írni-olvasni tudás hiánya sem (Az elemi, NL:1887).

Tekintettel arra, hogy az iskolaszéki tagság nem feltétlenül jelentett hatalmat, hanem időnként terhes kötelezettséget, konfliktusok vállalását az iskoláztatási kötelezettséget elmulasztó szegény sorsú szülőkkel, illetve a gyerekcselédeket foglalkoztató (s így iskoláztatásukban ellenérdekelt) gazdákkal szemben, számos esetben előfordult, hogy a képviselőtestület nem tudta vagy nem akarta megválasztani az iskolaszék tagjait, s a megyei közigazgatási bizottság sem talált erre vállalkozókat. Ilyenkor a tanfelügyelő gondnokot nevezett ki az iskola élére. Úgy tűnik, a gondnoki funkció gyakorlatilag nélkülözhetetlen volt az iskola helyi irányításában, hiszen a gazdasági ügyeket — községi tulajdonú intézményről lévén szó — a tanfelügyelői hivatalokból sem elvileg, sem gyakorlatilag nem lehetett irányítani. A tanítóság követelésére — és persze a számviteli áttekinthetőségben érdekelt pénzügyi apparátus nyomására — lehetővé vált, hogy gondnokká a tanítót válassza meg az iskolaszék (Az elemi, NL:1888).

Az iskolaszék másik megkülönböztetett tisztviselője az elnök. Az elnöki funkciót igen gyakran papi személy töltötte be, hiszen hivatalból minden lelkész tagja volt az iskolaszéknek. Ez azonban sajátos módon inkább csökkentette ennek a funkciónak a súlyát, hiszen a pappal szemben sem a választók, sem a községi politikai erők, sem a tanfelügyelőség nem tudott érdemi kontrollt gyakorolni — senki nem volt érdekelt tehát abban, hogy az iskolaszék elnökének hatalmát mintegy igazgatói hatalommá tegye. Az elnök nem gyakorolhatott — esetről esetre szóló iskolaszéki felhatalmazás nélkül — fegyelmi vagy végrehajtó hatalmat, szavazni csak utoljára szavazhatott, s az iskolaszék nevében küldött hivatalos levelei csak az iskolaszéki jegyző — mint látni fogjuk, gyakran a tanító — aláírásával mehettek el. Az üléseket nem tarthatta a paplakban vagy a templomban, csak a hivatalos helyiségben. Az iskolaszék — és nem az elnök — döntött arról, hogy melyik tag fogja az anyagi ügyek felülvizsgálatát végezni. Egyetlen érdemi hatalma az iskolaszéki jegyzőkönyvek hitelesítésével megbízott tagok kiválasztásában állt.

Az elnök hatalmának növelésében sajátos módon az egyházak sem voltak érdekeltek. A felekezeti népiskolázás fenntartásával járó pluszmunkát és anyagi áldozatokat a papokkal az egyházak vezetői csak abban az esetben tudták elfogadtatni, ha a helyi lelkész érzékelhette befolyása különbségét a felekezeti, illetve a községi iskolákban (MP: 1893:193).

Az egytanítós iskoláknál a tanító, több tanítós iskoláknál az igazgatótanító, több iskolás településeken, városokban valamennyi igazgatótanító hivatalból tagja volt az iskolaszéknek. Mivel — mindenki a saját iskolájára vonatkozóan — hivatalból előadója volt az ügyeknek, befolyása lényegesen nagyobb volt, mint a 15 tanítónál többet foglalkoztató helységekben a tanítók által választott képviselőknek. Ellentétben a gondnoki állással, ahol a iskolaszék szabadon döntött arról, hogy a tanítót bízza meg, illetve a több iskolás települések melyik tanítóját kéri fel, előadóként a konkrét tanító mindig egy konkrét iskolához rendelődött hozzá és lett ügyeiért felelős (Az elemi). A tanítónak, mint a helyi felekezeti társadalomba illeszkedô személynek a befolyásolása épp ezért rendkívül fontossá vált. Lehetővé vált, hogy a tanító/igazgató-tanító egy személyben töltse be a gondnokin és előadóin túl a jegyzői tisztet is — utóbbi döntéselőkészítő, sőt végrehajtó pozíció is volt. (Ha ezekre megválasztották, köteles is volt elvállalni azt, s ez annak a jele, hogy a jogszabályalkotó kultuszkormányzat a tisztség professzionalizálása irányában gondolkozott.) Ebben az értelemben — megerősítve azzal, hogy a nem választott, hanem kooptált személyek között lehettek rokonai, valamint azzal, hogy a választott személyeket (így elvileg az elnököt is) három évente újraválasztották, a tanító viszont élete végéig tartó kinevezéssel rendelkezett, s a közigazgatási hivatali tagok is gyakran azonosak maradtak — a tanító gyakorlatilag egy gyenge igazgatónak megfelelő, nem csekély hatalommal rendelkezett az iskolaszékben (VKM: 1876:20311).

Gyakorlatilag persze mindez azt jelentette, hogy az iskolaszéknek is, a gondokságnak is két típusa alakult ki: a kisebb településeken az iskolaszékben — a papot nem számítva — néha egyedül a tanító volt iskolázott ember, s a többieknek gyakran még négy polgárija sem volt, a nagyobb településeken viszont a helyi polgári és középiskola tanáraiból, érettségizett helyi tisztviselőkből, polgárokból állt össze az iskolaszék.

A tanítók a gyakorlatban kialakult mindkét iskolaszéktípus tevékenységét sérelmezték. Az egyiket azért, mert alacsonyabb végzettségű, gyermekeik iskoláztatása révén közvetlenül érintett parasztembereknek voltak „kiszolgáltatva” — e kiszolgáltatottság persze véges, hiszen az iskolaszék nem gyakorolt munkáltatói jogokat —, a másikat viszont éppen azért, mert a polgáriban és a középiskolában tanító tanárok eltérő pedagógiai képzettségüknél, normáiknál fogva nem értékelték a tanító nevelési, metodikai sikereit, de még a nem pedagógus végzettségű érettségizettek is éreztették a tanítóval (rosszabb esetben a tanulókkal is), hogy egy-egy történelmi vagy természettudományi kérdést, jelenséget — hátuk mögött nyolc kemény középiskolai esztendővel — bizony jobban tudnak, mint a tudományos értelemben mindig is szerényebb anyagot megkövetelő polgárit és tanítóképzőt végzett, továbbképzésre, önművelésre sem nagyon képes tanító (MP: 1893:36). Azt mondhatjuk, hogy az iskolaszéken belül növekvő hatalma ellenére a tanítóság, az igazgatótanítói réteg a laikus kontroll teljes kikapcsolását szorgalmazta — az iskola fölötti uralmat a tanítóság nem ezen a tárgyalásos-meggyőzéses úton kívánta gyakorolni.

Miközben a tanítói érdekszervezetek szinte kizárólag az iskolaszék hatalmának csökkentését, az igazgatótanító hatalmának növelését szorgalmazták, a magyar liberális oktatáspolitika egyik kiemelkedő képviselője, Ember János tanfelügyelő, aki még a közművelődési egyesületek magyarosító törekvéseivel is szembe mert szállni, kimondta: „Egy köztudomású tényt kell konstatálnom, azt, hogy az iskolaszékek (gondnokságok) az iskola beléletének figyelemmel kísérésére, vezetésére irányuló jogaikkal általában nem élnek vissza; a tanító szakműveltségét respektálják, a hol pedig nem respektálják, a nagyobb hiba a tanítóban keresendő. A mely tanító szakdolgokban nem ura a helyzetnek az iskolaszékben, annak nincsen rendben a szénája. Az intézmény a tanítói állás biztonságának is figyelmet érdemlő tényezője. Tapasztalatokon nyugvó meggyőződésem, hogy az iskolaszék rugany, enyhíti úgy az alulról, mint a felülről jövő ütéseket. Szabályozandók az iskola beléletére vonatkozó jogai, egy kis megszorítás (inkább a szavakban, mint a lényegben) helyén lesz, hanem egyéb jogai épségben tartandók, sőt a gondnokság a tanító kijelölés jogával is fel volna ruházandó.” (MP: 1898:275) Az igazgatótanítók éppen ettől a fejlődési iránytól féltek, hiszen az iskola beléletének pedagógiai tudást igénylő markánsabb elválasztása a külső döntésektől, s a külső kérdésekben — munkáltatói jogosítványok — az iskolaszék hatalmának fokozása tekintélyesebb emberek részvételéhez, és az igazgatótanító kizárólagos befolyását biztosító „szakmai” érvek gyengüléséhez vezettek volna.

Az igazgató-tanítóságnak a laikusok elleni természetes szövetségese a tanfelügyelő volt. Csakhogy az iskolaszéki határozatokat hiába kellett megküldeni a tanfelügyelőnek, s annak ellenvéleménye esetén az ügyet hiába kellett újratárgyalni, a tanfelügyelő maga nem semmisíthette meg a határozatot, arra csak a megyei közigazgatási bizottság volt jogosult, s döntése még mindig megfellebbezhető volt a kultuszminiszternél.

A választott szerv igazgatási döntését tehát csak választott szerv, és nem bürokrata (hivatásos, „leválthatatlan” tanfelügyelő vagy igazgató) semmisíthette meg, s végső fokon a parlamentárisan felelős kultuszminiszter szignálta a döntést.

A századfordulón megerősödő államigazgatási hatalom ellenében a bírói ág a laikusok segítségére sietett az igazgatókkal, tanítókkal szemben: ez tette lehetővé 1899-ben, hogy az elöljárósági tagokat a községi iskolaszékbe beválasszák, azaz tekintélyes emberek kerüljenek be oda (KB: 1889:381:156. hat.). A tanítói érdekszervezetek és a tanügyigazgatás szövetsége azonban a helyi laikus kontroll visszaszorításához, az igazgatótanító hatalmának növekedéséhez vezetett. 1901-ben az állami elemi iskolák gondnokságától egy miniszteri rendelettel elvették az igazgatói teendőket, és azt a tanítónak adták (MP: 1901:444). A gondnokság tevékenységét az anyagi ügyekre és az iskoláztatás garantálására szorították vissza. A tanítóegyesületi javaslatok többsége ugyan az iskolaszékek fenntartása mellett érvelt, de az iskola belső életébe nem kívánt beleszólást engedni (MP: 1901:505). És valóban, a jogszabályok révén a községi iskolaszékek önállósága fokozatosan csökkent. Mégsem sikerült a választott községi iskolaszék befolyását oly mértékig csökkenteni, mint a kinevezett, és ekképpen saját legitimitással nem rendelkező állami iskolai gondnokságét. A gondnokság meredeken csökkenő befolyása a húszas, harmincas években végig folytatódott, és szerepét egyre növekvő mértékben vette át az igazgatótanító. Ez megjelent javadalmazásában is.

Az iskolák méretéből adódó igazgatói munkatöbbletet 1907 óta díjazták, a háromnál több tanítóval rendelkező iskoláknál 200, a hét tanítósnál nagyobbaknál 300, a tíz tanítósnál nagyobb iskoláknál 400 koronával. Ettől az alsó sávba tartozók anyagilag nem feltétlenül emelkedtek ki kollégáik közül, mert a valamilyen más oknál fogva kiemelendő tanítóknak szintén 200 koronás pótlék járt. De még a felső sávba való tartozás sem jelentékenyen emelkedett ki: egy harminc esztendeje tanító állami iskolai tanító például 2600 koronát keresett, ugyannyit, mint egy húsz éve tanító iskolaigazgató: ebben az értelemben tehát az igazgatói megbízás tíz esztendőt „ért”. A tanügyigazgatási változások után, 1935-ben, a igazgató hatalmának további növelését a népiskolai körzeti iskolafelügyelők tömeges rendszeresítése tette lehetővé. Ezek a körzeti iskolafelügyelők — megyénként körülbelül tucatnyian — gyakran közvetlenül is érintkeztek a tankerületi főigazgató népoktatási helyettesével, s megbízatásukat is onnan, s nem a megyei erők által még mindig befolyásolható tanfelügyelőségektől nyerték.

Az állami iskolákban az igazgatói megbízásokat 1938-tól kezdve a főigazgató intézte — noha a tanfelügyelőségeknek sikerült elérniük, hogy csak az általuk javasoltak közül kerüljön ki az igazgató. A népiskolai igazgatói szakma elkülönülésének bizonyítéka, hogy korábban a címzetes igazgatói pozíció megszerzésére is volt lehetőség, ám ezután csak azt hívták igazgatónak, aki ténylegesen igazgatási munkát végzett. A tanítás alóli felmentés csak annál vált lehetségessé, aki 12 egymástól távol fekvő tanyai iskolát, vagy öt épületben szétszórt húsz osztályt, vagy ennél kevesebb épületben elhelyezett 24 osztályt igazgatott (NL: 1938:882).

Az újabb — 1945-ös — rendszerváltás nyomán a tanítói szakma nagy erejű benyomulása a VKM-be véget vetett a gondnokságok létezésének: az 1946:2290-es miniszterelnöki rendelet ezeket megszüntette, és hatáskörüket lényegében az iskolaigazgatóra ruházta. Az iskolaszékek hatásköréből pedig valamennyi oktatással kapcsolatos ügyet kivette. 1948-ban az iskolaszékek még az iskolák államosítása előtt megszűntek.

A községi, majd állami iskolák számának és arányának növekedése ellenére nem alakult ki az a módszer melynek révén a felekezetek ezekben az iskolákban számukra megnyugtató mértékben érvényesíthették volna befolyásukat. Ennek fô oka abba keresendô, hogy az állam-egyház ismételt összefonódása idôszakában — azaz pl. a két világháború között — magának az iskolaszéknek, illetve a gondokságnak a hatásköre szorult vissza, így az iskolaszék-elnöki, gondnokság-elnöki pozíció mind kevesebbet jelentett a lelkész számára.

 

 

A felekezeti tulajdonú iskolák helyi irányítása

 

A katolikus iskolaszéknek automatikusan a lelkész volt az elnöke: ő sokkal inkább volt „igazgató” — mindenféle professzionális ismeret nélkül —, mint községi iskolaszéki kollégája. A tagok megválasztására egyértelműen a plébános javaslatára került sor. Noha ez az intézmény a katolikus egyház még így is legdemokratikusabb (tudniillik egyáltalán választott) intézménye volt, itt már — ellentétben a községi iskolaszéknél tapasztaltakkal — erős a mérlegelési lehetőség; a „helytelenül viselkedő” katolikusok kizárására széles körű lehetőség mutatkozott. Nem rendelkeztek választójoggal az egyházi fenyíték alatt állók, az egyháztól tiltott társulatok tagjai, de még azok sem — és itt hihetetlenül megnőtt a hierarchia szabad mérlegelésének lehetősége —, akik vallási tekintetben „komoly kifogás alá” estek. A katolikus iskolaszék fel nem állíthatósága esetén a plébános javaslatára az egyházi főhatóság nevezte ki a tagokat, de ha végül se tagokat, se gondnokot nem sikerült találni, maga a plébános lehetett a gondnok, így a gondnoki funkció sem jelentett professzionális ellensúlyt az igazgatásban. A tanítók szintén a plébános vezetésével választhattak képviselőt, s az egyházi főhatóság nevezhetett ki oda egy — számára megfelelő — községi tanácsi tagot, vagy az iskolafenntartáshoz hozzájáruló birtokost.

A katolikus iskolaszék hatásköre a saját egyházi főhatóságához képest viszonylag szűk volt, még azokban az iskolákban is, amelyeket kizárólag a helyi katolikusok iskolaadóiból tartottak fenn. A plébános tehát „igazgatóbb” volt a tanítókkal és a laikusokkal szemben, mint a világi iskolaszék elnöke, de kevesebb önállósággal rendelkezett az egyházi tanfelügyelővel szemben, mint amaz a királyi tanfelügyelővel szemben.

A református és evangélikus iskoláknál tanító alkalmazásánál az iskolaszéket csak meghallgatták, a tanító alkalmazásánál a választást a presbitérium maga végezte. A presbitérium — amely az iskolaszék választója is volt — maga felügyelt az iskolára, ennek következtében az iskolaszék jelentősége itt eltörpült. Az igazán fontos kérdés az, hogy a pap nem volt „főnöke” a tanítónak. Az egyházmegyei felügyelők a közgyűlés tanügyi bizottságának tettek jelentést, amelynek tagjai egyharmad részben a tanítók voltak.

A felekezeti iskolák iskolaszékeinek befolyása a harmincas években megerősödő tanügyigazgatási kontrollal szemben lecsökkent, s befolyásuk hanyatlása 1945 után folytatódott. Jellemző módon a katolikus püspöki kar az 1947/48-as tanévben az anyagi biztonság — magyarán az államosítás — felé menekülő katolikus tanítóságot az iskolaszékek megszüntetésével kívánta megnyerni; nem a katolikus társadalomhoz fordult, hogy annak befolyását növelve a katolikus népiskolákban erősebb szövetségest szerezzen az államosítás ellen.

 

 

A felekezeti iskolák aránya

 

A községi, felekezeti, állami iskolák aránya az egyes korszakokban eltérően alakult. Az 1860-as évek végén létező mintegy 13 000 iskola elsöprő többsége felekezeti volt. A kilencvenes évek elejéig a felekezeti iskolák dominanciáját a községi iskolák létesítése puhította, ezután viszont az állami iskolák alapítása: 1914/15-re az állami iskolák száma már 3349 volt, a községi iskoláké 1159 — azaz a 15 038 iskola közel harminc százaléka már községi/állami tulajdonú. Ugyanakkor a tanulóknak csak tíz százaléka járt ezekbe az iskolákba. Trianonnal az iskolák száma 6438-ra csökkent, ebből 1054 volt állami és 696 községi tulajdonú, azaz Trianon lényegesen jobban érintette az állami iskolákat. Az igazi változás a korábbi időszakhoz képest, hogy ekkoriban már a tanulók több mint 36%-a ezekbe az iskolákba jár. A két világháború között megjelenik az „érdekeltségi iskola” típusa — összesen 19 ilyen jön létre. 1937/38-ra a 6899 iskolából 1287 volt állami, és 826 községi fenntartású, az utolsó békeévben tehát a nem felekezeti iskolák aránya ismét átlépte a harminc százalékot, az azokban tanulóké pedig a 38%-ot.

 

 

A megyei és a bírói kontroll szerepe az állam—egyház-viszonyban

 

Mindezek a változások nem érintették azt a tényt, hogy a tanfelügyelő vagy munkatársa a megyei erők óriási súlyával létrehozott megyei közigazgatási bizottság előadójaként referálta a döntéseket. E közigazgatási bizottság tagjai elvileg — és a legsúlyosabb esetekben gyakorlatilag is — szintén tettek indítványokat. A szorosan vett oktatási kérdésekben ugyan a tanügyigazgatás döntéselőkészítő tevékenységét a döntések végkimenetelére valóban meghatározónak tarthatjuk — a neveléstörténet-írás egy része az iskola belső életére koncentrálva talán ezért részesítette kisebb figyelemben a kollektív döntés ezen fórumát (Köte: 1975) —, de a legjelentősebb oktatáspolitikai kérdésekben, azaz a források nagyságának meghatározásakor, ezek elosztásakor, az iskola irányultságának meghatározásakor e szerv tevékenységét meghatározónak tarthatjuk.

Ráadásul a döntést két igen fontos kérdésben, a községi segély felekezetek közötti elosztása, és a városi iskolaszék választóképességének kérdésében nem a közigazgatási bizottság, hanem maga a törvényhatósági bizottság hozott döntést, amelyben a tanfelügyelő szerepe lényegesen kisebb volt. A közigazgatási bizottság bírálta el a községi tanítók alkalmazását és fizetésének nagyságát, a szülők és tanítók vitájában másodfokon határozott, az iskolaszék és tanító vitájában pedig első fokon. Fegyelmi vizsgálatot rendelhetett el a községi elöljáróságok vagy tanítók ellen. A vizsgálatoknál a tanfelügyelő mindig jelen volt, az iskolaszéket mindig meghallgatták. A tanfelügyelő minden fontos kérdésben — nem beszélünk most az iskolák tartalmi felügyeletéről — csak a bizottság tudtával és határozata alapján intézkedhetett. Nemcsak a megyei közigazgatás közegeit nem tudta nélkülük nyomás alá venni, de bizonyos kérdésekben még saját miniszterével sem érintkezhetett: például először a közigazgatási bizottságot kellett arról meggyőznie, hogy bizonyos felekezeti iskolák nem felelnek meg a törvényes előírásoknak, és csak ezután kerülhetett sor arra, hogy a VKM is megfontolja, meginti-e a szóban forgó felekezetet.

A közigazgatási bizottság olyan stratégiai kérdésekben döntött, mint hogy hol és mi módon kell újabb iskolákat állítani, az óvodáztatást társadalmi úton megszervezni, és a nagyobb községek közül a megye melyeket szorítsa polgári iskola állítására. Döntést hozott arról, hogy a felső népiskolák mezőgazdasági vagy ipari irányultságúak legyenek-e, s arról is, hogy a megye területén hol kell önálló ipari és kereskedelmi iskolákat létrehozni.

Ha igaz is az a tény, amit közigazgatás-történeti szakirodalmunk állít, hogy Tisza Kál­mán idejében a közigazgatás egészében centralizáció figyelhető meg, az 1890-es évek liberalizmusa ismét megfelelő ellensúlyokat épít be a rendszerbe. Egyrészt az 1893:26. tc. 9. paragrafusával újabb diszkrecionális jogkört ad a bizottság kezébe: azt, hogy amennyiben a felekezeti tanítói fizetéseket az egyházközségen behajtani nem tudja, akkor a háromszori figyelmeztetés halasztó hatálya nélkül — amelyet még az 1876-os törvény írt elő — felekezeti helyett azonnal községi vagy állami iskola szervezését rendelje el.

Ennél is lényegesebb, hogy ebben az időszakban megszületik a közigazgatási bíróság, amely felülvizsgálhatja nemcsak a közigazgatási bizottság, de a megyei törvényhatóság döntéseit is, melyek egyrészt a helyi adók és segélyek elosztására vonatkoznak, másrészt a tanítók jövedelmével, annak kiszolgáltatásával, az iskolaszéki tagok választásával kapcsolatosak (1896: 26. tc.). Figyelemre méltó, hogy az állami hatalom megnövekedése a felekezetekkel és a helyi erőkkel szemben nem egyszerűen a közigazgatás hatalmának növekedése, ahogy az eddigi történetírás — legalábbis az oktatástörténet-írás — hangsúlyozta, hanem ennek az új típusú — és kifejezetten liberális — ellensúlynak a megnövekedésével járt együtt.

Azt a közvetlen pénzügyi kapcsolatot — kétoldalú követelési rendszert —, amely 1907 óta a nem állami tanítók és a VKM között létrejött, szintén a közigazgatási bíróságnak rendelték alá. Még 1919 után is bővült a bírósági panaszjog köre az érdekeltségi iskolákkal kapcsolatos közmunkákra vonatkozó megyei döntések ellensúlyozására. A polgári és felsőkereskedelmi iskolák kiszakadása a tanfelügyelet alól sem vonta el a közigazgatási bírósági panaszjogot, mely az állami közigazgatás törekvéseinek, a megyei „túlhatalomnak” egyaránt ellensúlya maradt egészen odáig, amíg a harmincas évek végének politikai légköre — és persze saját szakmai gyakorlatának elégtelensége — nem kezdi ki magát a bíróságot. Az 1906-os évben 489 vallási és közoktatási ügy érkezett a közigazgatási bírósághoz, 1914-ben 513 — nyilván ezek alapos elemzése hozzásegítene annak eldöntéséhez, hogy általában kiknek a javára ítélkezett a bíróság.

 

 

Egyensúlybomlás az állam—egyház-viszonyban

 

A rendszer egyensúlyrendszere az 1930-as évek közepére rendkívül súlyos belső válságba került. Ennek az egyensúlybomlásnak részeként és nem pusztán a szekularizáció elôrehaladásaként értelmezhetô az egyházakkal kapcsolatos egyensúlyok megbomlása. Először is meggyengült az a megyerendszer és az a községi önkormányzat, amely a népiskolai egyensúly fő elemét adta. A tanítók kötődése a tanügyigazgatáshoz mind erősebb lett, hiszen míg a századforduló előtt a kevéssé iskolázott iskolaszéki tagok ellenőrzése ugyan megalázó volt számukra, de — a tanítás belső kérdéseit illetőleg — nem jelentett érdemi fogyasztói kontrollt, a lakosság műveltségének növekedésével egyre inkább „védelemre szorultak”. A tanügyigazgatás egyúttal érvényesülési lehetőséget is kínált tagjai számára.

A tanfelügyelők, a tanítók érdekeinek találkozása, az egyházak anyagi függetlenségének csökkenése, a községi és megyei hatalom relatív meggyengülése az oktatáspolitikai arénában is lehetővé tette a hatalom koncentrálását célzó 1935-ös tanügyigazgatási törvényt.

 


Állam és egyház a középiskola-politikában

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A 19. század második felében az egyház—állam viszony leglátványosabb ütközetei (ha a polgári házasság, a felekezetek egyenjogúsága, a pápai enciklikák kihirdetése nyilvánvalóan nem oktatáspolitikai kérdéseit nem számítjuk) a népoktatás szervezése, a tanítóképesítés kérdése körül zajlottak. Kevésbé látványos, de legalább akkora jelentőségű az a küzdelem, amelyet a leendő középosztályokat nevelő intézmények, azaz a középiskolák feletti ellenőrzésért folyt.

Európa országainak oktatás- és egyházpolitikáit — hagyományosan — két fő típusba sorolhatjuk: az egyházi iskolákat szekuláris intézményekkel „helyettesítő” és az azokat — pl. államosítással, tanügyigazgatási eszközökkel — „visszaszorító” típusokba (Archer: 1979).

A magyar középiskola-politikában — látni fogjuk — tulajdonképpen egyszerre érvényesült a két módszer. Három alapvető eszköze van az állami iskolapolitikának az egyházi iskolafenntartók befolyásának korlátozására: egy fenntartók szerinti különböző hatáskörű tanügyigazgatás megteremtése, a tanterv és tananyag-politika, illetve a nem egyházi intézmények arányának növelése.

 

 

Tagolt tanügyigazgatás

 

A hagyományos jogtörténeti besorolás három fő módját különbözteti meg a tanügyigazgatási hatalomnak: a rendelkezést, a vezetést és a felügyeletet.

Az államnak rendelkezési joga az állami tulajdonú iskolákon kívül az úgynevezett királyi katolikus iskolák esetében volt. 16 gimnázium tartozott ide a századfordulón, a 155-ből. Ezeket a Magyar Tanulmányi Alapból tartották fenn. Az alap úgy keletkezett még a 18. században, hogy a jezsuita rend feloszlatásakor annak vagyonát a királynő egy alapban helyezte el. Ennek állami, avagy egyházi jellegéről azután évszázados vita kezdődött. A parlament számára készült egy jelentés, amely az alapok jogi természetére vonatkozott, és arra a kérdésre adott választ, hogy Mária Terézia „egy országos vagy pedig kizárólag a katholikus felekezeti tanügy előmozdítására alapította-e ezen tanulmányi alapot”. A jelentés bizonyítja, hogy „Mária Terézia a tanulmányi alapot nem felekezeti czélokra, hanem az egész javára, következőleg országos czélra alapította és alapítani kívánta” (OL K 757. 3. cs.). A parlamenti bizottság megállapítása szerint a „tanulmányi alap törzsvagyonának tulajdona nem a kath. egyházat, hanem a magyar államot, mint főtulajdonost, és a tanulmányi országos alapot, mint örökös haszonélvezőt illeti”.

Egy másik dokumentum szerint „az Alapítványok készpénztőkéjével a kultuszminiszter és a bizottság együttesen és kizárólagosan rendelkeznek” — az egyház, mint szervezet, a tőkével nem rendelkezik. A gyakorlatban a huszadik századra a „királyi katolikus” iskolák katolikus szellemű iskolák lettek, sőt a Magyar Tanulmányi Alapot minden parlamenti felhatalmazás nélkül 1923-tól Katolikus Tanulmányi Alapként kezdik emlegetni, de az iskolák sosem váltak felekezeti tulajdonban lévő iskolákká. Olyannyira nem, hogy a VKM belső ügyviteli szabályai szerint az alapítványi ügyekkel foglalkozó osztálynak az állami középiskolákkal foglalkozó osztállyal kellett egyeztetnie a királyi katolikus középiskolák személyi ügyeiben hozott döntéseit. Az alap élén vegyes bizottság állt. „A bizottság tagjait és előadóját a püspöki kar választja a vallás és közoktatásügyi miniszter úr pedig a már megválasztott tagokat, illetőleg előadót meghívja” — a bizottság tagjai tehát állami szervtől nyerik kinevezésüket.

A katolikus egyház a huszadik században sem tekintette maradéktalanul saját tulajdonának az alapot: egy alkalommal például a felügyelőbizottság a minisztert kéri fel arra, hogy az alap tulajdonát képező erdők kezelési költségeinek csökkentésével foglalkozzon. Más alkalommal az alaphoz tartozó ingatlant „átengedték” egy szerzetesrendnek — azaz a kortársak tudatában is két különböző jogi személyről van szó. A harmincas években egy állami reálgimnáziumot olvasztottak be valamelyik királyi katolikus iskolába — ez csak a két tulajdonos lényegi azonossága esetén volt lehetséges (Turi: 1907, és a Tanulmányi Alap éves jelentései, OL K 757. 3. cs.). A tankerületi főigazgatóknak az állami költségvetésből alapított, illetve a tanulmányi alap tulajdonában álló középiskolákkal szemben „rendelkezési joguk” volt: ez azt jelentette, hogy minden ügyben — amit önként át nem engedtek az igazgatóknak — övék volt a döntő szó. Ezt persze korlátozta, hogy a királyi katolikus iskolák tényleges működtetési költségeinek kilencven százalékát az alap fedezte. Az is korlátozta az állam mozgásterét, hogy vallásfelekezeti szempontból homogénnek voltak mondhatók, s tanáraik több mint 15%-a pap vagy szerzetes volt.

A jogtörténeti irodalom a középiskolák következő bő harmadát egységesen „az állam vezetése alatt álló” iskoláknak minősíti. Ezen belül azonban valójában négy fokozatról van szó.

A főigazgató hatalmát a magániskolákkal szemben (ezek között, például Angliával ellentétben, nem volt nyíltan „ateista” iskola, de a gyakorlatban ezek egy része a szekularizált budapesti polgárság igényeinek ilyen tekintetben is megfelelt) tulajdonképpen csak a tulajdonosi jogok korlátozták. Éppen ezért a dologi és a rendtartási ügyekben nem volt befolyása a főigazgatónak, pedagógiai és didaktikai ügyekben azonban igen, s a tanárok felett a fegyelmi jogkört az állam gyakorolta. A néhány magán, társulati és alapítványi iskola a rendszerben meglehetősen marginális helyet foglalt el. Eggyel nagyobb autonómia illette meg — ha jogilag nem is — a községi iskolákat, ezeket ugyanis nem községek, hanem városok tartották fenn, ezek pedig önálló politikai önkormányzattal rendelkező testületek voltak. Az apparátus legalább annyira a helyi politikai erőkhöz kötődött, mint az államhoz (Bárczy István, Budapest későbbi liberális polgármestere például közoktatási tanácsosként indult). Ugyanebbe a csoportba tartoznak a katolikus iskolák — a századfordulón 43 intézmény. Jogilag is gyengébb volt azonban az állami ellenőrzés: a görög és a római katolikus egyházi középiskolákban ugyanis a tanárok felett a fegyelmi felügyeletet a püspök vagy a rendfőnök gyakorolta.

Különállást biztosított a törvény az erdélyrészi tanulmányi alapokból fenntartott, összesen hét középiskolának, amelyeket a miniszter közvetlen felügyelete mellett az erdélyi római katolikus status (egy választott autonóm testület) vezetett. Ezt a bonyolult egyensúlyt, mellyel a kormányzat a részlegesen megszerveződött katolikus autonómiát jutalmazni kívánta, az 1893. november negyedikén hozott királyi döntés hagyta jóvá: a tankönyveket például a status választotta, de csak a miniszter által engedélyezettek közül. Az érettségi vizsgálatokat ugyan maguk az iskolák szervezték, de azokon nem a status kiküldötte, hanem a királyi tankerületi főigazgató elnökölt, aki tanulmányi tekintetben a kormány közvetlen ellenőrzését és felügyeletét a status középiskoláiban állandóan (s nem évről évre nyert megbízatás alapján) gyakorolta (Fináczy: 1896:106).

A jogi értelemben vett harmadik fő típusba az állam főfelügyelete alá tartozó iskolák estek. Ezen belül három típust lehet elkülöníteni. Az egyikbe azok a protestáns középiskolák tartoztak, amelyek az állammal megkötött, államsegélyt biztosító szerződések értelmében megtartják ugyan önkormányzati jogukat, de bizonyos megszorításokkal. Ezek az iskolák az állami tantervet tartoztak követni, a tanárok létszámát az állami normák szabták meg. A finanszírozás arányának növekedésével mintegy automatikusan bővült az állami jogkör.

A leggyengébb állami ellenőrzés a klasszikus autonóm hitfelekezeti intézményekben érvényesült, közöttük azoknál — ezek száma erősen csökkent —, amelyek nem vettek igénybe államsegélyt. Ezekben az iskolákban a tanári kar fölött állt közvetlenül a fenntartó testületet képviselő felügyelő bizottság (iskolai bizottság, senatus, directorium, presbiterium, gondnokság stb.), második fokon az egyházkerület, melynek képviselője a püspök, igazgatótanács, consistorium stb. A Királyhágón inneni ágostai evangélikusok legfelsőbb fóruma iskolai ügyekben az egyetemes gyűlés volt, a reformátusoké a convent, az unitáriusoké az egyházi főtanács. Az autonóm felekezeti középiskolákba a főfelügyeletet az évről-évre kinevezett miniszteri megbízottak teljesítik (ők rendszerint maguk voltak azok a főigazgatók, akiknek tankerületéhez az illető autonóm felekezeti középiskola tartozott). Érettségi vizsgálataikon az egyházi hatóság kiküldötte elnökölt, míg a kormány jogát a kormányképviselőkkel gyakorolta. Az 1894-es törvény, amely az autonóm iskolák tanárairól is rendelkezett, fizetés szempontjából lényegében egységesítette az autonóm iskolák tanárait az állami iskolákéval.

A legnehezebben megfogható utolsó ellenőrzési típus a szerb és román görögkeleti középiskolával szemben érvényesült. Ezek ugyanis nem vettek igénybe államsegélyt, viszont — nem magyar tanítási nyelvűek lévén — a legkevésbé teljesítették a magyar nyelv és irodalom tanításának célját. Ezen iskolák szempontjából hordozott ugyanis a középiskolai tanterv — melynek szövege nem, de az általa megszabott mérték rájuk is vonatkozott — számos belső ellentmondást. A magyar nyelv tanításának céljául a tanterv a „a nemzeti érzületet és gondolkodást” kívánta megtenni, ez pedig jellegzetesen „kultúrnemzeti” értelemben vett hazafiság-felfogást tükrözött egy olyan soknemzetiségű országban, amely természetesen csak „államnemzeti” típusú hazafiságot várhatott el polgáraitól.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a főigazgatók és a középiskolák viszonya formáljogilag háromféle lehet — gyakorlatilag tipizálhatóan azonban kilencféle — s e „kilencféleségből” hétért az állam—egyház-viszony a felelős.

A tankerületi főigazgatók személyében megjelenő központi államhatalmat ellentétben a népoktatási szférával nem ellensúlyozhatta a helyi polgárokat képviselő megyei közgyűlés, községi képviselőtestület vagy az iskolaszék, hanem másféle egyensúlyok épültek be a rendszerbe:

a) A szaktudományos és egyetemi körök, amelyek a középiskola igazgatása és szaktárgyi felügyelete kérdéseiben befolyásuk alatt tartották a minisztériumot és a — gyakran — ilyen körökből kikerülő tankerületi főigazgatókat. A szaktudományos és egyetemi körök sokféle értelemben felekezeti elkötelezettségűek is voltak: néhány tudományegyetemi professzor (persze elsősorban társadalomtudományokban) a katolikus szellemet a tanügyigazgatással és a szekuláris állammal szemben is védelmezte — gondoljunk pl. a Lubrich—Kármán konfliktusra.

b) Az iskolafenntartók, amelyek — a gyakorlatilag közadókra épülő egyházi népoktatással szemben — a saját vagyonnal rendelkező szerzetesrendek, törvényben biztosított autonómiájú protestáns egyházak voltak. Az iskolafenntartók befolyásolására létrejött első szervezet 1902-ben az Országos Református Tanáregyesület volt. Azzal a kettős céllal alakult meg, hogy tisztázza a tanárság közjogi helyzetét az egyházi szervezetben, másrészt, hogy az egyházat és az iskolát „közelebbi viszonyba hozza” (MP: 1902:268). A századforduló után valamennyi jelentős középiskolával bíró felekezet tanárai egyesületet alkottak; 1907-ben a katolikus és az evangélikus tanáregyesület alakult meg.

c) Az Országos Középiskolai Tanáregyesület, melynek nemcsak érdekképviseleti, hanem szakmai kompetenciáját is elismerte a minisztérium, a tanügyigazgatás, a közvélemény, a sajtó, s amelynek ennek következtében azok a tanárok is tagjai maradtak, akik közben felekezeti alapon is szerveződtek. Szellemi autonómiáját az mutatja, hogy közgyűlésén a tízes években a politikai katolicizmus VKM-beli előrenyomulása ellenére megjelenhetett a nyílt antiklerikalizmus, s amikor Trianon után az egész oktatásügyi közélet egyértelműen „jobbra ment”, az új kurzusnak elkötelezett tanárok nem tudtak többségbe kerülni és kénytelenek voltak megalakítani a Középiskolai Tanárok Nemzeti Szövetségét.

d) Maguk a tantestületek és az igazgatók. Egy gimnáziumigazgató nem volt lényegesen kisebb presztízsű személy, mint a tankerületi főigazgató (MP: 1902:97). A középiskola-igazgató személyének kijelölése mind az állam, mind az egyház esetében elég gyakran nem csupán oktatáspolitikai, de igazi nagypolitikai — azaz az országos értelmiségiegyházpolitikai viszonyokat mérlegelő — döntés volt.

e) „A kereslet”, azaz hogy az iskola milyen mértékben volt képes magához vonzani a diákokat és milyen tandíjat tudott tőlük behajtani, meghatározta, hogy az iskola anyagilag mennyire volt önálló, és mennyiben kellett fennmaradása érdekében fenntartója vagy az állam anyagi segítségét igénybe vennie. Előbbi ugyanis informálisan — élve meglévő jogaival —, utóbbi pedig formálisan is ettől tette függővé a beleszólás mértékét. A kereslet-kínálat különösen fontos és érdekes eleme, hogy az állami-önkormányzati iskoláknak annak ellenére vannak hallgatói, hogy gyakran — felekezeti értelemben — megfelelő a tradicionális iskolakínálat, illetve, hogy bizonyos felekezeti iskolák képesek másvallású tanulókat elvonni még „saját felekezetük” iskolakínálatától is.

A kormányképviselők személye megoszlásának vizsgálatával még tovább tagolhatnánk a középiskola-igazgatás és a fenntartók viszonyát, hiszen nem mindegy, hogy a kormányképviselő gyakorlatilag mindig azonos felekezetű személy-e, ahogy ez a református iskoláknál kialakult, vagy időnként meg kell elégedni más felekezetűvel, mint az evangélikusok és az unitáriusok esetében. Hasonlóképpen tovább tagolhatnánk e viszonyt, ha az egyes iskolák mozgásterére ható speciális elemeket vennénk górcső alá, például azt, hogy a gimnázium igazgatója tagja-e az Országos Közoktatási Tanácsnak.

Mindenesetre elmondhatjuk, hogy a középiskolák és a főigazgatók viszonyát hihetetlenül sokszínű és sokszereplős egyensúlyrendszer jellemezte. Ezek az egyensúlyok a harmincas évek közepéig lehetővé tették, hogy a tartalmilag folyamatosan változó középiskolai rendszer igazgatása strukturálisan változatlan maradjon. Változatlan maradt ez annak ellenére, hogy az egyensúlyi helyzet szereplői folyamatosan léptek fel olyan kisebb-nagyobb követelésekkel, amely helyzetüket megerősítette volna.

A tanáregyesület — amelyet jellegzetes tudós tanárok vezettek — a szaktárgyi kontroll elvételét szorgalmazta a főigazgatóktól, és olyan központi szakreferensek kinevezését próbálta elérni, akiknél a tudományos szempontok domináltak (MP: 1902:201). A tanügyigazgatás alsó szintjét jelentő iskolaigazgatók ebben olyan mértékig partnerek voltak, hogy saját helyi hatalmuk növelése érdekében a területi alapú főigazgatói rendszer megszüntetését szorgalmazták, azt, hogy a főigazgatók a VKM-ben üljenek, s látogatásukra ne évente, hanem háromévente kerüljön sor. A főigazgatók „tanácsa” ezért cserébe a tankönyv-engedélyeztetés jogát kapta volna meg, ami viszont sértette a már akkor nagyhatalmú Országos Közoktatási Tanács és mindazok érdekeit, akik azon keresztül érvényesíthették nézeteiket (MP: 1895:88). A főigazgatók viszont az „állami érdek”, „főfelügyelet” érveinek hangoztatása mellett azzal is legitimálni kívánták hatalmi törekvéseiket, hogy az iskola és a szülők közötti viszályok egyengetőiként léptek fel. „Ha a szülők nem találnának senkit, a ki ügyüket bajukat meghallgatja, felvilágosítja őket és jogos panaszaikat amennyire lehet orvosolja, bizony sokkal több baj volna, mint amennyi így is van. Amit a főigazgatók ebben az irányban szép csendben elintéznek, arról nem szólnak akták” (MP: 1902:93—94).

A főigazgatók a tanárok szaktudományos legitimációjával két érvet állítottak szembe: a tankerületi főigazgatók a „középiskolai oktatás tárgykörében” váltak szakemberekké, és ennek a szakértelemnek a birtokában annak a tanárnak is tanácsot adhattak, aki az egyes tantárgyaknak megfelelő szaktudományban fölöttük állt. Nem kevesebbről van tehát szó, mint hogy a pedagógiai-módszertani tudás, a tökélyre fejlesztett herbartianizmus-zillerizmus a tanügyigazgatással kötött szövetséget, míg az ágazati szaktudományok a tanárokkal. Azok a főigazgatók, akik elismerték, hogy a tantárgyankénti szakfelügyeletre is szükség van, a szükségből erényt kovácsolva a főigazgatók mellé megfelelő számú segéderő — egy-egy szaktárgy-specialista — beosztását szorgalmazták, akik az iskolákat látogatnák. A tudományos „tantárgyi elkötelezettségű” szféra ellensúlyozására a tanügyigazgatás három helyen keresett szövetségest:

1. A pedagógiai szaktudományban, melynek irányítására létrehozott Magyar Paedagogiai Társaság központi szakfolyóirata elsősorban közel sem pedagógiai kérdésekkel foglalkozott, hanem mindenekelőtt oktatáspolitikai kérdésekkel. Azt, hogy a tanítási módszerességben való jártasság egyáltalán érték, a tanárképzőben és annak gyakorló iskolájában kezdték el a leendő tanárok tudatába beépíteni. A pedagógiai legitimációra azért is szükség volt, mert a tudományos értékeket középpontba állító tekintélyes tanárok szemében a főigazgatói munka egyszerű „irkafirka” volt (MP: 1901:107). A Paedagogiai Társaság rendezvényein a felekezeti különbözőség legfeljebb mint történeti szempont legitim.

2. A közvélemény felé azzal lehetett érvelni, hogy a szakrendszer túlzásai, a szaktudósi felügyelet csak kárt okoz, hogy a tanárok már így is túlságosan tudósok, és semmi mással nem törődnek.

3. Az OKT-ban, melynek a főigazgatók felajánlották az iskolalátogatás jogát, a szakfelügyelet funkciójának részleges betöltését (MP: 1902:95).

