Párhuzamos életrajzok: Karády Viktor hetven, Kovács András hatvan éves

Két pálya, melyet – bár különböző értelemben – de meghatározott a húszadik századi történelem. Noha Karády Viktor közel tíz évvel idősebb, mint Kovács András, mindkettőjük fiatalkori szocializációját a pártállam határozta meg. Karády – az akkor hihetetlenül alacsony létszámon tartott, hiszen egy „ellenséges” kultúra bázisát jelentő  - budapesti angol szakon kezdte meg tanulmányait, húszévesen -1956-ban- hagyta el az országot, hogy Bécsben és Párizsban tanuljon szociológiát és demográfiát. Tudományos pályakezdése az emigráció miatt némiképp kitolódott, viszont a hatvanas évek közepétől azonnal a világ élvonalába tartozó tudományos intézetben müködhetett, Raymond Aron asszisztenseként, majd  Bourdieu munkatársaként. Publikációi döntően a francia szociológia klasszikus vonalának történetét, a francia egyetem intézményesedését, a tanári professzió történetét, a francia szociológia intézményesülését dolgozták fel, meghökkentő bőségben . (Hadas Miklós megszámolta: a Bourdieu intézet folyóiratában, magát Bourdieu-t nem számitva Karády Viktor a leggyakoribb szerző, de számos más nemzetközi folyóiratban, kötetben is publikál) Első antiszemitizmusra vonatkozó irása (franciául, Kemény Istvánnal közösen) csak 1980-ban jelenik meg, s első magyar nyelvü irása a Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon című  (Kende Péter szerkesztette, a párizsi Magyar Füzetek sorozatban megjelent kötet egyik tanulmánya) 1984-ben…

Kovács András a hatvanas évek „nagy szellemi reneszánsza” idején a pesti bölcsészkar filozófia és történelemszakát végzi, vendéghallgatóként belekóstolva a szovjet valóságba is. A hatvanas évek keleti és nyugati baloldali értelmiségi körökben jellemző témavilágnak megfelelően német történetfilozófiáról ir szakdolgozatot, hogy Weber szociológiájának történetfilozófiáján és tudományelméletén keresztül érkezzen az empirikus szociológiához: a magyar munkásosztály struktúrája, a magyar parasztság értékorientációi, a magyar menedzserek életútja témákban folyó kutatásokhoz csatlakozik. 1977-től 1989-ig – minthogy az ellenzék kemény magjához tartozik – hazai foglalkoztatási tilalom sújtja – ezalatt kutatási ösztöndíjak, nemzetközi meghivások Európa legrangosabb tudományos intézményeihez (köztük volt a London School of Economics and Politics, az École des Hautes Études en Sciences Sociales) kötik. Fontos jelzés, hogy ezek a meghivások előbb a politikai és ideológiai szövegek tartalomelemzésének kvantitatív módszereinek kidolgozására, majd a  szovjet filozófia tudományos hatásrendszerére terjednek ki, s csak ezután (a nyolcvanas évektől) a hazai ill.közép európai zsidóság, illetve antiszemitizmus kutatására.

A két pályában párhuzamos, hogy teljesitményük (bár eltérő mértékü hazai előzmények után) a nemzetközi tudományos „versenypályán” mérettetik meg, s e „nem magyar” témák segitségével szerzett tekintély bázisán van módjuk arra, hogy pályájuk delétől napjainkig domináló témájuk a hazai zsidóság  - hazai antiszemitizmus felé forditsák figyelmüket. Az 1984-s már emlitett párizsi magyar füzetek kötettől Karády és Kovács pályáját akár párhuzamosan is lehet szemlélni: mindketten egyre inkább a hazai zsidókérdéssel foglalkoznak, persze mindketten szélesebb kontextusban: Karády „szélesebb kontextusa” az európai zsidóság modernkori története és az etnikai-felekezeti egyenlőtlenségek egész hazai rendszere, Kovács András szélesebb kontextusa az antiszemitizmus és zsidókérdés elméleti problematikája és az előitéletesség ill. csoportidentitás mérése. Kovács kötetei – egy nagy szerkesztett szöveggyüjteményt leszámitva – egy-egy kutatás eredményeit összefoglaló (legfeljebb két három felvétel eredményeit egymással összehasonlitó) klasszikus empirikus szociológiai monográfiák, Karády kötetei viszont sajátos történetszociológiai tanulmánykötetek, melyeket a legkülönbözőbb nyomtatott statisztikai források feldolgozása, illetve számtalan adatfelvétel jellemez. (Kivétel ezalól az európai zsidóság történetéről szóló, egyébként több nyelven megjelent, igazi könyvpiaci sikert jelentő összefoglaló munka). Kovácsnál  - kortárs mérhetőségéből adódóan is – a zsidóság szociológiájával egyenlő súlyú témaként szerepel az antiszemitizmus, s talán a kovácsi életmü legfontosabb általánositható tanulságai is innen jönnek: ez az eredmény annak ábrázolása, hogyan transzformálódik a xenofóbia vagy a nacionalizmus tudatos elitcsoportok aprómunkáján keresztül politikailag társadalmilag értelmezhető antiszemitizmussá. Karádynál a zsidóság történetszociológiájával közel egyenlő súlyúak a más (etnikai jellemzővel kifejezhető) allogén csoportok sajátosságaira vonatkozó leirások – s a Karády-paradigma is valahonnan innen közelíthető: hogyan válik az allogén csoportok  modern szektorokban tapasztalható felülreprezentációja a félperifikus társadalmak fejlődésének lényegi sajátosságává.

