Nagy Péter Tibor

 

Szelektív és önszelektív elemek az elitoktatásba vezető úton[1]

(Ez a szöveg az „Utak felfelé”, Új Mandátum Bp, 2010 c kötetemben megjelent szöveg kézirata. )

 

 

Előzmények

 

A magyar statisztika a 19. század óta számon tartja a polgári iskolai, középiskolai tanulók, egyetemi hallgatók szüleinek foglalkozási összetételét. A polgári iskolától az egyetemig természetes módon csökken a „segédszemélyzethez” tartozók aránya, s növekszik a magán- és köztisztviselőké, de – a numerus clausustól terhelt szektorokat leszámítva – magas az önálló kereskedőké is. A statisztika alapján az izraelita és evangélikus lakosság felülreprezentációját a magasabb iskolatípusokban első pillantásra konstatálhatjuk.

A régi rendszer szülő foglalkozási adatait Andorka Rudolf átszámította 1949 utáni kategóriákra.

Így 1930-ból is hozhatunk adatot, hogy a társadalom 7,3%-át kitevő „szellemi dolgozók” (mely egy jellegzetes 1949 utáni kategória) a gimnáziumi diáknépesség 46,9%-át adták, s később is számos adat támasztja alá a szellemi dolgozók megmaradó felülreprezentációját.

Ha nem az iskolák, hanem az iskolázottság által elérhető pozíció felől közelítünk, hasonló eredményeket kapunk. 1949-ben a szellemi foglalkozásúak a foglalkoztatottak 11,4%-át tették ki. E csoport 31,6%-a szellemi foglalkozású szülők gyermeke volt. A kilépési mobilitás felől vizsgálva: 1949-ben a szellemi foglalkozásúak gyerekeinek kétharmada űz maga is szellemi foglalkozást, a szakmunkás apáknak mindössze egyötöde, a mezőgazdasági apáknak mindössze 3,2%-a. 1983-ban a férfi foglalkoztatottaknak kb. egytizede vezető és értelmiségi: egyötödük vezető és értelmiségi szülők gyermeke (s további egyhetedük szellemieké). A kilépési mobilitás felől vizsgálva a vezető és értelmiségi foglalkozásúak fiúgyerekeik 46,0%-át, a szakmunkás apák fiaik 12,4%-át, a mezőgazdasági apák fiaik 5%-át tudták a társadalom felső tizedébe juttatni. „Ha a társadalom nem érte is el a háború előtti évekre jellemző zártságát, szemmel láthatóan afelé tart. A teljes populáció idősebb részében még hatnak az 1945-ös rendszerváltás következményei, és ez jelentős mértékben csökkenti az átlagokat. Ha azonban külön nézzük a fiatalabbakat, akkor egészen más adatokat kapunk. Például 1992-ben az összes értelmiségi férfi 23,2%-a származott vezető vagy értelmiségi apától, ám ha csak a 29 éves vagy fiatalabb férfiakat nézzük, ott az arány 46,7%, tehát már el is érte az 1930-as szintet.” (Andor–Liskó, 2000:28)

Az ötvenes évek statisztikai évkönyveiben már elég primitív s elnagyolt kategóriák szerint olvashatunk csak adatokat az egyes iskolatípusokba járók foglalkozási hátteréről. Közismert tény az is, hogy az iskolai adatszolgáltatás rendjében a szülők foglalkozási adatai meglehetősen megbízhatatlanok, hiszen az iskola eredményességi oldalról abban érdekelt, hogy jobban tanuló értelmiségi szülők gyerekeit vegye fel, politikai oldalról pedig abban, hogy több munkásszülőt mutasson ki: nem lehet tehát tudni, hogy az ellentmondásosan besorolható szülőknek mikor mekkora hányada tűnik fel egyik vagy másik csoportban. Mégsem teljesen érdektelen az a statisztikai évkönyvekben publikált adat, mely szerint 1960-ban a középiskolai tanulóknak 15,6%-a paraszti, 35,1%-a nem mezőgazdasági fizikai háttérrel érkezik. (1950-ben e két szám még 23,6, ill. 35,4% volt. Lásd Magyar statisztikai zsebkönyv, 1961. 164.) Összességében tehát a szülők körében a jogszabályban rögzített származás szerinti kategorizálás idején is alulreprezentáltak a fizikai dolgozók. (A felsőfokon a munkások aránya az 1950-es évtizedben 30-ról 33%-ra nő ugyan, s a parasztszülőké 19-ről is csak 17-re csökken, de tudnunk kell, hogy közben a tanítóképző is felsőfokú iskolává vált, s alig későbbi adatok szerint (Valóság, 1963/6:54) ebben a főiskolatípusban szignifikánsan alacsonyabb az értelmiségi gyerekek aránya.)

Létezik persze az iskolai statisztikánál egy sokkal megbízhatóbb adat, s ez az 1960-as népszámlálás eltartottsági statisztikája.