 

 

A felekezeti gimnáziumok tananyagát befolyásoló

tantervpolitikai lépések

 

Az állami tanterv befolyása a felekezeti iskolában

 

Általában elkerüli a történetírók figyelmét egy igen fontos körülmény: a tantervpolitika a felekezeti középiskolák állami befolyásolását is nagyobb mértékben tette lehetővé, mint az oktatáspolitika bármely más eszköze. A törvény egyrészt egyértelműen előírta, hogy a tanítandó anyag mértékét tekintve a felekezeti iskolai tantervek nem maradhatnak el az állami tantervétől — ezért a felekezeti iskolai oktatás tartalmát eleve jelentős mértékben determinálta az állami minta. Másrészt viszont a törvény szerint tantervi kérdésekben lényegesen több iskolának kell átvenni az állami tantervet, mint ahány iskolának más oktatásügyi kérdésekben alkalmazkodnia kell. Hiszen az autonóm felekezetek esetében — sőt gyakorlatilag a katolikus szerzetesrendi iskolák esetében is — csak akkor nőtt meg jelentősen az iskolalátogató hatásköre pl. a fegyelmi vagy dologi kérdésekben, ha az államsegély aránya túllépte a költségvetés felét — az államsegély puszta léte, akármilyen alacsony aránya kötelezte viszont a felekezeti iskolát az állami tanterv bevezetésére. Az állami tanterv tehát mindenképpen szekularizációs erőként hatott. Érdemes megvizsgálnunk, melyek azok a tartalmi elemek, melyek ezt bizonyítják.

 

 

A felekezetfüggetlen magyar irodalom

 

A gimnáziumi tanterv (eredeti formája 1879-ben készült) mind tartalmi, mind formai szempontból fordulatot hozott (Felkai: 1983).

Tartalmi értelemben „a nemzeti szempontot” választotta vezérelvül. Ezt azonban csak eszmetörténeti értelemben magyarázhatjuk azzal, hogy a nacionalizmus mint „uralkodó koreszme” iránt a tantervkészítők elkötelezettek voltak. Az oktatáspolitikai paradigmát követő tantervtörténet-író számára inkább az a fontos, hogy a tananyag ezzel egyrészt közelebb került az iskolát ténylegesen látogatók (s különösen azok modernebb csoportja) társadalmi elvárásaihoz, másrészt szembefordult az iskolafenntartókkal, a „partikuláris” felekezetekkel. A tanterv előtti állapot ugyanis nem valamiféle „korszerű egyetemes műveltség” közvetítése volt, hanem olyan „ünnepnapi” jellegű szimbolikus, neohumanista műveltség, amelynek valóban az iskola világához, a tanári karok legtekintélyesebb (bár a kortárs regényirodalomban közismerten sokat gúnyolt) figuráihoz, és főleg az iskolafenntartó egyházak bel­szem­pontjaihoz, és sok tekintetben a „múlt erőihez” volt köze — és sokkal kevésbé a kor elitjének közműveltségéhez. Az új tantervben nem egyszerűen megváltozott a korábbiakhoz képest a latin, a magyar, a történelem óraszáma, de a tanterv által diktált tananyag is átalakult.

Az új irodalomtantervben a klasszikus írók közül azok kerültek előtérbe, akiknek a modern irodalomra nagy hatásuk volt — s nem azok, akik egy-egy felekezet „nagy korszakaiban” szimbolikus pozíciót töltöttek be. Másfelől a (politikailag—ideológiailag semleges) irodalomelmélet és a poétika túlsúlya helyébe a tényleges élő irodalmi műveltség, például Arany János költészete került (VKM: 1879:17630. sz. r., VKM: 1880:16179. sz. r., VKM 1883:26776. sz. r., VKM: 1887:8619. sz. r.). A magyar irodalom — közismerten — mindig igen erősen kötődött nemcsak a politikai ideológiához, de magához a politikai élethez is. A középosztály számára azt kommunikálta az iskolai irodalomtanítás: a „mi nemzedékünkkel” — melynek persze még Petőfi is tagja lehetne — hozta létre a magyar irodalom azokat az alkotásokat, amelyeket az egyébként „örök értékekre” koncentráló iskola elsősorban taníthat — s ez az irodalmi nemzedék az első, mely végre nem szegénységgel, emigrációval, üldöztetéssel tölti életét, hanem magas királyi-kormányzati-akadémiai kitüntetéseket kap. Azaz: a felekezeti elkötelezettségből kibontakozó író-nemzedék és a felekezeti elkötelezettségből kibontakozó állam együttműködése teremti a kulturális virágkort. Az irodalmi anyag részletes szabályozottsága csökkentette az irodalomtanítás konfesszionális jellegét.

 

 

 A felekezetfüggetlen történelem

 

Az új történelem-tantervben az egyetemes történelem a felvilágosodás szellemében két súlypontú: az antikvitás és a közelmúlt uralja a tananyagot. Az antikvitás nagy aránya a kereszténység előtti idők politikai és emberi értékeit mutatja be (Unger: 1976). A közelmúlt története pedig a politikai földrajz módszerét használja, „ismertetni fogja a művelt népek jelen állami és társadalmi állapotait, tekintettel azon történeti főbb jelenségekre is, melyek századunkban a közéletre befolyással voltak”. A történelemben az eseménytörténet mellett az „állami és társadalmi intézmények taglaló ismertetése” kapott súlyt (Kármán: 1909:234). Ez azt jelenti, hogy a történelem nemcsak abból a szempontból ideológiai kulcstudomány, hogy a magyar nemesség uralmát legitimálja történetileg, hanem azzal is, hogy az „Isten kegyelméből” uralkodók biografikus története helyébe az alkotmányosság történetét helyezi: „a tények és személyek méltatásában pedig folyton szeme előtt tartsa amaz erkölcsi igazságot, hogy a népek sorsa nem az egyesek kisszerű indulatainak, sem a véletlen játékának eredménye, hogy az emberiség küzdelme, habár minden vívmánya az egyéni tevékenység buzgalmától függ és egyesek odaadó munkásságára igényt tart, mégis eredményeiben nem egyesek céljainak áll szolgálatában” (id. Kármán: 1909:II.274). Másfelől pedig ez az intézményalapú felfogás szembefordulás a történelem erkölcsi — s valláserkölcsi — példatár jellegével is: immár nem az a kérdés, hogy az egyes szereplők királyukhoz, vallásukhoz hűeknek bizonyultak-e, hanem hogy az általuk megteremtett „intézmények” — törvények, iskolák, hatóságok, közlekedési és ipari alkotások — mennyire tudtak befolyást gyakorolni a következő évtizedek alakulására. Úgy tűnik, már az 1870-es években a polgári alkotmányosság történelemszemlélete válik hivatalossá a magyar gimnáziumokban. Az 1894/95-ös „theoreticum” még markánsabban fogalmaz: „Mit kell tehát tanítani? A közös élet intézményeinek történetét. De ezen intézmények köre is megszorítandó, és csak azok tárgyalandók, melyek nélkül mai közéletünk meg nem érthető.” Kármán maga is rámutat: „az egész történettanítás bizonyos értelemben alkotmánytörténetté lesz” (Kármán: 1909:334).

A történelem tehát — az állami tantervpolitika révén lényegesen kevésbé alkalmas a felekezeti partikularizmus megjelenítésére, mint korábban. A „napjainkra is kiható” állami intézmények középpontba helyezése ugyanakkor különösen is csökkentette az 1526 előtti magyar történelem objektív súlyát — azét az időszakét, amelyben a katolicizmus jelentette magát a vallástörténetet, illetve a művelődéstörténetet, a „Nyugatiságot”, de némiképp a 16—17. századét is, mellyel hagyományosan a protestánsok büszkélkedhettek inkább — s előtérbe hozta a felvilágosodás századát és a „jelen” évszázadot.

 

 

A latin konfesszionális és világi kötődései

 

A középiskolai tanterv harmadik — sőt bizonyos értelemben első, hiszen az iskolatípus differentia specificaját jelentő — legfontosabb eleme a latintanítás volt. Ez továbbra is nagy befolyást biztosít az egyházaknak. De a latintanítás, a latintanterv megértéséhez többfelől kell körüljárnunk a latin „jelentését” (Nagy: 1992).

A legfontosabb a latin társadalmi legitimáló ereje. A latin — és a latinos műveltség — az uralkodó osztályok elkülönülésének szimbóluma volt. Ez kétféle értelemben is igaz. Egyfelől az uralkodó osztályok ezzel „tartották a kapcsolatot” a múlttal, ezzel jelenítették meg folytonosságukat — ezzel jelezték, hogy ha a nemzeti vagyon növekvő százaléka ki is csúszik ellenőrzésük alól, a műveltség mibenlétét még mindig az ő hagyományos műveltségük határozza meg. Másfelől — mondjuk Angliával vagy Németországgal ellentétben, ahol bármely idegen nyelv tudása bizonyos műveltséget mutatott — Magyarországon a műveltség jelzésére kifejezetten a latinra volt szükség. Ezt a jelző és elkülönítő szerepet semmilyen más élő nyelv nem vehette át, hiszen a Habsburg Birodalomban németül tudni hivatalnok- és polgártulajdonság volt, de lévén Magyarország is soknyelvű ország, gyakran több nyelven beszéltek a legalacsonyabb társadalmi csoportokba tartozók is. A latintudás ugyanakkor „természetes feltételévé” vált azoknak a pályáknak is, amelyeket nem a történeti uralkodó osztályok monopolizáltak maguknak: az orvosinak és az ügyvédinek — így e csoportok kvázi-rendi elkülönülését is biztosította.

A latinosságnak jogi és politikai legitimációja is van. A magyar törvények korábbi latinnyelvűsége a modern magyar jogállam legitimációja szempontjából is kívánatossá tette a latint. A magyar jogi gondolkodás ugyanis azért magasabb rendű a kortárs gondolkodás szerint mint a professzionális jozefinista közelmúlt rendeleti kormányzása, mert háromnegyed évezredes törvényalkotási és törvényalkalmazási gyakorlatban gyökerezik. Az országos parlament által hozott írott törvények világa — ezt sugallja e szemlélet — nemcsak a „rendeletek világánál” magasabb rendű, de a partikuláris (s gyakran nemzeti nyelven íródott) városi jogoknál, a szóbeliségben anyanyelven élő szokásjognál is. A modern egységes jogállam liberális körei is érdekeltek tehát — szemben Európa más liberális kormányzataival — a latin középiskolai tantervi uralmának fenntartásában.

Csak harmadsorban említjük, hogy a latin „az ókori Róma nyelve” volt. Az antikvitás értékei révén nemcsak a klasszikus római kultúra iránt elkötelezetteknek tudott megfelelni a középiskolai tanterv, hanem az ókeresztény írókat igen fontosnak tekintő teológusok, vagy a római jog fontosságát és tisztaságát hangsúlyozó tudósok és jogászok felé is. (E csoportok lényegében meghatározhatták, mi lesz az egyetem viszonya az új tantervhez.)

Negyedrészt a latin kettős középkor-történeti szimbolikával rendelkezett. Egyszerre jelentette ugyanis a legnagyobb magyar történeti egyházhoz, a katolikushoz való kötődést és a középkori magyar birodalom eszmevilágát. A „középkoriság”, a középkori magyar birodalom dicsősége a millenium, ill. a minden középosztályi könyvespolcra felkerülő Szilágyi-féle tízkötetes magyar történelem egyik fő üzenete. Az államalapító Szent István, III. Béla, a „három tenger mosta birodalmú” Nagy Lajos, a „nemzeti dinasztia sarja” Mátyás állama mind a latinos írásbeliségen épült fel.

Ötödrészt legalább ilyen fontos, s ettől független, hogy külön újkortörténeti szimbolikával, indoklással is rendelkezik a latintanítás. Ugyanis a „németesítés”, a nemzet „elvesztése” alternatívájaként működik a XVII—XVIII. század latin nyelve. Míg az ó- és középkori szimbolika használatában a latintanárok érvelése sokban párhuzamos lehetett nyugat-európai kollégáikkal, a latin koraújkor-történeti szimbolikája egészen speciális esetnek számít. A latin így nemcsak a katolikusok és a középkorra tekintő etatisták, nemcsak az antik humanista gondolkodásúak és a romantikus gondolatkörben felnőttek legkisebb közös nevezője, hanem e sajátossága révén a protestánsok, a vidékiek, a Habsburg-ellenes hagyományt vállalók összefogásának is eszköze.

Hatodrészt elvi pedagógiai-pszichológiai érvként jelent meg a latinnak a gondolkodás egészét fegyelmező jellege is. Úgy tűnik, ezzel a latinosok a gimnázium hagyományos „formálisan képző” erőivel kerestek szövetséget (róluk egy kicsit később lesz szó) azokkal, akik a gimnáziumi tanulmányok tartalmi kérdéseit tulajdonképpen nem akarták megvitatni.

Hetedrészt a pragmatikus pedagógiai legitimáció részét képezte, hogy a latin a többi nyelv — köztük a magyar — tanulását is megkönnyíti, s a nyelvészeti gondolkodást fejleszti. Ezt az érvet azonban a latin érdekköre mellett legfeljebb a nyelvészek hangoztatták: az élő idegen nyelvek érdekköréhez tartozók inkább azt hangoztatták, hogy a német vagy a francia nyelv ugyanannyira alkalmas a nyelvészeti alapozásra, mint a latin. Világos volt ugyanis, hogy a tanítható idegen nyelvek száma — és különösen összóraszáma — nem növelhető korlátlanul: az élőnyelv-tanárok — s a modern franciás-németes műveltség híveiként megjelenő értelmiségi és nagykereskedelmi csoportok — pedig térnyerésüket csak a latin visszaszorulásától remélhették.

Nem feledhető az sem, hogy a latinnak tiszta iskolatípus szimbolikája is volt. A szülők és nagyszülők nemzedékének tudatában, sőt a középiskolai tanárság jóré­szének tudatában is a középiskola: latinos iskola. Olyan hely és olyan intézmény, ahol a tanítás nyelve még néhány évtizeddel ezelőtt is a latin. Ilyen értelemben a latin, mint idegennyelv tanítása a középiskola saját történetéhez való kapcsolódásának, az intézmény önlegitimációjának része. (Mindennél többet mond, hogy a középiskolaügyet irányító miniszteri tanácsosok, illetve a legtekintélyesebb iskolaigazgatók elég nagy valószínűséggel klasszika-filológusok közül kerültek ki.)

Mindennek tulajdoníthatjuk, hogy a görög visszaszorulásával párhuzamosan — ellentétben a kortárs európai tendenciákkal — a latin pozíciója rendkívül erős maradt: az Entwurfban (az 1849 utáni időket meghatározó birodalmi szabályozásban) megállapított heti átlagos 5,87-es óraszám alig változott (1861: 5,62; 1871: 5,5; 1879: 5,87; 1899: 5,5 óra). Azaz míg a klasszikus középiskola tantervének magyar és történelem fejezete a konzervativizmus és liberalizmus sajátos történelmi kompromisszumát tükrözte, addig a latin áttételesen az „1867-esség” és „1848-asság” közötti kompromisszumot, valamint (az eredetileg mindenképpen polgári) neohumanizmus és a nemesi eszmény közötti kompromisszumot is. A latin tantervi jelenlétét tehát a fogyasztók, a fenntartók, a tanárok, a felsőoktatás, a politikai elit képviselői egyaránt fontosnak tartották. A latintanításban jelent meg leginkább a szekuláris és egyházias erők kompromisszuma.

 

 

A „világias” rendkívüli tárgyak

 

A hagyományosan „ünnepnapi” ismereteket közvetítő gimnázium szekularizálásához a kortárs ismeretek arányának növekedése is hozzájárult. Ennek fontos eszköze a „rendkívüli tárgy” intézménye.

A felsőgimnáziumban rendkívüli tárgyként olyan tárgyakat lehet tanulni, mint pl. a műegyetemi és ipari karrier szempontjából fontos rajz, amely lehetőséggel a gimnáziumok kb. 90%-ában élhettek a tanulók, ennek eredményeképpen az ötödikes-nyolcadikos tanulók közel negyede tanulta a tárgyat. (A tanulók arányát mindig a jogszabály által a tárgy hallgatására feljogosított tanulónépességhez viszonyítjuk, tekintet nélkül arra, hogy hányan jártak közülük olyan gimnáziumba, mely egyáltalán felajánlotta a tárgy tanulásának lehetőségét) Hasonlóképpen a helyi tanterv részeként lehetett franciát tanulni — erre egyébként már harmadiktól lehetőség nyílott, a reáliskolával való párhuzamosság jegyében — az 1892-es miniszteri rendelet kívánatosnak is minősítette ezt. Franciatanulásra a gimnáziumok fele nyújtott lehetőséget — összességében a harmadikos-nyolcadikos gimnáziumi tanulónépesség egyhuszada tanult franciát. A francia mint gimnáziumi tárgy felvállaltan gyakorlati irányú volt, tanárai nem is bölcsészek voltak, hanem olyan franciául tudó érettségizettek, akik tanárvizsgálatot tettek (VKM: 1896:58891). Azaz olyanok is megjelentek az iskola tanári karában, akik az egyházak által közvetve azért befolyásolható bölcsészképzésen kívül maradtak.

A felsőgimnáziumban — tehát ötödiktől — az angol- és az olasztanulás is rendkívüli tárgy lehetett volna. Erre ugyanis csak két-két gimnáziumban nyílt lehetőség, nyilván ezzel is összefügg, hogy a felsőgimnazistáknak összesen másfél százaléka tanulta e világnyelveket. Azaz a felekezeti iskolafenntartók egyáltalán nem használták ki, hogy potenciálisan intenzívebb a kötődésük egy-egy élő kultúrkörhöz.

 

 

 A „módszeresség” szekularizáló hatása

 

A tantervpolitika más módon is szekularizált. Tanterv nélkül a VKM semmiképpen nem jeleníthette volna meg módszertani álláspontját, hiszen a tanárképzésre az egyetemi pedagógia tanszék (Lubrich Ágoston nevéhez kötődő) masszív antiherbartizmusa és klerikalizmusa mindenképp átsugárzott, a tanárok döntő többsége nem állami alkalmazott lévén autonómiasértőnek tekintette a központi államhatalom képviselőinek szakmapolitikai megnyilatkozásait. Viszont, minthogy a törvény a tantervek alkalmazását majdnem valamennyi, céljuk tekintetbevételét pedig kivétel nélkül valamennyi középiskola számára előírta, kézenfekvő volt, hogy ezekkel kapcsolatban fejthető ki legnagyobb hatékonysággal az állam álláspontja. A nagy módszertani fordulatot a tantervvel kapcsolatban kiadott utasítások dokumentálják.

Az 1879-es tanterv formák, szavak helyett a gondolati tartalom megismerésére, ugyanakkor az emlékezet helyett a tanuló intellektuális alkotó, szabálylevonó munkájára helyezte a hangsúlyt. Tárgyról tárgyra haladva írta elő a formális képzés meghaladását, a tartalomra és az összefüggésekre koncentráló intellektuális középiskolai tanítás megteremtését. A századfordulós érettségi utasítás szerint magyarból „az irodalmi mű legyen a vizsgálat középpontja, a latin nyelvi vizsgálaton az író szövegének kell középpontban állnia, a történetből két kérdés adandó, egy kisebb korszaknak beható ismeretét mutató és egy összefoglaló, áttekintő kérdés, mely a nagyobb korszakban esetleg az egész nemzeti történelemben való tájékozottság igazolására ad alkalmat (pl. intézmények fejlődése), matematikából a matematikai gondolkodás kimutatása, fizikából az alaptanokban való jártasság, a természet törvényszerűségeinek megértése legyen a vizsgálat főcélja, de figyelembe veendő a fizikai törvények gyakorlati alkalmazása is (105500/905).

A Kármántól számazó, a Herbart—Ziller—Rein-iskola racionalizmusát tükröző módszeres „utasítások e gondolataikkal nyugtalanságot idéztek elő a régi iskola emberei közt, kik eleinte nem akarták befogadni az újat. Mennyit kelle küzdeniök az új ige harcosainak tollal és szóval, iskolában és közéletben, míg csak valamennyire lecsöndesültek a hullámok. Azóta számos év folyt le. Mára már elérke­zett annak az ideje, hogy az utasítások kötelező voltát kimondatni kérik olyanok is, kik valamikor csak ajánló erejöket ismerték el…” — emlékezik Fináczy Ernő (Fináczy: 1896:117).

A pedagógiatörténeti paradigma szempontjából a tantervekhez csatlakozó utasítások szakmai újszerűségére mutathatunk rá, az eszmetörténész pedig a racionalista pozitivista megismerés-elmélet győzelmét mutathatja ki. Az oktatáspolitikai paradigma követőjeként azt hangsúlyozzuk, hogy e módszertani fordulat elfogadása vagy el nem fogadása nem pusztán pedagógiai szakkérdés, nem pusztán szakmai vita, hanem a polgárosodás kérdése: a régi társadalomnak egyházától kész ismereteket és értékeket elfogadó, azokra minden élethelyzetben emlékező emberre volt szüksége — s e tények és értékek közvetítése legitimálta az iskola hasznosságát az iskolafenntartó egyház, illetve az állam szemében. Az új társadalomban viszont a végzett növendéknek (mint választópolgárnak, igazgatási és bírói döntéseket hozó köztisztviselőnek, piaci döntéseket hozó magántisztviselőnek és vállalkozónak) a tények és információk értékelésének képességére van szüksége. A formális képző erővel szemben a közműveltség elsajátítására oksági összefüggéseket bemutató, a megértési képességre koncentráló iskola az iskola új — és persze megújuló régi — fogyasztóközönségének, s a középiskolázottakat alkalmazó államnak és gazdaságnak egyaránt érdeke volt.

 

 

A klasszikus középiskola kettészakítása

 

A gimnázium egyik legfontosabb sajátos tárgya az ógörög volt. A latintantervvel ellentétben a klasszikus gimnáziumi görög nyelvtanulás legitimációja csak kétirányú: az antik eszményekkel, a neohumanizmussal, illetve a teológusképzés igényeivel kapcsolódik össze, hiányzik tehát az a széles politikai-ideológiai támogatottság, melyet a latin kapcsán elsorolhattunk. Ennek következtében a görög — kötelező tárgyi mivoltában — lépésről lépésre kiszorult a középiskolából. A neohumanizmus csúcspontját jelentő 1850-es tanterv az akkor még egyetlen érettségit adó középiskola-típusban hat éven át átlagosan heti 4,67 óra kötelező görögtanulást írt elő. Az Entwurf tantervének uralma idején a görög még az alsó-középiskolában is jelen van, hiszen a gimnázium harmadik osztályától tanulják azt a tanulók. A társadalmi igényekkel már lényegesen inkább törődő 1861-es tanterv szerint azonban az alsó-középiskolában már nincsen görög, de a felső középiskola, a klasszikus gimnázium 5—8. évfolyamának legfontosabb szimbolikus erejű tantárgyává válik a görög, ha csak heti két órában is. 1879 után a korábban döntően grammatikai-irodalmi orientációjú tárgy beleilleszkedik a történeti-politikai irányultságú tantervbe, hiszen egyik legfontosabb céljának az ógörög nép világnézetének és alkotmányos intézményeinek megértését deklarálja (Erdős: 1911). 1883 után a humángimnáziumban csak azért maradt kötelező tárgy a görög, mert a főrendiház akkori összetétele — a címzetes püspökök nagy száma — miatt eleve elképzelhetetlen lett volna e nélkül a középiskolai törvény elfogadtatása. Az 1885-ös főrendiházi reform azonban ezt az ellenzéket eltávolította. Az 1890:30. tc. már az ógörögtanulás nélküli gimnáziumi érettségit is lehetővé tette. A kilencvenes évek közepén a gimnazista diákoknak mintegy harmada már ógörög nélkül folytatta tanulmányait. A görög „helyén” a tantervpolitika újabb fontos tárgyak, tananyagok kialakítására kapott lehetőséget. Két tárgy választható ezután az ógörög helyett.

Az 1890 után görögpótlóként beiktatott „irodalmi” tantárgy az iskola modern szekuláris ideológiai funkcióját erősítette meg. Egyrészt a görög remekírók magyar fordítását adta, amellyel rendkívül megosztotta a „görög tantervi lobbit”. E munka és tantárgy ugyanis számos írónak, nemzetközi hírű klasszika-filológusnak adott rangot és feladatot (VKM: 1890:30820, VKM: 1891:31085) — ők tehát a klasszikus görög kultúra iránti elkötelezettségük dacára eltűntek a tantervi reform ellenzői közül. Ráadásul a klasszikus görög irodalom tartalmi, illetve esztétikai ismertetése a klasszikus görög kultúra ismerete annak műveltségi javai, s annak morális nevelő értéke iránt elkötelezetteket tulajdonképpen jobban kielégíthette, mint a grammatika és lexika által túlterhelt hagyományos ógörög nyelvtanítás. (Az 1899-es tanterv e csoportok megnyerése érdekében a görögpótló anyagán belül növelte a klasszikus görög irodalomra, görög kultúrára vonatkozó ismeretek arányát.) Így az ógörög kötelező voltát védelmező pozícióiban leginkább azok a tanárok maradtak, akiket ennek megszüntetése egzisztenciájukban érintett, s akik a középiskola formális képző arculatához ragaszkodtak — utóbbiak viszont úgyis az oktatáspolitika ellenzékéhez tartoztak. Másrészt a „görögpótló” nevű tantárgy a régebbi magyar irodalom nem annyira esztétikai, mint inkább történeti és nyelvpolitikai szempontból fontos munkáit emelte be a közműveltségbe: Kármán József értekező munkáit, Kazinczy és Berzsenyi levelezését, „régibb elmélkedő és történeti irodalmunkat”. Ezáltal a modern magyar irodalom tantervi súlynövekedése által visszaszorított irodalomtörténészeket sikerült megbékíteni, sőt sikerült a klasszikus magyar irodalmat is a modern értelemben vett nemzeti ideológia szolgálatába állítani.

A „görögpótló” ideológiai funkciót töltött be azzal is, hogy a modern magyar politikai gondolkodás legnagyobbjait, Széchenyi, Wesselényi, Eötvös, Kemény munkáit idézte fel. E tárgy tehát egyrészt alátámasztotta a magyar nemzeti történeti tudatot, másrészt alkalmasabbá vált a „magyar állami nyelvprogram” legitimálására, harmadrészt a feudalizmus régi, és a politikai katolicizmus, agrárius konzervativizmus új erőivel szemben közvetlenül alátámasztotta a magyar állam liberális alapelveit. Hogy a kérdés mennyire tudatosan politikai ügy, mi sem mutatja jobban, mint hogy Schwartz Gyula, a kötelező ógörög eltörlésének egyik legbefolyásosabb szorgalmazója, a korabeli európai értelmiség egyik intellektuális botrányhőseként igazi történeti kritika tárgyává tette a neohumanizmus bálványait: az athéni demokrácia intézményrendszerét csakúgy, mint Arisztotelészt (Schwartz Gyula: Tudomány és társadalom — Akad. ért. 1888).

A másik — ógörög helyett választható — tantárgyi alternatíva a szabadkézi rajz és az ábrázoló geometria egy másik modern faktor: a műszaki és természettudományi felsőoktatás (s ezen keresztül az ipar) igényeit elégítette ki. Az egyházi intézményekre nézvést nem csak az jelentett csapást, hogy lehetett klasszikus gimnáziumban úgy érettségizni, hogy valaki nem tanult görögöt, hanem az, hogy még saját intézményeikben sem akadályozhatták meg ezt. A görög kötelező érettségi tárggyá tételét az iskolafenntartók számára megtiltotta — így a középiskola érdemi befejezését az ógörög gyakorlatilag nem tudta lehetetlenné tenni, még azok számára sem, akik — más helyi választék híján, szándékukkal ellentétben — görögös osztályban tanultak. Ugyanakkor a kormányzat még azt is megakadályozta, hogy legalább ebben a szférában exkluzív intézmények legyenek az egyházi iskolák, amikor keresztülvitte, hogy a görögpótló és a görög közötti választás se determinálja véglegesen a gimnazista pályáját. Először is a jogszabály átlépést tett lehetővé a tagozatok között. Másrészt, aki nem tanult görögöt, de bölcsészkarra és teológiára jogosító érettségit akart, annak alanyi joga lett görög szóbeli érettségit tenni (VKM: 1905:105500). Aki pedig tanult görögöt, s ennek alapján — görög érettségi nélkül is — járhatott bölcsészkarra s teológiára, de az ilyenek nem a hazai, hanem külföldi egyetemre készültek, ahol — elsősorban Németországban — a klasszikus tanulmányok közül a görögöt fontosabbnak tartották, mint a latint, megkövetelték a görög érettségit, jogában állott érettségit tenni.

Az 1890 utáni göröggel kapcsolatos tantervmódosítások az állami-fővárosi gimnáziumok piaci helyzetét megerősítették, hiszen számukra kötelezővé vált, hogy a tanulók számára felajánlják a görögös és görögpótlós tantervi alternatívát is — az autonóm felekezeti iskolák viszont választhattak: bevezetik a görögpótlót, s ezzel ellentmondásba kerülnek évtizedek óta hangoztatott álláspontjukkal, kockáztatva társadalmi presztízsük csökkenését hagyományos bázisuk körében, vagy nem vezetik be, s ezzel eleve lemondanak az új középrétegek jelentős részéről. Ennek eredménye azután az, hogy az országos átlag (miszerint 30,1% járt a görögpótlós tanfolyamra) olyan szélső értékekből jön össze, mint pl. a református fenntartású gimnáziumok 15%-os és „az állam rendelkezése alatt álló” gimnáziumok 46%-os mutatója (VKM jel.: 1897).

 

 

A nem felekezeti iskolák arányának növelése

 

A nem felekezeti alközépiskola-hálózat többségre jutása

 

A szekularizációs politika a felekezeti iskolarendszer relatív befolyását az egész iskolarendszeren belül csökkentette. A klasszikus középiskolai iskolahálózat fenntartói összetételét a magyar állam közvetlenül — tehát iskolaalapítással, iskolabezárással — csak igen kevéssé bolygathatta. Klasszikus felekezeti középiskola olyan sok volt, hogy egyszerű iskolaalapítással az állam csak nagyon-nagyon lassan tehette volna szignifikánssá fenntartói részvételét a középiskolai kínálati piacon. (Bezárásra pedig csak nemzetiségpolitikai konfliktusoktól támogatottan kerülhetett sor.) Az iskolatípus-politikának köszönhetően azonban az állam (illetve a városok) a felekezeti középiskola-kínálat érdemi konkurenciájaként léphettek fel. Az iskolatípus-politika előbb az alsó-, majd a felső-középiskolai korcsoportban támasztott érdemi konkurenciát a felekezeti iskoláknak. Az alreáliskola „egyenjogúsításával” — melyre már a hetvenes évek közepén sor került — egy csapásra megnőtt a nem felekezeti középiskolák aránya. S a polgári iskolákat is mindinkább alsó-középiskolává alakították. Ennek pedig rendkívüli hatása volt a felekezeti oktatás arányára: ha ugyanis csak az algimnáziumokat tekintjük, akkor még 1895/96-ban — a nagy állami gimnáziumépítési hullám után is — csak az iskolák 13%-a állami és 9%-a városi iskola. Ha viszont az alreáliskolákat és az algimnáziumokat együtt tekintjük, akkor az iskoláknak már 23%-a állami, és közel 10%-a városi iskola. Ha pedig a polgári iskolákat is hozzászámítjuk az alsóközépfok tömbjéhez, akkor a 118 alsóközépfokú állami iskola már az összes alsó-középiskola 27,2%-át, a 109 városi iskola pedig az összes 25,1%-át jelenti. A nem felekezeti szféra tehát a 10—14 évesek iskoláztatásának kérdésében (az iskolák számát vizsgálva) egyértelműen többségbe került.

 

 

Az alreáliskolai és polgári iskolai tanterv felzárkóztatása

 

A alreáliskolai tantervből a technikai elem tehát éppen azért szorult ki, hogy a reáliskola matematikai-természettudományi-élőnyelvi képzést hangsúlyozó modern középiskolává válhassék, a gimnázium érdemi konkurenciájává (VKM: 1875:12383). A természettudományos körök e tantervi változás révén a reáliskola „lobbistájává” léptek elő. Ahogy az ötvenes évek bécsi oktatáspolitikusai a középiskolai tanterv természettudományi irányú modernizálásával tudták megszerezni — az őket hazafias megfontolásokból egyébként meglehetősen utáló — nemzetközi hírű természettudós körök támogatását, úgy a hetvenes évek tantervpolitikusai sikerrel „csábították át” a természettudósokat a reáliskola táborába. Az iskolai piacon a polgári iskola és a középiskola alsó négy osztálya egymás versenytársaként jelent meg. Olyannyira, hogy — amint erre Karády Viktor rámutatott — a polgárik szerveződése elszívó hatást gyakorolt az alsó-középiskolák népességére (Karády: 1995). Szempontunkból tehát: az új, zömében városi-állami intézmények elszívó hatást gyakoroltak a helybeli felekezeti intézmények diákjaira.

A párhuzamosság tudatosságát — azaz a tantervkészítőknek a törvényeken és a rendszeres törvényhozási kísérletek során megnyilvánuló parlamenti és fenntartói akaraton — átlépő mentalitását mutatja, hogy 1875-ben a reáliskolához igazítják hozzá a polgári tantervét, s amiképpen az alreáliskolából — különbözetivel — van mód átlépni felsőgimnáziumba, úgy a polgáriból is van mód átlépni a felső-reáliskolába.

Míg a tantervalkotó központ csak a reáliskolai átjárást tekinti célnak, a polgári iskolát fenntartó városok egy része a középiskola törzsét jelentő gimnázium és a polgári átjárhatóságát is helyi tantervpolitikája céljának tekinti. A főváros nemcsak a tanterv, de a tanárok alkalmazásával kapcsolatos preferenciák szempontjából is alsó-középiskolának tekinti a polgári iskolát — növelve annak esélyét, hogy a különbözeti vizsgákon a polgáriból érkező tanulók megfeleljenek a középiskolai tanárokból álló felvételi bizottságok követelményeinek (Sághelyi: 1929).

1879-ben az államilag kialakított újabb polgári iskolai tanterv a gimnáziumi tantervhez is igazodik, az elméleti óraszám nő, rendkívüli tárgyként lehet latint is tanulni. Van olyan polgári, ahol helyi döntéssel kötelezővé teszik a latint, s a gyerekeket iskoláztató szülők jórésze is alsóközépiskolának tekinti ezt az iskolát: mi mással magyarázhatnánk, hogy a polgári fiúiskolákban a növendékek átlag fele tanult latint (Sághelyi: 1929:99). A polgári iskolai tanterv, a reáliskolai tanterv és a gimnáziumi tanterv tehát az 1—4. osztályban sok tekintetben párhuzamos: a többségükben szeku­láris polgárik és alreáliskolák a zömében felekezeti algimnáziumok ­versenytársai.

 

 

A felekezeti felső-középiskolázás arányának csökkentése

 

Az oktatáspolitika a felekezeti főgimnáziumoknak is konkurenciát támasztott. A szekuláris főreáliskola legfontosabb versenyjavító tényezője a latin lett. A felső-reáliskola 1870-es évekbeli reformjai révén érettségit adó iskolává válik: így már a nyolcvanas évektől radikálisan megnő azoknak a száma, akik nem felekezeti középiskolában érettségiztek. Az 1883-as törvény szimbolikusan is egyenjogúsította az iskolatípust. A későbbiekben a felső-reáliskolákban is taníthatóvá válik — tovább rontva a felekezeti humángimnáziumok kiváltságait rendkívüli tárgyként — melytől a más tárgyakban „nem eléggé szorgalmas” tanulókat el is tilthatja a reáliskola tanári kara — a latin. Az 1887:8296-os VKM rendelet szerint a reáliskolai latintanítás célja, hogy „elősegítse”, a reáliskolások latintanulmányait. A latintanárok az iskolák egy részében külső, megbízott oktatók, az általuk bonyolított éves vizsgákat az iskola saját nyelvésztanárai is felügyelik. Valamennyi felső-reáliskola felajánlotta tanulóinak a latintanulási lehetőséget, még azok is, melyeknek nem működött hetedik és nyolcadik osztálya. A felső-reáliskolás tanulóknak közel egynegyede választja rendkívüli tárgyként a latint — azért, hogy azután gimnáziumi bizottság előtt, a gimnazistákra szabott követelményeknek megfelelően teljesítse a latin érettségi követelményeit. A jogszabály — nyilván létező, bár statisztikailag kimutathatatlan igényre hivatkozva — még a gimnáziumi görög érettségit is lehetővé kívánta tenni a reáliskolásoknak — azt a könnyítést is felajánlva, hogy a többi tárgyaknál szokásos eljárással ellentétben a görögvizsgára jelentkezésnek nem feltétele, hogy a reáliskolás előbb a nyolcadikos gimnazisták görög abszolutóriumát is sikerrel teljesítse (a nyolcadikos görög abszolutóriumnak írásbeli és szóbeli része is lévén nehezebbnek számított, mint a csak szóbeliből álló érettségi). A reáliskolák mind intenzívebben tanították a latint, s mindinkább sérelmezték, hogy tanítványaiknak egy gimnáziumhoz kell fordulniuk, mindinkább zavarta őket, hogy munkájukat egy másik — sok tekintetben konkurens (s az esetek nagy részében felekezetileg is elkötelezett) iskola tanári kara ítéli meg. Végül kérelmükre a VKM 1896-ban engedélyezte, hogy a reáliskolák érettségiztethessenek latinból is (MP: 1896:67). Azaz immár kifejezetten latin-érettségit is sokkal nagyobb tömegű szekuláris iskola adhatott ki, mint korábban, tovább szekularizálva a bölcsészkarra potenciálisan bekerülő népességet.

A reáliskolai és a gimnáziumi törzstanterv — különösen a rendkívüli tárgyakkal együtt a „nemzeti” műveltségben a (nyelvi tárgyakat ide nem számító) közműveltségben találta meg a középiskola közös lényegét — háttérbe szorítva olyan eredeti specifikumokat, mint a görög, vagy a természettudományok. Épp ez utóbbi — azaz a természettudományok súlyvesztése — miatt figyelemreméltó, hogy az új ipari körök képesek elérni, hogy a vegytan rendkívüli tárggyá váljon a reáliskolában, a reáliskolák harmada valóban tanítja is a kémiát a 4—6. osztályos reáliskolai tanulóság közel egytizedét bevonva. (A vegytan tantervtörténetéhez egyébként hozzátartozik, hogy az eredetileg a Habsburg-ellenes felekezeti ellenállást fontosnak tartó, s ezért „ógörögbarát” Kossuth, az 1840-es években kapcsolatba kerülve az ipari körökkel, 1846-ban már az ógörögöt felváltó vegytanra szavazott.) (Nagy: 1992)

 

 

Kereskedelmi iskolai tanterv

 

Ahogy az alsóközépfok esetében a polgári iskola tanterve, úgy a felsőközépfok esetében a kereskedelmi iskola tanterve követte a reáliskoláét. A kereskedelmi tantervében eredetileg (1857-ben) egyforma — 17%-os — súllyal szerepelt a reáliskola természettudományi matematikai tárgyait másoló tantárgyblokk és a közgazdasági kereskedelmi szaktárgyak blokkja, ezt követően előbb a szaktárgyak aránya, majd a közműveltségi tárgyak aránya lendült előre. Az iskola kormányzati támogatottságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az iskola — noha ekkor, egészen 1919-ig — hároméves intézmény volt, mégis érettségit adott. Azaz ezen az úton hamarabb — s fiatalabb korban — lehetett érettségihez jutni, mint a „királyi úton”, a középiskolában. Azaz: nem-felekezeti iskolában gyorsabban, mint felekezetiben. A felső-kereskedelmis érettségi felsőoktatási továbbtanulási tekintetben ugyan sokkal kevesebbet ért, mint a középiskolai, de pl. a hozzá kötődő katonai kiváltságok már a századfordulótól megközelítették a középiskolai érettségihez kötődő kiváltságokat, a munkaerőpiacon pedig — ahogy a közelmúlt gazdasági elitkutatásai, Lengyel György munkái igazolták — a felsőkereskedelmi érettségi még többet is érhetett, mint a középiskolai (Lengyel: 1993). Talán nem véletlen az sem, hogy az 1910-es népszámlálás számlálóbiztosai azt az utasítást kapják, hogy amennyiben valaki hét gimnáziumi, vagy reáliskolai osztályt végzettnek mondja magát, akkor az alacsonyabb „hat középiskolát végzett” kategóriába kell sorolni, ha azonban a polgári vagy alsó-középiskola után felsőkereskedelmibe járva szerzett összesen hét évet — akkor a „nyolc középiskolát végzett” kategóriába (1910. évi népszámlálás 1. kötet).

Minél tágabban húzzuk meg a felső középfokú intézmények körét, annál szekulárisabb eredményt kapunk: „a görögös” iskolák körében még abszolút domináns a felekezeti jelenlét, a görögpótlós iskolákkal együtt már jelentős a nem felekezeti iskolában érettségizettek aránya, a felső-reáliskolák beszámításával tovább csökken a felső-középoktatás felekezeties jellege. A 35 kereskedelmi iskola között pedig egyetlenegy felekezeti működött! Összességében ez azt jelenti, hogy amennyiben az állami politikai oktatást növeli a polgári iskola és az alreáliskola társadalmi presztízsét (felsőbb fokon a görög nélküli gimnázium, a felső-reáliskola és a felsőkereskedelmi iskola mozgásterének tantervpolitikai növelése tartozik ide) akkor valójában az állami-községi tulajdonú iskolák presztízsét, illetve mozgásterét javítja az iskolarendszer egészében. A tényleges társadalmi igények mentén sokkal több új nem-felekezeti alreáliskola és polgári iskola épül, illetve nyílik meg, mint ahány nem-felekezeti algimnázium: e növekedés akkor hasznosul kétszeresen, ha a tantervpolitika révén nemcsak saját szűkebb típusát tekintve, de az általános középiskolázásban is növeli a nem felekezeti erők részvételét. Azaz: az oktatáspolitika a felekezeti iskolák államosítása és a klasszikus gimnáziumok „túlszaporítása” nélkül képessé vált arra, hogy a széles értelemben vett alsó-középiskolai piacon a felekezetek dominanciáját megszüntesse, felsőközépfokon érdemben lecsökkentse.

A fentiek következtében, mint szekularizációs lépést tekinthetjük az alreáliskola, a polgári, a főreáliskola és a kereskedelmi iskola tantervének párhuzamosítását. Ezeknek az iskolatípusoknak a kompatibilitása ugyanakkor „elinflálta” a klasszikus felekezeti középiskolák kitüntetett szerepét.

 

 

A tantervpolitika szociológiai következményei

 

Kíséreljük meg ezután megállapítani, mekkora a rendszer tényleges átjárhatósága?

Azt állítottuk, hogy a polgári a századfordulón egyértelműen alsó-középiskola, most bizonyítani szeretnénk, hogy be is tölti ezt a funkciót. E célból a statisztikai évkönyvek továbbtanulási adatai alapján számításokat végeztünk.