Hazai tudományos elismerésük is párhuzamosan halad.Karády a Ránki György tanszékvezetése óta fontos Bloomington-i kiadványával, a rendszerváltás kulcsfolyóiratának számitó Mozgó világ beli zsidóságtörténeti nagyinterjuval lép be a hazai nyilvánosságba, Kovács András pedig tanulmányokkal lesz ismert (nomeg, mint a rendszerváltó elit egyik fő szürke eminenciása) A két életmü hazai elismerése is a rendszerváltás utáni másfél évtized eredménye : ugyan mindketten a Soros-komplexumhoz tartozó Közép-Európa egyetemhez kötődnek elsősorban, de ma már nem hiányoznak a hazai elismerések sem: Karády az akadémia külső tagja, Kovács András az MTA doktora, mindketten részt vesznek – Kovács András főállásszerüen is – MTA intézmények, magyar állami egyetemek munkájában.

Egyikőjük sem szobatudós az bizonyos. Nemcsak a Karády által szervezett számos nemzetközi konferencia, vagy a Kovács által szervezett zsidó témájú (nagyközönségnek szóló) CEU-s előadássorozat bizonyitja ezt, hanem publicisztikai aktivitás is. Utóbbi körből két meghatározó élményemet idézem fel: az egyik Karády nyilatkozata volt a „Nappali Hold” után. A fél magyar értelmiség azzal foglalkozott, hogy cáfolja Csoóri Sándor állitását, hogy a budapesti zsidó értelmiség asszimilálta volna a magyar értelmiséget. Karády „a feje tetejéről a talpára állította” a problémát: arról beszélt, hogy ez tényleg így van, a zsidóság jelentette ugyanis a régi rendszer modern, piacelvü, európai szeletét: a modernitás,a piacelv az európaiság az amihez a nemzsidó értelmiség szerencsére egyre inkább asszimilálódik…A másik Kovács pár évvel ezelőtti cikke Európa és a zsidóság viszonyáról a legelterjedtebb magyar napilapban – olyan viszonyok között, amikor a magyar értelmiségben – sok oknálfogva megerősödni látszott egy – mondjuk igy – szkepszis a Fehér Ház politikájával és jelenkori történelmi szerepével szemben, Kovács arra a bonyolult kölcsönhatásrendszerre mutatott rá rendkivüli erővel, amely az újjáéledő antiszemitizmus, Izrael ellenesség és Amerika ellenesség között Európaszerte fennáll…

Mindketten komplex értelemben vett társadalomtudósok és nem „egyszerüen” szociológusok: Kovács – ahogy egyszer egy rá annyira jellemző kocsmai beszélgetésen egyszer jellemezte az empirikus szociológia némely produktumát – nem ellő egy sorozatot az ég felé, azután megnézi, hogy leesett-e egypár madár, hanem olyan kérdéseket fogalmaz meg, melyek alkalmasak arra, hogy az alapos szociálpszichológiai vagy másféle elméleti alapon megfogalmazott hipotéziseket teszteljék. Karády – ahogy a napokban mondotta az oly sokunknak alkalmi „bázist” nyújtó párizsi lakásában   nem nagy összefüggő társadalomelméletet gyárt, hanem számtalan teljesen különböző jellegü statisztikai jelzés összegyüjtésével jelenségek, problémák tömegét irja le, s csak később fog ezek alapján valamiféle elméletet megfogalmazni…

Mindkettőjüknek igen sok a megirnivalója, több évtizedre való. Hogy nekünk is mindig legyen olvasni- és továbbgondolnivalónk.