Önmagában is érdekes, hogy a fiútanulók háromnegyede továbbtanul a negyedik polgári elvégzése után — mindössze egynegyedük kerül tehát 14 évesen munkaerőpiacra. (A lányiskolát ez alkalommal teljesen figyelmen kívül hagyhatjuk, hiszen már a leánypolgári funkciója is más, mint a fiúpolgárié, leány-középiskolák pedig csak ekkoriban jönnek létre.) A negyedikes fiú-polgárisok egyhuszada középiskolában folytatta tanulmányait. Ez — a másik oldalról — azt jelenti, hogy minden tizedik felső-középiskolás polgári iskolából jött — a középiskola tehát csak kilencven százalékban rekrutált saját „királyi útjáról” tanulókat. A negyedikes fiú-polgárisok több, mint egynegyede felsőkereskedelmi iskolába ment, tehát igazi érettségi szerzésére nyílt lehetősége. A másik oldalról nézve: a felső-kereskedelmisek kétharmada jött a polgáriból, egyharmada a középiskolából. A negyedik polgáriból kilépettek kb. egyhetede tanítónak tanult. Ez másfelől azt jelenti, hogy a tanítóképzősök kevesebb, mint fele jött polgárikból, a többiek viszont középiskolákból. A polgárisok egyötöde ötödik polgáriban folytatta tanulmányait — ezt az iskolát mások gyakorlatilag nem látogatták. Az ötödikes felsőgimnazisták száma a negyedikes algimnazistáknak mintegy háromnegyede. Az ötödikes felső-reáliskolások száma a negyedikeseknek mindössze 56%-a. Arról sajnos nincsen adatunk, hogy egymás között milyen mértékben váltott iskolát a két iskolatípus tanulósága. Ezt sajnos csak egyes iskolák megvizsgálásával lehetne kideríteni. Összesítve azonban tudjuk, hogy a kb. 7700 negyedikes középiskolásból kb. 5300 folytatta középiskolában tanulmányait, s mintegy 1300 más iskolatípust kezdett el látogatni.

Úgy tűnik tehát, hogy a negyedik osztály végén a diákok igen jelentős százaléka továbbtanulási utat vált. A polgárit végzettek érdemi eséllyel rendelkeznek ahhoz, hogy középiskolában tanuljanak tovább, a középiskolások még nagyobbal ahhoz, hogy a „királyi útról letérve” a felső-kereskedelmis érettségit vagy tanítóképesítőt szerezzenek. Azt mondhatjuk, hogy azt az alapvető lehetőséget, melyet a feltörekvő társadalmi csoportok szocializációja jelentett az iskolaalapítások és a tentervpolitika együttes hatásaként az állam és a városok mind nagyobb mértékben vehették át az egyházaktól. Az alábbi számítás, mely alapján a fenti állítás ellenőrizhető, a Magyar statisztikai évkönyv 1901:140, 330, 334, 337-339, 340, 344, 345 alapján készült.

 

 

 

1. táblázat

Középfokú iskolatípusok és iskolafenntartók a századfordulón

 

 

 

 

 

 

 

 Állami            Főgimnázium    22    408     8513       5691       2822     571      8,91  12,76    11,79

 Királyi
 katolikus        Főgimnázium    10    188     3801       2541       1260     296      3,98      5,7      6,11

 Községi          Főgimnázium      5      78     1580       1056         524     112      1,65    2,37      2,31

 Római

 katolikus        Főgimnázium    32    524   12384       8279       4105     986    12,96  18,56    20,36

 Görög

 katolikus        Főgimnázium      2      32       861         576         285       64        0,9    1,29      1,32

 Alapítványi     Főgimnázium      1      15       288         193           95       30        0,3    0,43      0,62

 Magán            Főgimnázium      3      71       450         301         149       37      0,47    0,67      0,76

 Görögkeleti     Főgimnázium      2      27       714         477         237       56      0,75    1,07      1,16

 Evangélikus    Főgimnázium    16    247     5264       3519       1745     462      5,51    7,89      9,54

 Református     Főgimnázium    21    333     7452       4982       2470     528        7,8  11,17      10,9

 Unitárius        Főgimnázium      1      20       330         221         109       22      0,35    0,49      0,45

 Egyesült

 protestáns       Főgimnázium      1      17       370         247         123       36      0,39    0,56      0,74

 Állami            nem telj. gim.    14    138     2656       2656                                4,16         0           0

 Királyi

 katolikus        nem telj. gim.      4      37       640         640                                     1         0           0

 Községi          nem telj. gim.      2      14       229         229                                0,36         0           0

 Római

 katolikus        nem telj. gim.    13    117     1863       1863                                2,92         0           0

 Magán            nem telj. gim.      2      18       151         151                                0,24         0           0

 Görögkeleti     nem telj. gim.      1        7       145         145                                0,23         0           0

 Evangélikus    nem telj. gim.      8      52       781         781                                1,22         0           0

 Református     nem telj. gim.      6      54       804         804                                1,26         0           0

 Unitárius        nem telj. gim.      1        7       158         158                                0,25         0           0

 Állami                  Főreál          22    421     7401       4948       2453     488      7,75  11,09    10,08

 Községi                Főreál            2      48     1075         719         356       51      1,13    1,61      1,05

 Evangélikus         Főreál            1      14       331         221         110       11      0,35      0,5      0,23

 Állami             nem telj. reál       3      22       373         373                                0,58         0           0

 Községi           nem telj. reál       1        8       184         184                                0,29         0           0

 Izraelita           nem telj. reál       1        6       154         154                                0,24         0           0

 Görögkeleti     nem telj. reál       1        8         84           84                                0,13         0           0

 Evangélikus    nem telj. reál       2      11       266         266                                0,42         0           0

 Állami                Felsőker.        17    154     1949                      1949     392           0    8,81        8,1

 Áll. Seg.

 községi              Felsőker.          7      74       884                        884     192           0         4      3,97

 Községi              Felsőker.          3      41       909                        909     165           0    4,11      3,41

 Felekezeti           Felsőker.          2      15       198                        198       42           0      0,9      0,87

 

 

 

 

 

 

 

 Társulati            Felsőker.            5      77      890                       890     213           0    4,02        4,4

 Magán                Felsőker.            3      36      439                       439       88           0    1,99      1,82

 Állami                Fiúpolg.           57    428                  9434                              14,77         0           0

 Községi              Fiúpolg.           41    344                10068                              15,76         0           0

 Evangélikus        Fiúpolg.             2      15                    282                                0,44         0           0

 Izraelita              Fiúpolg.             6      55                  1034                                1,62         0           0

 Magán                Fiúpolg.             7      46                    602                                0,94         0           0

 Összesen                                  350  4227  64571    63879     22112   4842       100     100       100

 Nem feleke-

 zeti együtt                                 217  2441  27971    36605     11470   2339    57,30  51,86    48,31

 

Megjegyzések:

1. A gimnáziumi és reáliskolai tanulók számát ismerjük, az alsó és felső-középiskolai bontás összességében pontos, fenntartónként becslésen alapszik.

2. A nem teljes középiskoláknak — igen kis számban — lehet 5—6. osztályos tanulója is, de itt az összes tanulót 1—4. osztályosnak tekintjük.

3. A tanárok-tanítók száma nem feltétlenül pontos, mert gyakran a gimnáziumban nyilvántartott tanárok a reáliskolában is taníthatnak.

4. A táblázat nem tartalmazza a lányiskola-típusokat.

5. Minthogy érettségit nem ad, a felső-középiskolások között nem szerepel a férfi-tanítóképzős diáksereglet, amelyből 2161 járt államiba és 2407 felekezeti iskolába.

6. A polgárisok töredéke 5—6-ba jár, de ők is alsó-középiskolásnak számíttattak.

7. A kir. katolikus intézmények a „nem felekezeti” aggregátumban nem ­szerepelnek.

 

2. táblázat

Alsó- és felső-középiskola-fenntartás (diákok száma)   

                                         Alsó                             Felső                        Alsó%                    Felső%

Állami                            23102                              7224                              36,2                         32,7

Községi                          12256                              2673                              19,2                         12,0

Katolikus                       10142                              4105                              15,9                         18,6

Református                      5786                              2470                                9,1                         11,2

Evangélikus                     5069                              1855                                7,9                           8,4

Egyéb                              7524                              3785                              11,8                         17,1

 

A következő oldalon található grafikonon — a kategóriák jórészének összevonásával — látható, hogyan vál­tozik a legnagyobb iskolafenntartók diáklétszáma az alsó-, ill. a felső-középiskolában.

 

1. grafikon

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A századforduló kultuszminiszterei az alsó tagozatában egységes középiskola gondolatával kísérleteztek. Nagy befolyású oktatáspolitikai erők törekedtek arra is, hogy az egységes középiskola alsó négy osztályának tananyaga a polgári iskoláéval azonos legyen. Jellemző, hogy még a polgári és a középiskola egységességének ellenfelei is az átlépés kormányzati eszközökkel történő könnyítését, a magánvizsgálatok szigorának enyhítését szorgalmazták. A századfordulón elérhető közelségbe került egy olyan iskolastruktúra kialakítása, melynek alapját az egységesnek megőrzött (tehát a német modellel ellentétben egy gimnáziumra előkészítő iskolatípus alternatívájával nem fenyegetett) elemi iskola képezi. E rendszer második szintje az alreáliskola—algimnázium—polgári iskola keverékéből létrejövő típus, amelyben nincsen latin nyelv (ezért elvileg még a népiskola felől is átjárható), viszont egységes műveltséget ad a polgárság tömegeinek és az értelmiségnek. Erre épült volna azután a 14—18 évesek klasszikus, reál, illetve szakoktatása. A késői kilencvenes évek kormányzati terveiben egy modern, sokkal kevésbé szelektív iskolarendszer képe áll előttünk. A görögös-latinos, latinos, illetve modern értékek mögött azonban külön-külön nagy erejű érdekcsoportok álltak. A modern erők természetesen elégedetlenek voltak azzal, hogy iskolatípusuk nem egyenjogú — azonban nem szívesen áldozták volna fel annak modern jellegét. Az I. világháborúig a technika, a gyakorlatiasság, a tőkés elemek befolyásának megnövekedéséig, a „tömegesedésig” kellett várni ahhoz, hogy az alsó tagozatában egységes, latin nélküli középiskolából törvényjavaslat szülessen — egy olyan törvényjavaslat, amelyet azután az 1918-ban felsejlő demokratikus Magyarország is felhasználhatott volna (MP: 1915: 299, 1916:246, 1918:1). A történelmi egyházak mindvégig a latinos műveltségeszmény monopóliumának védelmében szembehelyezkedtek a rendszer átjárhatóbbá tételével.

Az átjárhatóság általános — s nem fenntartó-specifikus — csökkenésének szociológiai bizonyítékaképpen — a természetesen a századfordulóhoz képest más országterületre, más népességre vonatkozó — 1933/34-es adatokat idézzük fel. Míg a fiú-polgárisoknak a századfordulón egyhuszada, addig ekkor már csak egyötvenede tanult tovább középiskolában, az ötödikes középiskolásoknak ez a mennyiség a századfordulón tizedét, a harmincas években kevesebb, mint huszadát jelentette. A századfordulón a negyedikes polgárisok negyede, a harmincas években már csak hetede léphetett felsőkereskedelmibe. A felsőkereskedelmiben korábban kétharmad—egyharmad arányban keveredhettek a polgárisok és a középiskolások, a harmincas években már háromnegyed—egynegyed arányban. Azaz — minden mérhető adatot tekintve — a századfordulóhoz képest a harmincas évekre jelentősen megnövekedett a középiskolai tanulmányi út zártsága, „a két párhuzamos létra” (Lukács: 1996) egymás között alig átjárhatóvá vált. Ezt — később ellenőrzendő hipotézisünk szerint — jelentős mértékben a megváltozó tantervpolitika is okozza.

 

A nemzetiségi kérdés és az egyházpolitika összefüggése Magyarországon

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az eddigiekben — ha nem is kizárólagosan — az állam—egyház-viszony egyházi oldalának főszereplői olyan egyházak voltak, amelyeket semmiképpen nem lehetett általánosan ellenzékinek tekinteni. Ezek a magyar uralkodó körökkel erősen összefonódottak voltak — azaz a római katolikus és a két nagy protestáns egyházról szóltunk.

 

Az iskolarendszer ellenőrzéséért vívott harc az állam és egyházak között mindenütt és mindig az államnemzet politikai egységének kérdéséről szólt. E politikai egységet a felekezeti iskolázás általában a széttagoltság erősítésével, illetve az állam szuverenitásának megkérdőjelezésével gyengítette. Ahol az egyházak egyben az államnemzet nemzetiségétől eltérő helyi nemzetiségi érdekekkel is összefonódtak, ott ez is részévé vált az állam és egyház közötti konfliktusnak. A porosz állam a lengyel katolikus és dán evangélikus egyházzal konfrontál ezért, az angol állam pedig az ír katolikus egyházzal. A magyar állam ugyanígy konfrontál a szerb és román görögkeleti egyházzal. Ugyanakkor a katolikus és evangélikus egyházhoz való viszonynak is van nemzetiségpolitikai — szlovák- és szász-kérdés — oldala.

 

 

 

A magyart tanító iskolától a magyar tannyelvű iskoláig

 

Az 1868-as népoktatási törvény az európai liberalizmus legjobb hagyományaihoz igazodva (s a nagyobb európai államok között szinte egyedülállóan liberálisan) mondta ki: „Minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást, amennyiben ez a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike. Vegyes ajkú községben ez okból olyan tanító alkalmazandó, ki a községben divatozó nyelveken tanítani képes. Népesebb községekben, ahol többféle nyelvű lakosok tömegesen laknak, amennyire a község ereje engedi, különböző ajkú segédtanítók is választatnak.” (1868: 38. tc. 58. §.) Az elvi deklaráción túl tehát a törvény a tanító számára az alkalmazás feltételéül tette a több nyelven tudást, s a segédtanítók alkalmazására pedig, ha utasítást nem is adott, mégis fontos hivatkozási alapot teremtett. (A segédtanító intézménye magában hordta annak lehetőségét, amit csak sokkal később fogalmaztak meg: külön segéderők alkalmazását az egyes nemzetiségi csoportok hátrányának leküzdésére.)

Az 5000 főnél nagyobb lélekszámú települések már felsőbb népiskola állítására is kötelezettek voltak — a hatodik elemi utáni tanulmányok biztosítása céljából. Ezekben az iskolákban azon kívül, hogy a tanítási nyelvről ugyanaz volt érvényben, mint az elemi iskolákban, már kötelező tárgyként szerepelt az anyanyelv. (Az eötvösi koncepcióban tehát nemcsak a tudáshoz való hozzáférés „technikai” eszközeként szerepelt a tanuló anyanyelve, hanem államilag támogatott kultúrjavként is.) (Eötvös: 1978)

Ebben az iskolatípusban a magyar nyelvet is kötelező tantárgyként tanulták — nem pontos tehát a dualizmuskor későbbi oktatáspolitikáját bíráló állítás, hogy a magyar nyelv népiskolai tanításának elrendelése radikális szembefordulás lett volna az eötvösi hagyománnyal — valójában itt fokozatokról van szó.

Az eötvösi elképzelés — ellentétben a nyolcosztályos népiskola létesítését a polgári iskola fenntartása mellett elrendelő két világháború közötti, a rendies társadalmat konzerváló koncepcióval — a polgári iskolát a „felső népiskola helyett” rendelte felállítani, hogy hároméves képzés helyett hatéves általános képzésben részesítsék a lakosságot. Ebben az iskolatípusban, amely tehát a tizedik iskolaévig szándékolta elvinni — és a gyakorlatban ugyanakkor csak a nyolcadik iskolaévig vitte el — az ide beiratkozottakat, szintén anyanyelven folyt a tanítás; tantárgy „az anyanyelv, irálytan és irodalom.” A törvény arra is lehetőséget biztosított, hogy a polgári iskolákban tanítói végzettséggel nem rendelkező személyeket alkalmazzanak, ha az irodalomban kitüntették magukat: ezzel a tanítóképzés nyelvétől gyakorlatilag függetlenné tette a nemzetiségi elit alkalmazását. Fontos körülmény volt, hogy a törvényhozás annak is gátat vetett, hogy a mindenkori végrehajtó hatalom a fenti szabályok bármelyikét állami iskolák létesítésével hágja át, mert kimondta: a felállított állami intézményekre is a fenti szabályok vonatkoznak. A tanítóképzők követelményrendszerében az anyanyelv preferenciát élvezett a magyarral szemben. A felvételi kritériumok között ugyanis az anyanyelvi jártasság szintje — gimnázium, a reáliskola negyedik osztályának megfelelő jártasság — meghatároztatott (akárcsak a számvetés, földrajz, történelem szintje), a magyar nyelvi követelmény azonban nem (1868: 38:86).

A nemzetiségi politizálás esélyeinek is kedvezett az 1868-as törvény, amely a tanító számára lehetővé tette például a községi képviselőség vállalását. Mindezek az igen liberális szabályok — és a hozzájuk kötődő miniszteriális gyakorlat — a későbbiek során több tekintetben megváltoztak.

Az 1879: 18. tc. az elemzők jelentős része szerint az eötvösi politikától való eltávolodás első eleme volt. Kiemelve a mögé kerülő kormánypárti—ellenzéki konszenzust, Madarász József ellenzéki képviselő az 1870-es függetlenségi-nemzetiségi megállapodás egyik aláírója, ellenzéki képviselő jelentette be a parlamentben, hogy törvényt hoztak a magyar nyelv kötelező népiskolai tanításáról. Az ellenzék nemzetiségbarát vezető politikusa, Mocsáry Lajos ebben a hatvanas évek békés politikájának eltiprását látta. Az 1879-es törvény a tanítóképzés számára előírta, hogy a leendő tanítókat olyan alaposan kell kiképezni magyar nyelvből, hogy taníthassák azt, s kimondta, hogy az 1882 után végzettek közül sem tanítóul, sem segédtanítóul nem alkalmazható, aki a magyart ezen a szinten nem bírja. A vegyes lakosságú községekben csak magyarul tanítani tudó tanító alkalmazható. Az 1879-es törvény igen keményen érintette a felekezeti iskolafenntartást, hiszen a görögkeleti egyházak szerb, ill. román tannyelven, az evangélikus egyház pedig részben német tannyelven képzett tanítókat.

A tanulók magyarul történő tanulásának kötelező volta és a tanítók magyar nyelvű tanításra való felkészítése — jelen sorok szerzője szerint — nem tekinthető nemzetiségi érdeksérelemnek. Erre két alapvető érv van.

Nyilvánvaló, hogy a magyarul megtanuló román, szerb stb. gyerekek a magyar kormány szándékától függetlenül, történetileg kialakult módon bőségesebb magyar nyelvű iskolaválasztékhoz, magyar nyelvű sajtóhoz jobban hozzáférnek, mint azok, akik nem tudnak magyarul. A munkaerőpiacon — megint csak a kormány szándékától függetlenül — nyilvánvalóan jobb annak a helyzete, aki tud, mint aki nem tud magyarul.

Függ ugyan a kormány szándékától — de nyilvánvalóan nem az oktatáspolitikai kormányzat belső ügye —, hogy az országban a politikai élet nyelve a magyar. Ebben a kérdésben nemcsak a hetvenes—nyolcvanas évek nacionalistái, hanem Eötvös és Deák is egyetértettek. Tehát: a magyarul tudás lehetősége a politikai értelemben vett országos állampolgári aktivitásnak minimális feltétele; ha a VKM — pontosabban a törvény — nem biztosítja, hogy közpénzen, a tankötelezettség keretében meg lehessen tanulni az államnyelvet, akkor az állampolgárok nem magyar anyanyelvű csoportját eleve kizárja az országos politikai életből.

Összességében úgy véljük, hogy csak az individuális érdekek teljes lebecsülésével, és az ideologikus nemzetiségi-felekezeti értékek mérhetetlen túlhangsúlyozásával lehetett negatívumként elkönyvelni a magyarul tudás növekedését a nemzetiségek körében.

Egy 1883-ban kiadott ipari és polgári iskolai ipartanító képesítő rendelet (VKM: 1883:6892) leszögezi, hogy senki nem képesíthető, aki magyarul helyesen beszélni és írni nem tud, és ezért a vizsgálat nyelvéül a magyart írta elő. (Ez minőségileg nagyobb terhelés a népiskolai tanítójelöltek számára, mintha külön vizsgán adnának tanúbizonyságot magyar nyelvtudásukról, hiszen az egyes tárgyak anyagát a képzés során anyanyelvükön hallgatták.) A vizsga után a vizsgáló bizottság által kiállított anyakönyvbe került — további külön ellenőrzés nélkül —, hogy a tanító milyen nyelven képes tanítani.

Az 1892-es szabályozás is kissé megnehezítette az állami képzőkben végző nemzetiségi tanítójelöltek helyzetét. A neveléstani írásbeli értekezést magyar nyelven kellett készíteniük (ezt nemcsak a pedagógiatanár, de a magyartanár is vizsgálta, és ez volt a buktatásra egyedül alkalmas tantárgy), magyarról németre kellett szótár segítségével fordítaniuk. E koncepció közvetlen előzménye, hogy az 1889-es, nevelőnő képzéssel kapcsolatos rendezés már értékelési hatalmat adott a magyartanárnak, de buktató érvényt még nem adott véleményének (VKM: 1889:22729:7).

Ha összehasonlítjuk a tanítóképzés eötvösi törvényét az 1891-es kisdedóvónő-képzés törvényével, azonnal kitűnik, hogy az utóbbiban a rendes tárgyak sorában a magyaron kívül más hazai nyelv csak mint nem kötelező tárgy fordult elő (1891: 15. tc. 34. §). Azok a tanítók, akik a magyar nyelven kívül még más hazai nyelven való tanításra is képesíttetni akarták magukat, pluszfeladatként anyanyelvükön is kellett értekezést készíteniük. E szabályozás tehát alapesetként a magyar nyelven tanításra való képesítést kezelte, s megerősítette az iskola magyartanárának pozícióját.

Másfelől nézve persze a nemzetiségi képesítést éppen ezzel standardizálta is, világosan megjelenítve, hogy annak sajátos követelményei vannak, illetve saját pedagógiai nyelvvel rendelkezik (VKM: 1892:12152; VKM: 1893:18722). Hasonlóképpen a felsőnépiskolai és a polgári iskolai képesítésnél is, a vizsgálat magyar- nyelvűségre, és a magyar iskolára való képesítés lett az alapeset. Ha a jelölt más nyelvből is képesítést akart szerezni, akkor az adott nemzetiségi nyelv használatából, ezen kívül egy másik tárgyból is vizsgát kellett tennie az adott nyelven (VKM: 1893:13071).

A tanítóképzéssel kapcsolatos rendelkezéseknek már lehetséges egy valóban nemzetiség-ellenes olvasata is: eszerint megelőlegeznek egy valóban etnikai szempontok alapján vezérelt nemzetiségi politikát, hiszen nem a fennálló jogi és szociológiai helyzetre (tanítás anyanyelven, plusz magyartanítás) képesítik a tanítókat, hanem arra a helyzetre, amikor magának a tanításnak a nyelve magyar.

Lehetséges azonban egy olyan interpretáció is, hogy a magyarul tanításra való képesítettség növeli a román vagy szerb tanítóképzőben végzett tanító munkaerőpiaci mozgásterét, potenciális függetlenségét az egyházaktól. Nem elhanyagolható az a szempont sem, hogy a felekezetileg fenntartott intézményeket leginkább így tudta az egyházpolitika szabályozni.

1905-ben a VKM úgy rendelkezett, hogy szükség esetén a felekezeti képzőintézetekbe magyar nyelvtanárt osszanak be államköltségen (VKM: 1905:12001). Ez azt jelenti, hogy az állam már nem csak a kimenetet szabályozza, de azt is vállalja, hogy — államköltségen — hozzásegíti a nemzetiségeket a cél eléréséhez. Magában a népiskolában az 1879-es törvény a magyar nyelv fokozatos bevezetését tűzte ki célul a nem magyar tannyelvű elemi iskolákban. Jellemző módon — s ez is azt bizonyítja, hogy itt még egyértelműen liberális törvényalkotásról volt szó — nem alkalmazott büntető szankciókat. A törvény érvényesülését attól a természetes folyamattól várja, hogy a nemzetiségi iskolák tanítói kara 1883 után már magyarul oktatni képes fiatalemberekkel töltődik fel. A törvény nem zárt ki olyan megoldást, hogy a tisztán nemzetiségi iskolából nyugdíjba menő tanító helyére a fenntartó olyan nemzetiségi tanítót nevezzen ki, aki nem tud magyarul.

A nyolcvanas években e liberális politika a kitűzött célhoz képest elégtelennek mutatkozott. Az 1890-es népszámlálás a magyarul tudás arányának sokkal szerényebb növekedését jelezte, mint ahogy ezt az 1879-es törvény megalkotói remélték. Mindezzel együtt az 1890-es évek — számos tekintetben nacionalista — kultúrpolitikája nem tiltotta be a nemzetiségi nyelvű oktatás semmilyen formáját. A népoktatási törvényhez még a század elején sem mertek hozzányúlni, de az megtörtént, hogy a törvényt rendeleti úton megváltoztatták (ami meglehetősen ritka jelenség az egyértelműen liberális jogállamnak számító dualista Magyarország történetében). A gazdasági ismétlő iskolákat, melyet a törvény egyik népoktatásról szóló paragrafusa alapján (vö. 50. §) szerveztek, magyar nyelvű oktatásra állították fel, noha a törvény szerint a népiskolai oktatás anyanyelven történt.

Határozott magyarosítási lépésként értékelendő az is — különösen azért, mert ez már valóban független az egyházaktól —, hogy a községet, amennyiben a tanulók száma elérte a negyvenet, 1902-ben olyan gazdasági ismétlő iskola létesítésére kötelezték, amelyben a „tannyelv rendszerint magyar”. Állami elemi iskolával kapcsolatos, valamint államsegélyt élvező, vagy az állam által fizetett tanítói állással szervezett gazdasági ismétlő iskolánál mindenkor kizárólag a magyar volt a tannyelv. A VKM ugyan kapott jogosítványt arra, hogy a más fenntartó esetén ettől való eltérésre engedélyt adjon (!), de azt eleve kikötötte a rendelet, hogy a gazdasági gyakorlati oktatás tannyelve mindenképpen a magyar marad, s ilyen esetben további két óra fordítandó a magyar nyelv tanítására (VKM: 1902:66569:44). Ez a korlátozás azért is feltűnő, mert az iskola szakmai irányának meghatározásában a VKM nem kívánt centralizálni: a képviselőtestület dönthetett arról a stratégiai kérdésről, vajon milyen arányú lesz a mezőgazdasági, állattenyésztési, gyümölcstermesztési, szőlőmívelési, konyhakertészeti vagy erdőgazdaságtani tárgyak tanítása az iskolában.

A lokális kontroll változatlan ereje a rendszerben abban is megmutatkozott, hogy az 1902-es szabályozás szerint ugyan nem lehetett iskolaszéki tag az, aki magyarul nem beszélt, s e nyelven írni-olvasni nem tudott, de azokban a községekben, ahol „még általában lehetetlen magyarul beszélő és magyarul írni-olvasni tudó, lehetőleg az oktatásügyhöz értő egyénekből az iskolaszéket megalakítani”, mégis engedélyezte ilyen iskolaszéki tagok megválasztását. (Azaz minden ellenkező híreszteléssel ellentétben: amikor az önkormányzatiság és a magyarosítás politikai értéke szembeállítható, akkor az önkormányzatiság még erősebb.) Mindenesetre e szabályozás a helyi nemzetiségi elitből is azokat kívánta segíteni, akik magyarul tudtak (VKM: 1902:44246:1:a). Még figyelemreméltóbb, hogy a kivételt engedő szabályozás élt az állami elemi iskolák kinevezett gondnokságával kapcsolatban is (VKM: 1901:32055:1).

A magyar nyelvűség, az iskolai magyarosítás programja a kormánnyal szemben álló magyar nacionalista politikai ellenzék és szakmai csoportok egyik kedvenc témája lett. A tanítómozgalmak még azt is sérelmezték, hogy a vegyes lakosságú településeken az iskolafenntartók a lehetőségekhez képest gondoskodtak a nemzetiségek anyanyelvű oktatásáról, sőt, a vallástant is kizárólag magyarrá kívánták tenni (Iratok: 4, 431).

A VKM 1905-ben kiterjesztette az iskolafelügyelet jogait a magyar nyelvoktatás ellenőrzésében. Egyidejűleg az új népiskolai tanterv nagyobb hangsúlyt adott a magyar nyelv oktatásának. A tanfelügyelő a konkrét tan- és óraterv, valamint a tanítási módszer legszigorúbb ellenőrzésére kapott utasítást. A tanfelügyelő, ha a nyelvoktatás eredményét elégtelennek ítélte, dologi kérdésekben a megyei közigazgatáshoz fordulhatott; ha az elégtelenség oka a tanító nyelvtudásának hiánya volt, akkor a fenntartóhoz fordult a tanító elbocsátásáért; ha a tanító elhanyagolta a nyelvoktatást, akkor az államsegély utalványozását a tanfelügyelő azonnal megszüntette, s fegyelmi eljárást kezdeményezett a közigazgatási bizottság útján. (Az államsegélyt nem élvező tanító fegyelmije érdekében a tanfelügyelő jelentése nyomán a VKM intézkedett a fenntartó főhatóságánál — VKM: 1905:7200.)

A nemzetiségi fenntartók sérelmezték, hogy a cél el nem érését a magyar nyelv tanítása kapcsán nem tartalmi hibának, hanem fegyelmi vétségnek minősítette a törvény. A felekezeti tanító ellen követett eljárás nyomán pedig változatlanul lehetőség nyílott az iskola működésének a felfüggesztésére. A miniszter javaslatát a parlament közigazgatási bizottsága nacionalista irányban terelte tovább, hiszen a magyar többségű felekezeti iskolák automatikus magyar tannyelvűségének igényét, továbbá az ismétlőiskola kizárólagos magyar nyelvűségét is beterjesztette. Mindezzel együtt a magyar tannyelvű népiskolákban sem mindenki tanult meg magyarul: 1908-ban a 145 313 tanulóból csak 110 563 tanult meg. A nem magyar tannyelvű iskolákban a románoknak 38%-a, a németek 40%-a, a szlovákok és rutének 20—20%-a, a horvátok 29%-a és a szerbek 38%-a tanult meg magyarul.

A nemzetiségi politika enyhülésének jeleként 1914 áprilisától a népiskolákban a hitoktatás nyelve — amit egyébként nem Apponyi, hanem még Lukács György kultuszminiszter tett magyarrá — újra kizárólagosan az anyanyelv lett, sőt az első és a második osztályokban az állami elemi népiskolákban is kisegítő nyelvként használták az anyanyelvet.

A fenti politikatörténeti vázlat azt mutatja, hogy a magyar nyelv előjogai növekedtek a népiskolában. Az iskoláztatási politika magyarosító jellegét leginkább azzal mérhetjük, hogy az iskolarendszer milyen arányban biztosított lehetőséget az egyes nemzetiségeknek, hogy saját tannyelvű iskolába járhassanak. Ilyen kimutatás azonban a fent vizsgált korszak nagy részében nem készült. Ezért csak a nagyságrend érzékeltetésére a korszak végéről mutatunk be két adatsort. (Sajnos ez esetben nem sikerült tartani az adatsorok között az évtizedes távolságot, mert az 1900-as és az 1905-ös helyzetről szóló statisztikai évkönyvek még nem közöltek ilyen adatsort, azt valószínűleg az Apponyi-féle politika hatására vették fel az évkönyv rendszeres rovatai közé. Trianon után viszont már természetesen nem álltak rendelkezésre statisztikai adatok a történelmi Magyarországról. „Kárpótlásul” közlünk még egy adatsort, amely azt mutatja, hogy az adott tannyelvű iskolába hány százaléka járt az ország tanulóinak: ebből az egész kérdés nagyságrendjére talán lehet következtetni.)

 

1. táblázat

A különböző anyanyelvű tanulók anyanyelvüknek megfelelő iskolába
való járás szerinti megoszlása (%)

                                                                                  1910                            1915

                                 Magyar                                       99,7                             99,7

                                 Német                                         19,4                             22,1

                                 Szlovák                                      18,5                             14,5

                                 Román                                        74,6                             70,6

                                 Rutén                                           9,5                              6,9

                                 Horvát                                         0,2                                  0

                                 Szerb                                          84,0                             83,8

                                 Olasz                                           9,2                             11,4

                                 Egyéb                                          0,4                              1,9

 

2. táblázat

A tanulók megoszlása a különböző tannyelvű iskolák között (%)

                                                                                  1910                            1915

                                 Magyar                                       83,7                             85,7

                                 Német                                          2,5                              3,0

                                 Szlovák                                       2,5                              1,9

                                 Román                                         8,8                              7,2

                                 Rutén                                           0,2                              0,1

                                 Horvát                                             0                                  0

                                 Szerb                                           2,0                              1,8

                                 Olasz                                           0,2                              0,2

                                 Egyéb                                          0,1                              0,1

A magyar nyelvhatár védelmére beindult Julián Egyesület, a nagyarányú állami iskolaépítési program és az Apponyi-féle törvények együttes hatásaként csökkentek az anyanyelvű iskolázás esélyei.

Az alfabetizmus, az iskolázás rohamosan javuló tendenciája így a román és a szlovák elit tudatában nem pozitívumként jelent meg, hanem éppen fordítva: az iskolázási expanzióban a magyarosítási politika eszközét, s ekképpen saját bázisuk csökkenését látták.

 

 

A középiskolai oktatás nyelve és a magyar nemzetállam

 

Az 1880-as középiskolai törvénykoncepció még engedélyezte volna, hogy a nemzetiségi tanárjelöltek a szakvizsgát anyanyelvükön tehessék le. A nemzeti nyomás ezt a tiltás (azaz a kötelező magyarnyelvűség) irányába vitte, így Trefort azt a kompromisszumot ajánlotta, hogy e tilalom csak tíz év múlva lépjen életbe. Miközben Trefort gyorsított ütemben „átnyomta” a parlamenti bizottságokon a javaslatot, beindult az ideológiai gépezet, miszerint a cél a pánszláv, a germanizáló és a dákóromán agitációk ellensúlyozása. A javaslat mögé — miután az egyházak kinyilvánították ellenállásukat — felsorakozott a miniszterelnök is.

„Magyarosítási” szempontból a törvény csak azt rendelte el, hogy a nem magyar nyelvű iskolákban legalább a felsőbb osztályokban a magyart magyar nyelven tanítsák és magyarul érettségiztessenek. A technokratikus javaslat előadójává Trefort az ideológusként közismert Grünwaldot választotta. A szónok elmondotta, hogy más államokban a középiskola oktatáspolitikai, gazdasági, közigazgatási és kulturális kérdés, Magyarországon csak azért nemzeti, mert a nemzetiségek miatt államfenntartó uralomra van szükség. „Az államalkotás, a nyugati értékek bevezetése, a culturai hivatás főeszköze a gimnázium. A nem magyar lakosság tömegeinek megmagyarosítása lehetetlen, még ha a fennálló közjogi akadályokat elhárítjuk is. De ez nem veszély ránk nézve. A nemzeti egység nyilvánul meg a közös állami életben, az összetartozás tudatában, az irodalom és kultúra közösségében.” Ezt a „dolgok természeténél fogva csak a nemzet felső osztályai képviselik, a nemzet valóban csak a magasabb osztályokban él” (KN: 1881:11:170).

Persze nem szabad eltúlozni egyetlen parlamenti képviselő hozzászólásának információértékét, de itt mégis csak Magyarország első középiskolai törvényének a kormány által felkért előadójáról van szó. Az ő mondataiban pedig keveredik egymással a „kultúra” és az „állami élet” közössége. A törvény tehát azoknak is megfelelt, akik az államnemzet és a kultúrnemzet kettősségét fel akarták számolni — s azt kívánták, hogy akik a felsőbb osztályokba akarnak kerülni, azok kulturális értelemben is magyarosodjanak. Ugyanakkor feltűnő, hogy a szászok érdekében megszólaló képviselő, Zay Rudolf nem emelt kifogást az ellen, hogy a középiskolai tanárjelölttől megköveteljék a magyar nyelvtudást. A nemzetiségi képviselők úgy vélték, hogy a jövőben az érettségi biztosan a magyar nyelven való tudást, és nem a szaktárgyi ismeretek szintjét fogja mérni. Egy másik képviselő, Román Sándor nyíltan kimondta: „A törvényjavaslat azon részeiben s intézkedéseiben, melyek a nyelvre vonatkoznak, aggályaim nem volnának, hanem a veszedelem abban rejlik, hogy a felekezetek kiforgattatnak autonomiájukból” (KN: 1881:11:179).

Kétségtelen, hogy a nemzetiségi felekezeti iskolák a magyar nyelv hatékony tanítása érdekében köteleztettek arra, hogy bemutassák a magyar nyelv és irodalomtörténet tantervét és órabeosztását. A törvény ugyanakkor nem akadályozza, hogy a középiskola a nemzetiségi identitás terjesztésének színhelye legyen. Az oktatás rendes tárgyai sorában kötelezően írta elő az intézet tannyelvét és az adott nemzetiség irodalmának történetét. A kormányzat az 1890-es törvénymódosítást — amely a görög nyelvet tette a középiskolákban fakultatívvá — nem használta fel arra, hogy imperatív módon lépjen fel a nemzetiségi középiskolákkal szemben. Nem kétséges, a magyarországi középiskola tantervi célja a magyar nyelvi kultúra intenzív terjesztése volt. Az állam inkább csak eltűrte, mint támogatta, hogy területén nem magyar nyelvű középiskolák működjenek, noha vitathatatlan, hogy ilyenekre volt igény. Ugyanakkor nincs arra utaló adat, hogy többen akartak volna pl. román nyelvű középiskolába járni, mint ahányan ténylegesen jártak.

 

 

Egyéni és kollektív jogok

 

A magyar állam a kisebbségi egyének számára teljes egyenjogúságot biztosított. Ennek a jelentőségét hajlamosak vagyunk lebecsülni, annak fényében, hogy a kisebbségek számára kollektív jogokat nem biztosított. A klasszikus érvelés szerint az egyéni jogok biztosításával a kisebbségi egyén rendkívüli hátrányban van a magyar nemzetiséggel szemben, hiszen annak nyelvi jogait — pl. az anyanyelvű egyetemre járás jogát és lehetőségét — értelemszerűen maga a magyar állam biztosítja. Az érv kétségtelenül igaz (Kis: 1997). Ha azonban a történeti folyamatot nézzük, ez az egyenlőtlenség akkor is csökken, ha csak az egyéni jogokról beszélünk. Ugyanis a nemzetiségek körében összehasonlíthatatlanul alacsonyabb volt a nemesek aránya, mint a magyarok körében. Így a nemesek—nem nemesek jogegyenlősége a nemzetiségeknek relatíve sokkal nagyobb hányadát emelte fel, mind a magyaroknak. S ha a társadalom tehetősebb csoportjait nézzük, ez az arányeltolódás még feltűnőbb. Azaz a vagyonosabb románok, szerbek között sokkal kevesebben rendelkeztek rendi jogokkal, mint a vagyonosabb magyarok között. Vagyis mindazokhoz a lehetőségekhez, amelyek „a kollektív jogok” kiváltására, helyettesítésére alkalmasak (tehát a politikai életben való részvétel, egyesület-alakítási jog stb.) relatíve egyre nagyobb arányban férnek hozzá a nemzetiségiek. Tehát az adott történelmi helyzetben az egyéni egyenjogúsodás valójában a nyelvi egyenjogúsodásnak sokkal inkább része, mint azokban az esetekben, amikor minden etnikum „teljes társadalmat” alkot, mikor minden etnikumnak, már a jogegyenlőtlenség idején is van saját nemessége. Mi a helyzet ezek után a valóban kollektív jogokkal és kollektív lehetőségekkel?

A nemzetiségi egyházak nép- és polgári iskolái a korszakon át végig léteztek. Úgy tűnik, az a kompromisszum, hogy a nemzetiségi nyelvvel kapcsolatos érdekek a nemzetiségi egyházak iskolafenntartása formájában jelentek meg, szinte mindenkinek megfelelt. Az iskolarendszer nemzetiségi-fenntartói osztottsága forrásallokációs eszköz volt és maradt egészen a korszak végéig. A nemzetiségi tanítók (és papok) bizonyos értelemben ugyanazzal érveltek, amivel magyar kollégáik. Az utóbbiak arról akarták meggyőzni a magyar politikai közvéleményt, hogy az iskola a magyarosítás legfontosabb eszköze, s ekképpen olyan fontos nemzeti cél, hogy a tanítókat fokozatosan ki kell emelni a magánszférából; először a fizetési minimumukat kell megállapítani, azután fokozatosan garantálni kell az egyébként csak állami-községi alkalmazottaknál működő fizetési rendszert. A nemzetiségi tanítók ezzel szemben saját egyházi hatóságaiknál érveltek azzal, hogy a magyarosításnak — és persze az elvilágiasodásnak, a kultúrharc táján Budapestről áradó szabadabb szellemnek — az iskolában kell útját állni. E nemzetiségi tanítók objektíve éppúgy érdekeltek a magyar állam magyarosító politikájában, mint a magyar tanítók, hiszen a magyar jogállam csak úgy avatkozhat bele a felekezeti iskolák belügyeibe, ha államsegéllyel egészíti ki a tanítók fizetését. A tanítói fizetéskiegészítésért viszont a nemzetiségi tanítóság nemcsak bérharcot nem indított, de kifejezetten elvárta, hogy a magyar állam levegye a válláról a béralku dolgát, és őket is nyilvánítsa közalkalmazottnak. Az 1907-es Apponyi-féle törvények idején nem voltak hajlandók segítséget nyújtani saját szerb és román görögkeleti egyházuknak, mert a törvény olyan erőteljes egzisztenciális javulást helyezett kilátásba, hogy az ideológiai szempontok eltörpültek e mögött. Az Apponyi-féle törvény után nem csak azért csökken a nemzetiségi iskolák száma, mert a felekezetek kénytelenek államsegélyt kérni, tehát engedni kényszerülnek, hanem azért is, mert — nyilván mérlegelve a költségeket és hasznokat — inkább bizonyos iskolák bezárása mellett döntenek, minthogy államsegélyt kérjenek rájuk.

Ugyanakkor a nemzetiségi egyházak is érdekeltek voltak az ideológiai feszültség fenntartásában, mert enélkül — bármilyen gyenge is volt a világi középosztály — a külső erők pragmatikusabb irányba terelnék az iskolarendszert. Olyan irányba, ahol például a görögkeleti egyház már sokkal kevésbé érezné magát otthon. A görögkeleti egyház éppen azzal teremtette meg nélkülözhetetlenségét, hogy az egyházi autonómia köntösében a nemzeti identitás legfontosabb menedékének tüntette föl magát. (Érdemes volna alapos nemzetközi öszehasonlítás keretében megvizsgálni, hogyan változik meg az egyházak szerepe 1920 után Romániában és Szerbiában.) A magyar állami miniszteriális apparátus viszont nem tudott volna újabb és újabb forrásokhoz jut­ni — amire nemcsak a fizetés-kiegészítő államsegély, de a tárca szinte állandó beruházási láza, a közalkalmazotti réteg munkaerőpiacának bővítése miatt is szükség volt —, ha nem hangoztatta volna a magyarosítás szempontját. Ráadásul a nemzetiségi kérdés különböző értelmezései különböző állami beruházásokhoz, különböző fajta tanügyigazgatási expanziókhoz szolgáltak ideológiaként: „a nemzetiségek megmagyarításának” ideológiájával a színtiszta nemzetiségi területekre lehetett állami iskolákat építeni, illetve államsegélyeket nyújtani, a „leszakadó magyarok megerősítése” ideológiájával a nyelvhatárra lehetett iskolákat telepíteni, a „magyar kultúrfölény a nemzetiségek felett” fenntartása-megteremtése pedig az ország belső területeinek állami iskolaépítéseihez szolgált indokul. A kormányzat oktatáspolitikája azok számára is hasznos volt, akik egy másik politikai konfliktusban, tudniillik az egyházpolitikaiban harcoltak egymás ellen. A kultúrharc szekuláris oldalán állók tudhatták, hogy a nyolcvanas évek középiskolai törvénye nem csak a nemzetiségi egyházak számára volt hátrányos, de minden olyan egyházi fenntartónak is, amely nem tudott megfelelni a növekvő igényeknek. A magyar nyelven tudás — pontosabban az azt feltételező társadalmi mobilitás — a görögkeleti egyházak érdekköréből szakíthat ki történelmi távon támogatókat. A szlovák identitás csökkenése azonos az ellenzéki klerikális Néppárt esélyeinek csökkenésével. Az egyházi oldal — a professzionális standardizációval s bármiféle állami tanügyigazgatási lépéssel szemben, a nemzeti sérelmekre való hivatkozás bevetését az ötvenes években hasonlóan viselkedő magyar protestáns elittől tanulhatta. (Akkoriban a magyar elit olyan iskolákat akart megvédelmezni az abszolutista modernizációtól, amelyekben még annak a minimális követelménynek sem tudtak eleget tenni, hogy a szaktárgyakat szaktárgyi vagy legalább rokon-szaktárgyi végzettségű pedagógus tanítsa.)

A felekezetek iskolafenntartó tevékenységének közpénzekből történő finanszírozását vagy nem finanszírozását kellett eldönteni — s ehhez mindkét fél számára ideálisnak bizonyult, hogy ide valójában nem tartozó nemzeti érveket lehetett berángatni a harcba. Azaz pontos szabályokká fogalmazni, mely esetben mennyi pénzt ad az állam az egyházi iskola költségvetésébe, és azt is pontosan meg kellett határozni, hogy a közpénzekért cserében az állam milyen jogosítványokat kíván szerezni a felekezeti iskolában. (Pontosan ugyanilyen viták zajlanak a századforduló angol oktatáspolitikájában, ahol nem a nemzetiségi politikáról, hanem az állam és az egyház új viszonyáról esett szó.) A liberálisok legfontosabb eszköze, a közigazgatási bíróság is azon őrködött, hogy az iskolafenntartók egyforma mértékben kapjanak törvényhatósági segélyt. Nem véletlen, hogy a nemzetiségi ügyben fokozottan érzékeny polgári radikálisok az Apponyi-féle törvényben elsősorban a tankötelezettség fontos akadályának számító tandíj eltörlését, a tanítói fizetés rendezését, az egyházi befolyás visszaszorítását látták, s nem elsősorban nemzetiségi problémát. A nemzetiségi iskolázás körüli konfliktusokra tehát minden beépített feltétel megvolt: a szó legszorosabb értelmében mindenki érdekelt volt benne.

 

 

A nemzetiségi iskolafenntartás és az állam

 

1867 után igen hosszú ideig érdemben nem merült fel az iskolák államosítása, így a nemzetiségi érdekeket hordozó iskolák államosítása sem. Állami kontrolljuk azonban fokozatosan növekedett — ez a növekedés viszont nemzetiségtől függetlenül történt, részeként annak a folyamatnak, ahogyan a nemzetállam előbb normatív kritériumokat szab, majd fokozatosan folyamatkontroll alá vonja, végül iskolaállítási konkurencia alá veti a felekezeti iskolarendszert.

A hetvenes-nyolcvanas évek intézkedései valójában nem kényszerítették a nemzetiségi iskolafenntartókat az állami kontroll elfogadására, hanem anyagilag tették őket abban érdekeltté. A hetvenes évek közepén a VKM jelentős tanítóbarát lépésre szánta el magát: nyugdíjas foglalkozássá változtatta a tanítói állást. A nyugdíj-, illetve végkielégítés-jogosultság a fenntartótól független volt: a törvény csak azokat a fenntartókat mentette fel a csatlakozás kényszere alól, amelyek az államéhoz hasonló saját nyugdíjrendszerrel, végkielégítési rendszerrel rendelkeztek. (A szerbeknek és a románoknak létre is jött az ilyen típusú nyugdíjrendszerük.) Mindazonáltal a magyarosítás elkötelezettjei ekkor még csak olyan megoldáson gondolkozhattak, amely a nemzetiségi iskolákat fenntartókra — közvetlen, eseti repressziót kevésbé igénylő módon — hathatott. Kapóra jött az a tény, hogy a tanítók mozgalmai állandó nyomást fejtettek ki a VKM-re, hogy az állami tanítókra még 1868-ban megállapított fizetési minimumot a felekezeti iskolákban tanítókra is terjesszék ki. Kiformálódott így az a koncepció, amely az 1893:26. törvénycikkben öltött testet: eszerint a törvény a tanító esetében 300, segédtanító esetében 200 forintban minimálta a felekezeti iskolai tanító fizetését. Mivel ez az összeg jelentősen meghaladta a szerb, román, szlovák nyelvű (görögkeleti, görög katolikus, római katolikus) felekezeti iskolák tanítóinak fizetését, a törvény arra ösztönözte az egyházakat, hogy kérjenek államsegélyt, s tűrjék el, hogy az államsegéllyel erősen kiszélesedik a VKM jogköre: kinevezésnél, fegyelminél felügyeletet gyakorolhat. E javaslat középutat jelentett, hiszen voltak olyan politikusok — például Kovács Albert a Nemzeti Párt alelnöke —, akik az államsegély teljes kiiktatását és a felekezeti iskola helyébe állami iskola állítását követelték (Iratok: 2:84). Mások a tanítóképzést kívánták a felekezetek kezéből kivenni.

A tervezet parlamenti benyújtása idején a görögkeleti egyház egyrészt tiltakozott, másrészt elvi döntést hozott arra, hogy gyűjtést rendeztet, illetve egyházi adót vet ki, melyből a tanítókat fizetni lesz képes. A szegények egyházi alapját ezután a tanítók fizetésrendezésére használtak fel — azért, hogy ne kelljen államsegélyt kérni (Iratok: 2, 77).

A nemzetiségi politika szempontjából különösen fontos volt, hogy a részben államsegélyből élő tanítóval szemben — „államellenes” ügyekben — a közigazgatási bizottság fegyelmi választmánya járhatott el. Az 1893: 26. tc. 13. paragrafusával definiáltatott az államellenesség: „Államellenes iránynak tekintendő különösen minden olyan cselekmény, mely az állam alkotmánya, nemzeti jellege, egysége, különállása vagy területi épsége, továbbá az állam nyelvének a törvényben meghatározott alkalmazása ellen irányul: történt legyen az akár tanhelyiségben, akár azon kívül, élő-szóval, írásban, nyomtatvány, képes ábrázolás, tankönyvekben, egyéb taneszközök által.” Azaz a magyar nyelv tanításának elhanyagolásából e törvény segítségével már politikai ügyet lehetett csinálni. A törvény azt is kimondta, hogy amennyiben egymás után két tanító elmozdíttatott a közigazgatási bizottság útján hozott fegyelmi ítélettel, a VKM-nek jogában állt az iskolát bezáratni, és helyébe állami iskolát állítani.

A magyarosítás másik markáns jeleként a VKM jogot szerzett arra, hogy „fontos állami érdek esetén” az államsegélyt kérő községi vagy felekezeti iskolát ne támogassa, hanem megszüntesse, és helyén állami iskolát állítson (VKM: 1893:36:15). Az 1868-as népiskolai alaptörvény azonban még mindig nem helyeztetett hatályon kívül.

Az 1900-as évek elején, a népiskolai ankét megrendezése után kitűnt, hogy a kormányzat a politikai színtér mérsékelt oldalán állt. A nemzeti ellenzék, a tanítók, a nacionalista sajtó keményebb fellépést követeltek. A kultuszminiszter viszonylag toleráns álláspontját kénytelen volt a jogállamiságra hivatkozva védeni: „annak az axiomának, amit Gál Sándor t. képviselőtársam felállított, mely szerint az állami felügyeleti jog az iskolák terén odáig terjed, ameddig a nemzeti érdek ezt megkívánja, az alkalmazása azt hiszem egy kissé veszélyes volna, mert ilyenformán azt, hogy mi a nemzeti érdek, minden egyes adminisztratív esetben a változó kormányok és miniszterek állapítanák meg” (KN: 1901:28. k. 144).

A nacionalista nyomás hatására Berzeviczy kultuszminiszter 1904-ben nyújtotta be törvényjavaslatát, amelyben az 1868-as, 1876-os, 1879-es és az 1893-as népiskolai törvényt vette egységes revízió alá. A törvényjavaslat határozottabb eszközöket akart a hatóságok kezébe adni az iskoláztatási kötelezettség biztosítására: ki kívánta terjeszteni a magyar nyelv befolyását. 1906-ben terjesztették be a már említett, később Lex Apponyi-nak elnevezett híres törvényjavaslatot.

A nemzetiségi iskolafenntartók sérelmezték, hogy a közhivatalnoknak nyilvánított tanító jövedelmeit a törvény adminisztratív úton garantálta. Sérelmezték, hogy a kétszáz koronás állami támogatásnál már a minisztériumtól függött a felekezeti tanító választásának és kinevezésének jóváhagyása, sőt ha két ízben nem felelt meg az előterjesztés, akkor a tanító kinevezése is áthárult (persze ez már 1893 óta így volt). A nem magyar tannyelvű iskolák csak akkor kaphattak támogatást, ha tankönyveiket és eszközeiket a miniszter ellenőrizte. Minden fegyelmi ítéletet — immár függetlenül az államsegély nagyságától, melyet 1893-ban még kikötöttek — a miniszter elé kellett terjeszteni. A miniszternek — igen tágan értelmezett politikai okokból — a nem segélyezett tanítók ellen is joga volt eljárást indítani. A törvény a külföldi tankönyveket kiiktatta a népiskolákból, sőt, a tanteremből az idegen földrajzra, történelemre utaló berendezési tárgyakat is ki kívánta iktatni. A századfordulóra tehát a tanítók köztisztviselőkké váltak. A katolikus egyház támogatásáról biztosította a kultuszminisztert, így a Lex Apponyi mint nemzetiség-ellenes, és nem mint egyházellenes intézkedés épült be a magyar köztudatba.

Amikor a feloszlatott szabadelvű párt utódai — Tiszával élükön — visszatértek a hatalomba, tárgyalások kezdődtek a román nemzetiségi párttal. Rendkívül figyelemreméltó, hogy a román nemzetiségi párt 1913-as Tiszához intézett jegyzéke, miközben formálisan leszögezi, hogy a román nyelvnek mindenütt — tehát a községi és állami szférában is — jogokat követel, valójában leginkább a felekezetekre vonatkozó törvényes kötelezettségek enyhítésével foglalkozna. Például szeretné elérni, hogy a román népiskoláknak csak 5. osztályától taníttassék a magyar nyelv. Engedélyt kívántak szerezni arra, hogy a román népiskolákban tanítói végzettséggel egyáltalán nem rendelkezők — főleg papok — is taníthassanak. Államsegélyt kértek arra, hogy felekezeti középiskolákat állítsanak fel (Far: 1993:279). Azaz a nemzetiségi mozgalom immár szekularizálódott formájában sem tudott leszakadni az egyházi érdekkörtől, fel sem merült, hogy a magyar állam és a nemzetiségi szervezet közötti oktatáspolitikai konszenzusból az egyházi fenntartás kihagyassék.

A középiskola-politikában is megfigyelhető, hogy a nemzetiségi oktatásügy felekezeti oktatásügyként jelenik meg. Az 1860-as évek óta több ízben kudarcot szenvedett oktatáspolitikai elit felismerte, hogy kellő erejű ideológiai legitimáció nélkül újra és újra vereséget szenvedne a középiskolai törvényjavaslat. A középiskolai törvényjavaslat újabb és újabb változatai egyre kevesebb lehetőséget biztosítottak arra, hogy a felekezeteken kívül más jelentkezők is nyithassanak nemzetiségi nyelvű gimnáziumot. Az 1880-as javaslat még minden jelentkezőnek megengedte volna ezt, az 1881-es azonban a törvényhatóságokat és községeket eltiltotta az iskolaalapítástól, de a magánosoknak és testületeknek mégis engedélyezte; 1883 után már csak felekezeti nemzetiségi iskolák jöttek létre.

 

***

 

Az iskola tehát — céljai szerint — nem volt nyelvileg semleges, hanem magyarosított. Kérdés azonban, hogy a magyarul való megtanításon túl — ami egyértelműen növelte a kisebbségeknek nemcsak egyéni életesélyeit, de csoportos esélyeit is — milyen más eredményekhez vezetett a magyarosítás.

Ugyanakkor kétségtelen, hogy a nemzetiségi oktatás anyanyelvi oldala — ellentétben az iskolázottságot megítélő véleményekkel — a leginkább skálázható egy nacionalista—nem nacionalista tengely mentén.

Az anyanyelven tanulás jogának liberális értelmezése elméleti problémákat hordoz. Itt áll leginkább szemben az egyén pragmatikus érdeke — ami az államnemzet kultúrnacionalistáinak szimbolikus érdekével áll koalícióban — és az egyén szimbolikus érdeke — ami a kisebbségi népcsoport vezető elitjének pragmatikus érdekével áll koalícióban. A konfliktus csökkenésének a feltétele a települések lakosságszámának és a szülők iskolázottságának, mobilitási tapasztalatának növekedése: ez ugyanis valódi választást tesz lehetővé pragmatikus és szimbolikus érdek között. Növekszik az önkéntesség jelentősége: ez másfelől növeli a kisebbségi (és többségi) kulturális elitek érdekérvényesítésének alkotmányos ellensúlyainak jelentőségét…

A magyarul tanulás megítélése az ellenérdekelt kisebbségi kulturális elit és az államnemzeti liberalizmus legsúlyosabb konfliktusa, melyben az asszimilációs szándéktól teljesen távol álló, szociális és állampolgári egyenlőség iránt elkötelezett erők az államnemzeti liberalizmus szövetségesei és támogatói voltak.

Az oktatáspolitika a nemzetiségiek „saját” intézményeivel, iskolafenntartó egyházaikkal ütközött.

Ez az ütközés azonban másfelől folytatása a magyar politika egyik korábbi konfliktusának, annak, hogy tíz évvel korábban a magyar katolikus egyházzal ütközött. Ugyanezekben az években ütközött a francia és az angol oktatáspolitika az iskolafenntartó egyházakkal: az állam és egyházak viszonyának újjárendezése halaszthatatlan és elkerülhetetlen elemmé vált a magyar polgárosodás útján.

Ezen ütközés során azonban egyetlen egyszer sem, egyik oldalon sem merült fel, hogy az állammal nemcsak annak magyar jellege, hanem annak liberalizmusa miatt is szemben álló egyházi iskolafenntartás helyett a nemzetiségi iskolafenntartás valamilyen más módozatát részesítsék előnyben. A magyar nemzeti liberalizmus jobban tartott a román és szerb burzsoáziától, mint a román feudalizmus erőitől — nagyobbnak ítélte a határon átnyúló liberális kapcsolatok veszedelmét, mint az évszázadokon és nemzetállamokon átnyúló ortodoxia és ultramontán katolicizmus fenyegetését.

A másik oldal, a román és szerb liberalizmus túl nagynak tartotta azt az árat, amit Budapest kért, és lebecsülte azokat a modernizáció-ellenes erőket, melyek saját kisebbségi társadalmában (s az őket váró Szerbiában és Romániában…) rendelkeztek erős alapokkal.

És harmadsorban — s ez talán a legdöntőbb — a magyar nemzeti liberalizmus lebecsülte azokat az erőket, amelyek már ott készülődtek a megyei és állami hivatalokban, iskolákban és kaszinókban, s melyek — a kor szellemének megfelelően, s állami támogatást remélve — még „asszimilációt” és „egyenlőséget” mondtak, de valójában már kirekesztésre és a polgári egyenlőtlenség újrateremtésére gondoltak.

 

 

Az állam—egyház—oktatás-kapcsolat megváltozása Trianon után

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A századforduló korát vizsgálva megállapíthattuk, hogy az egyházi oktatás mind arányát, mind autonómiáját tekintve éppúgy visszaszorult Magyarországon, mint a kontinensen mindenütt. Nemcsak a német kultúrharc vagy a francia szekularizáció tartozik ide, de a felekezeties oktatást államsegély elvonással büntető, illetve az államsegélyt szigorúan az egyes iskolák tanulmányi teljesítményéhez kötő (s nem a fenntartó anglikán egyház szabad elosztására bízó), a fakultatív hittanfoglalkozást szigorúan az oktatás elejére vagy végére utasító angol liberális politika is.

1919 után azonban a helyzet megváltozott. Európában az intézményes változások egyre inkább tükrözték a szekularizációt. Az állam és az egyház elválasztása nem csupán a fejlett Nyugat (Franciaország, Anglia, stb.) világában lett erőteljesebb, hanem olyan új államokban is, mint Csehszlovákia vagy Nagy-Románia, illetve „Kis”-Törökország. Másutt is ilyen irányúak a változások: a hagyományosan katolikus párt által vezetett Belgiumban az általános választójog következtében a katolikus párt egyeduralma megszűnt. Portugália már 1911-ben (Spanyolország viszont csak 1933-ban) szétválasztotta az államot és az egyházat, sőt még a katolikus mintaállamban, Lengyelországban is sor került iskolabezárásokra.

A magyar oktatáspolitika számára mindig oly fontos Németországban a weimari alkotmány elválasztottságot tükrözött, az újonnan fontossá váló Olaszország — a pápával való kiegyezés ellenére — semmiképpen nem „kereszténynemzeti mintaállam”, középiskolájában például nem volt kötelező a hitoktatás. A magyar „keresztény-kurzus” — oktatáspolitikai mintaország nélkül maradt. Magyarország azonban ambíciója szerint mindenképpen „keresztény oktatáspolitikát” kívánt megvalósítani, pontosabban — sajnos nem saját nyelvi leleményünk szerint — kereszt(y)én(y) oktatáspolitikát, azaz valami olyasmit, aminek segítségével a katolicizmus és a protestantizmus valamiféle közös (és nemzeti) alapra hozható. (Mindazonáltal az új országban a katolicizmus dominánssá vált, s a protestáns oktatáspolitikusok, maga Imre Sándor is katolikus terjeszkedéstől tartottak.) A két világháború között a helyzet tehát egészen sajátos az állam és az egyházak viszonya szempontjából. Az egyház és az állam oktatási viszonya e korszakban több jól elkülöníthető problémára oszlott

A valláserkölcsi és az állampolgári nevelés
viszonyának átalakulása

 

A nemzetfogalom közvetítésével, a nemzeti művelődéseszmény kialakításával kapcsolatban minden korszak uralkodó erői megfogalmazták a maguk álláspontját, amelyben a „nemzeti nevelés” egyik típusától elhatárolták magukat — egy másik fajtát viszont célul tűztek ki. A 19. század liberális gondolkodói például harcoltak a szűken vett nemesi nemzetfogalom ellen, egy az egész népességet felölelő politikai nemzetfogalomért. A századforduló harmincmillió magyaráról vizionáló nacionalisták a magyar nyelvűség köré szervezték nemzetfogalmukat. Klebelsbergék harcot indítottak a közjogi típusú nacionalizmus ellen, egy aktív, társadalompolitikai természetű nacionalizmus érdekében. A harmincas évek megfogalmazza az „öncélú nemzet”, a „nemzetnevelés”, a „nemzetetikai nevelés” céljait. (Nincs, illetve csak nagyon gyenge a kontinuitás Imre Sándor 1910-es évekbeli nemzetnevelés-fogalma és a kollektivista „nemzetnevelés”-koncepció között.)

A dualizmus kori hazafias nevelés két belső ellentmondással rendelkezett: először is számolni kellett a kultúrnemzet—államnemzet ellentmondásával. A magyar államnemzet koncepció szerint a magyar nemzetnek bármely nemzetiségű polgár egyenjogú tagja — éppen ezért a nemzethűség minden polgárától egyformán elváratik —, másfelől viszont a magyar kultúrnemzeti koncepció szerint a magyar állam alapvető oktatáspolitikai célja a magyar nyelv elsajátíttatása, illetve a magyar nyelv és irodalom, a magyar nemzeti történelem szimbólumrendszerének közvetítése. Másfelől számolni kellett azzal a rendkívül súlyos ellentmondással, hogy az iskolán kívüli nemzeti történelmi tudat legerősebben motiváló toposzai — Rákóczi és a kurucok, Kossuth és a negyvennyolcas honvédek — csak a legnagyobb nehézségek árán voltak integrálhatók egy olyan államhoz kötődő államnemzeti tudatba, amelynek egyik legfontosabb eleme az Ausztriához és a közös uralkodóhoz fűződő alkotmányos kötelék (Disputa: 1940, Glatz: 1988, Litván: 1984, Szabó M.: 1981, Szabó D.: 1991, Orosz: 1991, Hanák: 1975).

Nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen ellentmondásrendszerrel küzdő nemzeti tudatformálás — Apponyi és Zichy minisztersége alatt tapasztalható, a politikai katolicizmust megelőlegező intézkedések ellenére — sem társadalompolitikai jelszavakat, sem konfesszionális preferenciákat nem vállalhatott fel. A hazafias nevelés, a kultúrnemzeti értelemben vett magyar nemzetiséghez tartozás vonzerejét éppen azzal kívánták növelni, hogy a magyar nyelvi kultúra elfogadásán kívül nem adtak normákat. Ez a hazafias nevelés azt képviseli, hogy nem rosszabb magyar a liberális, mint a konzervatív, az izraelita, mint a keresztény, a dunántúli, mint a tiszántúli, a budapesti, mint a falusi, a frissen asszimilálódott, mint az ősi család sarja. Másfelől az államnemzeti értelemben vett hazafias nevelés a magyar politikai nemzethez való hűséget a Magyarországon uralkodó törvényes rend, az alkotmányosság, a magyar állam egysége elfogadásában és támogatásában definiálta.

A különféle felekezetű hitoktatások általában nem támogatták ezt a hazafias nevelést. A görögkeleti hitoktatás — már anyanyelvűsége révén is — a kultúrnemzeti értelemben vett hazafias nevelés célrendszerét mindenképpen sértette. A magyarosítás elkötelezettjei azt tapasztalták, hogy a vegyes nemzetiségű területeken működő magyar tannyelvű állami iskolákba éppen a hitoktatás révén csempésződik vissza a szerb, horvát, román, rutén nyelv — a hitoktatásnak garantált jogok akadályozták a nyelvi asszimiláció programját (MP: 1914:183). Másfelől a nagy arányban a hitoktatókra és az alsópapságra támaszkodó harcos klerikalizmus már az 1890-es évektől kezdve szembeszállt az állampolgári nevelés előbb jelzett („egyformán jó magyar”) üzenetével, és a „jó magyar” mivoltot mindinkább az antiliberalizmusban és antiradikalizmusban, a nagyvárosi szekularizált életmóddal, a zsidó asszimilációval való szembenállásban jelölte meg. Nemcsak a görögkeleti, de a katolikus hitoktatás is számos olyan tételt hirdetett, amely effektíve szemben állt az állam törvényes rendjével, például a házassági ügyekben vagy a bevett felekezetek — köztük az izraelita — teljes egyenjogúsága és viszonossága kérdésében, így a hitoktatás az államnemzeti értelemben vett hazafias nevelés alátámasztására sem vállalkozhatott. A magyar nemzetfogalomban ugyanakkor már benne rejlettek azok a tartalékok, amelyek alapján a későbbiekben a nemzetfogalmat antiliberális és valláserkölcsi tartalommal lehetett feltölteni. Mi ennek a magyarázata? Már a 19. század végén létrejött egy torz munkamegosztás: bizonyos értelmiségi csoportok az államra, a közjogra és a nemzetre vonatkozó állítások megfogalmazói, magyarán a nemzetkép és nemzettudat kialakításának monopóliumával rendelkeznek, más értelmiségi és polgári csoportok pedig a társadalmi, gazdasági, magánjogi értékek képviselői. E munkamegosztás következtében a századfordulón egyidejűleg épült ki a köztudatban egy liberális társadalomkép és egy avíttan nacionalista nemzettudat. E nemzettudatnak eleve része volt a magyar állam, a magyar közjog megkülönböztetett szerepére vonatkozó állítások halmaza, de mivel az értelmiségi munkamegosztás működött, senkinek nem állott érdekében, hogy „a nemzeti összetartás fokozása”, „erős nemzeti állam” vagy „állampolgári jogegyenlőség”, „állampolgári szabadság” alternatívát felvesse (MP: 1912:473, 1913:435).

Amikor az értelmiségi munkamegosztás Trianon következtében felborult, az egykori közhivatalnoki csoport arra kényszerült, hogy maga fogalmazza meg társadalmi koncepcióját, egy olyan koncepciót, amely az állam (azaz ők maguk) segítségével a keresztény középosztályt (azaz őket) a másik (jelentős részben zsidó) értelmiségi-polgári csoport rovására pozíciókhoz juttatja (Hajdú T.: 1981, Szabolcs: 1965). Mivel a köztisztviselői rétegnek nem volt versenyképes társadalmi ideológiája (hiszen a reformkonzervativizmus a nagy tömegekben sohasem interiorizálódott), egyetlen megoldás maradt számukra: az államnemzeti ideológiához közvetlenül hozzárendelték antiliberális, antiszocialista társadalompolitikai érdekeiket. Éppen ezért „a nemzeti érdek”, a „nemzeti tudat” érvrendszere a speciális magyar viszonyok között nem „a szembenálló társadalompolitikai érdekek közötti közös minimum” ideológiája volt, mint a nyugati országokban, hanem meghatározott társadalompolitikai célok ideológiája más — liberális, radikális, szocialista — társadalompolitikai célokkal folytatott harchoz.

A hazafias nevelés antiliberális átalakulására tehát megértek a feltételek.

A valláserkölcsi nevelés hívei viszont a forradalmak idején újabb érvanyagot gyűjtöttek antiliberális és antiradikális attitűdjükhöz, hiszen már az 1918-as forradalom csapást mért az egyházi birtokrendszerre, a vallás és közoktatásügyi igazgatás összefonódottságára. Már a demokratikus kormány megtiltotta, hogy a hitoktatók, illetve az egyházi iskolák tanárai és igazgatói templomjárásra, vagy egyházi rendezvényeken való részvételre kötelezzék tanulóikat. A keresztény magyar középosztály köztudata az ateista propagandát társadalompolitikai céllá tevő Magyar Tanácsköztársaság létrejöttéért is a liberalizmust és a radikalizmust tette felelőssé. A hitoktatás tehát antiliberálisabb lett, mint valaha. A „közös ellenség” — liberalizmus, radikalizmus, szocializmus, „bolsevizmus” — felismerésének ténye talán önmagában is elegendő lett volna a valláserkölcsi és a hazafias nevelés érdekköreinek egymásra találásához.

Ezt az egymásra találást Trianon még meg is erősítette: elvette az egyházak és az állam ellentétének legfontosabb tárgyát, azt, hogy az egyházak a szerb és a román szeparációs törekvéseket, a szlovák kultúrnemzeti ambíciókat támogatták. Az ellenforradalom pedig a koalíciós kormányzat értelmiségpolitikai és oktatáspolitikai pozícióit tartósan keresztényszocialista politikusok kezére juttatta (Gergely J.: 1977). Így a VKM apparátusának — mint az oktatás nemzeti egységének felelősének — természetes tartózkodása a felekezetiességtől „felső” — azaz politikai — támogatás nélkül maradt. Ez is a két nevelési cél összefonódásának kedvezett. A Trianonban elcsatolt területekről menekülő értelmiségiek állás- és pozícióéhsége, illetve az államháztartás helyzetéből következő közalkalmazotti leépítések egyaránt azt követelték, hogy a politika ne egyszerűen a tisztviselők és a tanárok Tanácsköztársaságban játszott szerepét vizsgálja, hanem komplexebb ideológiai szelekciónak vesse alá őket: vizsgálja azt, hogy már 1918 előtt eleget tettek-e egy igazából csak később megjelent elvárásnak, a keresztény szellemű nevelésnek. Ugyanezen körök állásigénye megnyitotta az antiszemitizmus zsilipjét, amit politikai katolicizmussal, a hitoktatók antijudaizmusával és antiszemitizmusával is meg lehetett támogatni. 1918 előtt a nemzetiségiekkel szemben csak az asszimilálódó zsidósággal együtt volt esély a magyar többség megteremtésére — ez az ok Trianon után elenyészett. (A kisebbségi magyar társadalomban nem enyészett el: így például az Erdélyi Magyar Párt mindvégig a zsidók magyar nemzethez tartozását vallotta.) (Gonda: 1992, Szabó M.: 1988). A közös ellenség megjelenése és az elválasztó okok megszűnése együttesen hozták létre a „keresztény-nemzeti” ideológiát. E konzervatív eszményeket sugalló hazafias nevelés a húszas években összefonódott a valláserkölcsi neveléssel, színezte utóbbi tartalmát — de az életrend és a világnézeti nevelés szabályozását gyakorlatilag mégiscsak átengedte a valláserkölcsi nevelésnek. A hazafias nevelés a húszas években beilleszkedett a tantárgyakkal, tantervvel operáló hagyományos oktatáspolitika logikájába: nem véletlen, hogy a differenciált középiskola egységességét nemzeti tantárgyakon keresztül kívánták garantálni. A nemzetfogalom konzervatív kormány számára kívánatos alakítását pedig szakmapolitikai eszközök közbeiktatásával — például a Magyar Történelmi Társulat nemzeti tudat szempontjából fontos kiadványsorozatainak támogatásával, a Magyar Szemle című folyóirat középiskolák számára történő tömeges megrendelésével, a tanárképzés ideológiai tárgyakkal való feltöltésével — oldották meg.

A húszas években tehát az oktatáspolitikán belül nem jöttek létre olyan önálló „felelősségi körök”, ahol a nacionalizmus önmagában legitimáló erő lett volna. A társadalom önmagukat így legitimáló köreit pedig az oktatási kormányzat többé-kevésbé volt csak képes távol tartani az iskolától. (Jellemző, hogy a numerus clausus szempontjából szükséges igazolást, miszerint a felvételre pályázó polgár nemzethűségi és erkölcsi tekintetben megbízható, nem valamiféle elkülönült politikai szervezet, például az egyetemi diákszövetség, vagy a Társadalmi Egyesületek Szövetsége helyi szervezete, hanem maga az államigazgatás, azaz a helyi rendőrség adja ki. Ennyiben a szélsőjobb egyik legfontosabb célja, az ellenforradalom idején kivívott „hatáskörök” átmentése egy konszolidált világba — nyilvánvalóan kudarcot vallott).

A hómani nemzetnevelés koncepciója a harmincas években viszont már új tárgyakat (például átalakított osztályfőnöki óra), és új direkt eszközöket (pl. az érettségibe beépítendő tanügyigazgatási politikai minősítés) használt a nemzetnevelés érvényesítésére (Hóman: 1938). E politika egyik legfontosabb sajátossága, hogy a hazafiasság meglévő mértékét — egy nacionalista rendszer fennállásának 18. esztendejében — még mindig kevesellte. Kemenes Illés tankerületi főigazgató sajnálattal állapította meg, hogy „tanuló ifjúságunk hazafias lelkesedése lohadóban van. Unottan vesz részt az ünnepélyeken, lelkesedni egyáltalában nem tud. Általában az alsóbb osztályos tanulók magatartása nem ad gondot. Ezzel szemben a felsőbb osztályos tanulóknak lelki sivársága annál megdöbbentőbb képet nyújt” (OL: K. 592 118. cs.). Ennek okait Kemenes részben a nyomorúságban látta, részben a „nemzetietlen, kozmopolita sajtóban”, a „mozik léhaságában”, melyből világosan kitűnik: a nemzetietlenség—vallástalanság vádja nem más, mint a nem ellenőrzött piaci kultúra és az államhivatalnoki—államegyházi típusú ideológiaformáló tényezők konkurenciájának, konfliktusának burka. „Nem fojthatom el azon aggodalmamat sem — hogy a rosszul fizetett tanító tanárnemzedék, különösen annak fiatalabbja, amely fiatalsága miatt is hajlik az új eszmék meggondolatlan befogadására, elkeseredés szülte elszólásában, végigszánt a végeredményben eszményi lelkű fiatalság belső világán. Éppen ezért veszedelmesnek tartom azt, hogy teljesen fiatal tanítók és tanárok munkájára bízzuk a különösen veszedelmes fővárosi ifjúságot” (OL: K. 592 118. cs.). A generációs fordulat, a nemzedékváltás sajátos tünetével van dolgunk. A jobboldali radikalizmusra, a totalitarizmusra nyitott nemzedék, amely eltávolította a dualizmus-kori gárdát, már aggodalommal nézett a következő generációra. Azokra, akik nem a fronton szerezték politikai élményeiket, akik nem a jobboldali diákmozgalmakban szocializálódtak. A huszonévesekre, akik már az adott világot tekintették egy konszolidált, s számukra reménytelenül túlhierarchizált világnak. A fiatalokra, akiknek a gömbösi fordulat már semmit nem ígérhetett, fokozottan hatottak a rendszer totalitáriusabb formáját is jobboldalról kritizáló eszmék. E tanárok, s főleg tanítók lesznek Milotay, Imrédy, Rajniss követői (Sipos: 1970, Lackó: 1975).

A tantervi és tanügyigazgatási célkitűzések értelmében a tanulóknak a tantárgyaktól függetlenül — azaz nem szakmai, hanem világnézeti bázison — ismerniük kellett a nemzet történelmét, az állam, a haza és a nemzet fogalmát, a nemzet egységes célkitűzéseit, „nemzetünk nemzetközi helyzetét” és „céltudatos teendőinket”. A tanároknak iskolai és iskolán kívüli életükkel állandóan példát kellett mutatniuk a hazafias magatartásra (Utasítás: 1936). A hazafiasság felfogása nemcsak a dualizmus liberális nemzetfogalmához képest alakult át, hanem az 1930-as évek fordulóján is van egy belső fordulat. A húszas években a „nemzeti alapra való helyezkedés” a politikai-társadalmi legitimitás feltétele, s mint ilyen, ez a tanítói, tanári pályán való működés kritériuma is volt. A nemzeti alapon álló erők egy része kormányon volt, más része kormányközeli félellenzéki pozícióban, s küzdelmet folytattak azért, hogy ki legyen az úr a politikában, a társadalomban, az iskolában. Ez persze azt is jelentette, hogy aki ebbe a küzdelembe egyáltalán be akart szállni, az automatikusan használta a nacionalista frazeológiát. Így — bizonyos értelemben — a húszas évek végére a „nemzeti” szó inflálódott, elveszítette megkülönböztető jegyét, és így jelentős részét jelentéstartalmának is. Az ideológus csoportok ezzel látszólag célt értek, valójában azonban nem, hiszen a nemzeti ideológiának egyszerre célja az, hogy mindent áthasson, és hogy mindig találjon nem eléggé nemzeti erőket, hogy meghatározott hatalmi erőkifejtések ideológiájaként megmaradhasson. E második funkciónak csak úgy lehetett megfelelni, hogy elkezdték a nemzetfogalom további — immár nem csupán a liberalizmust, radikalizmust, szocializmust, de a hagyományos alkotmányvédő konzervativizmust is kizáró — szűkítését, bizonyos csoportoknak lehetetlenné téve, hogy önmagukat az egységes nemzeti világnézet hívei közé sorolják. Ugyanakkor, mivel a kor éppen nem a „szűkülés”, hanem a „szélesedés” kora, a „tömegek kora”, meg kellett keresni az elvesző tömegbázis radikális, tömeges kompenzációját. Azaz a magyar nemzetfogalomból ki kellett rekeszteni a liberalizmust, sőt, részben — a szintén liberalizmusnak elkeresztelt — konzervativizmust, a pozitivista színvonalvédelmet is, és be kellett engedni a populizmust és a népiséget. Alapvetően ez a magyarázata az uralkodó körök részéről a népiséggel kötött történelmi kompromisszumnak. Az ilyen módon létrejövő nemzet gondolata azután már úgy lehetett kirekesztő, hogy nem került szembe a „huszadik század, a tömegek kora” szellemiségével,. E koalíció, melyben az osztó fél mindvégig a politikai hatalom maradt, már deklarálhatta: ő a nemzeti érdek egyedüli hordozója, aki nem ért egyet a kormánnyal, az egyben a nemzettel nem ért egyet, aki nem adja fel egyéni vagy csoportcéljait a kormányzati politika kedvéért, az úgy tekintendő, mint aki egyéni érdekeit az ország, a nemzet érdeke fölé helyezte. A húszas évek ideológiája bevallottan többféle „nemzeti” ideológia koalíciója. Hóman a tankerületi főigazgatóknak viszont az összeolvadást és nem a koalíciót hirdette: „Ami kis véleményeltérés közöttünk van, azt a nemzeti cél érdekében el kell tüntetni. Felfogásom központi eszméje az öncélú nemzet” (OSZK Kt. Fond 15/19).

Mindezek az irracionális hangzású fogalmak igen racionális, elemezhető értékprioritásokat takartak. A magyar és nemzetközi szélsőjobboldali ideológusok a 19. századi individualizmus és pozitivista tudományosság által jól felépített fogalmakkal kötötték össze a nemzet fogalmát. S ezek az értékválasztások egyértelműen a köztisztviselő-rétegek, vagy a köztisztviselői módon viselkedő rétegek érdekeit hordozták, jelen esetben az egységes köztisztviselői státusukat egy a 19. században megindult fenntartói versennyel szemben kiharcoló tanárság és tanítóság érdekeit. A „nemzetszemélyiség” (Kjellén, svéd jobboldali politikusfilozófus kifejezése), a „nemzetegyéniség” (Milotay István magyar újságíró kifejezése) egy szóba írott fogalmai feltételezik, hogy a nemzetet egyetlen individuumnak kell tekinteni. Ebből viszont az oktatáspolitika számára természetes következtetésként adódott, hogy van nemzetnevelés is — hiszen ahogy az egyént, úgy a nemzetet is lehet nevelni. És ahogyan az egyén belső ellentmondásai és vívódásai akadályozzák a hatékony cselekvést, úgy a nemzet „belső egyenetlensége” is akadályozza azt. Mi több, ahogyan a fejlett egyénnek van világnézete, úgy a nemzetnek is van, s ez a „tagolatlan nemzeti világnézet” fogalmában jelenik meg. A szélsőséges nacionalizmus gondolatkincsének objektíve a legjobb közeg a köztisztviselői típusú oktatási rendszer, ezen belül pedig a tanügyigazgatás. Mindaz a szakmai kompetencia, ami az elmúlt évszázadok során az egyének nevelése során az oktatásban felhalmozódott, hirtelen transzformálódik s legitimációt ad arra, hogy a teljes népesség felett gyakoroljanak „nevelői” kontrollt. Elfogadott gyakorlat ugyanakkor, hogy minél nagyobb létszámú és minél magasabb korú a megnevelendő közösség, annál magasabb szintre kerül a szakmai kompetencia, annál fontosabb és elismertebb lesz az oktatási rendszeren belül a tanügyigazgatás. Amíg ugyanis pusztán a tantárgy megtanítandó és a gyermek a megnevelendő, addig a tantárgynak megfelelő szaktudományág egyetemes értékei és normái jelentik a szaktanári legitimáció forrását. A nevelési tapasztalat, a pedagógiai szaktudomány a tanárság mint szakma legitimációjának forrása. Viszont, amikor a nemzetismeret válik megtanítandóvá és a nemzet nevelése válik céllá, akkor a szakmai legitimáció összecsúszik a tanügyigazgatás politikai legitimációjával. Hiszen — nem lévén nemzetszakos tanárok — a kormányzat, illetve a tanügyigazgatás tekinthető „szakmailag” kompetensnek az oktatás „nemzetismereti gerincére” vonatkozó kérdésekben. S hasonlóképpen, senkinek nem lévén tapasztalata, didaktikai képzettsége arról, hogy hogyan kell „nevelni egy nemzetet”, ennek kompetenciája is azok kezébe kerül, akik „közelebbről” látják a dolgokat, közelebb vannak a „nemzet sorsát intéző tényezőkhöz.” Még tovább menve a fogalmak elemzésében: a nemzet, mint cél megjelenése (az öncélú nemzeti nevelés azt jelenti, hogy a tevékenység célja maga a nemzet) óriási lehetőséget kínált fel az uralkodó eszmék irányítóinak: a nemzet szót két értelemben használják, úgy mint meglévő dolgot, melyre mint hatalmuk forrására lehet rámutatni, illetve mint elérendő, létrehozandó, felépítendő, megszilárdítandó valamit, amelyre mint tevékenységük céljára lehet rámutatni. A kettős jelentésből következik, hogy egyfelől joguk van minden rendelkezésre álló emberi és tárgyi erőforrás igénybevételére céljaikhoz, s csak nekik van joguk a létező nemzetből a kívánatos nemzet felé vezető utakat megjelölni. Ennek érdekében akár saját eredeti legitimációs bázisukat is átformálják, a leendő nemzet nevében a meglévő nemzetből bárkit kirekesztenek. Azaz a nacionalista ideológia egyszerre állapotideológiaként és programideológiaként ­szolgált.

A hazafias nevelés ilyetén irányú átalakulása már nem egyszerűen a valláserkölcsi neveléssel egy irányban ható, azzal összefonódó nevelés volt, hanem bizonyos mértékig az irányítás átvételét jelentette: „a nemzeti világnézet”, „nemzeti erkölcs”, „magyar jellem” kifejezések utalnak erre — a „magyar” és a „nemzeti” jelző az esetek bizonyos százalékában a „keresztény” jelző helyére került. Más esetekben a két jelző mintegy közösen jelez valamit, és ezzel a két jelző egymást úgy támasztotta alá, hogy mindkettőt pontosította és szűkítette.

 

 

Az állam—egyház-kapcsolat és az egyházak belső
világának összefüggései

 

A Horthy-korszakban az oktatási-nevelési tevékenység deklarált valláserkölcsi célkitűzése egyre erőteljesebbé vált. Az iskolatípus céljait körvonalazó törvény preambulumok — legyen szó akár középiskoláról, akár polgáriról — mindig hangsúlyozták, hogy az iskolai nevelés (egyik) célja a valláserkölcsi nevelés (1924:11. tc., 1927:12. tc.). Mindez természetes módon azt jelentette, hogy a történelmi eszményekre, iskolai ünnepekre vonatkozó miniszteriális dokumentumok megfogalmazásakor a kereszt(y)én(y)ségre éppúgy egyre nagyobb hangsúly került, mint a tankönyvek — termé­szetesen főleg a történelem és irodalom tankönyvek — bírálatára (OL: K 592, Unger:1976, Szebenyi). A kereszt(y)én(y) egyházak ambíciója iskolai szellemiséget meghatározó szerepük ideológiai növelésére — az egyre nagyobb mértékben szekularizálódó társadalomban — ugyanakkor egyre inkább rászorult a nacionalizmus eszmei támaszára.

A társadalmi szekularizációnak mérhető jegyei voltak ebben a hangsúlyozottan kereszt(y)én(y) közéletet élő országban: a templomba-járás aránya a városiasodással csökkent, 1939—40-ben például a hat évesnél idősebb katolikusoknak már csak 43%-a vett részt a vasárnapi szentmiséken (Tomka: 1991:160). Ezt megerősíti az adat, miszerint az 1990-es években közvélemény-kutatás során megkérdezett 1910-es, 1920-as, 1930-as években született emberek emlékei azt mutatják, hogy az egymást követő nemzedékek szülei — tehát az akkori felnőttek — egyre kisebb vallási aktivitására emlékeznek vissza — ahogy erről a későbbiekben szó lesz. A vegyesházasságok aránya már igen magas: 1928-ban a vőlegény vallásához viszonyítva a katolikusoknál 13%, a reformátusoknál 33%, az evangélikusoknál 42% kötött vegyes házasságot (MSÉ: 1928:21). Amikor a házasság előtti kötelező orvosi tanácsadást bevezették, kiderült, hogy a házasság előtti nemi kapcsolatok aránya a nőknél is sokkal magasabb, mint vélték (Forrai Judit közlése). E szekularizációs jelek alapján a „keresztény” nevelés érdekkörei csak úgy tarthatták ellenőrzésük alatt az egyre nagyobb mértékben városban élő, és egyre több szekularizációs hatásnak kitett fiatalokat, ha erőiket egyesítették a „nemzeti” nevelés érdekköreivel. A nacionalizmus és a kereszténység közös elemeinek hangsúlyozása pedig a nevében — és a 19. század gyakorlatában is — egyetemes katolikus hagyomány partikularizálódását is elősegítette. A „melyik az igazi magyar vallás” kérdésfeltevése, s az a tény, hogy a Magyar Kultúra Köre megkísérelte ennek a címnek a megszerzését a katolicizmus számára — ezt markánsan ­bizonyítja.

A (tradíciójában jelentős részben német) evangélikus egyház magyar nemzeti keretek közé hátrált — a kálvinizmusnak való fokozatos alárendelődése is elősegítette ezt. (Németország jórészén már a 19. században létrejött a kálvinista és evangélikus egyház egyesülése — ott persze az utóbbi volt az integráló.) Természetesen a református egyház sem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy a dualizmus korában még egyensúlyban lévő kettős történelemképét — a protestantizmus mint hagyomány európai alternatívákhoz kötődése, és nemzeti vallás mivolta — az utóbbi javára egyirányúsítsa. Furcsamód — noha a keresztény-nemzeti ideológiához igazán sohasem lehetett teljes értékű partner — az izraelita egyház fő gondja is a hazafiság hangsúlyozása volt. Az új szövetséges, a nacionalizmus összefonódása az antidemokratikus hagyománnyal, kapóra jött azoknak is, akik az egyházakon belüli pluralizációt és demokráciát ellenezték: a századfordulón még aktív — és kultuszminiszteri támogatással is erősödő — katolikus autonómia-mozgalom végletesen legyengült, s a protestáns egyházakban is megerősödött a papi elem súlya a választott testületekkel szemben (Gergely: 1977, Kónya: 1975, Török: 1941).

Nemcsak a világiak és az egyházi hierarchia ellentéte ez: a klerikusok alsóbb csoportjainak püspökkari megregulázásához is segítséget nyújtott az állami szabályozás. 1935 után a katolikus szerzetesrendi autonómia szorult vissza a püspöki karnak és az államnak alávetett Katolikus Középiskolai Főigazgatósággal, Katolikus Tankönyvügyi Bizottsággal, Katolikus Tanügyi Tanáccsal szemben. Huszti József, a neves katolikus tudós tanügyigazgatási koncepciója eredetileg az volt, hogy az összes nem elemi szintű katolikus iskola fölé egy vagy három katolikus főigazgatóság alakítását javasolta; e fölött állt volna a Katolikus Iskolai Hatóság a hercegprímás elnökletével (OL: K. 592 811. cs.). Végső megvitatás után bontakozott ki, a megoldás, amely a katolikus főigazgatóságok szerzetesrendi iskolák feletti hatalmát döntő mértékben garantálta (PPK 1938. okt. 4., 15). A katolikus tanügyi tanács eredetileg a püspöki kar tanácsadó szerve volt, 1940 után pedig már az is a VKM mellett működő tanácsok közé számított. Elnöke az a kassai megyéspüspök volt, aki közvetlenül a VKM I. osztályának az éléről, az állam kívánságára került abba a pozícióba, melynek létét — illetve hozzáférhetőségét a magyar egyházi hierarchia számára — eleve csak a területi revízióra törekvő állami politika tette lehetővé. Másodelnök Huszti József, az állami tanügyigazgatás és a katolikus egyház közötti közvetítésről ismert tudós, az ügyvezető alelnök Simon Károly gimnáziumi igazgató. Hivatalból tagok voltak az egyház által elismert katolikus tanügyi egyesületek képviselői, a Katolikus Hittanárok és Hitoktatók Egyesülete, a Katolikus Középiskolai Tanáregyesület, a Katolikus Tanárnők és Tanítónők Országos Egyesülete, a Katolikus Tanítóegyesületek Országos Szövetsége. Tag volt az Actio Catholica képviselője, aki Gévay Wolf Nándor, az A. C. kulturális szakosztályának országos elnöke volt. A katolikus iskolai hatóságok vezetői, a főigazgatók és valamennyi egyházmegye főtanfelügyelője is részt vettek. A katolikus Ifjúsági Irodalmi Bizottság elnöke, Alszeghy Zsolt is tag volt. Körülbelül ugyanennyi tagot nevezett ki a hercegprímás is a tanügyigazgatásból és a gyakorló tanárok közül, valamint egy egészségügyi főtanácsost (ugyanazt, aki az OKT-nak is tagja volt), és a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége egyik vezetőjét, valamint valakit a hitoktató-egyesület vezetői közül. A Katolikus Tankönyvi Bizottságban csupa tanár és igazgató ült, a 14 tag között csupán egyetlen szerzetes akadt. A katolikus Ifjúsági Irodalmi bizottság nyolc tagja között egyetlen szerzetest találunk.

Miközben a polgári alkotmányossággal összeférő tervből, a katolikus autonómiából semmi sem lett, a felekezeti autonómiát történetileg hordozó intézmények, a szerzetesrendek befolyása is csökkent a katolikus oktatáspolitika irányítására. A történetileg szintén erős tanítóképzős érdekkörnek sem engedte meg a kormányzat, hogy külön főigazgatóságuk legyen. A katolikus tanügyigazgatás fölött már nem a katolikus püspöki kar állt, melynek tagjai önálló személyiségek, nagyhatalmú püspökök voltak, hanem a Katolikus Iskolai Főhatóság, amelyben kizárólagosan érvényesült a hercegprímás befolyása. A katolikus egyházon belüli valamennyi autonómia-forma jelentősége csökkent a hivatalos és professzionális katolikus főigazgatósággal szemben. Csökkent a protestáns igazgatók (tantestület általi) választásának demokratizmusa is. A református egyház új egyházi törvényei megnövelték a zsinati elnökség hatáskörét, kiszélesítették a református népiskola-igazgató hatáskörét, csökkentették a középfokú iskolai igazgató választásának demokratizmusát. (Korábban hat évre választottak, ezután ez először két évre, majd életfogytiglanra módosul. Az 1938-as szabályozás kizárta a fiatalokat és a más pályáról érkezett, feltehetően a tanügyigazgatáshoz kevésbé kötődő értelmiségieket.) Általában megnövekedett az apparátus befolyása a „nem hivatásos” testületekkel szemben (A magyarországi református: 158). Az egyházon belüli egységesítésnek olyan előzményei voltak, mint Imre Sándornak a zsinat részére készített bizalmas tanulmánya a harmincas évek elejéről (RZSL: 2 A fond. 115. doboz), amely szerint hatásköröket vonnának el az egyházközségektől egy centralizált egyházi döntéshozás javára. Az egyházon belüli erőkoncentráció eredményei voltak a tanulmányi bizottság új alapszabálya (RZSL, 2 A fond. 115. doboz 185/1937), illetve az egyetemes konvent 1942-es elképzelése egy „központi javadalmi pénztár” felállításáról.

A kereszt(y)én(y) nemzeti egységnek alárendelődött a konfesszionális pluralizmus is. Országos Közoktatási Tanácsbeli alkukban kopott meg a protestáns vagy katolikus történelemszemlélet markánssága, s született meg a felekezeti autonómiát alig engedő hivatalos álláspont Pázmányról, Báthoryról, Szent Istvánról vagy Bethlen Gáborról. Ha megfigyeljük azokat az éles különbségeket, amelyek például az államilag megfogalmazott és hirdetett Szent István-portré, valamint a katolikus egyház hivatalos Szent Istvánja között voltak, azonnal nyilvánvaló lesz, hogy a Szent István Emlékév az egyház és az állam szempontjából más-más eszmények jegyében telt el. „Szent István úgy áll előttünk, mint egy öreg, bölcs, jóságos Szent Király, amilyennek az egyházi tanításból ismerjük” — mondta 1937 szilveszterén a miniszterelnök — „az állam és nemzet szempontjából azonban kitűnő hadvezér, kemény katona. A belső ellenállásokat, a felforgató törekvéseket ma sokszor kegyetlennek látszó eszközökkel is elfojtotta, egészen sajátszerű, különleges magyar birodalmat alapított” (Magyarország évkönyve: 1937).

A változások ellenére nincsen visszaút egy nem-katolikus történetszemlélethez: az 1936-os nagy központi iskolai eszménykép például a katolikus Báthory, akinek személye kiválóan alkalmas volt az erdélyi gondolat propagálására, a hagyományos irredenta propaganda felfrissítésére az önálló, magyar vezetés alatt álló Erdély képével. Báthory személye egyébként is jó analógia volt, hiszen hasonlóan Magyarország kormányzójához, ifjú éveit egy Habsburg uralkodó udvarában töltötte; azután a nemzeti ügyekért harcolt saját korának „világháborújában”, s az akkori Habsburg-párt ellenzésével választották fejedelemmé. (Ne felejtsük el, hogy éleződik a konfliktus a harmincas évek legitimistáival!) A lengyel kapcsolat is rendkívül aktuális, és az is, hogy Báthory egy erős magyar—erdélyi—lengyel államszövetséget akart alkotni, a hatalmas — és mindenképpen, pogányként leverendő — keleti nagyhatalom és a túlzott hatalmi aspirációkkal rendelkező „német nagyhatalom” ellen (PML: TF 380/1937, HK: 1936:355).

Nyíri Tamás és Majsai Tamás mélyen elemezték a kereszt(y)én(y) teológiai antijudaizmus és a politikai antiszemitizmus összefonódását. Ez kimutatható az egyházi kiadású hittankönyvek, illetve más tankönyvek jó részében is. A politikai katolicizmus, illetve Baltazár püspök halála után a „politikai protestantizmus” jelenléte az oktatási szférában a húszas évek folyamán inkább a kormányzat jobbszárnyának, mint a dualizmus kori értékekhez ragaszkodóknak volt előnyös. A katolikus folyóirat-irodalom markánsabb — és korszerűtlenebb — jobboldaliságot képviselt, mint például a Magyar Szemle. A történelmi kereszt(y)én(y) egyházak felső vezetésének zsidóellenessége még azt is tolerálhatóvá tette számukra, hogy törvényesen elismert felekezethez tartozók jogkorlátozásáról — először a magyar történelemben — ne rendelet, hanem törvény döntsön. Az 1920-as egyetemi numerus clausus törvény nem módosította sem az Eötvös-korabeli, sem a Csáky-féle egyházpolitikai törvényeket: „a népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozók arányszámának” betartásáról szólt. Miniszteri rendelet szögezte le, hogy az izraelita felekezethez tartozók egyazon népfaj és nemzetiség tagjaiként tekintendők. Az a szigorú magyar törvényes elv, hogy a nemzetiség és a felekezetiség két különböző kategória, a magyar történelmi egyházak ellenzése nélkül miniszteri rendelettel módosíttatott! (Ladányi) Hasonló szimptóma, hogy a történelmi egyházak nem emeltek kifogást az ellen, hogy a „keresztény” jelző a negyvenes évek magyar sajtójában és köznyelvében ne vallásos elkötelezettséget, hanem a „nemzsidó” mivoltot jelölje.

Általában nem része a tanulmánynak, hogy a keresztény egyházak zsidókérdésben elfoglalt — s például az első zsidótörvény vitájában és megszavazásában megjelenő — álláspontját ismertesse, pusztán arra utalunk, hogy a Szent István Társulat által publikált történelem tankönyvek a negyvenes években a magyar jobboldali propagandához és állami tankönyvekhez hasonló módon nyilatkoztak a zsidóságról. Az oktatástörténet írójának nem feladata, hogy értékelje a történelmi egyházak szerepét a szorosabban vett vészkorszak idején, témánkhoz csak az tartozik, hogy 1944 elején a történelmi egyházakban felemelték az áttéréshez szükséges hitoktatás idejét és követelményeit, nehezítve az átmeneti menedéket jelentő áttérést. (Minthogy a koalíció 1945. január elején az egyház hatáskörébe utalta az egyházi személyek igazolását, az egyház megtisztítása és megtisztulása elmaradt, ez nyilvánvalóan lehetetlenné tette, hogy a kisnyilasok kommunista párt általi igazolását hangosan sérelmező demokratikus értelmiség — mármint 1946—47-ben — szövetségest láthasson a kommunista párt által szorongatott egyházakban.) (Gergely, Majsai, Fürj)

A kereszt(y)én(y) gondolat annak ellenére, hogy a szekularizáció előrehaladt a társadalomban, erősebb lett az iskolában. Természetes, hogy rendkívüli árat kellett érte fizetnie: olyan szövetséget kellett kötnie a nacionalizmussal és az antiliberalizmussal, amely — nemcsak az egyházakon belüli szellemi megújulás előtt emelt akadályokat, hanem végig a húszas—harmincas évek folyamán — a hagyományos felekezeti autonómiát is visszaszorította, sőt, a vészkorszak idején a kereszt(y)én(y)ség alapértékeinek vállalását is megnehezítette.

 

 

Az egyház intézményes jelenléte az iskolai nevelésben

 

Az iskola, a nevelés egész szellemiségétől elkülönült módon vizsgálhatjuk az egyház célirányos jelenlétét a szocializációs folyamat egészében. 1920-ban az iskoláztatási kötelezettség hatékonyabb biztosítása, amely eredetileg azért vált fontossá, mert az apa hadifogsága miatt sok gyerek kimaradt az iskolából, nyilvánvalóan előre lejátszott forgatókönyvű parlamenti módosítás következtében a vasárnapi templomlátogatás kötelezettségét garantáló törvénnyé vált. E törvény mintegy pandantja volt az 1918-as rendelkezésnek, amely kifejezetten tiltotta, hogy a hitoktatók és a pedagógusok a hittanórán kívül felekezeties aktivitást várjanak el a diákoktól (Az iskoláztatási: 1939). Ez a tény, hogy a tankötelezettség magában foglalta a templomba járási kötelezettséget, teljes fordulatot jelentett a dualizmus korának — nyelvükben, attitűdjeikben ugyan egyházbaráttá finomodó — kultuszminisztereivel szemben, akik a magyar kultúrharc eredményeit végül mégsem vették vissza. A templomba járási kötelezettség ellenőrzése, az ezt felügyelő pedagógusok buzgalmának minősítése a tanügyigazgatás számára világos szempontot adott a tanárok-tanítók megítéléséhez.

Azon alapvető eötvösi szabályozást, amely a hitoktatót és a hitoktatást egyértelműen kívül helyezte a tantestületen és az államigazgatásilag ellenőrzött tevékenységen 1923-ban felülvizsgálták, és a hitoktató a tantestület tagja lett. Ez azt jelentette, hogy a hitoktató immár intézményesen belefolyt az iskola, a tanárok közötti, illetve a tanár-diák viszony azon ügyeibe, melyeket eddig a tantestület keretében intézve távol tartottak az egyházaktól. A hitoktatókat nemcsak az őket alkalmazó iskola vonatkozásában „közalkalmazottosították”, hanem — „másodállásuk” piacán is. Az iskolafenntartók és hitoktatók közötti jövedelmi súrlódásokat VKM-rendelet rendezte azzal, hogy az óradíjaknak az állami népiskolában kapottal azonos összegét előírták. A „magyar hiszekegy” rendeleti bevezetése a húszas években a legsajátosabban hitbéli — mert az egyház társadalmi-történeti szerepéhez nem kötődő — tevékenységet, az imát vonta be a politikai propaganda gépezetébe. A „magyar hiszekegy” a transzcendencia dicsfényével vonta be az egész Magyarországot visszakövetelő propagandát — maximalista és nyilvánvalóan csak háborúval elérhető célokra szocializálva az ifjúságot olyan időszakban, amikor a külügyi kormányzat reálisabb célokon, Magyarország nemzetközi egyenjogúságának visszaállításán, illetve részleges revízión dolgozott (Juhász: 1964). (A korabeli jelmondatok közül a „Csonka Magyarország nem ország — egész Magyarország mennyország” kifejezés ellen egyetlen nagyegyház sem tiltakozott. Ez csak azért említendő meg, mert számos teológus teljesen új jelenségként értékeli a kommunista pártállam céljaival való azonosulás protestáns teológiai alátámasztását. A „szolgáló egyház” teológiája azonban történeti kontinuitással rendelkezik ahogy az erre Majsai Tamás felhívta a figyelmet.)

A magyar kormány egy 1935-ös jogszabállyal elrendelte az iskolai imádságok egyöntetűségét a nem felekezeti iskolákban. 1938-ban a tapasztalatok alapján a VKM úgy döntött, hogy az imát úgy kell módosítani, hogy hangos elmondása közben ütemesen tagolódjék. Köztudomású, hogy a nagyobb hangerővel, ütemesen elmondott szövegek, különösen annak mindennapi ismétlődése, erősítik a gyermekben a kollektív érzést, míg például a csendes imádkozás éppen a „négyszemközt Istennel” individuális felelősségtudatát erősítette (HK: 1938:95).

Nemcsak a totalitarizmus irányába mutató lépések érintették (a csatlakozás vagy ellenállás alternatíváját felvetve) az egyházakat, de a valóban modernizációsok is: az iskolaorvosi hálózat növekedése — amit a BM, a TB., a szélsőjobboldal és a szociáldemokrácia egyaránt támogatott — a hitoktatók sérelmére történt, megkérdőjelezte a gyerekek szexuális felvilágosításával kapcsolatos monopóliumukat (Forrai Judit közlése). A magaviselet elbírálásának szempontjai között a valláserkölcsi meggyőződés, melynek megítélése a hitoktató kizárólagos kompetenciájába tartozott, a harmincas évektől külön nem, csak a „nemzethűséggel” együtt szerepelt. Utóbbinál nem a „meggyőződés”, hanem csak a „hazafias magatartás” számított, azaz a nacionalista propaganda tevékenységben, a leventemozgalomban stb. való részvétel. (Majsai Tamás hívta fel a figyelmemet arra a sajátos tényre, hogy Béldy Alajos levente főparancsnok nem az egyházakkal fogalmaztatta, hanem maga fogalmazta meg az istentisztelet-járási kötelezettséget a leventék számára elrendelő dokumentumokat — a műfaj legprimitívebb darabjait alkotva meg.) A tanügyigazgatás — nyilván változó hatékonysággal — őrködött azon, hogy a legbuzgóbb vallásos életet élő gyermek se kaphasson az utóbbi nélkül jelest (Utasítás: 1936). A főigazgatók legaktívabbika az OKT-ben javasolta, hogy a középiskolai tantervi anyag között a bevett vallásfelekezetek vallástan anyaga is szerepeljen. „Kívánatos ugyanis, hogy a felügyeleti hatóságok hatékonyabban ellenőrizhessék az egyes vallástan órákon folyó tanítást” (OKT: jkv. 1936. okt. 2.). Az iskolai vallásos mozgalmak lehetőségeinek növekedése is együtt járt a tanügyigazgatási kontroll növekedésével. A VKM 1937-ben megtiltotta az általa kevésbé ellenőrizhető külső személyek részvételét ezek irányításában — annak ellenére, hogy ezt maguk a túlterhelt hitoktatók kérték (PML: TF 135, 151/1937). A legnagyobb csapást azonban a felekezeti nevelés egyik leghatékonyabb intézményeként szolgáló cserkészet — az interkonfesszionális leventemozgalom javára történő — visszaszorítása jelentette. Ez egyidejűleg a militáns, jobboldali tábori lelkészek egyházon belüli megerősödését is jelentette a könnyedebb pedagógus-cserkészvezető papokkal szemben (Gergely F.: 1989). Összességében a tantárgyi órán kívül zajló iskolai ­valláserkölcsi nevelés lehetőségei nagyobbak, autonómiája pedig kisebb lett a Horthy-korszakban.

 

 

Az egyházak, mint iskolafenntartók

 

A húszas évek oktatáspolitikája az egyházi iskolafenntartás számára egyértelműen kedvező volt. Klebelsberg expanziós politikája nemcsak kormányzati, hanem társadalmi erőforrásokat is növekvő mértékben vont be. A nagytőke és a nagybirtok forrásaira történő támaszkodás a bürokratikus kontroll expanziójának természetes határt szabott, ez pedig a fenntartói autonómiának kedvezett. Az új, közpénzből épített népiskolák többsége, ellentétben a századforduló iskolaépítési programjával, felekezeti iskola lett. Minden egyházi iskola három fő forrásból élt. Kapott egyfelől támogatást az iskolafenntartótól, másfelől tandíjakat és más hozzájárulásokat az iskola-felhasználóktól, harmadrészt államsegélyt, illetve községi segélyt.

 

 

A fenntartói hozzájárulás

 

Az iskolafenntartók történelmi egyházak lévén közismerten rendelkeztek egyrészt múltjuktól függő jövedelemtermelő vagyonnal, másrészt a hívők számától függő jövedelmekkel. Mindezen jövedelmek elsősorban a közép- és felsőfokú egyházi oktatás fenntartására, illetve a nem oktatási egyházi tevékenység finanszírozására szolgáltak. Ezekből a jövedelmekből azonban bizonyos részt az elemi iskolák finanszírozására is fordítottak. A húszas évek közepére vonatkozó számítások szerint a katolikus egyház birtokjövedelme (plusz-mínusz 0,3 milliós eltérésekkel) hétmillió pengő lehetett, a protestáns egyházaké pedig egymillió. (Csizmadia: 1966:175, Haller: 1927:38). Ennek a bevételnek egy része az iskolarendszer finanszírozására szolgált. Az oktatás-finanszírozás összege ebből a bevételéből mindenképpen meghaladta a kifejezetten erre szolgáló célvagyon, a katolikus tanulmányi alap 180 ezer pengő alatt maradó jövedelmét. E jövedelem nem függött attól, hogy hányan látogatták az egyházi iskolákat, hogy hogyan változott a hívők száma. A hívek hozzájárulását az egyházi adó biztosította, ez 4—5 millió pengő volt a katolikusok, a protestánsok és az izraeliták esetében is. Ennek behajtása általában együtt történt az állami és községi adók behajtásával. Ha az egyházi adó a többi adónak a 10%-át nem haladta meg, az együttes kezelésbe vonást már a pénzügyigazgatóság is engedélyezte. Az állam és egyház összefonódása nemcsak a legfelső szinten, de a középszintű bürokráciában is megvalósult (Csizmadia: 1966:251).

A harmincas évek új adóztatási szabályzatában a PM nem járult hozzá, hogy az egyházközségek az egyházmegyei és országos szükségletek fedezésére is vessenek ki adót, limitálta a szemináriumok fenntartására és kultuszcélra kivetett adót az állami adók 1%-ában (PPK: jkv. 1932. okt. 19, 1933. márc. 22., 1933. okt. 11.). Az alábbiakban nem vizsgáljuk az egyházak párbérváltság nevű jövedelmét, mert az közvetlenül a lelkészekhez áramlik, és nem lehet köze az iskolafenntartáshoz. A birtokok jövedelme és az egyházi adó viszont szolgálhat iskola-fenntartási célokat is.

 

1. táblázat

A legfontosabb egyházi iskolafenntartók nem kizárólag

iskolai célokat szolgáló jövedelmei 1938-ban

                                                                    birtokjövedelem                   egyházi adó

                                                                          (becslés)                           (pontos)

                         Katolikus                                     6742                               4252

                         Görög katolikus                             109                                   64

                         Református                                  1086                               3329

                         Evangélikus                                   270                               1236

                         Görögkeleti                                      60                                     9

                         Unitárius                                            4                                   19

                         Izraelita                                            13                               3960

                         (vallásalap)                                    892                                      

 

(A táblázat az 1935-ös birtokstatisztika aranykoronában megadott adatainak átszámításával és az 1938-as Adóstatisztika I, IX felhasználásával készült. Egyházi adót Magyarországon 1938-ban 2 190 364 állampolgár fizetett.)

A református népiskolák esetében pontosan tudjuk, hogy mivel azok 7818 ezres költségvetéséből az egyház 4306 ezer pengőt fedezett, viszont a (később ismertetendő) iskolai jövedelem csak 1993 ezer pengőt fedezett, a különbséget az egyéb felekezeti jövedelmek fedezték. A katolikus népiskolák és tanítók száma egyaránt 2,6-szorosa a reformátusnak. Így itt hozzávetőlegesen 20 327 ezres költségvetéssel számolhatunk. Mivel ott az államsegély 8767 ezer pengő, az iskolai jövedelem 4462 ezer pengő: a katolikus egyház saját forrásból mintegy 7098 ezer pengőt irányít a népoktatásba. A (később ismertetendő) államsegély és a szülők önkéntesen és önkéntesség nélkül befizetett pénze együttesen nem hoz profitot az iskolának, ráadásul a fenntartó egyházközség még nem iskolai célokat szolgáló egyházközségi pénzeket és az egyházi vagyon nem iskolai célokat szolgáló hozadékának egy részét is kénytelen a népiskolázásba irányítani. Ha arányaiban eltérően is, de ez a nagyegyházakra egyként igaz. Ekképpen azt mondhatjuk, hogy a felekezeti iskolarendszernek a két világháború között tapasztalt nagysága csak úgy maradhatott fenn, hogy támaszkodnia kellett a nem iskolai célokat szolgáló egyházi vagyonra, egyházi adóra, nem iskolai célokat szolgáló állami és községi segélyre is. Azaz bármely földbirtokreform, függetlenül annak világnézeti indítékaitól, szükségképpen vezetett volna az egyházi népiskolarendszer finanszírozásának elbizonytalanodásához.

 

 

Iskolahasználói támogatás a felekezeti népiskolában

 

A helyi (községi) iskola-fenntartási adó alól mentesült az, aki nem a községi, hanem a felekezeti iskolába járatta gyermekét. (Pontosabban: a községi iskolai pótadó az egyenes adók 5%-át jelentette. A község azoktól, akik felekezeti iskolába járatták gyermeküket annyi adót szedhetett, hogy a felekezeti iskolaadó és a községi iskolai pótadó egységes összege ne haladja meg az adózó egyenes adójának 5%-át) Vagyis az állampolgár szabadon választott aközött, hogy jövedelme előre meghatározott szektorsemleges százalékát a felekezeti, vagy a községi iskoláztatás fejlesztésére költi. Ennek lehetősége Eötvös részéről kompromisszum volt, ugyanis 1848-ban a hitfelekezeti iskolák állítását az új polgári népoktatási törvényjavaslat, melyet az alsóház elfogadott, mindenkinek megengedte, de ez senkit nem mentesített a községi iskola fenntartására szolgáló 5%-os iskolaadó alól. Ezáltal az 1848-as törvényjavaslat — legalábbis finanszírozási tekintetben — a felekezeti iskolákat ugyanúgy magániskolának nyilvánította, mint ahogyan ez például az Amerikai Egyesült Államokban megvalósult. Az egyházakkal való kiegyezés érdekében az Eötvös vezette minisztérium 1867 után meghozta a legsúlyosabb kompromisszumot, visszalépett a közoktatás és magánoktatás markáns szétválasztásától és lehetővé tette, hogy az egyházi iskolaadó összege a községi iskolaadó összegéből levonassék, magyarán, hogy az egyházi iskolák automatikusan közjövedelmekből finanszíroztassanak. A hetvenes években az iskolákban 25% körül állandósult a tandíjakból eredő bevétel, megnőtt az egyházak tagjaira kirótt hozzájárulás mértéke: néhol elérte az 5%-ot (Kelemen: 1985:96, Kotnyek). A századforduló után ingyenessé tették a népoktatást, ezzel a szülőktől szedhető hozzájárulás a helyi iskolához tulajdonképpen a felekezeti iskolaadóra korlátozódott. A két világháború között tovább nőtt a felekezeti iskolai adó jelentősége. Nőtt azonban az egyes települések közötti különbség is. Az alábbi táblázatból kitűnő döbbenetes eltérések érthetővé teszik, hogy miért volt szükség a fentiekben jelzett egyéb felekezeti források bevonására.

2. táblázat

Az iskolafenntartó felekezetek egyházi iskolai adójának adókivetési kulcsa 1938-ban

(a községek száma)

                                                           összes          római katolikus           református

                                 Nem %-os            368                      137                         129

                                 0—10%                300                      152                          97

                                 11—20%              435                      254                         117

                                 21—30%              550                      381                         106

                                 31—40%              326                      208                          71

                                 41—60%              358                      241                          59

                                 61—80%              121                       75                           21

                                 81—100%             88                        40                           30

                                 101—150%           12                         7                             3

                                 151—200%            6                                                         1

                                 200%—                  3                          2                             

                                 Összesen             2567                    1497                        634

 

Az iskolai adót fizetők száma 1938-ban összesen 1 065 063. Azaz alig feleannyi, mint az egyházi adót fizetők száma. Az iskolai adók az összes közterhek százalékában 0,61% (PPK: jkv. 1932. okt. 19., 1933. márc. 22., 1933. okt. 11.).

 

 

A felekezeti elemi iskola és az államsegély

 

Az alábbiakban az elemi iskola fenntartásának forrásait vizsgáljuk, összehasonlításul megnézve az állami-községi iskolákat is.

 

3. táblázat

Az egyes fenntartók tulajdonában lévő iskolák összes költsége
és a fedezet fontosabb forrásai 1938-ban (ezer pengőben)

                                   Felekezeti              Egyéb fenntartói            Államsegély         Összes költség                    iskolaadó forrás    

Állami                                                             14044                                   0                   14044

Vármegyei                                                               5                                   1                           6

Községi                          8837                           1969                           10806                            

Római katolikus             4462                           7098                             8767                   20327

Görög katolikus                108                             280                               379                       767

(egyesült katolikus                                                                                                                 19)

Református                     1993                           2313                             3512                     7818

Ágostai evangélikus          495                             767                               950                     2212

(egyesült protestáns                                                                                                                 6)

Görögkeleti                           9                               63                                   3                         75

Unitárius                                                                 1                                   2                           3

Izraelita                            257                             515                               259                     1031

Társulati                                                              154                                 11                       165

Magán                                                                 904                                 19                       923

Érdekeltségi                                                          55                                 14                         69

 

(A felekezeti adó összegei Adóstatisztika I. IX. füzetének adatain, az államsegély nagysága az 1938-as statisztikai évkönyv 276. lapjának adatain alapulnak. A további számítások az állami és református népiskolákról szóló adatok (Néptanítók Lapja: 1937:336) és a más fenntartójú iskolák számának és a tanítók számának (Statisztikai évkönyv: 1938:279) összevetésén alapulnak. A megtalálható adatokra is elvégezvén a táblázatban fel nem tüntetett kalkulációt úgy találtuk, hogy az aránypármódszer mintegy 92%-os pontossággal bízható csak meg, így a fenti adatok fenntartással kezelhetők, de az arányokat így is jelzik. A táblázatban jelzett egyesített iskolákat ki kellett hagyni a számításokból.)

A fenti számok alapján megállapítható, hogy a népoktatás szférájában az iskolai adó a nagy felekezeteknél nagyságrendileg kisebb volt, mint az államsegély. Így az államsegély az adó kétszeresét is elérhette. Kivétel a görögkeleti egyház, ahol az államsegély az összköltségvetésnek alig több mint negyedét, illetve az izraelita egyház, ahol alig több mint felét jelentette. (E két iskolafenntartó olyan társadalmi és szellemi csoportokat képviselt, amelyek az uralkodó körök szemében ellenszenvesek voltak, és a szerb- és zsidóellenes attitűd úgy tűnik, hogy közvetlenül csapódik le a finanszírozásban.) A külső állami segélyek között kell számon tartanunk az oktatási ágazatba áramló 0,9 millió pengőnyi egyházközségi segély nagy részét is. (Sajnos csak 1934-es adat van, 1938-as nincsen.) A községek sokkal több felekezeti tanítót fizettek, mint saját tanítót (1952, ill. 956 főt). A községek 2,2 milliót fizettek a felekezeti tanítóknak (fejenként 1127 pengőt), a városok 1,635 millióval járultak hozzá a területükön működő felekezeti iskolák fenntartásához. Ennek az összegnek igen nagy része esik a vidéki városokra, mert Budapesten az elemi oktatásban egy 19. századi általános községesítő határozat eredményeképpen valóban dominált a városi iskolák aránya, úgy ahogy azt Eötvös eredetileg szerette volna. A iparostanonc iskolákhoz a városok 8 ezer, a hasonló kereskedőtanonc iskolához 19 ezer, a gazdasági ismétlő népiskolához 23 ezer pengővel járultak hozzá (Magyar Városok: 54—61.). A községek egyházügyi költségeinek talán negyven százaléka tekinthető oktatástámogatásnak. Relatíve a legtöbbet költenek a közepes méretű községek, utána a nagyobbak, és a legkevesebbet a kicsik. Ennek oka, hogy a közepesek már elég jelentősek ahhoz, hogy polgárit tartsanak fenn, de ahhoz még nem, hogy gimnázium települjön a községbe, így relatíve több gyerek jelentkezik polgáriba, mint a hasonló rétegösszetételű nagyobb településeken. Ezekben a kisebbségi vallást követők már vannak annyian, hogy ne kényszerüljenek a többségi vallás iskolájába járatni gyereküket, viszont még nincsenek annyian, hogy egyházi adóikkal fenntartsanak egy iskolát. A kicsik a kevesebb pénzből jóval többet áramoltatnak az egyházon keresztül. Ez érthető, hiszen ezekben a községekben az egyetlen iskola felekezeti, és annak fenntartásához járul hozzá a község. Az a tény azonban, hogy a pénz az egyházközségen keresztül áramlik, még azt a tanítót is egyháztól függővé teszi, aki végső soron világi forrásokból, közadókból származtathatja jövedelmét. A felekezeti iskolák 64,4%-a államsegélyben részesül, majdnem 2,4 milliót kapnak így az iskolák, s ennek csak kicsiny töredékét a községi háztartáson keresztül. A többi pénzt a központi apparátus uralja. Adataink szerint a felekezeti tanítók már rendkívül élesen tiltakoztak, ha jövedelmük 10%-kal elmaradt az állami kollégáikétól. (A felekezeti tanító egyébként elvileg közhivatalnok, 1907 óta garantált a fizetésének összege. Ebből feltételezhetjük, hogy átlagos jövedelmük nem lehetett sokkal, nagyságrendekkel kevesebb, mint az államiaké [ami átlagosan 2680 P volt]. Közvetett bizonyíték, hogy a területvisszacsatolások utáni tanítóhiányban az állami oktatás expanziója elszívta volna a nagyon rosszul fizetett felekezeti tanítókat.)

 

 

A középfok finanszírozása

 

A legfontosabb iskolai célvagyon — a tanulmányi alap hozadéka — az iskolák jövedelméből csupán 173 ezer pengőt tett ki, a tényleges birtokjövedelem a többi (ami azt 1161 ezerre egészítette ki) állami hozzájárulás és iskolai bevétel volt. A kiadásokból 662 240 pengőt fordítottak a királyi katolikus iskolákra; 93 320 P a részben fenntartott iskolákra; 132 860 P a tanító(nő)képzőkre; 4698 P a népiskolák kiadásaira; 48 094 P az ügyigazgatóságokra; 239 837 P a nyugellátásokra (Csizmadia: 1966:192—193).

Igen komplikált számításokkal juthatunk csak el a középiskolák finanszírozásának megítéléséhez. A szerzetesrendi iskolák épülete ugyanis igen gyakran része a rend tulajdonában lévő épületkomplexumnak. Fenntartási költségei ennek következtében elkülöníthetetlenek a rend nem oktatási célokat szolgáló épületeinek fenntartási költségeitől. A felekezeti középiskolai tanárok jövedelmeiről a magyar polgári oktatásügy időszakának nagyobbik része vonatkozásában még becsléseket sem végezhetünk.

A kutató helyzete az 1934-től kezdődő periódus megítélésekor válik könnyebbé, ekkortól kezdve ugyanis a felekezeti középiskolai tanárokat is az állami tanárokkal egyenlő elbánás illette meg. Mivel pedig tudjuk, hogy az állami középiskolai tanárok átlagjövedelme 3400 P volt, és a felekezeti tanárok kor és képzettségi eloszlása nem lényegesen ütött el az állami tanárokétól, egyszerű aránypárral végezhetünk becslést. (Igaz ugyan, hogy a szerzetestanárok a teológia elvégzése miatt évekkel később kezdtek tanítani, mint békeidőben a nem szerzetestanárok, de ezt a statisztikai hatást „szerencsésen” ellensúlyozza, hogy a nem szerzetesrendi tanárok általában csak néhány év munkanélküliség után kerültek a pályára és magasabb volt körükben a még aktív korban bekövetkezett mortalitás is, ami a legmagasabb jövedelműek arányát csökkentette.) Az egyházak a középiskolai tanárok illetményére e becslés szerint 3,2 milliót költhetnek, tehát alig valamivel többet, mint államsegély formájában az állam. Ehhez az állami hozzájáruláshoz még hozzáadódik a fiú-középiskolákra szánt 232 ezer, a leány-középiskolákra szánt 33 ezer, a felsőkereskedelmi fiúiskolákra szánt 14 ezer, felsőkereskedelmi leányiskolákra szánt 6 ezer, a különféle egyéb iskolákra szánt 226 ezer pengős városi hozzájárulás. A szegényebb felekezeteknél illetve iskoláknál tehát egyáltalán nem elvi veszély, hogy az állami-városi hozzájárulás eléri a jövedelmek felét és ezzel a tanügyigazgatás rendkívüli jogokat szerez. Valószínű, hogy ezekben az iskolákban gyakorlatilag teljes mértékben az állam fizetett, így a tanügyigazgatást rendkívüli kinevezési jogok illették meg. A jelentősebb felekezeti középfokú iskolafenntartók közül kifejezetten megbízható adataink a református egyház által fenntartott iskolákról vannak.

 

4. táblázat

A református egyház által fenntartott középfokú iskolák finanszírozása 1938-ban

(ezer pengőben)

                                             tandíj                         államsegély                egyház                 összesen

Tanítóképzők                         178                                117                         113                       436

Polgári                                      ?                                   84                             ?                         448

Fiú-középiskolák                   800                                545                         714                     2059

Leány-középiskolák              277                                120                          96                        493

 

Ha pusztán a személyi költségeket vizsgáljuk, a fizetéskiegészítő államsegély aránya valamennyi jelentős iskolánál, Csurgón, Pápán, Budapesten, Sárospatakon, Debrecenben egyaránt meghaladta az 50%-ot. A leány-középiskoláknál a tanári fizetések 59%-át fedezte az állam, Budapesten és Miskolcon nyert ezzel a tanügyigazgatás rendkívüli jogokat (Refkonv: 1938:267, 160, 194, 210, 289, 222). Oktatás-gazdaságtani számítást is érdemes végeznünk:

5. táblázat

A tanulószám és költségek a református egyházi iskolánál, illetve az államnál

                       Költség refor-     Költség       Tanulószám   Tanulószám   Tan./pengő    Tan./pengő

                         mátusoknál      államnál     reformátusok-    államnál        reformá-        államnál

                               ezer               ezer                 nál                                 tusoknál                                                            pengőben pengőben               

Elemi iskola          7818           13944             142650        229857                  54                   60

Tanítóképző            436             1292                 1195            1497                364                 863

Polgári                    448             4515                 2796          36537                160                 124

Középiskola          2552             5139                 9960          25802                256                 199

 

(A népiskolai tanulószám: A stat. évkönyv 1938: 277. o. szerint, a többi iskolatípus  uo. 286. o., az iskolai év végén osztályozott hallgatók száma szerint, állami költségvetés: 1937:11. tc.) Ha az iskola tandíjbevételeit a kiadáshoz viszonyítjuk, kitűnik, hogy míg a református tanítóképzőkben 40,82%-ot fedez a tandíj, addig az államikban csak 29,41%-ot fedez. Továbbá a református középiskoláknál 42,20%-ot, az államiaknál 30,08%-ot. A fenti adatok két óvatos következtetés levonására adnak alkalmat:

 

1. Az egyházi iskolák fenntartását jelentős részben az egyházi vagyon és a növekvő államsegély tette lehetővé. A vagyon válsága, a hagyományos nagybirtokrendszer bomlása és gazdaságtalanná válása megnövelte az államtól való függőséget. Az egyházi iskola nem él meg a piacon.

 

2. Az egy tanulóra eső képzési költség a református és az állami iskolákban láthatólag eltér, azonban iskolatípusonként teljesen különböző módon. Ez utóbbi még további kutatásokat igényel.

 

 

Az egyházak és a változás a középiskola-politikában

 

Míg 1918 előtt az átjárhatóság volt az állami középiskola-politika fő célja, s ezzel kapcsolatban kellett intézményeik védelmében a felekezeteknek eljárniuk, addig 1919 után a hatalomra került elit célja megváltozott (MP: 1919:18). Egyszerre kellett eleget tennie három egymásnak ellentmondó célnak: nem felejthette el a modern polgárságnak tett korábbi ígéretet, hogy a középiskolában a latin tanulása nélkül is eljuthat az érettségiig, dominánssá kellett tennie a köztisztviselő-értelmiség szimbolikus elkülönülését biztosító latinos ismeretanyagot, s végül — keresztény kurzusként — nem kerülhetett szembe a görög eltörlését mindig is ellenző egyházakkal. Az 1924-es törvény „mindenkinek megadta a magáét”: a klasszikus (görögöt is, latint is kívánó), a „középutas” (a latin szimbolikus-pozícionális értékeiről lemondani nem akaró, de élő idegennyelv-oktatásban érdekelt), s a pragmatikus beállítottságú (az idegen nyelveket és a természettudományokat középpontba helyező) érdekcsoportok kivétel nélkül megtalálhatták a céljaiknak megfelelő iskolatípust (MP: 1924:68). A kormányzat ideológiai „tantervpolitikai” céljának megvalósulását az ideológiai tárgyak (magyar, történelem, földrajz) azonossága garantálta. E tantervi közösség elfogadása árán a reáliskola egyenjogúsítására is lehetőség nyílt. Az 1924-es középiskolai törvény legfőbb egyházpolitikai összefüggése kétségtelenül az, hogy az ógörög visszaszorulásának megállításával Klebelsberg véget vetett az egyházak műveltségeszményei szempontjából hátrányos dualizmuskori kultúrpolitikának.

Az egyházak felé tett alapvető gesztus volt az is, hogy míg az 1883-as törvény azt a feladatot szabta a középiskola elé, hogy „az ifjúságot magasabb általános műveltséghez juttassa és a felsőbb tudományos képzésre előkészítse” addig az 1924-es új középiskolai törvény szerint az, hogy a „tanulót vallásos alapon erkölcsös polgárrá nevelje, hazafias szellemben magasabb általános műveltséghez juttassa és a felsőbb tanulmányokhoz szükséges szellemi munkára képessé tegye”.

E törvényhely alapján — először a modern magyar középfokú oktatásban — az állami oktatáspolitika világnézeti elkötelezettsége deklaráltatott. A törvényszövegben hagyományosan használt racionalista oktatás-fogalommal szemben az értékközpontú nevelés-fogalmat emelte be, s a nevelés céljaként az „erkölcsös polgár” tulajdonságainak kialakítását határozta meg. Ezen erkölcs világnézeti elkötelezettsége egyértelműen deklaráltatik. Noha természetesen nem állítható, hogy a magyar liberális oktatáspolitika a 19. században semleges lett volna a vallásossággal szemben — az erkölcsön a miniszterek és tantervkészítők már akkor is leginkább a valláserkölcsöt értették, s a hittan kötelezősége nem kérdőjeleződött meg, de a valláserkölcsös nevelés nem volt törvényben előírt kötelezettsége az iskolának, a valláserkölcs konkrét kérdéseiben a kormányzattól eltérő álláspontot elfoglaló iskolafenntartókkal, intézményvezetőkkel szemben ezen az alapon nem lehetett eljárni. (A kötelező hittan sem olyan volt, mint Németországban vagy Spanyolországban, hanem a tantestülettől elkülönült hitoktató biztosította azt…)

Ráadásul az új törvényszöveg, még a magasabb általános műveltséget is korlátozni kívánja, csak azokat az ismeretanyagokat engedve az iskolába, melyek hazafias szellemnek eleget tesznek.

Nemcsak az egyházak, de a parlamenti ellenzék sem tette szóvá — sem negatív, sem pozitív irányban — a vallásos nevelés céljának felbukkanását a törvényszövegben — ez „benne volt a korszellemben”, nyilván nem keltett feltűnést. (Ez a magyarázat kissé közhelyszerű, de nem találtunk jobbat — érthetetlen, hogy a világnézetileg elkötelezett kormány és a vele világnézetileg ellentétes oldalán álló politikai és értelmiségi erők nem tették szóvá ezt a változást.)

Az egyházaknak tett gesztus ugyanakkor nem jelenthette — az erős állam iránt nyilvánvalóan elkötelezett Bethlen—Klebelsberg-kormányzat idején — az államhatalom meggyengülését. A VKM — és egyébként minden európai kultuszminisztérium — legfontosabb nagypolitikai-szakigazgatási céljai egyike volt, hogy növelje azoknak az eszközöknek a számát, amelyekkel az iskolafenntartó egyházakkal szemben alkupozícióba kerülhetett. Ráadásul ezt az igazgatásilag, szervezet-szociológiailag természetes célt a magyar VKM-nek úgy kellett megvalósítania, hogy elkerülje az egyházakra akár a legkisebb mértékben is sértő politikai akusztika megjelenését, ezt ugyanis a nagyobbik kormányzópárt többsége sem vette volna jónéven, nem beszélve a kisebbik (keresztényszocialista) koalíciós partnerről. A Bethlen-kormány, alig két évvel azután, hogy a keresztény-párt elvesztette a kultusztárcát, nem engedhette meg magának, hogy egyházakat sértő lépések történjenek, s különösen nem engedhette ezt meg magának Klebelsberg, akit egyébként is a liberális nagytőkével való együttműködéssel vádolt a jobboldal — s nem alaptalanul.

Ezt az óvatos alkupozíció-javítást az államsegély mértékének manipulálásával, vagy tanügyigazgatási lépésekkel is el lehetett érni, de ez esetben egészen nyíltan az egyházi autonómia védelme-korlátozása jelentette volna a frontvonalat. Ésszerűbb volt mindezt egy általános oktatáspolitikai lépés keretében megtenni: az iskolatípusok elosztásának, mint politikai eszköznek a jelentősége felértékelődött. El kellett ugyanis dönteni, mely felekezeti iskolák lesznek humángimnáziumok — azaz melyek térhetnek el a többségtől, a reálgimnáziumi típustól.

Klebelsberg eredeti elképzelése szerint a fennálló 120 középiskolából 14-et meg kívánt szüntetni (!!!), 20 lesz humángimnázium, 71 reálgimnázium, 15 reáliskola. Később az elképzelés módosult: 26—71—21-re. Az 1930—31-es évben 28 gimnázium, 69 reálgimnázium és 22 reáliskola működik. Az egyházak iskoláik jelentős részét mindenképpen „görögmentessé” kellett, hogy tegyék. A törvénynek ez az előírása meglehetős nyugtalanságot váltott ki az egyházak részéről. (MSÉ: 1931)

A görögtanításhoz szimbolikus okokból is ragaszkodtak, de papnevelési szempontból is: ugyanis a kisszemináriumok 4. vagy 6. osztályból vették fel a növendékeket, s gyakran nem is a szerzetesi gimnáziumokból, hanem a környékbeliekből… (NN: 1922:22:226)

Valamennyi egyház és az összes püspök külön-külön is szót emelt a törvényjavaslat 5. §-ának rendelkezése ellen, amely végső soron a miniszter jóváhagyásától tette függővé az iskola típusának meghatározását. (PPK JKV: 1924)

A VKM azonban e kérdésekben nem engedett. A Katolikus Tanügyi Tanács módosító javaslatait csak akkor terjeszthette a miniszter elé, mikor a törvényjavaslat már a parlament előtt feküdt. A régi középiskolai törvény 71. §-ának módosítását a prímás oly értelemben sürgette, hogy a kir. kat. gimnáziumok az egyház rendelkezése alá kerülhessenek. Azonban a vallás- és közoktatásügyi miniszter megtagadta a kívánság teljesítését. Viszont ígéretet tett, hogy a püspöki és szerzetesrendi gimnáziumok átszervezésénél az iskolafenntartóval egyetértőleg határoz.

A miniszter a parlamentben elismerte, hogy nyomást gyakorol az egyházakra, hogy a reálgimnáziumi iskolatípust is fogadják el. Eldicsekedett vele, hogy a premontreiek épülő gödöllői gimnáziuma reálgimnázium lesz, s hogy a cisztercitákkal megállapodott, hogy budapesti paralel osztályok közül az egyik osztály reálgimnázium lesz. Utóbbi megjegyzés nyomán a későbbi statisztikák értelmezése kissé nehézzé válik — eszerint a kutatás későbbi fázisában majd egyenként az iskolai értesítők alapján ellenőrizni kell, hogy az országos statisztikában humángimnáziumként szereplő iskolákban hány olyan paralel osztály működött, s hány tanulóval, melyek tulajdonképpen a reálgimnáziumi tanterv szerint tanultak. Az átszervezés részletei is tisztázásra várnak, Budapesten pl. az 1924—25-ös tanévben 5. osztályba lépő gimnazistákat reálgimnazistákká nyilvánítottak, másutt viszont a kifutó évfolyamokhoz nem nyúltak hozzá, s azok az eredeti tantervnek megfelelőn haladtak tovább.)

Mindenesetre Klebelsberg is érezhette, hogy e kérdésben szorul leginkább külső támogatásra. Nyilván nem véletlen, hogy az eredeti törvényjavaslatban szereplő megoldás, miszerint a fenntartók szabadon kezdeményezhetik, hogy milyen legyen az iskolájuk, s a miniszter szabadon dönt e kérdésben, túl sok konfliktust rakott volna Esztergom és a Hold utca viszonyára. Ezért — szokásos parlamenti húzással (végül is a numerus clausus is így változott meg alapvetően…) — egy kormánypárti parlamenti képviselő kezdeményezte a miniszternek kedvezőbb megoldást. Erre a nemes feladatra Szabóky Jenőt választották ki, aki — az Ármentesítő Társulat főmérnökeként — nyilvánvalóan elkötelezett híve volt a realisztikus műveltségnek, mint az 1919-es kalocsai ellenforradalom vezére és különítményese jobbról kikezdhetetlen volt, viszont, mint 1920-ban (ráadásul az erősen katolikus Kalocsán) kisgazda és nem keresztény programmal befutó képviselő az egyháztól különösebb függésben sem állt. Ő tette tehát azt az előterjesztést, hogy „gimnázium lehetőleg csak oly községben (városban) maradhat meg, vagy állítható fel, ahol másfajta középiskola (reálgimnázium vagy reáliskola) is van. Különös méltánylást érdemlő esetben e szabály alól a m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter tehet kivételt.” A részletes vitában elhangzott módosítást a szociáldemokrata Kéthly Anna természetesen támogatta, amelyre csak ritkán volt példa. Még nagyobb siker volt, hogy a keresztény-szocialista Petrovácz is felzárkózott a javaslat mellé: ő erzsébetvárosi várospolitikusként, építészmérnökként, az ipariskolai tanáregyesület elnökeként „reál-elkötelezettségét” fontosabbnak tekinthette, mint egyházi elkötelezettségeit. A többség — Klebelsberg hozzájárulása után — megszavazta a módosítást. (NN: 1922:22:228)

Amikor az iskolafenntartók speciális érdekei kerülnek szóba, Klebelsberg hangjában már az ingerültség érződik: „az már ezután kormányzati szemmérték dolga lesz, hogy az egyes iskolatípusok engedélyezésénél a legnagyobb megértéssel járjunk el és a felekezeti érdekekre is tekintettel legyünk. Kizárólag erre nem lehetek tekintettel, hiszen az iskola nem az iskolafenntartókért van, hanem elsősorban a gyermekekért.”

A Klebelsberg—korszakban tehát sok tekintetben megváltozott a dualizmuskori állam—egyház viszony, amennyiben az állam és egyház egyfajta összefonódása megindult, de nem történt kísérlet az egyházak totalitárius értelemben vett integrálására. A húszas évek végén kitűnt azonban, hogy a háromágú középiskolai rendszer léte automatikusan még további differenciálódáshoz vezet, hiszen az egyik oldalon felmerült az igény a reáliskolai fakultatív latin bevezetésére, a másik oldalon pedig a humángimnáziumi görög fakultatívvá tételére. Ezeket a változtatásokat lépésről lépésre engedélyezte a VKM, és így egy igen sokszínű iskolarendszer jött létre. A latin nélküli középiskola helyi értékét a felsőoktatás maga állapította meg: hiába biztosított az 1924-es törvény az összes iskolatípusnak egyenlő jogosítványt, több egyetemre mégis csak pótlóvizsgával juthattak be a reáliskolások (FN: 1934. máj. 3., 220.). A reáliskola hiába tanított a Műegyetem igényei szerinti kémiát és ábrázoló geometriát, mivel reálgimnazisták is mentek oda, az egyetemen ezen tárgyakat újra elölről kellett kezdeni, s a Műegyetem tanterve a reálgimnáziuméhoz alkalmazkodott. A Műegyetem természettudományos műveletlenségük miatt akadályozta a humángimnazisták felvételét is. A húszas évek három (illetve több) ágú középiskolája átmenet volt: az alsó tagozatában latin nélküli egységes középiskola 1910-es évekbeli terve és a kötelező latinos egységes középiskola 1934-re megvalósult célja között. Az 1924-es középiskolai törvény a munkaerőpiac és a szülői kereslet oldaláról egyaránt érkező nyomások ellenére, az iskolaszerkezet átjárhatóságát szorgalmazó tanügyi racionalitás és baloldali érvelés ellenében megőrizte — sőt, bizonyos értelemben megteremtette, hiszen 1890 óta egyetlen olyan típus sem volt, ahol a görög kötelező lett volna — a klasszikus gimnázium, a görögöt és latint tanító humángimnázium típusát, amely az egyházi gimnáziumok oktatási elitjének érdekeit szolgálta. Érdemes részletesen megvizsgálni, miképpen reagált a harmincas évek oktatáspolitikája arra a sokszínű középiskolai helyzetre, amely 1932—33-ra létrejött, és valamiféle rendezést igényelt.

A részleges szakmai reform hívei ebben a nehezen áttekinthető iskolarendszerben kívántak egyszerűbb struktúrát kialakítani. A részleges reformokkal szemben Hóman koncepcionális, politikai természetű reformtervekkel állt elő. Az akkori Országos Közoktatási Tanács koncepciójával szemben nem novelláris úton, hanem új törvénnyel kívánta rendezni a középiskola sorsát, mellékesen — vagy éppen egyáltalán nem mellékesen — lemondatta tisztéről a klebelsbergi középiskola és tantervpolitika főideológusát, Kornis Gyulát (MP: 1933:97). Ennek a változásnak a legfontosabb oka, hogy a jelzett társadalmi és ideológiai folyamatok lényegileg új feladatokat adtak a középiskoláknak. A nemzetnevelés egysége, a szelekciós szempontok garantálása, az új társadalompolitikai preferenciarendszer megteremtése csak egy új törvénnyel, és az ahhoz kapcsolható rendelkezésekkel volt lehetséges. Valószínűleg az is a törvényalkotás mellett szólt, hogy egy formálisan is nagy jelentőségű törvény körüli vitában sokkal inkább megnyilvánulhattak azok a társadalmi és szakmai csoportok, amelyek a tanügyigazgatási törvény várható ellenlábasai voltak. A középiskolai reform ugyanúgy hozta mozgásba, kényszerítette színvallásra a magyar tanártársadalmat, mint ahogyan a költségvetési átépítés a felsőoktatásban dolgozókat.

A középiskolai reform egyik lényegi eleme a reáliskola, illetőleg a humángimnázium megszüntetése volt. A reáliskola egész közege kevéssé volt alkalmas fokozott ideológikus nevelésre, a Műegyetem pedig nem lobbizott az érdekében. A humángimnázium fenntartásához ugyan sokan ragaszkodtak volna — elsősorban az egyházi körök —, azonban egyrészt a VKM világossá tette minden érdekelt számára, hogy a reálgimnázium intézménye még mindig a legelfogadhatóbb kompromisszum, másrészt pedig egyre kevesebben választották a görögöt oktató iskolákat (FN: 1934. máj. 3., 227). A tanáregyesületeket kielégítette, hogy a törvény 20. paragrafusa a tanári rendnek büntetőjogi védelmet nyújtott, több más paragrafus pedig — a tanárok szociális érdekeinek védelmében — úgy intézkedett, hogy ne lehessen egy iskolában csupán óraadó és helyettes tanárt alkalmazni, hanem legalább annyi rendes tanár legyen, mint ahány osztály van, s hogy minden iskolafenntartó az állami tanárokkal egyenlő elbánásban köteles részesíteni az alkalmazott tanárokat (FN: 1934. máj. 3., 224). A teljesen azonos „elbánás” állami megkövetelése nem kevesebbet jelentett, mint azt, hogy a verseny egyik legfontosabb elemét, a nem állami iskolafenntartó és az általuk alkalmazott tanárok — legalább részben — szabad megállapodását akadályozta meg. Hasonlóképpen a tanári rend büntetőjogi védelme a szakma egységesedését és köztisztviselői arculatát erősítette. A VKM a szakmai igények kielégítésére, az OKT-ra kívánt támaszkodni, ehhez viszont radikális személycserékre volt szükség. Így Kornis helyére a későbbi tankerületi főigazgató, a jobboldali beállítottságú Kemenes Illés került. A VKM célja — a Gömbös-féle terveknek megfelelően — a homogenizált és kézben tartott társadalomnak megfelelő, egyöntetű nemzeti világnézet kialakítása volt. Ennek egyik legfontosabb ideológiai következménye, hogy a húszas évek kezdetének konzervatív nacionalizmusát, illetve az évtized végének „aktivista” neonacionalizmusát új fogalmak váltották fel — a népiség és a faj gondolata. Az ideológus csoportok hatására az 1883-as törvény racionális, és az 1924-es törvény azt kiegészítő „pedagógiai” célkitűzését úgy formálták át, hogy a hangsúly a nacionalizmusra kerüljön. A „hazafias szempontú magasabb műveltség” helyébe a „nemzeti művelődés szellemének megfelelő általános műveltség” került (1934:11. tc.).

A középiskoláról szóló 1934:11. tc. a középiskolai oktatást új alapokra fektette. Alapgondolata az egységes középiskola volt, amelynek a nemzetismereti oktatás képezte gerincét. Tehát nem az a görögös-latinos humán műveltség, amely a klebelsbergi reform által megtűrt humángimnázium vezéreszméje volt, vagy nem a Klebelsberg által szorgalmazott idegen nyelveken, illetve természettudományos műveltségen alapuló polgári műveltség, amelynek a reáliskola felelt meg, hanem a nemzeti irodalmat és történelmet (s a lényegében nemzeti tárggyá formált latint) egy meghatározott értelmezésben középpontba állító nemzeti műveltség. Ez az egységes magyar középiskola a gimnázium elnevezést viselte. Az 1924-es törvény ugyan egyesítette az ideológiai tárgyakat, de kiszélesítette az alternatívákat: az új törvény nem hagyott alternatívát, a középiskola egyetlen formáját tette lehetővé. Ezzel végső soron elmélyítette azt a szakadékot, ami a középiskolai „királyi út” és a polgári iskolai—szakiskolai „másodosztályú tanulmányi út” között húzódott. Fontos új rendelkezése volt a törvénynek a felügyelet kiterjesztése, amely az egyházak határozott ellenállása ellenére bővítette azokat a lehetőségeket, amelyek az államnak beleszólási jogot biztosítottak a felekezeti iskolák életébe. A humángimnázium felszámolásával a szerzetesrendek autonómiájára — és nemcsak az államtól, hanem az egyházi gépezettől való függetlenségére — is csapást mértek (Szombatfalvy: 1934). Az esztergomi érsek követelte, hogy a katolikus egyház iskolaalapítási joga a fenntartói joggal együtt külön-külön mondassék ki, s hogy a katolikus iskolákban az iskolai szünet megállapítása a püspöki karral együtt történjék. Serédi azt is követelte, hogy a törvényben megnevezett egyházi hatóságon minden esetben a püspöki kar által ekkor kreált szerv legyen értendő (FN: 1934. máj. 3., 225). Az evangélikusok szerint az 1883. évi törvényből annak a rendelkezésnek az átvétele, hogy 50 százaléknál magasabb államsegély esetén megszűnik az autonómia, nem reális, mert az egyházak anyagi ereje jelentősen lecsökkent. Valójában már az is kompromisszum volt, hogy a tandíjat az egyházak javára számították. Az állam valójában csak akkor szerzett jogot az autonómia korlátozására, ha az egyházi hozzájárulás 15—20 százalék, a tandíj 30—35 százalék alatt maradt (FN: 1934. máj. 3., 225—243). Tehát az állam a fenntartási költségeknek valóban több, mint 50%-át fedezte.

A reform egyik legfontosabb célja a szelekciós szakasz beiktatása volt. E szerint a gimnáziumi érettségi csak külön engedély alapján képesít az egyetemi tanulmányokra. A törvénycikk politikai élére 1934-ben csak a minden ilyen kérdést látszólag eltúlzó szociáldemokraták figyeltek fel, s azt állították, hogy e szakasz kedvéért hozták az egész törvényt. Később kitűnt, hogy e szakasz több a szocialista elemek üldözésénél — része az a következő numerus clausus előkészítésének is. A záradék feletti döntés az új tanügyigazgatási törvény után a szaktanárok és a fenntartó kezéből a tanügyigazgatás hatókörébe került. Ez pedig potenciálisan az egész magyar középosztály második szelekcióját eredményezhette. Hogy a második szelekcióra való törekvés mennyire tudatos mutatja, hogy a pannonhalmi főapát, Kelemen Krizosztom az egyetemi lobbival karöltve a szelekciós szakasz helyébe azt javasolta, hogy vegyék el a középiskolától az egyetemre lépés jogának megállapítását, és bízzák azt az egyetemekre (FN: 1934. máj. 3., 235).

A másik fontos célcsoport „az iskolai nevelés rendszeres kiegészítése és betetőzése, a tanulók erkölcsi érzékének és erkölcsi tudatának fejlesztése a jellemképzés és állampolgári nevelés által.” Azaz a korábban mindenekelőtt intellektuális-individuális intézmény átalakítása egy „nevelő”, a személyiség átalakítását, kézben tartását célul kitűző intézménnyé. A középiskolai rendszer átalakítása a kortársak szemében elképesztő mértékű változás volt: az apák és a nagyapák nemzedéke még választhatott a középiskolák között — az új nemzedékre viszont egységes középiskola várt. A hatalmas változásokra adott reakció minden további oktatáspolitikai lépés reakciójának intenzitását is megjósolhatóvá tette: az egyházak, ha nem is örvendeztek, de nem vállalták a nyílt konfliktust; a tanárok továbbléptek a köztisztviselőség irányába, s ezért hajlandók voltak megcsorbíttatni szabadságukat; az értelmiségi elitet a színvonal és gyakorlatiasság jelszavaival lehetett kibékíteni; a politikai baloldal pedig csak a legdurvább politikai elemre figyelt, s csak azzal szemben hangoztatta éles szembenállását, kizárva magát a későbbi, sikerre esélyesebb politikai vitákból.

A frazeológiát és a törvényhozási processzust is jól „kitalálták”: először meg kell puhítani a szakmailag ellenálló csoportokat, ki kell békíteni őket valamiféle, a politikai pluralizmust, a lelkiismereti szabadságot általában sértő, de egy-egy foglalkozásnak kedvező intézkedés kilátásba helyezésével, a különböző szakértői csoportok köztisztviselői arculatának fokozásával. Ezzel ugyanis meg lehet akadályozni, hogy a szakmai csoportok a politikai ellenzék szakértői bázisává váljanak. Második lépésként egy kerettörvényt vittek a parlament elé, amelyben hangoztatták, hogy az oktatás egyrészt „hihetetlen fontosságú”, „össznemzeti” ügy; ezzel sugallták, hogy annak vitatása nem a szakmai testületek kompetenciája. Másrészt ugyanez „szakmai kérdés” is, s ily módon méltatlan hozzá a pártpolitikai vita. Harmadik lépésként a szakmai vitákban ellenvéleményüket kimutató tanárokat és tisztviselőket el lehet bocsátani, vagy alacsonyabb beosztásba helyezni; helyükre fiatalabb vagy „kormánypártibb” kollégáikat lehet kinevezni. Negyedik lépésként pedig ki lehet bocsátani azokat a rendeleteket, amelyek már súlyosan sértik a tanárok érdekeit is, de a korábban „korrumpálódott”, a politikai ellenzékkel kapcsolatokat nem kereső, ellenzéki vezetőiktől megfosztott tanáregyesületek már nem képesek tartós ellenállásra.

Az egységes középiskola megteremtésével egyidejűleg tehát a nem állami tanárok kinevezésének, illetve az érettségiző diákok ellenőrzésének olyan új rendje alakult ki, amely nyilvánvalóvá tette, hogy a tanügyigazgatásra megnövekedett feladatok várnak a felekezeti fenntartókkal, az érettségiztető tantestületekkel szemben. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy a törvény átalakította az órakereteket, tehát új tantervek és — a korábban szociális okokra hivatkozva visszaszorított tankönyvpiac után egységesen bevezetendő — új tankönyvek várhatók, az is nyilvánvalóvá válik, hogy feszültség keletkezik a kialakult tanári gyakorlat és az állami elvárások között. Ha egy ilyen törvényt kívánnak betartatni, nem lehet érintetlenül hagyni a tanügyigazgatás személyi és tárgyi feltételrendszerét sem (MP: 1935:65). Láthattuk, hogy a középiskolai törvényt — még az új középiskolai tantervek megjelenése előtt — a tanügyigazgatás átalakulása követte. Annak ellenére, hogy a Hóman-féle 1934-es törvény a humángimnázium felszámolásával lehetetlenné tette, hogy az elit értelmiség — a nemzeti középosztály átlagát meghaladó — görögös-latinos műveltséggel különülhessen el, hogy az egyházi iskolák sajátos, nemcsak szellemiségében, de műveltségeszményben is elkülönülő alternatívát mutassanak fel, az egyházi kritikusok mégsem ezt az aggályt nevezték meg, hanem a kiszélesedő miniszteri jogkörrel kapcsolatosakat: „vajon hány felekezeti középiskola vezetése kerülhet veszedelembe” (id. Mann: 1997:88).

 

 

Az egyházak és az igazgatási változások

 

A liberális rendszerben az iskolafenntartó egyházak különböző alapokon ugyan, de igen kiterjedt autonóm jogokat élveztek. Az 1935-ös oktatási törvény — a kor kormányzati érvelése szerint, amelyet meglepő módon a szakirodalom is elfogadott — a katolikus egyháznak megadta ugyanazt az autonómiát, amellyel a protestánsok a 18. század vége óta rendelkeztek. Ez az érvelés valójában azt az összefüggést leplezte, hogy a katolikus autonómia fogalma a 19. században nem az egyház meglévő hierarchiájának autonómiáját, az államtól való függetlenné válását jelezte, hanem azt az összefüggést, hogy amilyen mértékben a püspöki kar és Róma a világi katolikus erők bevonására hajlandó — azaz az alsópapságból és világi hívőkből választott testület elismerésére—, olyan mértékig adja meg az állam a függetlenséget a katolikus egyház világi tevékenységének. Ez a 19. századi, leginkább Eötvös József nevéhez fűződő érvelés teljesen koherens: a liberális, népszuverenitáson alapuló állam csak akkor mondhat le például a katolikus oktatásügybe áramló közadók és állami jövedelmek ellenőrzéséről, ha e jövedelmeket legitim, a hívők által választott testület kezében tudhatja. Mi több, a katolikus egyház egész belső szervezetét az iskolaügyi autonómián keresztül kívánták liberalizálni. A katolikus iskolaszék létrehozása már az 1870-es évektől kezdve kötelező volt, azonban nagyobb súlyt ennek behajtására a kormányzat csak 1902-től fektetett. Az országos katolikus autonómia püspökkar általi megtorpedózása után ugyanis a kötelezően megszerveződő, választott katolikus iskolaszéket liberális részről a katolikus autonómia hordozójának tekintették (Lepold: 1920; Hanuy: 1918).

Az 1935-ös szabályozás viszont úgy nyilvánította autonómnak a katolikus egyház iskolaügyét, hogy azért cserébe nem a világi hívők és az alsópapság befolyásának kiterjesztését kérte — ahogyan 1933-ban az egyházon belül újra meginduló mozgolódások —, hanem a tanügyigazgatási logikába való fokozott illeszkedést (Csizmadia: 1966:136—139). Újdonság, hogy a katolikus tankönyveket még engedélyezés előtt be kellett mutatni a VKM-nek. A katolikus püspökségeknek, illetve a katolikus iskolák újonnan szervezett tanügyi főhatóságának „hasonló szíves intézkedés végett” megküldött rendeletek voltaképpen elmélyítették az állam befolyását. Az állam megbízottainak a negyvenes évek elejére sokkal nagyobb szavuk lett a most már „autonóm” katolikus középiskolákban, mint tíz évvel korábban. Maguk az autonóm katolikus főhatóságok adták ki — a VKM illetékes ügyosztályának kérésére — az ehhez szükséges rendeleteket (MP: 1941:99). Ennek a „postázó” szerepkörnek az átengedésével az állam valójában kihúzta a talajt a valódi autonómiát követelő egyházi körök lába alól. Úgy tűnik, a katolikus hierarchia megkötötte a kompromisszumot az állammal, abból a célból, hogy ne a liberális katolicizmus áramlataival, a katolikus társadalommal kelljen megkötnie azt (OL: K 507. 81. cs.). A kormánypárt politikai célja a szerzetesrendi autonómiák korlátozása volt, s ebben a katolikus egyház hierarchiája partnernek mutatkozott. A katolikus középiskolák főigazgatása a fennálló rendi jelleg megszüntetésével területi jelleget öltött magára, három regionális tankerülettel. A három főigazgató között az elnök-főigazgató tartott kapcsolatot, aki ellátta a főigazgatóság képviseletét a Katolikus Középiskolai Főhatóságnál, illetve a VKM-nél (PPK: 1938. okt. 4., 15. pont). A rendek és a főigazgatóságok között a legkeményebb konfliktus az volt, amikor Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát tisztségéről lemondott, mert — ahogy a miniszterelnöknek 1942. október 8-i sürgönyében írta — „rendjének az iskolákhoz való ősi jogait a Katolikus Iskolai Főhatósággal szemben megvédeni nem tudja” (Serédi: 1990:97). A főapátot végül lebeszélték a lemondásról. A VKM egy olyan szerv elé terjeszthette rendeleteit, kívánságait, amely kifejezetten tanügyigazgatási szerv volt. Hiába voltak maguk a vezetők szerzetesrendi elöljárók, hiszen — szemben a korábbi állapottal — már annyiféle katolikus iskola fölött diszponáltak, hogy nem érvényesíthették rendjük speciális szempontjait. Ugyanakkor nem az egyház világi hierarchiájával kellett a VKM-nek totálisan megütköznie. Ennek igazi jelentősége éppen ebben az időszakban növekszik meg, amikor nemcsak a középiskolákat, de a többi középfokú intézményt — például az 1938-tól a fenntartó katolikus egyház akarata ellenére is radikálisan átalakuló tanítóképzőket — is a főigazgatóság alá rendelik (OL: K 507. 82. cs.). Kérdés, hogy a katolikus püspöki kar miért ment bele ebbe a megoldásba. Valószínűleg azért, mert a másik megoldás, amit az állam követni kezdett, még fenyegetőbb volt. Ennek lényege, hogy bizonyos tekintélyes vezetőkkel, szerzetesekkel jó kapcsolatot alakítottak ki, akik pozíciókat kaptak a tanügyigazgatásban, s ezért lassan közelebb kerültek a VKM-hez, mint a püspöki karhoz. Ezzel a püspöki kar befolyása egyes szerzetesrendi iskolákban kisebb lett. Ezzel egyidejűleg rendszeresen előfordult, hogy azok a püspökök, akik a VKM szorgalmazására nyerték el hivatalukat, olyan VKM-rendeleteket is továbbítottak a fennhatóságuk alatt működő iskoláknak, amelyeket a püspöki kar központi iskolahatósága elfogadhatatlannak tartott (PPK: 1938. márc. 16., 12).

Az alternatíva tehát a következő volt: az államhatalomhoz való viszony mentén áldozzák fel a katolikus egyház egységét (a hierarchia egységét és a világiak-klerikusok egységét), vagy az autonómiából engedjenek egységesen. Az utóbbit választották (OL: K 507. 81. cs.; PPK: 1938. márc. 16., 12). A katolikus iskolarendszerben ugyanaz a folyamat játszódott le, mint az állami tanügyigazgatásban. Azaz az egyes iskolatípusok elveszítették önállóságukat és ezáltal az egyes csoportok differenciált érdekérvényesítési képességüket. (Azt az alternatívát, hogy például a katolikus tanítóképzőknek külön főigazgatóságuk legyen, az állam képviselői elutasították.) A tényleges döntéseket az önálló politikai tényezőtől, a nagyhatalmú püspöki kartól igen távol hozták, azaz a Katolikus Középiskolai Főhatóságon (melynek tagjai félig államsegélyből élő tanárok), amely ráadásul nem is a püspöki karnak az alárendeltje, hanem a Katolikus Iskolai Főhatóságnak, melyben kizárólagosan a hercegprímás befolyása érvényesült. A reformátusoknál ilyen legfelső szerv a konvent, s tanügyi bizottságával elvileg bármikor bármely intézményét megvizsgáltathatta. Valójában a középiskolai felügyelői állást a konvent nem tartott fenn, a kormánnyal az egyházkerületek érintkeztek, s a kormány a püspököket tekintette az egyházi főhatóságnak. A népoktatási intézetek felettes szerve ugyan a választott presbitérium, de hatáskörét az egyházmegye erősen korlátozhatta (Református: 1942; Szentpéteri: 1948). Ennek ellenére, míg a katolikus tanügyigazgatás és az állam konfliktusai a hivatalos dokumentumokban nem jelennek meg — legfeljebb egy-egy szerzetes iskola évi értesítőjében , addig a református egyház és az állam konfliktusai hivatalosan is írásba foglaltatnak: „Ha a kormányzat hatalmi szóval erőlteti a magyar közoktatás egyöntetűségét, a református iskolai nevelés és oktatás sajátos karaktere színtelenednék el, bürokratikus, látszólag nem fontos részletkérdésekre irányuló intézkedések is mállaszthatják iskolaügyi autonómiánkat…” — Mégsem keresi a jelentés a konfliktust: „Az állami főfelügyeletet gyakorló tankerületi főigazgatóságoknak az állami felügyeleti jog gyakorlásában követett eljárása ellen középiskoláink tanárai és fenntartótestületei részéről panasz illetékes egyházi tanügyi hatóságainkhoz nem érkezett.” Ha ez igaz, akkor annak a jele, hogy a számos panaszt, amelyek a tanügyigazgatás fennmaradt iratanyagából kitetszenek, egyszerűen nem továbbították az egyház illetékeseihez, mert az iskolák tudták, hogy e szervek nem tudnak védelmet nyújtani számukra (A magyarországi: 1938:267).

Az állam legfontosabb kényszerítő eszköze az államsegélyek folyamatos manipulálása. Az egyre aprólékosabb szabályozás miatt az egyházi iskolák lassan, de folyamatosan növekvő államsegélyre szorultak: törvény biztosította, hogy az államsegély emelkedésével az állam beleszólási jogai növekedjenek, hogy 50 százalék feletti államsegélynél az állam ugyanazokat a jogokat gyakorolja, mint az állami iskolákban. A fizetéskiegészítő államsegély aránya valamennyi jelentős iskolánál meghaladta az 50 százalékot (például Csurgón, Pápán, Budapesten, Sárospatakon, Debrecenben). Az alkuban résztvevő felek most már nem az állam és az egyházi főhatóság, hanem a pénzt biztosító tanügyigazgatási tisztviselő, a pénzt igénylő „autonóm egyházi” iskolaigazgató (OL: K 507. 82. cs.; OSZK: Kt F 15:56; Csizmadia: 1966:193). Hosszas csatározásokhoz vezetett az a rendelkezés, amely az iskolalátogatás után tartott értekezleten — ahol gyakran a református püspök is jelen volt! — az iskolalátogatónak biztosította az elnöklés jogát (MP: 1936:194).

Egy 1936-os rendelet értelmében immár fenntartóra való tekintet nélkül egyformán be kellett mutatni a tanári értekezleti jegyzőkönyveket. Ez pedig „felügyeleten túlmenő ellenőrzésre és irányítani akarásra adott lehetőséget” — hangsúlyozta a református konventi elnökség 1936. november 16-i körlevele. A VKM 1937-ben némi engedményt tett: ezután csak a „módszeres értekezleteket” kellett beküldeni a tankerületi főigazgatói hivatalba, a többi értekezlet jegyzőkönyvét csak be kellett mutatni az iskolalátogatónak. A főigazgató hatásköre az iskola külső, belső és tanulmányi ügyeire fenntartóra való különbség nélkül terjedt immár ki (MP: 1936:194). Az államsegély 1933 óta — az 1907-es törvény rendeleti pontosításával — kvázi kötelezővé vált. Az államsegély nyújtásának megvonása revolverezési eszköz volt az állam kezében. (Mester Miklós a későbbi államtitkár erre egyértelműen emlékezett ellenzéki képviselő korából. Visszaemlékezés a szerző birtokában.) Bassola Zoltán VKM-tisztviselő visszaemlékezése is ennek kormányzati tudatosságát bizonyítja. A miniszteri tanácsos beleavatkozott Sebess piarista rendfőnök és Czapik püspök iskolafenntartással kapcsolatos vitájába, melynek végén az állami tisztviselő egyszerűen megzsarolta a püspököt (Bassola: 1998:239). Ugyanennek puhább „változataként” az evangélikus egyház ambicionálta rozsnyói gimnázium felállításához nem adnak államsegélyt, minthogy a típus nem esik bele a kultúrpolitikai koncepcióba, viszont az evangélikus polgári és a líceum felállításához igen. Hasonlóképpen a harmincas évek elejétől veszi kezdetét a tankönyv-monopólium megteremtése. A tantervegyesítésre irányuló nyomás eredményeképpen a protestánsoknál az állami tanterv már 1937-ben bevezettetett (A magyarországi: 1938:218). Az iskolalátogató és a tanfelügyelő adatgyűjtéseivel, vizsgálataival, a pedagógusok minősítésével, fegyelmi kezdeményezésével, az igazgatóval szemben az iskolát megfigyelő tanár kijelölésével mélyen belenyúlt az egyházi iskolák autonómiájába.

Ezeket a harmincas évek közepén megindult folyamatokat az 1941. évi törvény megerősítette. Ugyanez minőségi változásként lehetővé tette, hogy a nem állami népiskolákban az alkalmazásnál a választás jóváhagyását gyakorolják a tanügyigazgatás munkatársai. Ez a szabály — ha mélyebben belegondolunk — a magyar állam és egyház viszonyának alapvető megváltozását jelenti. Ugyanis, amíg a VKM fenntartotta magának a jóváhagyás jogát — azaz 1941-ig —, addig ugyan megvalósult az állam és az egyház összefonódása, de ezért a miniszter elvileg politikailag felelősségre vonható (s annyiból gyakorlatilag is, hogy a kormánypárti képviselők természetesen kisebb-nagyobb mértékben kötődtek az egyes felekezetekhez). A tankerületi főigazgatónak viszont nincsen politikai felelőssége. Ezáltal a főkegyúri jog gyakorlása felségjogból — amit a királytól természetesen a felelős kormány vett át — egyszerű közigazgatási aktussá degradáltatott. Ezáltal a magyarországi egyházak közigazgatásnak való alávetése megtörtént. Kevés ehhez fogható változást találunk a magyar állam és a történeti egyházak viszonyában. Ismétlem: e sérelmek tudatosultak az iskolafenntartó egyházak legfelső szintjén is: „A politikai népszerűség céljából olyan áramlatot indítottak el az egyház iskolái ellen, amelyet nemcsak a szélsőséges pártok, hanem a konzervatívabbak is támogatnak” — írta az esztergomi hercegprímás 1941 nyarán. „Az iskolai törvénykezéssel főként pedig a végrehajtás során kialakuló jogszokásokkal felekezeti iskoláink észrevétlenül államosíttatnak” — idézhet a dunamelléki református egyházkerület 1938-as határozatából (A magyarországi református: 1938:216).

Ennek az észrevett „észrevétlen államosításnak” a tartalma a széles iskolalátogatói jogkörben, az állami tanterv részleges bevezetésében, a tankönyvi pluralizmus leépítésében jelent meg. Erre lehetőséget egyrészt a finanszírozás nyújtott, mégpedig azért, mert a nagy egyházak képtelenek voltak belátni, hogy iskolarendszerük mind az igényekhez, mind lehetőségeikhez képest túlméretezett, hiszen a hívők iskolaadói és tandíjai, valamint az egyéb egyházi források együttesen sem elegendők ennek az óriási iskolarendszernek a finanszírozásához: mindenképpen államsegélyt kell igénybevenniük. Másfelől viszont az egyházak vezetői a katolikus autonómia-törekvésekkel, vagy a túlzott protestáns gyülekezeti kontrollal kevésbé tudtak megbékülni, mint az állami beavatkozással.

Végigtekintve a témakörökön megállapíthatjuk: noha az egyházak lehetőségei a hazafias nevelésre, az állam oktatásszabályozó tevékenységének befolyásolására, az iskolai valláserkölcsi nevelésre, valamint saját iskolák fenntartására nőttek illetve nem csökkentek, az egyházak mind kevésbé maradhattak önmaguk — mindinkább az állami oktatáspolitika szolgálatába álltak, mindinkább az állami oktatáspolitika járszalagjára kerültek. Ha a társadalomban csökken az egyházi szolgáltatásra a kereslet, ha növekszik az egyház által nehezen befolyásolható oktatáspolitikai aktorok száma és ereje az oktatáspolitikai arénában, ha az oktatás növekvő költségeinek nincsen meg az egyházi fedezete, akkor az egyházak önerejükből képtelenek megőrizni oktatáspolitikai súlyukat. Ha szerepük mégis változatlan marad vagy növekszik, súlyos árat kell érte fizetniük annak a politikai vagy bürokratikus erőnek, amely ezt lehetővé tette. Szélsőségesen fogalmazva: a „szabad egyház szabad államban” eszménye helyébe a „fogoly egyház a fogoly államban” állapota léphet.

 


Szekularizáció és vallásos nevelés a harmincas és negyvenes években

 

 

 

 

 

 

 

 

Korábban felhívtuk arra a figyelmet, hogy a társadalmi szekularizációnak, s különösen a családi vallásos nevelés nem általános voltának mérhető jegyei vannak egy hangsúlyozottan kereszt(y)én(y) közéletet élő országban. Az alábbiakban ezeket az adatokat, ezeket a mérhető jegyeket kívánjuk felvillantani, feltérképezve azokat a családokat, ahol a gyerekek felnőtté váltak.

 

 

Vegyes házasságban felnövő s vegyes házasságokat kötő gyerekek

 

A felekezeti szempontból egyértelmű vallásos nevelés egyik fontos akadálya a szülők különböző felekezethez tartozása. A felekezeti kötöttségű nevelés eredményét pedig — kizárólag statisztikailag — minősíti, hogy az abban felnőtt nemzedék mennyire tartja indokoltnak, hogy azonos felekezetű házastársat válasszon.

E megfontolásból a vegyes házasságok arányából tudunk következtetni a felekezeties háttér erejére ill. a nevelés „hatékonyságára” pl. 1928 és 1946 adatait összehasonlítva. A vőlegény vallásához viszonyítva a katolikusoknál 13 ill. 15%, a reformátusoknál 33 ill. 40%, az evangélikusoknál 42 ill. 51% kötött vegyes házasságot 1928-ban ill. 1946-ban. (MSÉ: 1928:21, 1946:29)

1. táblázat

A különböző vallású menyasszonyok aránya az egy-egy felekezethez
tartozó vőlegények körében, 1928-ban

                           Római katoli-    Református    Evangélikus      Izraelita      Egyéb vallá-   Összesen

                           kus vőlegény       vőlegény        vőlegény      vőlegény    sú vőlegény   vőlegény

Római katolikus

menyasszony               87,08          26,69              29,64              9,39              35,11           65,02

Görög katolikus

menyasszony                1,31             2,1                 0,94               0,24              31,53            2,34

Református

menyasszony                7,93           66,89              10,35              1,75              18,69           20,46

Evangélikus

menyasszony                2,76            3,25               58,01              0,97               2,95             6,26

Izraelita

menyasszony                0,65            0,56                0,78               87,5               0,84             5,27       Egyéb vallású

menyasszony                0,28            0,52                0,28               0,17              10,88            0,66

Összes menyasszony    100             100                 100                100                100              100

 

 

 

2. táblázat

A különböző vallású menyasszonyok aránya az egy-egy felekezethez tartozó vőlegények körében, 1946-ban

                              Római       Református      Evangélikus        Izraelita          Egyéb        Összesen

                            katolikus      vőlegény          vőlegény         vőlegény        vallású       vőlegény                    vőlegény                                                 vőlegény

Római katolikus

menyasszony          84,79          33,13                 36,35              10,3               40,34           65,44

Görög katolikus

menyasszony            1,84            2,95                   1,23                0,28             32,52             3,03

Református

menyasszony            9,85          59,74                 12,14                2,83             20,75           20,39

Evangélikus

menyasszony            2,88            3,22                 49,18                1,22               3,12             5,46

Izraelita

menyasszony            0,31            0,34                   0,65              81,93               0,57             5,02

Egyéb vallású

menyasszony            0,34            0,62                   0,45                3,43               2,69             0,66

Összes

menyasszony           100             100                    100                 100                100              100

 

A vegyes házasságok közül — a vallásszociológusok általános megítélése szerint — erősebb szekularizációt mutat a katolikus—protestáns házasság, mint a római katolikus—görög katolikus ill. a református—evangélikus házasság.

3. táblázat

A katolikus-protestáns házasságok a három nagy felekezethez tartozók körében

                       Katolikus vőlegény              Református vőlegény               Evangélikus vőlegény

1928-ban                  10,68                                     28,78                                        30,57

1946-ban                  12,72                                     36,08                                        37,58

 

1. grafikon

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ez másfelől azt jelenti, hogy az összes katolikus—protestáns házasság az összes házasság 14,8%-áról 17,8%-ára nőtt!

A vegyes házasság számait szokás egyszerűen úgy értelmezni, hogy a katolikusok 90%-os „homogámiája” (felekezeti csoporton belüli házassága) kétharmadakkora szekularizációt mutat, mint a reformátusok 60%-os „homogámiája”. Ez az értelmezés azonban nem helyes. Hiszen teljes szekularizáció és teljes társadalmi keveredés esetén a katolikus vőlegénynek 65%-os, a reformátusnak 20%-os esélye lenne rá, hogy saját vallása-béli menyasszonnyal köt — véletlenszerűen — házasságot — egyszerűen a „házasságpiacon” lévők felekezeti arányai következtében. Ennél a „természetes” — kizárólag statisztikai valószínűség által létrehozott — homogámiánál a katolikusok kevesebb, mint másfélszer, a reformátusok több, mint háromszor homogámabbak. Ez a számítás sem helyes azonban, mert nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy a katolikusok és reformátusok stb. települési, iskolázottsági szerkezete különböző. Tehát az egy felekezetű faluban élő reformátusnak még szekularizáció esetén is sokkal kisebb az esélye katolikus feleség „szerzésére”, mint annak a nem szekularizált katolikusnak, aki — vallástól függetlenül ugyan,  de — iskolázottságának megfelelő körökben mozog saját, többfelekezetű városában.

Nem rendelkezünk viszont olyan adatsorral, mely a házasulók felekezete mellett azok társadalmi pozícióit is mutatná. (Erre egyetlen kivétel van, amelyre még kitérünk, továbbá a közvélemény-kutatásos adatgyűjtés lenne ilyen forrás.)

Éppen ezért a fenti táblázatokban a katolikus vőlegények „exogámiáját” nem a református vőlegények „exogámiájával” célszerű összevetni, hanem az egyes felekezetek „exogámiájának” időbeli változását… Azt, hogy ebben a 18 esztendőben a katolikusok 1,19-szeresére, a reformátusok 1,25-szörösére, az evangélikusok 1,23-szorosára növelték „exogámiájukat”. Ez a különbség a katolikusok és a protestánsok között már szignifikáns.

(Az izraelita—keresztény házasságok arányának hullámzása — itt főleg a nem idézett „finom adatok”, azaz az 1919 és 1938 körüli évek hullámzásai számítanak — viszont azt bizonyítja, hogy az az adat nem tartozik ide, mert a politika illetve a közélet sokkal jobban változtatja azt, mint a szekularizáció menete. Erről sok fontos adat, s brilliáns elemzés olvasható Karády Viktornál.) (Karády: 1997)

A katolikusok s protestánsok különböző mértékben laknak vegyesvallású településen, e hatás bonyolult kiszámítása helyett nézzük a budapesti adatokat — itt ráadásul az ország területének változásai sem zavarják mérésünket. Ezek a budapesti adatok a vegyes házasságok (benne persze a keresztény—izraelita vegyes házasságok) arányának szinte folyamatos növekedését mutatják. 1877-ben a házasságok 17,3%-a vegyes házasság, az arány először 1884-ben lépi túl a 20, 1896-ban a 25, 1911-ben a 30%-ot, 1923-ban pedig eléri a 35%-ot. (Ezen belül a keresztény—izraelita vegyes házas­ságok arányának növekedése a tízes évek második felében megállt.) 1941-ben (a zsidótörvények után) az arány 34,45%, de 1945-ben a vegyes házasságok aránya — nyilvánvalóan az 1938 és 1945 között elmaradt házasságok „behozásaként”) 37%-ig kúszik, majd ismét néhány százalékot csökken. (Budapest: 1941, 1946, Illyefalvi: 1933:98) (1174 fôs — a budapesti felnôtt lakosságra reprezentatív — adatfelvételünk tanúsága szerint amennyiben az apa 1920 előtt született, s a megkérdezett személy 10 éves korában Budapesten élt mintegy 30%-ban, ha 1920 és 1940 között született akkor mintegy 40%-ban élt vegyes házasságban. A Tárki háromrészes mobilitásvizsgá­latában szereplő 1940-nél később született házas budapestiek 43%-a élt vegyes házasságban, de a mintát hiába szűkítjük az 1960 után születettekre, akkor is 44% jön ki — úgy tűnik ez az arány „beállt”.)

A budapesti katolikus közösség homogámiája a Horthy-korszakban teljes szekularizáció esetén 59%-os lenne — ehhez képest 1923-ban 78%-os. A protestánsok — ha az evangélikus-református házasságot homogámnak tekintjük — teljes szekularizáció esetén 17%-ban lennének homogámak, ezzel szemben 31%-ban azok. Ha ezeket az arányokat összevetjük, kiderül, hogy a katolikusok 1,33-szor, a protestánsok viszont 1,87-szer homogámabbak a feltételezett totálisan szekularizált állapotnál. Ez a két adat már összevethető egymással, s ez a katolikusok nagyobb szekularizáltságát mutatná. Ez a korabeli és történeti közvéleményben élő képzetnek mindenképpen ellentmond. Mi kelti a protestánsok nagyobb szekularizációjának benyomását? Hipotézisünk szerint a szekularizáció előrehaladása, azaz a változás mértéke. Ugyanezt láthattuk a korábbi táblázatban az 1928-as és 1946-os adatok összehasonlításakor.

Ennek ellenőrzésére a számítást elvégeztük korábbi, 1895-ös adatokon is. A katolikusok homogámiája akkor is hasonló mértékben 1,31-szerese volt a „szekularizált homogámiai valószínűségnek”, a protestánsoké viszont akkor még 3-szorosa!

E számítás szerint 1895 és 1923 között Budapesten a protestánsok szekularizációja lényegesen gyorsabb, mint a katolikusoké. S a tényleges, működő családokban — s most mindegy, hogy ennek statisztikai okai vannak, vagy tudatos választáson alapulók —, lényegesen gyakrabban találkoznak az emberek vegyes házasságban élő protestánssal, mint ilyenben élő katolikussal.

Egy-egy időpontra rendelkezünk rétegspecifikus adatokkal is. A fővárosi statisztikai hivatal ismert vaskos zöld köteteinek egyike Budapest „munkásairól”, a másik pedig Budapest „polgárairól” tartalmaz adatokat. Noha ez az aggregáció meglehetősen durva, mégis érzékelhetünk valamit abból, hogy Budapest két nagy társadalmi osztálya — a „munkásság” 1929-ben és a „polgárság” az 1926—1930-as években hogyan házasodik. Először is kiindulhatunk abból, hogy a két csoport valóban lefedi a budapesti társadalmat. Ez esetben elmondhatjuk, hogy a katolikus-protestáns házasságok aránya 28 ill. 20%, azaz a munkásság némileg szekularizáltabbnak tűnik. (Illyefalvi: 1931, Illyefalvi: 1935, Karády: 1993) Ha úgy tekintjük, hogy nem fedi le azt, akkor a budapesti „munkások” 1929-es vegyesházasságainak és Budapest összes vegyes házasságainak különbségével kell előállítanunk a „nem-munkás” vegyes házasságok számát, illetve arányát. E szerint a katolikus—protestáns „nem-munkás” házasságok az összes nem munkás házasság 24%-t teszik ki. Ugyanakkor, ha a keresztény—izraelita házasságokat is hozzászámítjuk, valamint csak a valóban azonos felekezetűek házasságait tekintjük homogámnak a munkásság szekularizációs fölénye tovább mérséklődik, hiszen a munkás vőlegények 36,9%-a a nem munkás vőlegények 33,9%-a kötött vegyes házasságot. (Bp. stat. és közig.: 1930: 77)

 

 

Az egyházi szolgáltatások jelenléte a családi élet fordulópontjain

 

A családi élet — vallásos nevelésre kiható — fordulópontjai közül a vallásszociológia legáltalánosabban elterjedt megállapítása szerint legkevésbé marad el a keresztelő és az egyházi temetés. (Nyilvánvaló, hogy a gyerekkori vallásos szocializáció része a kisebb testvérek keresztelésének megtapasztalása, a nagyszülők, s más közeli családtagok temetése…)

Ezt tapasztalhatjuk a Horthy-korszakban is. Táblázatunk igen nagy pontossággal mutatja, hogy az adott felekezetűként állami nyilvántartásba vett csecsemők közül hány százalékot kereszteltek meg, illetve a halottak közül hány százalékot temettek el egyházi módon (1928-ban). (Természetesen korrektebben járnánk el, ha nem keresztelést, hanem bejegyzést mondanánk. Minthogy azonban az izraelita felekezet tevékenységéről a statisztikai évkönyv nem közölt adatot, maradtunk a keresztelés fogalomnál.)

4. táblázat

Az egyházak jelenléte az élet kezdetén és végén az egyes felekezetekhez
tartozók körében, 1928-ban

                                                     Keresztelő/születés                                        Temetés/halálozás

Római katolikus                                      97,30                                                            96,49              

Görög katolikus                                       88,52                                                            88,20              

Református                                              96,10                                                            96,86              

Evangélikus                                             95,49                                                            97,08              

Unitárius                                                 55,26                                                            61,54              

 

A kicsiny, rendkívül szekuláris unitárius felekezetet leszámítva szinte teljes körűnek mondható az egyházi szolgáltatás és a temetkezés igénybevétele: úgy tűnik, a nyilvánvalóan szekularizált — pl. templomba sosem járó, magát ateistának mondó, szociáldemokrata párttagként aktív politikai életet élő emberek egy része is igénybe veszi az egyházi temetést, illetve megkeresztelteti gyermekét. Az adatokból tehát legfeljebb azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem „teljes körű” a lefedettség.

Nehézkesebb következtetéseket levonni a vallásváltoztatásokból. Tény, hogy az 1919—1928-as időszakban áttért közel ötvenezer embernek csak 42,3%-a gyarapította a katolikus vallást, a nagy többség tehát a „szekularizáltabb” életfelfogással jobban összeegyeztethető felekezetek híveinek a számát gyarapította. Ugyanakkor az is igaz, hogy ebben az időszakban olyan kevesen lépnek ki a katolikus vallásból, hogy az áttérési mérlegben a katolikusok felülreprezentáltak. Mindebből szekularizációs következtetést levonni nem nagyon lehet, hiszen a vallásváltoztatás mögött sokféle világnézeti állapot húzódhat meg. (Mint ahogy sokféle politikai állapot is: az, hogy 1920-ban több mint tízszer annyi izraelita változtatott vallást, mint a következő évek egy-egy esztendejében, nyilvánvalóan azt mutatja, hogy nem pusztán a szekularizáció befolyásolja az efféle döntéseket.)

A felekezetből való kilépésben viszont a két nagy protestáns közösség erősen felülreprezentált, hiszen a kilépők 38%-a református és 25%-a evangélikus az 1919—1928-as időszakban.

Lényegesen érdekesebb eredményekre jutunk, ha a felnőttkori egyházi szolgáltatások igénybevételét vizsgáljuk. Ezek közül a vizsgált nemzedékre közvetlenül is kihat „idősebb testvérei” házasodása. A felekezeties nevelés hatékonyságát pedig jól mutatja, hogy a családtól való függetlenedés pillanatában igénybe vesz-e a fiatal egyházi szolgálatot. A közhiedelemmel ellentétben meglehetősen sokak kötöttek kizárólag polgári házasságot. (Fontos mérőeszköz lenne, de nincsen ehhez megfelelő adat, a házasságon kívüli kapcsolatok ill. együttélések felekezeti összetevőinek jelzése…)

Magyarországon a katolikusok között kötött házasságok 9,7%-ánál nem működött közre az egyház, a reformátusoknál 9,6%-nál, az evangélikusoknál 5%-nál. (Egy kicsiny felekezetnél kisebb a homogámia valószínűsége, tehát aki homogám, annál valószínűtlenebb a templom elkerülése.) Izraelita esküvői adatok nem állnak rendelkezésre. A vegyesházasságoknak viszont kb. 40%-át nem felekezeties módon kötötték. (Az adat azért becsült, mert izraelita adatok nem állnak rendelkezésre. Ha feltételezzük, hogy minden izraelita—keresztény vegyesházasságot rabbi előtt kötnek — ami kizárt, hiszen pl. a Zsidó Lexikon egyetlen ilyen házasságkötést tart nyilván a magyar zsidóság történetében —, ez az adat 36%-ra csökkenne. Ha feltételezzük, hogy egyet sem kötnek rabbi előtt, 44%-ra nő.) (M. stat. évk.: 1928:21) A vegyesházasságot kötő katolikus férfiak 57,8%-a, a reformátusoknak alig 32,3%-a vette igénybe az egyház házassági szolgáltatását. 1946-ból nincsenek ilyen adataink.

Budapestről viszont hosszabb idősorra is vannak adataink. 1898-ban a budapesti házasságoknak 79,3%-át kötötték templomban, ezen belül a homogám házasságok 87,1%-át, a vegyesházasságoknak alig 54%-át. (Budapest: 1898: 82, 337) Más struktúrájú adataink vannak a későbbi évtizedekből, utolsó adatunk 1946-ból. Tudjuk, hogy Budapesten az összes házasságoknak csak 58%-át kötötték pap (ill. rabbi) előtt. Ez azt jelenti, hogy az azonos felekezetűek házasságainak (ami az összes házasság kétharmada) jelentős részét is csak polgári módon kötötték! (Budapest: 1944—1946:23, 177—179)

A fiatal felnőttek körében tehát a Horthy-korszakban is széles körben felvállalt magatartás volt a polgári házasság.

 

 

A felekezeti normák követése illetve sértése:
a gyerekszám és a válás

 

Empírizálható szekularizációs tünet a gyerekszám csökkenése is. Ráadásul a gyerekszám olyan életmódtényező, amely gyerekkorban, társadalmi csoport-hovatartozástól, a kis- vagy nagycsaládos életszervezéstől, a család kommunikációs kultúrájáról függetlenül minden gyerek számára látható: olyan „információ”, melynek mindenképpen van szocializációs ereje.

A gyerekszámról kétféle forrásból szerezhetünk információt. Az első forrás az a népszámlálási adat, amely egy meghatározott időpontban mutatja, hogy a gyerekszámot a teljes népességben hogyan befolyásolja a felekezet ill. a településszerkezet.

 

5. táblázat

A férjes nők átlagos gyerekszáma 1930-ban

                                    Budapest         Törv. város összesen          Megyék összesen          Összesen

Római katolikus              1,92                             2,38                              3,56                         3,36

Református                      1,76                             2,47                              3,33                         3,2

Evangélikus                     1,76                             2,16                              3,3                           3,15

Izraelita                           1,85                             1,95                              3,                             2,4

 

A táblázatból kiderül, hogy a felekezeti különbségek Budapest esetében alig magyarázzák a különböző gyerekszámot, de a legintenzívebb különbség is csak 1,2-szeres — a településtípus szerinti különbözőség azonban a három nagy keresztény felekezet esetében 1,8—1,9-szeres, de még az izraeliták esetében is 1,6-szoros. Azaz: a különböző felekezetűek különböző gyerekszámait sokkal inkább a településszerkezet és az ezzel összefüggő szekularizáció határozza meg, mint az eredendő felekezeti különbségek.

Egyébként a szekularizációs ütemet 1920 és 1930 között az alábbiakban jellemezhetjük: a leggyorsabb az izraelitáknál, hiszen az 1930-as adat az 1920-asnak csak 80,8%-a. A keresztény felekezetek között kicsi az ütemkülönbség: az evangélikusok 89,0%-kal vezetnek, a katolikusok 90,3%-ra, a reformátusok 92,5%-ra csökkentették gyerekszámukat ebben az évtizedben. (A helyzetet természetesen iskolázott alacsonyabb gyerekszámú keresztény középosztálybeliek bevándorlása is módosítja, a valóságban tehát a nem-izraeliták szekularizációs üteme lassabb.) (M. stat. közl.: 76. k., 36)

Mindenképpen figyelemreméltó jelenség, hogy az eleve alacsonyabb gyerekszámú felekezeti aggregátum — az izraelita — szekularizációs fölényét fokozza, a többiek országos erősorrendjében azonban enyhe változások következnek be: a szorosan egymás melletti értéket mutató evangélikus és református népesség helyet cserélt, azaz 1930-ra (valószínűleg az iskolázott evangélikus nemzedék szülőkorba érése következtében) az evangélikusok már kissé szekularizáltabbnak tűnnek, mint a reformátusok. A katolikus népesség stabilan őrzi a legmagasabb gyerekszámú pozíciót.

A másik megoldás kissé kockázatosabb, de érdekesebb is: a szekularizáció változását kisebb csoporton érdemes megvizsgálnunk. Ki kell küszöbölnünk a településszerkezet hatását, például csak budapestieket kell vizsgálnunk, ki kell küszöbölünk, hogy ugyanazon időpontban (természetesen) különböző generációk élnek együtt, különböző szokásokkal, különböző mértékű szekularizáltsággal.

Két konkrét év budapesti születéseit hasonlítjuk tehát össze; összehasonlíthatók az első világháború előtti és utáni állapotok. (Az 1912-es és 1931-es év a megelőző és követő évek szempontjából átlagosnak tekinthető.) Az első két oszlop azt mutatja, hogy tízezer, oldalt megnevezett felekezetű lakosra hány születés jutott, a harmadik oszlop pedig azt, hogy a közel húsz esztendő alatt az egyes felekezeti aggregátumok mennyivel csökkentették arányszámukat.)

 

6. táblázat

Gyerekszám 10 000 lakosra, Budapesten

                                     1912                                     1931                                             Változás

Római katolikus              286                                       181                                                      63,3

Görög katolikus              319                                       179                                                      56,1

Görögkeleti                     162                                       106                                                      65,4

Evangélikus                    266                                       152                                                      57,1

Református                     301                                       203                                                      67,4

Unitárius                         373                                       120                                                      32,2

Izraelita                           191                                         86                                                      45,0

Összesen                         265                                       163                                                      61,5

 

 

2. grafikon

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Illyefalvi: 1932:70)

 

A nagyobb felekezetek (születési arányszámmal mért) szekularizációs erősorrendje mindkét időpontban az izraelita, evangélikus, katolikus, református rendet követi. Ami figyelemreméltó, hogy a változás üteme szempontjából is ugyanez a helyzet. Azaz: minél alacsonyabb gyerekszámú egy aggregátum 1912-ben, annál nagyobb ütemben csökkenti tovább gyerekszámát.

Hasonlóképpen megvizsgálhatnánk az egyes felekezetekhez tartozók válási, illetve válás utáni újraházasodási adatait.

Közismert, hogy az elváltak aránya egy generáció alatt többszörösére emelkedett, de az talán kevésbé, hogy a válás utáni újraházasodás — Budapesten — nem mutat összefüggést azzal, hogy valaki ezt tiltó, vagy ezt engedő felekezet tagja: 1929 táján a megházasodó „munkások” (pontosabban az ilyen nevű aggregáció) 7,1%-a, ezen belül a katolikus munkások 6,7%-a, a megházasodó polgárok 13,6%-a, ezen belül a katolikus polgárok 14,6%-a elvált családi állapotú. (Illyefalvi: 1931, Illyefalvi: 1935)

Az elváltak arányának növekedése a magyarországi népesség egyes korcsoportjaiban szintén igen figyelemreméltó. A trianoni területre számítva a századfordulón a nőknek alig 0,3%-a elvált, 1920-ban már 0,7%-a, 1930-ban 1,2%-a, 1941-ben 1,4%-a, 1949-ben 1,6%-a. (1960-ban egyébként már 2,6%-a.)

Találunk ezeknél lényegesen szekularizáltabb korcsoportokat is: 1900-ban 0,4%, 1910-ben 0,9%, 1920-ban 1,2%, 1930-ban 2,1%, 1941-ben 2,5%, 1949-ben 2,5%, (1960-ban 3,8%), 1970-ben 5,7% volt az adott népszámlálás időpontjában legszekularizáltabb korcsoport elvált nőinek aránya. Ha pl. a mindenkori 30—34 éves nőket kísérjük figyelemmel, megállapíthatjuk, hogy 1930-ban a fiatal nemzedék immár sokkal magasabb arányú szekularizációt mutat, mint az idősebbeket is magában foglaló átlag. Ha az egyes generációkat kísérjük nyomon kiderül, hogy a kiegyezés után született nőknek legfeljebb 0,8% volt egyidejűleg elvált státusban, a tíz évvel fiatalabbak 1,3%-a, a húsz évvel fiatalabbak 1,9%-a kerülhetett ebbe az állapotba — zömében a húszas években, tehát középkorúan. Akik a századfordulón születtek, tartósan és magasabb életkorban is válnak, ennek jele, hogy az elvált nők aránya akkor a legmagasabb, amikor a kohorsz eléri a hatvan éves életkort.

7. táblázat

Elvált nők

                                             1900     1910      1920      1930      1941      1949      1960   1970  1980

1866—1870-ben születettek   0,4        0,7         0,7         0,8         0,7         0,4                               

1876—1880-ban születettek   0,2        0,9         1,1         1,3         1,2         0,8         0,8                 

1886—1890-ben születettek                0,3         1,2         1,9         1,9         1,5         1,6      1,4      

1896—1900-ban születettek                              0,4         2,0         2,5         2,4         3,0      2,7     2,9

Összesen                                  0,3        0,5         0,7         1,2         1,4         1,6         2,6      3,8     5,6 Mindenkori 30—34 évesek      0,4           0,9           1,2                                               2,0        1,7         2,1         3,2         4,5         7,2

(Az 1980-as népszámlálás: 36. k. 202)

3. grafikon

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A család szervezeti kapcsolódása az egyházközségekhez

 

Országos adataink a népszámlálási értelemben egyes felekezethez tartozók és az egyházi nyilvántartás szerint is odatartozók különbségéről nincsenek. Budapest egyházközségei felekezetenként meglehetősen eltérő módon tartották nyilván a híveket — mindenesetre tény, hogy a nagy népegyházak még saját nyilvántartásuk szerint sem fedték le a népszámlálási értelemben hívükként számontartottakat. A budapesti katolikus egyház az 1930-as népszámlálás által katolikusként számontartott 611 ezer budapesti 87,8%-át, az evangélikus egyház az 50 ezer „népszámlálási” evangélikus 92,2%-át, a református egyház a 122 ezer „népszámlálási” református 71,8%-át tartotta nyilván, az izraelita hitközség ilyen adatokat gyakorlatilag nem szolgáltatott. (Bp. stat. évkönyve: 1935)

 

 

Az istentisztelet-járók aránya a szülők körében

 

A heti istentisztelet-járásról korabeli rendszeres adataink gyakorlatilag nincsenek, legfeljebb becslések: e szerint a harmincas évek végén a református gyülekezeti tagoknak 9—40%-a (?!) járt hetente istentiszteletre. (Bolyki—Ladányi: 1987:82) 1939/40-ben a 6 évesnél idősebb katolikusok 43%-a vett részt a vasárnapi miséken (Tomka: 1991:160).

A történetírás — legalábbis Magyarországon — meglehetősen ritkán használja a közvéleménykutatási adatokat. Pedig megtehetné, hiszen — megfelelően megfogalmazott kérdések esetén — a ma élő idősebb emberek releváns információkkal szolgálhatnak. A közöttünk élő — a Horthy-korszakban nevelkedett — idősebb emberek visszaemlékezései alapján módunkban van bizonyos képet formálni a Horthy-korszakbeli szülőkorú népesség vallásosságáról, szokásairól. (A visszatekintéses módszert első ízben a fiatalon elhunyt vallásszociológus, Szántó János alkalmazta.) (Szántó: 1998)

A Tárki (3000, a magyar társadalmat iskolázottsági, nemi, életkori, regionális szempontból reprezentáló megkérdezettre épülő) 1992-ben végzett mobilitás-vizsgálatában s az ISSP 1991-es (ezres mintát használó) paneljében egyaránt volt a szülők istentisztelet-járására utaló kérdés. (A megkérdezettnek arra kellett emlékeznie, hogy 10 éves korában apja ill. anyja milyen gyakran járt istentiszteletre.) Először tízévenkénti korcsoportokra bontva vizsgáltuk a népesség ilyen irányú tapasztalatait. Van azonban veszélye annak, hogy a kiválasztott évtizedforduló „nem jó határ”. Ugyanis — elképzelhető, hogy a valóságban egyfelől az egyik korcsoport fiataljai és a következő korcsoport öregjei, másfelől viszont az egyik korcsoport öregjei és a következő korcsoport fiataljai mutatnak hasonló értéket. Azaz a valóságban az évtizedfordulóra éppen hullámvölgy esik, a két tízéves korcsoport értékeit összekötve azonban egy „unalmas” (azaz változatlanságot tükröző) egyenest kapunk.

E veszély elkerülésére a csúsztatás technikáját alkalmaztuk, az 1924-es jelű korcsoport pl. az 1920 és 1929 között tízévesek által mondottakat tartalmazza, az 1925-ös jelű az 1921 és 1930 közötti megfigyeléseket, és így tovább. Kiemeltük a hetenként vagy gyakrabban istentisztelet-járókat (hagyományosan őket nevezi a vallásszociológia egyházi értelemben vallásosnak) — s ennek alapján állítottuk össze a következő táblázatot (az ISSP felmérésének adatait az alacsonyabb elemszám miatt csak az „1939 k.”-tól közöljük):

8. táblázat

Heti istentiszteletre járó apák és anyák

Megfigyelési       Egyházias     Egyházias           Egyházias      Egyházias          ISSP          TARMOB

időpont              apák, ISSP        apák,                 anyák,           anyák,        korcsoport    korcsoport

                                               TARMOB               ISSP          TARMOB     esetszáma     esetszáma

1924 k.                                      49,7                                        59,8                   52              164

1925 k.                                      49,1                                        60,6                   52              175

1926 k.                                      47,6                                        60,1                   59              203

1927 k.                                      46,3                                        59,6                   62              228

1928 k.                                      44,6                                        59,6                   66              240

1929 k.                                      44                                           59,4                   71              266

1930 k.                                      42,3                                        58,7                   73              312

1931 k.                                      44,4                                        58,8                   78              337

1932 k.                                      41,2                                        56,7                   89              367

1933 k.                                      41,5                                        56,3                 104              398

1934 k.                                      41,5                                        56,8                 115              424

1935 k.                                      40,4                                        55,3                 127              443

1936 k.                                      39,9                                        55,6                 130              450

1937 k.                                      39,5                                        56,2                 143              445

1938 k.                                      40,1                                        57,1                 148              459

1939 k.                 39,1              41,2                    56                 55,7                 159              465

1940 k.                 39,9              40,3                    56,1              55                    171              462

 

 

Megfigyelési       Egyházias     Egyházias           Egyházias      Egyházias          ISSP          TARMOB

időpont              apák, ISSP        apák,                 anyák,           anyák,        korcsoport    korcsoport

                                               TARMOB               ISSP          TARMOB     esetszáma     esetszáma

1941 k.                 39                 38,8                    56,5              54,6                 186              460

1942 k.                 40,7              41,5                    58,5              56,4                 183              477

1943 k.                 40,8              41,7                    58,9              56,3                 185              481

1944 k.                 41,1              41,4                    59,1              56,4                 186              477

 

4. grafikon

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ha a két felmérést egymás forráskritikájának tekintjük, kitűnik, hogy az 1939 körüli megfigyelési időponttól kezdve elég közel vannak egymáshoz a két különböző felmérésből nyert értékek. A húszas évek közepe és a negyvenes évek közepe között „szelíd” szekularizációs vonalat kapunk.

A grafikont a nagyobb minta (Tárki Mobilitásvizsgálat) alapján készítettük el.

A Horthy-korszak elején az apák fele, az anyák háromötöde járt az egyházi elvárások szerinti gyakorisággal istentiszteletre. A Horthy-korszak két évtizede során pedig a szekularizáció — a határozott kormányzati lépések ellenére — előrehaladt, s az időszak végén a férfiaknak már csak kétötöde, a nőknek már kevesebb, mint háromötöde felelt meg az egyházi előírásoknak.

Ha azokat vizsgáljuk meg, akik havonta néhányszor vagy annál gyakrabban jártak istentiszteletre, akkor kiderül, hogy akik a húszas évek közepére emlékezhettek, az apáknak háromötödét, az anyáknak háromnegyedét sorolták ebbe a kategóriába. A második világháború idején serdülők emlékei szerint pedig az apák alig fele, az anyáknak pedig már csak kétharmada tartozott ebbe a csoportba.

Másfelől nézve, azoknak a családoknak az aránya, ahol egyik szülő sem járt rendszeresen istentiszteletre (legfeljebb ünnepenként, évente, vagy soha) egyetlen évtized alatt a szülői népesség negyedéről harmadára nőtt.

A megfigyelési időpont mellett a megfigyelt személy — tehát az apa és anya generációs hovatartozása is játszik — bár meglehetősen szerény — szerepet. Itt nagyobb — egyenként 13—13 évre kiterjedő — korcsoportokkal számoltunk. Az 1879 körül (1873 és 1886 között) született férfiaknak még több mint 53%-a volt heti istentiszteletlátogató, az 1889 körül születetteknek már kevesebb, mint 42%-a.

Az 1919 és 1939 között született korcsoport szüleinél — immár nem az időtengely, hanem a falusi-városi lét szerint bontva — a következő istentiszteletjárási gyakoriságot tapasztaljuk:

9. táblázat

Istentisztelet látogatási gyakoriság 1929 és 1949 között

                                      Apák             Falusi          Városi          Anyák           Falusi         Városi

                                                             apák            apák                                anyák         anyák

Soha                                16                14,8              22,1              8,9                7,6            12,7

Évente                               8,4               7,8              11,5              5,8                4,9              8,6

Évente néhányszor          20                20                 24               14                 14               15

Havonta néhányszor        10,8             11,3              11,8            13,9              14,3            13,9

Hetente                            33,9             39,7              26,7            43,5              45,6            41,6

Hetente többször                4,1               4,8                3,4              8,7                9,6              7,1

Naponta                             1,3               1,7                0,4              3,1                4                 1,1

 

Az apák körében a heti vagy gyakoribb istentisztelet-járás falun másfélszer gyakoribb, mint a városokban, az évente egyszer vagy sosem járás pedig másfélszer ritkább. Kisebb a különbség az ünnepi, s még kisebb a havi istentisztelet-járás esetében. Az egyházias végponton az anyák közötti különbség jóval kisebb, hiszen a falusi adat a városinál csak 1,2-szeresen erőteljesebb vallásosságot mutat. A szekularizált végponton viszont nagyobb, 1,7-szeres a különbség. A családon belüli állapotokat nézve: a városokban 1,5-ször a falvakban 1,28-szor gyakoribb a hetente vagy gyakrabban istentiszteletre látogató anya, mint a hasonló apa. A másik végponton — a sosem járók között — a falusi apák kétszer gyakrabban fordulnak elő, mint a hasonló anyák, a városokban viszont csak 1,7-szer.

Az apa és anya istentiszteletre látogatásának egyenlőtlenségét látva megvizsgáltuk, hányan vannak azok, akiknél mindkét szülő legalább hetente egyszer, legalább havonta egyszer stb. járt istentiszteletre. Arra az igen érdekes következtetésre juthatunk, hogy ugyan a fő szabály az, hogy a nők gyakrabban járnak istentiszteletre, mint a férfiak, mégis vannak olyan házaspárok, ahol ez fordítva van. Így a teljesen egyértelmű egyházias mintát mutató szülők aránya a falvakban a családok kétötödére, a városokban negyedére csökken. Azoknak a családoknak az aránya pedig, ahol legalább az egyik szülő sosem járt istentiszteletre, a falusi családok több mint húsz, a városi családok több mint harminc százaléka.

 

10. táblázat

Családok istentisztelet-látogatási gyakorisága 1929 és 1949 között

                                                              Falusi családok                          Városi családok

Legalább hetente egyszer                                39                                               26,3

Legalább havonta néhányszor                        50,5                                            38,3

Legalább évente néhányszor                          71,2                                            60,2

Legalább évente egyszer                                 78,5                                            72,3

 

 

 

 

 

 

 

 

5. grafikon

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A szülők istentisztelet-járása Budapesten

 

A fenti elemzéseket más célból készített felmérések tették lehetővé. Készült azonban két saját felmérésünk is. A Magyary Ösztöndíj, az AMFK, az OTKA és a Soros Alapítvány közös finanszírozásában felmérést készítettünk a budapesti felnőtt lakosság körében.

A Horthy-korszakbeli istentisztelet-járásról az 1919 és 1939 között születettek körében végeztünk felmérést. Az alábbiakban csak azokat a számokat idézzük, melyek a gyermekkorukban is Budapesten élők (ez 497 fő) válaszaiból „jönnek”.

 

11. táblázat

Az apák és anyák istentisztelet-járási gyakorisága Budapesten 1929 és 1949 között

                                           Apák (százalékban)          CUM%             Anyák (százalékban)      CUM%

Soha                                                 29,8                       29,8                         19,1                     19,1

Évente                                              15,6                       45,4                           9,7                     28,8

Évente néhányszor                           17,6                       63,0                         20,2                     43,0

Havonta néhányszor                         10,4                       73,4                           6,6                     55,6

Hetente                                             18,5                                                       31,6

Hetente többször                                2,2                                                         9,8

Adathiány                                           6,0                                                         3,1

 

A köztudattal ellentétben a szülőkorú budapesti férfilakosság több mint negyede (!) soha nem ment templomba, s további bő egynegyede is évente egyszer ill. néhányszor, tehát legfeljebb ünnepeken! További egytized az, aki havonta néhányszor elmegy templomba. Az így, közvetve vizsgált férfinépesség egyötödét sorolhatjuk tehát abba a kategóriába, mely az egyházi kívánalmaknak megfelelően látogatja az istentiszteletet. (A CUM% jelzi, hogy a hetinél ritkább istentisztelet-járó „szekuláris” csoport tulajdonképpen mekkora.)

Minden ilyen kijelentésünk súlyát természetesen csökkenti, hogy a gyakrabban templomjárók gyerekeinek esetleg nagyobb (vagy kisebb) lehet a halandósága, tehát egyszerűen nem kerülhettek bele a mintába, (vagy felülreprezentáltak lehetnek abban).

Éppen ezért az „egész” népességre vonatkozó kijelentéseknél mindenképpen érdekesebbek az apák és anyák összehasonlítására, illetve az egyes rétegekre vonatkozó megállapítások. Az egyes rétegeken belül ugyanis már semmi okunk azt feltételezni, hogy a vallásosabb apák gyermekei jobban, vagy kevésbé érték meg a — jelen kutatásban való részvételhez szükséges — „magas” életkort.

Az anyák az apáknál lényegesen kevésbé szekularizáltak. Az anyák bő harmada hetente vagy annál gyakrabban eljár az istentiszteletre és az erősen szekularizált csoport is lényegesen kisebb.

 

 

A budapesti szülők istentisztelet-járásának
társadalmi összefüggései

 

A továbbiakban megkíséreljük meghatározni, mely társadalmi csoportokba tartozó szülők jártak rendszeresen istentiszteletre. Ha a budapesti társadalomról szóló politikai tudásunkat összegezzük, „u” betűhöz hasonló vallásossági képet várnánk. Azaz arra számítanánk, hogy a „keresztény középosztály” gyakori istentisztelet-járó, e normákat követi a kisiparosság is, a többedik generációs, zömében a szociáldemokrata párt és a szakszervezet kulturális és politikai befolyása alatt álló szakmunkásság szekularizált, az első generációs, vidékről felköltözött, a paraszti kultúrát még magán hordozó segédmunkásság erősebben vallásos. E hipotézisünk ellenőrzésére először az apák foglalkozási csoportját, majd iskolai végzettségét vizsgáljuk.

Ha az apák foglalkozási csoportját összevetjük istentisztelet-járásuk gyakoriságával, a fenti hipotézist cáfoló eredményhez jutunk. (A státuscsoport-aggregátumok mellett a megfigyelt esetek száma látható.)

 

12. táblázat

Istentisztelet járási gyakoriság a különböző foglalkozási csoportokban

                                        Soha         Évente             Évente          Havonta        Hetente           Hetente

                                                     néhányszor       néhányszor                                                többször

Felsőbb szellemi (37)      43,3           26,8                 16,8              13,2                                        

Egyéb nem fizikai (8)       100                                                                                                       

Önálló (81)                      59,1                                    27                 6,3               7,6                   

Szakmunkás (119)           24,8           24,5                 19,9               4,1              21,6                 5,1

Egyéb fizikai (196)          18,2           19,6                 18,1              18,7             25,4                  

Összesen                         31,2           17,5                 19,8              11,7             18,5                 1,4   

A budapesti felnőttek körében megfigyelhetjük, hogy minél magasabb társadalmi pozícióhoz tartozik valaki, annál kevésbé jár istentiszteletre. A felső két csoportot együtt tekintve: az értelmiségiek fele sosem járt istentiszteletre, további negyedük csak évente. Az önállóknak hatvan százaléka tartozik ebbe a két csoportba. A szakmunkásoknak már csak egy-egy negyede tartozik ide, a segédmunkásoknak pedig egy-egy ötöde.

Várakozásunknak megfelelően a másik végponton a két alsó csoport egy-egy negyedére jellemző, hogy hetente jár templomba, az önállók közül már csak minden 12. teszi ezt, az értelmiségiek közül pedig már senki sem.

Ha a havi néhányszor templomba járókat összevonjuk ezzel a heti templomjáró csoporttal „tökéletes lejtőt” kapunk: a segédmunkásoknak 40, a szakmunkásoknak 30, az önállóknak 15, a magas társadalmi csoportba tartozóknak pedig már csak 10%-a tartozik ide.

Az apák istentisztelet-járása szempontjából tehát Budapest társadalma nem a „keresztény Magyarország” fogalmából következő előzetes elvárásainknak tesz eleget, hanem a klasszikus városiasodási modellnek.

Az apa iskolázottsága és istentisztelet-járása között hasonló összefüggést találunk. A kérdőív hibája (miszerint nem kérdeztünk rá arra, hogy a tanonciskolát polgári után vagy hat elemi után végezte a megkérdezett édesapja) következtében az alacsonyabban iskolázottakat csak két csoportra tudtuk osztani, ezért a tanonciskolát végzettek és a polgárit végzetteket végül is célszerűnek bizonyult összevonni. Az érettségizett és annál magasabb végzettségű apákat egy kategóriába kellett összefognunk, hogy az elemszám túl alacsonnyá ne váljék.

13. táblázat

Istentisztelet járási gyakoriság a különböző iskolázottsági csoportokban 1929—1949

                                              Soha         Évente          Évente          Havonta        Hetente         Hetente

                                                                               néhányszor    néhányszor                        többször

Csak elemi (261)                   17,9           28,4              20,4               13,9            19,4               0

Polgári vagy tanonc (168)      39,2             6,6              19,3                 6               25,3               3,6

Érettségi (50)                         42,0           20,0              28,0                 0                 0                10,0

 

A szekularizációs „végponton” egyértelműen konstatálható, hogy az iskolázottság fokozza az istentiszteletre sosem járás valószínűségét. Az évi egyszer járókkal együtt tekintve viszont az elemit végzettek és kissé iskolázottabbak csoportjára egyaránt kb. 46%-ban jellemző a szekularizáció, viszont az érettségizettek 62%-ára. A másik oldalon azt tapasztalhatjuk, hogy a viszonylag gyakori istentisztelet-járás mintánk érettségizettjeinek egytizedére jellemző, a két iskolázatlanabb aggregátumra viszont sokkal intenzívebben. Ugyanakkor itt nincs egyértelmű lejtő, mert a legiskolázatlanabbaknak csak ötöde, míg a kissé iskolázottabbak több mint negyede heti vagy gyakoribb templomjáró.

A katolikus apák egyötöde, a református apák egynegyede heti istentisztelet-járó, s ha a kevésbé szigorú — havi néhányszori — istentiszteletre -látogatást vizsgáljuk hasonlóképpen enyhén szekularizáltabbnak találjuk a katolikusokat.

 

 

A gyermekek vallásos nevelésének tudatos
mozzanatai a Horthy-korszakban

 

Nyilvánvaló, hogy a fentiekben felsorolt jelenségek a vallásos nevelés, a vallási szocializáció legalapvetőbb faktorai. Mégsem lényegtelen külön célorientált kérdéseket is feltennünk a gyerekkori vallásos nevelésről.

A gyerekkori vallásos nevelést több tényezővel mérhetjük. A leggyengébb lehetett annak a vallásos nevelése, akit semmilyen felekezetbe nem jegyeztek be. (Ez ugyanis a szülői környezet egyértelmű szekularizáltságát mutatja.)

A felekezetbe jegyzés hiánya — a háromezres országos Tárki-minta 1919 és 1939 között született részében — mindössze a népesség 0,5%-át jellemezte, s további 1% nem adott értelmezhető választ. Ez összhangban van azzal, hogy a Horthy-korszakban gyakorlatilag „kötelező” volt valamely hitfelekezetbe való bejegyeztetés. Az 1941-es népszámlálás a 9 316 074 lakosból (a trianoni országterületen) 3841 felekezeten kívülit talált — ez tehát 0,04% (Az egyéb és ismeretlen kategória is csak 1674 fő — ez az összeg sem emelheti fél ezrelék fölé az idetartozókat). (Az 1941. évi népszámlálás. 4. k. 39. p.)

Értelmesebbek azok a kérdések, melyek a hittanjárásra, a vallásos neveltetésre, a gyermekkori istentisztelet-járásra, kérdeznek rá. Korabeli adataink szinte semmiről nincsenek: szórványadat, hogy a Dunamelléki és a Dunántúli egyházkerületben egyaránt a a református elemisták 50%-a vasárnapi iskolás. (Bolyki—Ladányi: 1987:75)

Először egy táblázatban bemutatjuk a 3000-es Tárki-mintából nyert adatokat, mégpedig vidék—város bontásban, majd — saját hasonló felmérésünket elemezzük — immár a budapesti helyzetről.

 

14. táblázat

A vallásos nevelés főbb mutatói 1929—1949

Kérdés                                                      Válasz       Országos         Falusi         Városi          Bp-i

Iskolai hittanra járt                                      Igen             94,9              95,4           94,1             97,8

Templomi hittanra járt                                Igen             71,4              71              72,5             64,6

Szülei vallásosan nevelték                          Igen             85,3              89,3           76,9             67,1

Nagyszülei vallásosan nevelték                   Igen             66                 74,9           59,9             48,2

Egyéb vallásos nevelésben részesül            Igen               4,5                3,4             6,6             11,0

Gyerek istentisztelet-járás                           Soha              2,8                2,7             2,9               3,7

Gyerek istentisztelet-járás                         Évente             0,7                0,9             0,4               0

Gyerek istentisztelet-járás                         Évente             2,5                1,9             4                  7,0

                                                             néhányszor

Gyerek istentisztelet-járás                        Havonta            4,9                4                7                  4,7

                                                             néhányszor

Gyerek istentisztelet-járás                         Hetente          63,7              62,6           67                  6,8

Gyerek istentisztelet-járás                         Hetente          11,8              12,3           10,6               3,1

                                                                többször

Gyerek istentisztelet-járás                        Naponta          13,4              15,6             8,1               3,7

 

Feltűnő, hogy a gyerekek vallási nevelésével kapcsolatos tudatos lépések szempontjából sokkal kisebb a falu és város közötti különbség, mint az istentisztelet-járásnál. A „legintézményesebb” kérdésekben azonos szinten van a falu és a város. Az iskolai és templomi hittanra járás mértéke szinte azonos. Az államigazgatási eszközökkel kötelezővé tett heti istentiszteletre látogatás mértékében sincsen lényegi különbség. Úgy tűnik, hogy a városi népesség jobb közlekedési viszonyai, a körükben uralkodó nagyobb iskolalátogatási fegyelem mintegy „kompenzálja” a szülők gyengébb vallásosságát. Az államigazgatásilag — társadalmilag kevésbé kikényszeríthető mutatók azonnal jelzik viszont a két népesség különbségét. Az államigazgatásilag elvártnál gyakoribb istentisztelet-járás másfélszer jellemzőbb a falusi szülőkre, mint a városiakra. Az, hogy az egykori falusi gyerekek 1,16-szor többen emlékeznek úgy, hogy szüleik vallásosan nevelték őket, mint az egykori városiak, szintén szignifikáns különbség. (A nagyszülők és „egyebek” vallásos nevelésének különbségét a nagycsaládok vidéki együttélésével magyarázhatjuk.)

Áttérve saját budapesti vonatkozású adatainkra kiderül, hogy a felekezetbe jegyzés hiánya mindössze a népesség 2,2%-át jellemezte, s további 2,1% nem adott értelmezhető választ. A népszámlálási és statisztikai évkönyvi adatok szerint — melyeket a korábbiakban, felekezeti bontásban már idéztünk — valójában bizonyára alacsonyabb a be nem jegyzettek aránya — de aki úgy emlékszik, hogy még be sem jegyezték valamilyen felekezetbe, az nyilvánvalóan rendkívül erős szekuláris háttérrel rendelkezik. Azonos szekuláris csoportot jelentenek, akik úgy emlékeznek, hogy nem jártak iskolai hittanra. (Tehát ez a csoport is 2,2%-ot tesz ki.) Minthogy Magyarországon normál tanrendbe integrált kötelező hitoktatás volt, a nemleges válasz csak azt jelentheti, hogy a visszaemlékező teljesen szekularizált neveltetésre emlékezik.

Valódi osztóvonalat jelent, hogy járt-e a gyerek — az iskolai hittanon kívül — templomi hittanra. (Abban az értelemben vett templomi hittan — erre Tomka Miklós és Majsai Tamás hívta fel a figyelmemet — mint pl. az 1970-es évek Magyarországán nincsen, de van pl. ministránsoktatás, konfirmációs előkészítés stb.)

A „Járt-e hittanra templomba?” — kérdésre a megkérdezettek 35,4%-a nemleges választ adott. Ez jelentős szekuláris csoportnak minősül. (Nem „keverhették” össze a vasárnapi istentiszteletre-látogatással, mert erre külön kérdés vonatkozott.)

Azok, akiket sem a szülei, sem a nagyszülei nem részesítettek vallásos nevelésben a vizsgált népesség 28,7%-át tették ki.

A gyermekkori istentiszteletre látogatás 1920 óta a tankötelezettség része volt. (A negyvenes évek elején rendelet erősítette meg, hogy ez még szünidőre, illetve az elemi iskola 7—8. osztályosaira is vonatkozik) Így ennek a kérdésnek az adatait úgy értelmezhetjük, hogy a hetenkéntinél gyakrabban templomba járók az erősen egyháziasak — ez is egy 6,8%-os csoport —, a hetenkéntinél ritkábban pedig azok, akik nyíltan vállalták szekularitásukat.

A gyereket tudatosan érő nevelő hatások közül a fentebbiekben az (elvártnál gyakoribb vagy ritkább) istentisztelet-járást, a templomi hittan látogatását s az egykori gyerek későbbi visszaemlékezése szerinti vallásos nevelést nevezhettük meg. Ezek a szempontok egymáshoz képest hierarchikusak is: azoknak a körében, akik sosem járnak istentiszteletre, egyetlen olyat sem találunk, aki templomi hittanra járna. Viszont: csoportokat alakíthatunk ki, az istentisztelet-járás és a templomi hittanjárás kombinálásával. A gyerekek 15—16%-a ritkábban járt istentiszteletre, mint ahogy ezt a tankötelezettség előírta. Az a csoport, mely társadalmilag-tanügyigazgatásilag elvárt mértékben hetente járt istentiszteletre, de nem vett részt templomi hittanon, 26,6%-ot tett ki.

Még mindig igen nagy maradt — a népesség fele — a következő csoport: ők hetente járnak istentiszteletre, és templomi hittanra is járnak, ezért őket a szülőktől kapott vallásos nevelés léte vagy nemléte alapján ismét két részre osztottuk. Az adott kérdőív alapján lehetséges legkisebb „átlagosan vallásosan nevelt csoport” hoz így juthattunk el. A budapesti gyerekek 36,2%-ának vallásos neveléséről tehát elmondhatjuk, hogy hetente járatták istentiszteletre, templomi hittant tanult, és szülei vallásosan nevelték.

E középső mezőknél vallásosabbnak az elvártnál gyakoribb templomjárókat tekintettük. (Adathiány van 1% esetében)

Vallásos nevelés szempontjából öt csoportot alakítottunk ki:

15. táblázat

A „vallásos nevelés” öt típusa 1929—1949

Jellemzők                                                                                      Esetszám                   Százalék

Ritkábban jár templomba, mint az elvárt heti gyakoriság                     77                           15,4

Hetente jár templomba, de nem jár templomi hittanra                       132                           26,6

Hetente jár templomba, hittanra is jár oda, de visszaem-

lékezése szerint nem nevelték vallásosan                                            74                           14,9

Hetente jár templomba, hittanra is jár oda, visszaemlé-

kezése szerint is vallásosan nevelték                                               180                           36,2

Gyakrabban jár templomba, mint az elvárt heti egy alkalom              34                             6,8

 

Ezzel a csoportosítással már egy tagolt vallásos nevelés képe áll előttünk. E csoportosítás legfontosabb haszna, hogy a továbbiakban az egyéb mutatók és e csoportok összefüggését lehet elemezni.

Az apák és anyák közötti jelentős szekularizációs különbség ismeretében indokoltnak tűnik a kérdés: a gyerek neme mennyiben befolyásolta vallásos nevelésének mértékét. Azaz a fiúk, illetve a lányok hány százalékát rendelhetjük hozzá a korábban kialakított vallásos-nevelési csoportokhoz.

 

16. táblázat

A „vallásos nevelés” öt típusa 1929—1949 — nemenként

Jellemzők                                                                                    Fiúgyermek           Leánygyermek

Ritkábban jár templomba, mint az elvárt heti                                    16,4                         14,8

Hetente jár templomba, de nem jár templomi hittanra                       25,8                         27,1

Hetente jár templomba, hittanra is jár oda, de visszaem-

lékezése szerint nem nevelték vallásosan                                         20,7                         11,6

Hetente jár templomba, hittanra is jár oda, visszaemlé-

kezése szerint is vallásosan nevelték                                                27,4                         41,3

Gyakrabban jár templomba, mint az elvárt heti                                  9,6                           5,3

 

A társadalom legszekulárisabb bő harmadában lényegében nincs különbség a fiúk és lányok nevelése között. A szekularizáció tehát azt is jelenti, hogy a fiúk és lányok vallásos nevelése közötti különbség is eltűnik. A másik végponton — a várt eredménynek egyáltalán nem megfelelően — lényegesen több fiút, mint lányt találunk. Erre a jelenségre egyelőre nem sikerült magyarázatot találni.

Igen figyelemreméltó, hogy a vallásos nevelés 3—4-es értékénél a fiúk a lányoknak mintegy komplementerei. Azaz: objektíve a fiúknak is a lányoknak is mintegy felét nevelik vallásosan (azaz a heti istentisztelet-látogatást templomi hittanra-járással is kiegészítve), de az ehhez kötődő szubjektív, családi hatások már érdemben eltérnek: a fiúk alig több, mint fele minősíti vallásosnak az ehhez kapcsolódó családi tevékenységet, a lányoknak viszont közel négyötöde.

A vallási nevelés tehát éppen a világnézeti értelemben vett „középső”, többségi csoportban függ össze a nemi szerepekkel. A lányokkal szemben inkább elvárt a vallásosság, mint a fiúktól.

A gyerek világnézeti nevelése elsősorban az anyák istentiszteletjárási gyakoriságával függ össze, s ez az összefüggés gyakorlatilag független attól, hogy fiúk vagy lányok neveléséről van szó. Az apák istentiszteletjárási gyakorisága csak az anyákon keresztül befolyásolja a világnézeti nevelés értékét.

A minta kicsinysége következtében csak a két legnagyobb felekezet sajátosságaira vonatkozóan vonhatunk le specifikus következtetéseket: a katolikus gyerekek közel egytizede nem járt hetente istentiszteletre, a reformátusok között egy sincs ilyen. Ha hetenkéntinél intenzívebb istentiszteletre látogatást vizsgáljuk, akkor kitűnik, hogy a katolikusok között inkább találunk intenzívebben egyháziasakat: a katolikus gyerekek közel egytizede tartozik ebbe a nagyon gyakori istentisztelet-látogató csoportba, a reformátusoknak viszont mindössze huszada.

A vallásos nevelés, a vallásos szocializáció tehát már a harmincas—negyvenes évek társadalmát sem hatotta át teljes egészében.

 

(E fejezet végső változatának elkészítésében Karády Viktor tanácsai segítettek.)

 

 

A koalíciós korszak állam—egyház—oktatás-viszonyának értékeléséhez

 

 

 

 

 

 

Az oktatáspolitika és egyházpolitika újraformálódásának
néhány általános kérdése

 

Ha áttekintjük a magyar polgári állam és az egyházak oktatáspolitikai törekvéseinek évszázados kapcsolatát néhány — az 1945-ös rendszerváltáson átívelő összefüggés fogalmazható meg:

a) Az egyházak olyan nagyobb iskolarendszert működtettek, amely erejüket meghaladta, államsegélyt és az állami beavatkozást bármikor lehetővé tette; ez a helyzet nem 1945 után, az egyházi birtokok elvesztése után keletkezett, de valóban akkor vált véglegessé;

b) Mivel a sokfelekezetűség és a kistelepülések jelenléte egyaránt jellemzi Magyar­országot — a tömeges felekezeti iskolafenntartás soha, semmilyen rendszerben nem érhette el az állami-községi iskolafenntartás hatékonyságát, hiszen többfelekezetűség miatt a kis falvakban is fenntartottak egy katolikus és egy protestáns iskolát — noha az alacsony gyereklétszám miatt az egyetlen, de felekezetsemleges, tehát állami vagy községi iskola gazdaságosabb is, hatékonyabb is lett volna. Az elemi iskolák helyébe a háború utáni gazdasági helyzetben kellett általános iskolákat szervezni — így végképp lehetetlenné vált a nyolcosztályos protestáns és nyolcosztályos katolikus iskolák párhuzamos kiépítése. A különböző felekezetű falusi kisiskolák 1946-os összevonása egy-egy közös iskolává így „ideológiasemleges” módon adódott — ugyanakkor ez a majdani államosítás első konkrét lépése volt;

c) A tanügyigazgatás mindig korlátozni akarta a felekezetek autonómiáját. Ehhez politikai támogatást azonban csak akkor kapott, ha erre az oktatási szférán kívüli politikai okok voltak: a kultúrharc idején, a nemzetiségi törekvésekkel szemben, az egységes nemzeti világnézet megteremtésekor, vagy a katolikus egyház és a köztársasági államforma konfliktusának részeként;

d) Az egyházi alkalmazott pedagógusok mindig is késznek mutatkoztak arra, hogy köztisztviselői besorolásáért, állami fizetésgaranciáért, stb. cserébe szembeforduljanak a fenntartókkal — s ezt a mindenkori politikai hatalom fel is használta — a koalíciós kori politikai élet nem előzmények nélkül teremtette meg a felekezeti fenntartók ellen bevethető pedagógusaktivisták típusát.

A legszélesebb értelemben vett politizáló társadalom tudatában az iskolai hitoktatás, s általában az egyházak iskolai jelenléte — fentebb kifejtett tulajdonságai révén — többféle értelemben is összefonódott a Horthy korszakkal és az 1944—45-ös esztendő traumájával.

a) Részt vett a nemzetfogalom olyan alakításában, amely a magyar szakmunkásság és értelmiség politikailag a kormánnyal szemben álló, ill. zsidótörvények által érintett részét személyében is sértette, más részét mindennapi kompromisszumokra kényszerítette, valamint — e két körnél bizonyíthatóan szélesebb kör számára — a nacionalizmust az 1944-es nemzeti tragédia felelősévé tette.

b) Részt vett a kereszténység-fogalom olyan alakításában, amely a katolicizmust és a protestantizmust — sőt magát a felekezeties vallásosságot — mintegy hozzákötötte a politikai konzervativizmushoz és a konzervatív társadalom-politikához, a fennálló strukturákhoz.

c) Az egész hitoktatásra jellemző antijudaista tanítások, számos hitoktató antiszemita politikai mozgalmakban való részvétele, és az áttérésekhez szükséges hittani vizsgák révén a hitoktatás felelőssége még a holokauszttal kapcsolatban is érdemben vetődött föl. (Az antijudaizmus persze másutt is jellemezte a hitoktatást, de Majsai Tamás felhívta a figyelmünket a hazai antijudaista felfogás speciális ellentmondásosságára, vagyis arra, hogy a hittankönyvek azért találják elítélendőnek a bibliai zsidóságot, mert politikai királyságot, világi megváltót remélvén nem ismerték fel a Messiást. „Itt és most” az egész ország a politikai a messianizmus irányában haladt.) Az izraelita felekezetű tanulók a felekezeti rendszert domináló katolikus szférából gyorsabban szorultak ki, mint ahogy azt az állami törvények megkövetelték, az evangélikusok pedig a két háború között jelentősen megnövelték az izraelita szülőktől beszedendő középiskolai tandíjakat (Karády: 1997).

d) A hitoktatás „érdekköre” egyháztársadalmi részarányához képest — legalábbis a hittankönyvek és a hitoktatók lapjai cikkeinek tanúsága szerint — csak kevéssé vett részt a katolikus és protestáns szociális mozgalmakban, s még kevésbé a liberalizmus felé is nyitott katolikus ill. protestáns szerveződésekben.

e) Az egységesen kötelező hitoktatás (együttesen az iskolai istentiszteletjárási kötelezettséggel és a megfelelő valláserkölcsi magatartás iskolai követelményével) összekapcsolódott azzal a ténnyel, hogy az iskola és az állam — a szülők (elsősorban a magánalkalmazottak és a szakmunkásság) — saját istentiszteletjárási gyakoriságánál nagyobb mértékben kényszerített vallásos nevelést a diákokra. Az iskolai hittan a társadalom szekularizálódó része szemében a keresztény kurzus azon eleme volt, amelyből a legkevésbé lehetett „kimaradni”.

Az 1945 előtti korszakkal kapcsolatos közvetlen történelmi emlékezet tehát meghatározó módon érinti az emberek hittanhoz való viszonyát. És megfordítva: nincs olyan történelmi élmény, amely lehetővé tenné, hogy a közoktatáspolitika és a hittan viszonya ne mint társadalmi-nagypolitikai kérdés vetődjön fel.

Az állam és egyház viszonyának újraformálódása a koalíciós időszakban az oktatáspolitikai elit átformálódásának s részleges generációváltásának közege is. Átalakulási, átformálódási közeg ez azoknak, akik 1945 előtt is pedagógusok és a tanügyigazgatás munkatársai voltak, s azoknak is, akik csak 1945 után kapcsolódtak be az oktatáspolitikába — s nem feltétlenül egzisztenciálisan is az oktatásügyhöz kötöttként, hanem helyi politikai aktivistaként, vagy az ifjúság politikai nevelésével foglalkozóként.

A „régi nemzedék” szempontjából fontos megértenünk, hogy az 1935 utáni tanügyigazgatás, illetve iskolatípus-politika már nem a polgári pluralizmus viszonyaira „készült”, s így természetesen nem volt „fogadóképes” arra a rövid 1945 utáni időszakra, amikor az oktatáspolitikai döntések több centrumban születtek. A tanügyigazgatás, mely akkor már tíz éve (részben az értékmentes igazgatás helyett) meghatározott, s fő vonalaiban 1935 és 1944 között alapvetően folyamatosnak tekinthető ideológiai értékek ellenőrzésével, a tanárok egyetlen kormánypárt érdekeit figyelembe vevő minősítésével, az egyházakkal való konfliktus burkolásával foglalkozott, ill. az iskolatípuspolitika, mely a három párhuzamos út körülbástyázásával, a szelekció technikáinak pontos kiépítésével foglalkozott, nem tudott mit kezdeni azzal az 1945 utáni helyzettel, hogy

 

1. A különböző koalíciós kormánypártok eltérő ideológiai, oktatáspolitikai nézeteket vallottak, ilyen manifeszt oktatáspolitikai pluralizmus kormánypárton belül ugyanis korábban nem volt.

2. A korábbi lényegi folyamatossággal szemben a miniszter személye és pártállása szinte tanévről tanévre változott, s ráadául az sem kiszámítható, milyen szellemi közegből, sőt milyen felekezeti elkötelezettségi körből (mennyire formálisan és mennyire ténylegesen katolikus) kerül ki a miniszter.

3. A hagyományos (iskolatípusokra, illetve tanügyigazgatásra specializált) minisztériumi osztályokkal szemben a VKM-en belül újabb politikai alközpontok (pl. nevelési főosztály) szerveződnek, sajátos, a tanügyigazgatás szempontjából kezelhetetlen — egyházakra is vonatkozó — szakmai ideológiákkal.

4. Az ágazati problémákat felvető, de ideológiai-politikai igazodásban egymással versengő (ugyanakkor felekezetileg beazonosítható) harmincas évekbeli tanár- és tanítóegyletek helyett egyetlen, zömében kommunista vezetésű, a minisztériumi vezetéstől, szakapparátustól mindenképpen eltérő pártállású szakszervezettel kellett számolniuk.

5. A falusi egyházi kisiskolák összevonása, illetve a „latinháború” (a tanügyigazga­tási nyomásra 5—8 általános iskolai osztállyá átalakuló volt szerzetesiskolák rendszeren belüli elkülönülésüket, a népiskolákból fejlődött általános iskolától való különbözőségüket a latintanítás segítségével próbálták fenntartani, amit a kormányzat végül betiltott) következtében a keresztény és nemzeti legitimáció összecsúszása helyén az egyházakkal állandó s immár mindkét oldalon néven nevezett, de se a nyílt államosítást, se a kötelező hittan eltörlését nyíltan fel nem vállaló konfliktus alakult ki, hanem a harmincas évekbeli burkolt visszaszorítás.

6. A tárca meggyengülése következtében elveszítették szakoktatási intézményeiket, s várható volt, hogy így a középfokú expanziót nem a VKM-tanügyigazgatás által ellenőrzött intézmények fogják elvinni.

7. A 8 osztályos általános iskola kiépülése, a szelekciós preferenciarendszer eltűnése az iskolarendszer gerincének tekintett középiskolai szféra zsugorodását, illetve a „színvonalvédelem” alapvető tanügyigazgatási eszközének kihullását ­eredményezte.

 

Az 1945—48 időszak ezen hétféle diszkontinuitása a korábbi időszakhoz képest bénítólag hatott a tanügyigazgatásra. Amikor azonban — 1948 után — egypártivá vált a rendszer, a miniszter személye stabilizálódott, az iskolák államosítása megindult, az iskolaszerkezet átmenetisége megszűnt, a szakoktatási intézmények „visszaszerződtek”, a hagyományosan társadalmi alapú szelekció (fordított előjellel) ismét érvénybe lépett, a pedagógus-szakszervezet és a kormányzat azonos pártállásúvá vált, a tanügyigazgatás régi technikái ismét értelmet nyertek. Mivel a tanügyigazgatás 1949-es átszervezését — megyei keretekhez igazítását, ami egyben a tanfelügyelet—tankerületi igazgatás kettősségének felszámolódását is jelentette az 1935-ös célok kiteljesedésével — politikai személycserékkel is egybe lehetett kötni, a régi rendszer azon sajátossága is visszaállt, hogy a tanügyigazgatás emberei a politikailag legmegbízhatóbbak közül kerültek ki. S mivel a tartalmi ellenőrzés, a tanfelügyeleti és szakfelügyeleti tevékenység intenzitását fokozni már alig lehetett, a magyar tanügyigazgatás és tanfelügyelet — lényegében a maga 1935—1945 között kiépült formájában — beépülhetett az ötvenes években kialakuló magyar pártállamba.

A hitoktatás „jövője” szempontjából legalább ennyire érdekes az új erők viszonya a hitoktatáshoz. Az „új erők” aránya a politizáló — és oktatáspolitikai szempontból releváns — társadalmon belül ugyanis sokkal nagyobb, mint gondolnánk. Ha összehasonlítjuk az 1945—1949-es időszakban az oktatáspolitikai erőtérbe lépők számát bármely korábbi fél évtizedben belépőkkel, lényegesen magasabb számot kapunk. Így az ő későbbi jelenlétük is aránytalanul fontosabb, mint a korábbi nemzedékek jelenléte. Ennek egyik oka, hogy a hatalmat gyakorló és az ellenzéki pártok (pártszociológiai értelemben) sokkal inkább pártok, mint az 1945 előtti időszak pártjai, tehát sokkal több olyan pártaktivista van, akiknek oktatási kérdésekkel kell foglalkozniuk. A másik ok, hogy a helyi nemzeti bizottságok, majd a „normál” közigazgatás választott képviselőinek sokkal markánsabban eltérő oktatáspolitikai érdekei és értékei voltak a tanügyigazgatástól és a pedagógus-társadalomtól, mint az 1945 előtt hasonló funkciókban lévőknek, így az 1945—49-es helyi politikai elitek oktatáspolitikai jelentősége is nagyobb, mint a megelőző korszak elitjéé. A harmadik ok, hogy az oktatáspolitika „jelentősége” a béke időszakában természetes módon nagyobb volt, mint például az 1941—1945-ös háborús időszakban — ez pedig nagyobb mértékben vonzotta ide a politikai elitek aktívabb tagjait. A negyedik ok, hogy az oktatáspolitika teljesen sajátos új feladatai — mindenekelőtt az iskolák újjáépítése, illetve a keletkezett károk pótlása társadalmi aktivitással, a dolgozók iskoláinak beindítása — olyan erőket is (pl. gyári szakszervezeti funkcionáriusok) az oktatáspolitikai erőtérbe emelt, akiknek korábban semmi közük nem volt az oktatásügyhöz. Az ötödik ok, hogy az ifjúság politikai befolyásolásának jelentősége hihetetlenül megnőtt a „mozgalmi” politizálásra épített közéletben, tehát szinte minden politikai pozíciót betöltő személy szembesülhetett azzal, hogy a számára fontos fiatalokat (az egyházi vagy nem egyházi) iskola és a hitoktató hogyan befolyásolta. A hatodik ok, hogy míg az egyház és állam közötti (nem oktatáspolitikai) kérdések 1945 előtt jobbára kívül maradtak az iskolán, addig a földreform, a köztársasági államforma és más kérdések vitatása óhatatlanul begyűrűzött az iskolába, a „nagypolitikai” kérdésekkel foglalkozó eliteknek fél szemüket mindig az iskolán kellett tartaniuk.

 

 

Az egyházak mint iskolafenntartók és az állam

 

1945 után az általános iskola terve — körzeti iskolahálózat, internátusi hálózat illetve kollégiumi hálózat — szükségessé tette, hogy a kisiskolák fenntartói megegyezzenek és együttműködjenek a közös felsőtagozatos oktatás létrehozásában. Ez nem volt egyszerű feladat, mert ha ténylegesen nem is eltérő világnézetű, de eltérő világszemléletű alapozás után kellett egy osztályba terelni az állami, a katolikus s a keményen katolikus-ellenes egyéb felekezeti iskolák gyermekeit. A VKM egyik legkorábbi rendelete szerint például, ha egy községben két népiskola van, a két féle felekezeti iskolafenntartónak meg kell egyeznie, melyikük tanítson alsósokat és melyikük felsősöket. Azonban, ha csak az egyik fenntartó felekezeti, akkor automatikusan az alsó tagozat lesz az övé, a felső pedig a községé—államé (OLVKM III 1945-25351). „Ez a rendelet — írja Mindszenty — azzal sokszorozza az egyenetlenséget és aránytalanságot, hogy egyenlőségi jelet tesz két nagy egyenetlenség közé. Egyazon helységben van a nem katolikus iskola 9—27 növendéke és a katolikus iskola, katolikus növendékeinek száma 54. Itt most egy tagozatot kap a bő iskola is és a fogyatékos létszámú iskola is.” Kétségtelen: a katolikus egyház a protestánsok általánosan kisebb osztálylétszámait, illetve a protestáns népesség kisebb szaporodását tekintve ezen az „üzleten” csak veszíthetett. „Iskoláimat úgy utasítottam, hogy a tárgyalások elől térjenek ki” — zárja 1948. október 2-i levelét a kinevezett esztergomi érsek.

Arról már nem szól, de nyilvánvaló, hogy a felső tagozat automatikus átengedése rendkívül súlyos csapás lehet az egyháznak, hisz éppen ezekben az években önállósul a gyermek gondolkozása, s dönti el nemcsak azt, hogy templomba járó ember lesz-e, hogy egyházi gimnáziumba akar-e járni, hanem hogy hogyan szervezze, bonyolítsa egész későbbi életét. Az ifjúság, mint tömeg a katolikus egyház érdekeinek védelmében ugyan jól mozgósítható, de ha a gimnáziumok hallgatóinak száma az általános iskola bevezetése miatt felére csökken, legalább ne az általános iskola felső tagozatára mentődne át a befolyás. Ekkor még a Református Egyetemes Konvent sem hajlandó tárgyalni a kérdésről: „nagy áldozatokkal létesített és fenntartott iskoláink kényszerű átadását magunkra nézve sérelmesnek tartjuk” (III 1945. 23404).

Az egyházak rendkívüli erővel ellenálltak a felekezeti oktatás mindenféle visszaszorításának, erre a törvénnyel védett egyházi autonómia csupán rendeleti szintű utasítással szemben álló jogalapot biztosított. Ezért indult meg átfogó törvény előkészítése, de a pillanatnyi erőviszonyok ennek nem kedveztek. A frontok egyáltalán nem tiszták. Az általános iskola létrejöttekor — arra hivatkozva, hogy a polgáriban is volt tandíj, sokan úgy vélték, hogy a tandíjat az általános iskolákban is szedni kell. A minisztérium 1945. októberi ingyenességről szóló állásfoglalását éppen Szombatfalvy György, a minisztérium egyik vezetője kívánta megvétózni, és nem az egyház. Az elemi iskola ingyenességét egyébként az 1908. XLVI. tc. biztosította (Horváth: 1978:21.). A minisztériumon belül is érzékelték, hogy az általános iskola megvalósításának módja sérti az egyházak érdekeit. A katolikus ügyosztály vezetője magát a 70.000—1946-os rendelettervezetet nem kifogásolja, de „az utasítás már olyan rendelkezéseket tartalmaz, amelyek mélyen belenyúlnak az egyházi autonómia jogaiba, különféle példákat hoznak fel a különböző állami általános iskolák egyesítésére” — ezt így csak az egyházak előzetes jóváhagyásával lehet kiadni. „Tiltakoznunk kell az ellen a kivételt nem ismerő rendelkezés ellen, hogy az általános iskolák igazgatóit a helyi Nemzeti Bizottság, a Pedagógus Szakszervezet, a főigazgatóság közreműködésével kell kinevezni. Az egyházi általános iskolák igazgatóinak kinevezése az egyházi hatóság autonóm jogai közé tartozik.” A felekezetek bizonyos mozgékonyságot mutattak az általános iskola — ill. a gimnázium alsó tagozata keretében működő általános — lefelé való kibővítésével. Jellemző azonban, hogy míg több református iskola megindult azon az úton, az 1946. augusztusi dokumentum szerint a katolikusok közül csak a zirci apát jelentette be ilyen szándékát.

A VKM illetékes osztályának állásfoglalása: „Az egyházi általános iskolák szervezése ellen, amennyiben az egyházak saját anyagi erejükre támaszkodnak, kifogást emelni nem lehet. Ahol azonban az állam anyagi erejét veszik igénybe, ott a kormányzat a saját iskolaügyi elgondolásait kell hogy érvényesítse. Ezzel az elgondolással a 12 osztályos iskolacsoport szervezése általában ellentétben van, mert azt a veszélyt rejti magában, hogy a gimnázium a középosztály iskolája marad, azaz az eddigi beltenyészet folyik tovább. A miniszteri értekezlet csak végső megoldásként tekinti a helyi állami általános iskola megszervezését (természetesen anélkül, hogy az erőszakos államosításnak utat engednének)” (IV. 1946-84032).

Az MKP programtervezete először nem tartalmazta sem az iskolák államosításának, sem az iskolai vallásoktatásnak a kérdését, a kommunisták első feladatnak a fasiszta, soviniszta szellem felszámolását és a demokratikus légkörű iskola létrehozását tekintették. Ugyanakkor az 1944. október 2-i programtervezet szerint az államhatalom és az egyház teljes mértékű szétválasztása, gazdasági, társadalmi, kulturális téren egyaránt feladat. A III. kongresszus az „egységes állami tankönyvek kötelező használatát az összes iskolákban” követelte, a nem állami iskolák fennmaradását feltételezve. A szociáldemokraták úgy kívánták az iskoláztatás és nevelés állami feladattá emelését, hogy a felekezeti iskolák tanterve és tananyaga azonos legyen a községi és állami iskolákéval: (Az MKP és SZDP 28, 263, 116.) A Nemzeti Parasztpárt e kérdésben nem fogalmaz meg önálló véleményt. A Kisgazdapárt végleges platformját pedig Ortutay Gyula foglalta össze. Rendkívül radikális reformokat, 18 évig tartó tankötelezettséget követelt, de nem feszegette az államosítás kérdését. (Horváth M.: 1978:80) „Nevelési ideológiánknak olyannak kell lenni, hogy elfogadható, igazolható, sőt értékes legyen a marxista és nem marxista gondolkodású társadalmi csoportok, szülők számára is” — írta Ortutay (Ortutay: 1973:3). A felelős állami szerv, a vallás és közoktatásügyi minisztérium sem kívánta elkapkodni a dolgokat. Teleki Géza egyértelműen a változatlan állam—egyház viszony híve volt.

Miközben az új állami tankönyvek egymás után jelentek meg, az OKT legnagyobb meglepetésére a Katolikus Tanügyi Tanács a forgalomból kivont tankönyveket mutatta be, mint olyanokat, amelyeket 1945/46 iskolai évre is engedélyezni szándékozik. Többszöri figyelmeztetés ellenére a K. T. T. ezt folytatta. Az OKT szerint amely könyveket átdolgozták, az felületesen történt és nem felelt meg sem az új bel-, sem az új külpolitikának, sem a SZEB-bel kötött megállapodásnak. Mindszenty tiltakozó átirata ellenére, az OKT javaslatára Keresztúry Dezső kultuszminiszter jóváhagyja elődje döntését a katolikus tankönyvek elutasítására. Jogforrásként éppen a Horthy-kori tanügyigazgatási fordulat kulcstörvényét, az 1935: VI. tc. 8 paragrafus 2. bekezdését idézi (III 1945-75377). A reformátusok érvelése szerint tankönyveik demokratikus szelleműek, haladóak — Mindszenty ezzel szemben elsősorban a történeti jogokra hivatkozik, illetve arra, hogy mivel a keresztény szellemiség egybeesik a demokratikussal, nincs szükség változtatásokra. Álláspontja rendkívül intranzigens: „A katolikus iskola nem azért katolikus, mert kereszt van rajta, mert egyházi személyek végzik ott a nevelést-oktatást, hanem azért, mert benne minden tevékenység és minden tárgy, tehát minden nevelő és minden tankönyv is a hitet és erkölcsöt sugározza”. A hangsúly a mindenen van. A mindent vagy semmit logikája van kibontakozóban. Ortutay válasza nem bíztat és nem ígér semmit, csupán közli, szeretne minél hamarabb konkordátumot kötni (XV-36. 1947-2264).

Sajátos elkülönülési probléma volt a „latinháború”, a régi gimnáziumi eszmény védelme. Ugyanis amikor 1945 őszén szabaddá tették az általános iskolai nyelvválasztást, a latint tanulók száma megszaporodott. A nép „haladó érzéke” helyett a politika kénytelen volt hatalmi eszközökre támaszkodni: 1947 nyarán a VKM rendelkezése értelmében az általános iskola ötödik osztályában a szabadon választható tárgyak közül a latint törölni kell. Az állami iskolákban a latinoktatás meg is szűnt, de az egyháziakban nem — egyszerűen nem tartották be a rájuk is vonatkozó miniszteri rendeletet. Ez sok szülőt arra ösztönzött, hogy inkább egyházi iskolákba írassák a gyermekeiket (Horváth M.: 1978:22). Az általános iskola óraterve (1946) még néhány lényeges szempontból érintette az egyházat. A hit és erkölcstan óraszáma ugyanakkora maradt, míg a heti óraszám kb. 10%-kal nőtt. Összességében csökkent a történelem és irodalom óraszáma, azoké a tárgyaké, amelyekben erősebben lehetett képviselni a felekezeti érdekeket (Jóború: 1979:212). Az egyházi iskolák államosítása lényegében 1945-től ott kísértett az egyház és az állam viszonyában. Az FM a felekezeti jellegű mezőgazdasági iskolákat 1945-ben átveszi a VKM-től. Átiratában „Mindenekelőtt a leghatározottabban leszögezte, hogy az intézmények államosítását nem kívánja kezdeményezni, de az intézmények személyi és dologi kiadásainak fedezését nagy részben magára vállalja. Ezt azonban csak úgy tudja biztosítani, ha az intézmények az FM gazdasági szakoktatási intézményhálózat szerves részévé válnak és vidéken pótolják a hasonló célzatú intézményeket. Egyben gondoskodnia kell a felhasznált hitelek hatékonyabb ellenőrzéséről is (III. 1945. 86 180). Ha a miniszter 30%-nál több államsegélyt nyújt az új építkezésre „az épületek telekkel együtt állami tulajdonná válnak, de az egyházi hatóság örök használati jogát telekkönyvileg biztosítja.” Az FM megköveteli a) a fegyelmi joghatóságot, b) hogy az utasítást közvetlenül az FM-től kapják, c) a vagyonkezelés az államiakkal azonos legyen, d) a tangazdasági, stb. jövedelmek az államot illetik. A felekezeti érdekek óvására az FM javasolta, hogy a) a jelleg és cím változatlan, b) tulajdonviszony változatlan, c—d) felekezeti tanárokat neveznek ki, e) hit és valláserkölcsi oktatásról az egyházak szabadon rendelkeznek, f) vizsgákra és érettségikre az egyházak kiküldötteiket elküldhetik. Ha minderre nem hajlandók, az FM nem hajlandó segélyt folyósítani.

A katolikus tanügyi főigazgató ellenérvelése szerint a szerzetesrendi tanerők 100%-os államsegélyét miniszterelnöki rendelet biztosítja. Dologi kiadást nem igényelnek. Az 1934: XI. tc. fegyelmi, az 1938: VI. tc. igazgatási tekintetben egyértelműen rendelkezik. Rámutat, hogy „Az iskolák jellegének és címének meghagyása az FM rendelete értelmében tartalom nélküli” a többi miniszteri „gesztust” pedig érvényes törvények úgyis biztosítják. Két szerzetesrendről említi, hogy ezek saját erőből tartják fenn magukat. „Ezek inkább lemondanak intézetükről, semhogy eddigi szabadságukat feladják.” A Református Egyetemes Konvent is egyértelműen fogalmaz: „Így válnának az egyházi tisztviselőkből állami tisztviselők, így válna az országos törvényekben meghatározott legfőbb felügyeleti jog állami fennhatósággá, így válna az egyházi intézményből államosított iskola.” Bassola Zoltán — akit még a Hóman korszakból örökölt a VKM — rámutatott, hogy „Az FM tervének keresztülvitele esetén, nyitva áll a kapu az iskolák egész vonalán történő fenntartás nélküli államosításra”. A kapu még nem állt nyitva. A kérdést, mint időszerűtlent ad acta tették (III. 1945. — 88. 180).

1946 tavaszán a Szakszervezeti Tanács közvetve kezdeményezte az iskolák államosítását. A Szakszervezeti Tanács kiküldötte felkérte a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye Szabadművelődési Tanácsát, hogy tegyen erről előterjesztést a VKM-nek. A Tanács — ezt a „reakciós szellem konzerválódása” miatt — elfogadja és nemcsak a VKM-et, hanem a társ törvényhatóságok Szabadművelődési Tanácsait is felkéri. (IV. 1946. 55 — 809). Az ügy azonban ekkor is elalszik. Az 1947. március 5-i pártközi értekezlet néhány vitás kérdésben egyértelműen állást foglalt:

 

a) az állami tanügyi hatóságoknak joga a különböző jellegű nem állami népiskolák általános iskolákká egyesítése;

b) minden olyan nép vagy általános iskola, amelyben a 3—4. osztályban az osztálytanítás, az 5—8. osztályokban pedig a szakosított tanítás nincs megvalósítva, az 1947. július 1-től közvetlenül a VKM joghatósága alá tartozzék;

c) egységes állami tankönyv — minden szinten;

d) vallásoktatás fakultatív;

e) állami nevelőképzés;

f) megengedhetetlen a további vallási illetve világnézeti egyetemek és főiskolák létesítése;

g) az iskolaszékek hatáskörét az iskolák tanulmányi életére szüntessék be (XV-36. 1947. 32. sz.).

A fenti dokumentum aláírói Ortutay, Losonczy Géza, Justus Pál és Darvas József voltak.

 

Az 1947-es értekezleten tehát folytatódott az egyház igazgatási-politikai-ideológiai befolyásának csökkentése, de tételesen még itt sem szögezték le a teljes körű államosítást mint közvetlen programot. 1947 júliusában Alexits György államtitkár politikai kísérletet tett: az általános iskola továbbfejlesztéséről szóló rendeletben mintegy mellékesen alapvetően korlátozni kívánta az egyházi iskolák autonómiáját: kötelezte a különböző jellegű iskolák együttműködését, megtiltotta az általános iskola és a középiskola közös igazgatás alá vonását (ez ugyanis a felekezeti középiskolai elit döntő befolyását jelentette), kötelezte a szülőket, hogy lakóhelyükön járassák általános iskolába gyermekeiket. Az általános iskolai igazgatók kinevezését jellegüktől függetlenül a tanügyigazgatás kezébe adta (90000/1947 VKM; Köznevelés: 1947. 14. sz.). Miután Mindszenty kifejezetten rákérdezett, hogy vonatkozik-e annak tartalma az egyházi iskolákra, Ortutay 1947. július 31-i válasza szerint a rendelet az ő távollétében jelent meg, s átdolgozására lépéseket tesz. Kijelenti, hogy az 1945-ös általános iskolát létrehozó rendelet az „egyházak iskolaállítási és iskola-fenntartási jogát, valamint a tanítás és tanulás szabadságát nem kívánta érinteni. Ezeken a történeti jogokon magam sem kívánok rendeleti úton változtatni.” (XV-36 1947-3132). (Kiemelés tőllünk)

Az államosítás legközvetlenebb előtörténetének elemzésekor Balogh Margit és Knausz Imre tanulmányához utaljuk az olvasót. A két szerző — az egyházi levéltárak, illetve a kommunista párt anyagai alapján alapvetően arra a következtetésre jut, hogy itt mindenekelőtt a kommunista párt — semmilyen belső erővel nem törődve viszi keresztül az államosítást, s így az egyházi iskolák államosítása valójában nem — vagy nem elsősorban a közoktatáspolitika konfliktusmezejébe, hanem az egyházellenes harc konfliktusmezejébe tartozik. Kitűnő tanulmányuknál elemzésünk csupán annyival szeretne többet nyújtani, hogy bizonyítani kívánja: akárcsak a hómani reformoknál, itt is a tanügyigazgatás önmozgása, az oktatási szférán („mezőn”) belüli erőcsoportok versengése fonódott össze a megfelelő nagypolitikai céllal.

Az államosítás közelebbi előtörténete 1948 elején kezdődik, amikor tanügyigazgatás és a pártpolitika gyakorlatilag egyszerre napirendre tűzte a községi iskolák és a törpe- vagy töredékiskolák államosításának kérdését. 1948. február 5-én az Országos Köznevelési Tanács teljes ülésén Ortutay Gyula bejelentette, hogy a minisztériumnak foglalkoznia kell a községi iskolák államosításával, hiszen „a legtöbb helyen egyenesen tarthatatlan a helyzet a felszerelés, a tanítási módszer, a gyermekek ellátása, gondozása és ellenőrzése szempontjából” Az MKP köznevelési bizottsága ekkoriban már egyértelműen túl kívánt lépni a törpeiskolák ügyén, egy szélesebb iskolaállamosítási akció irányába. Az ülésen valóban határozat született arról is, hogy ki kell dolgozni „a népiskolák és általános iskolák egészének államosítási tervét”. A terv kidolgozására bizottságot küldtek ki, melynek tagjai Alexits György a VKM államtitkára, Angyal János, Benkő Gyula a VKM osztályvezetői, Lukács Sándor és Mérei Ferenc a Székesfővárosi Lélektani Intézet vezetői lettek. A testület két hét határidőt kapott. Ugyanezen az ülésen határozat született arról is, hogy a tanítóképző intézetek szerepét rövidesen az állami pedagógiai főiskolák vegyék át — írja Balogh Margit. Nem véletlen, hogy a kommunistáktól a megbízást a kemény tanügyigazgatás emberei, illetve a tanítói vezetésű szakszervezet kapja. A tárca és az egyház konfliktusa is igen kemény.

Még nem születik meg a legfelsőbb szintű kommunista döntés, amikor Ortutay Gyula — akit alacsonyabb szintű kommunista vezetők nyilván nem instruálhattak — erélyesen lép fel a Kisgazdapárt 1948. áprilisi gyűlésén: „Senki ne játsszék a tűzzel, és senki ne kergesse a magyar népet teljesen hazug és méltatlan ürügyeken érzelmi és sértődési politikába! Ne adjanak száz és százezer magyar anyának töprengő gondot, hogy valóban beírathatja-e fiát az „istentelen” állami iskolába. Az állami iskolák elleni agitációs hajsza veti fel a felekezeti iskolázás kérdését úgy, hogy felvetőinek majd elmegy a kedve végleg ezektől az agitációs gyalázkodásoktól” (Ortutay: 1978:11). A miniszter azt is mondta, hogy a történelmi fejlődés menete szerint „az egyházak kezéből fokról fokra az állam veszi át az iskolázást, és fontos feladatává teszi az oktatás ügyét. Ahol a „szabad egyház — szabad állam” gondolat érvényesül, ott az állam a felekezeti oktatást nem vállalja, vagy pedig teljes egészében megszünteti az iskolák felekezeties jellegét” (Kis Újság: 1948. április 20.). A kisgazdapárt ekkor még nem határozza el az iskolák államosítását, de Ortutay fenyegető hangját már senki nem hurrogja le. A kultuszminiszter tehát készen áll az elhatározó lépésre, ehhez azonban egy miniszter, egy tárca befolyása kevés, sőt egy párt — a kommunista párt — befolyása is kevés.

„A koalíciós korszak legveszedelmesebb vitája volt” — emlékezik Ortutay (Ortutay: 1978:3). Nem véletlen, hogy pártprogramként akkor fogalmazódik meg az iskolák államosítása, amikor a hagyományos — különösen bonyolult paritásos — helyzet felborul, s a két munkáspárt egyesül, önmagában 40%-os tömböt képezve a parlamentben — elsöprő befolyást szerezve a koalíción belül. Bizonyos információk szerint ekkoriban még csak az általános és népiskolák államosítására készültek, a középiskolákéra nem. (Egykori Párttörténeti Intézet Archívuma 274 f. 21 cs. 76 ő. e.; és CSPL 1200/1948. EPL 4566/1948) A 305 elemi, illetve polgári iskolából csak 60 volt felekezeti kézben és 11 magán, illetve egyesületi tulajdonban. Ha összehasonlítjuk a gimnáziumokra vonatkozó adatokkal, akkor kiderül, hogy míg az általános iskoláknak csak 19%-a volt felekezeti tulajdonban, addig a gimnáziumoknak közel fele, az 56 gimnáziumból 23 felekezeti, és 4 egyesületi illetve magánkézben volt. Mindenesetre az államosítás 24 000 felekezeti iskolában tanuló fiatalt érintett és 3000 egyéb, nem állami iskolában tanulót. Az államosítás hívei elsősorban a felekezeti pedagógusok sérelmeit felkaroló politikát kívántak folytatni. Mihalovics Zsigmond, az Actio Catholica (AC) országos igazgatója meg is állapította: „Az államosítás tervének sikerült már megnyerni a hitvallásos tanítók jórészét.” — idézi Balogh Margit (EPL 4366/1948).

Az egyházi tanítókra az egyház csak kevéssé támaszkodhatott, hisz a sok évtizedes huzavona után a felekezeti pedagógusok valóban egyenlő (a kántori díjazással nem számoló) díjazása most került először kézzelfogható közelségbe. Ráadásul az államosítás még könnyíthetett is a tanító terhein, nem kellett az iskolaszék, a helyi pap sokirányú kívánságaira figyelnie. A kötelező hitoktatás fennmaradása miatt pedig a világnézeti kompromisszum sem tűnt elviselhetetlenül nagynak. A tanítóság érdekeinek a képviseletére pedig a kifejezetten kommunista — Lukács Sándor vezette — pedagógus szakszervezet vállalkozott. A kormányprogramban — a világháborút megelőzőhöz hasonlóan, de több konkrét reménységgel — szerepelt a pedagógusok helyzetének javítása, a szakma presztízsének növelése.

Radikálisan fogalmazott a Szociáldemokrata Párt lapjának május 1-jei száma. Szalai Sándor egész oldalas írásában, sorra véve a közoktatás problémáit, a közoktatás tervszerű fejlesztésének szükségességét hangoztatta. Ehhez viszont nem lehet hozzálátni anélkül, „hogy végre ne hajtanók iskolarendszerünk államosítását. E nélkül egy lépéssel sem jutunk előbbre!” (Népszava: 1948. május 1.) A parasztpárt a kommunistákhoz csatlakozott (Tóth I.: 1973). A református Zsinati Tanács 1948. április 20-i ülése egyértelműen hitet tesz, a demokrácia, a köztársaság, a földosztás stb. mellett, de „hangoztatja, reméli, hogy tovább teljesítheti mindazokat a nagy feladatokat, amelyeket az ő Urától az igehirdetésre, a tanításra, a misszióra, a szeretet munkásságára és az egyház kormányzására kapott (XV-36-1948). Az Új harangszó — ugyanabban a számában, ahol Ravasz László búcsúját közölte, jelzi, hogy a