 

1. táblázat. Az 1960-as népszámlálás eltartottsági adatai

 

 

FÜGGŐLEGESEN %-OLVA

Reprezentáció

LÁNYOK

 

Általános

Középiskola

Felsőfokú intézmény

Középiskola, ha az általános iskolát alapnak tekintjük

Felsőfokú intézmény, ha az általánost alapnak tekintjük

Ipari

 

Fizikai

14,38

11,72

5,05

0,81

0,35

Szellemi

2,43

5,79

3,88

2,38

1,60

Önálló, segítő

1,16

2,17

1,02

1,87

0,88

Mezőgazdasági

 

 

 

 

 

Fizikai

9,82

4,64

2,58

0,47

0,26

Szöv. segítő

0,04

0,02

0,01

0,62

0,40

Szellemi

0,74

1,25

0,74

1,69

1,00

Önálló

5,78

3,69

2,37

0,64

0,41

Önálló segítője

0,17

0,06

0,02

0,34

0,13

Kisegítő gazd.-ban, segítő

0,01

0,00

0,00

0,22

0,00

 

Egyéb

 

Fizikai

9,67

10,66

6,18

1,10

0,64

Szellemi

4,43

12,95

13,00

2,92

2,94

Önálló, segítő

0,34

0,50

0,25

1,47

0,72

Lányok összesen

 

48,97

53,45

35,11

1,09

0,72

FIÚK

 

 

 

 

 

 

Ipari

 

 

Fizikai

14,90

9,49

8,88

0,64

0,60

Szellemi

2,52

5,44

6,49

2,16

2,58

Önálló, segítő

1,19

1,71

1,76

1,44

1,48

Mezőgazdasági

 

 

 

Fizikai

10,26

3,79

5,80

0,37

0,57

Szöv. segítő

0,04

0,01

0,00

0,32

0,08

Szellemi

0,76

1,23

1,33

1,62

1,76

Önálló

6,04

3,15

5,75

0,52

0,95

Önálló segítője

0,17

0,08

0,05

0,44

0,27

Kisegítő gazd.-ban, segítő

0,01

0,01

0,01

0,47

0,55

 

 

Egyéb

 

 

 

Fizikai

10,16

8,80

13,44

0,87

1,32

Szellemi

4,62

12,46

20,95

2,70

4,54

Önálló, segítő

0,35

0,38

0,43

1,08

1,22

Fiúk

 

51,03

46,55

64,89

0,91

1,27

N

 

1328808

146586

28020

 

 

1980-as népszámlálás 36. k. 381. alapján

 

Az általános iskolába járók oszlopában látható, hogy a gyerekek eltartói hogyan oszlanak meg az egyes társadalmi csoportokban. Itt az eltartott fiúk és eltartott lányok társadalmi összetétele nagyjából megegyezik. Pl. az általános iskolába járók között 14,38% olyan lány, akit ipari szférában dolgozó fizikai foglalkozású apa tart el, s 14,90% olyan fiú, akit iparban dolgozó fizikai foglalkozású apa tart el. Már e két adat is sokkal közelebb van egymáshoz, mint amit bármilyen – érdekkötött – szociológiai felméréstől vagy iskola-statisztikai felméréstől remélni lehet, de ha bekalkuláljuk, hogy a fiúk és lányok nem pontosan 50%-os arányban vannak jelen az általános iskolában, ez a szám tovább pontosodik: azaz a lányok 29,37%-a, a fiúk 29,21%-a jött ilyen családokból.

A középiskolás továbbtanulás százalékszámai akkor egyeznének meg pontosan az általános iskolai százalékszámokkal, hogyha sem a tanulók neme, sem társadalmi háttere nem befolyásolná a továbbtanulást. Ha a százalékszámok hányadosa (ami a „Reprezentáció” oszlopban látható) egy társadalmi csoportban egynél nagyobb, akkor a csoport felülreprezentált a középiskolában. Jól látható, hogy a legnagyobb – majdnem háromszoros felülreprezentációt a tercier szektorban foglalkoztatott szellemiek lánygyermekei mutatják. Ezt követi a tercier szektoros fiúk felülreprezentációja – de még az ipari szférás szellemiek gyermekei is több mint kétszeresen felülreprezentáltak. Egyébként – bár ezt már nem jeleztük szürkével – még az „osztályidegen” kisiparosok lányainak és fiainak is kétszer akkora az esélye, hogy középiskolába menjenek, mint az ipari munkások gyermekeinek. Az agráriumból jöttek pedig rendkívül alulreprezentáltak, de közülük is jobb az önállóak, mint a mezőgazdasági fizikaiak helyzete.

A felsőoktatási esélyek szempontjából immár sokkal jobb az értelmiségi fiúk helyzete: négy és félszeres felülrepzentációjuktól a hasonló társadalmi helyzetű lányok háromszoros reprezentációja elmarad. Az ipari szellemi körökből származó fiúk felülrepzentációja is lényegesen meghaladja a hasonló körökből jövő lányokét.

Nem árt ismételten hangsúlyozni, ez egy 1960-as adat, tehát a származási kvóta eltörlése előtt mérték: nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy a származási kvóták ellenére a szellemiek gyermekei sokkal nagyobb eséllyel jutottak középiskolába, egyetemre, sőt még a politikailag kifejezetten diszpreferált önállók helyzete is jobb volt, mint a szférabeli fizikaié.

Mármost ha a fenti táblát összehasonlítjuk az 1980-ban megfigyelt eltartottsági adatokkal, azonnal kitűnik, hogy a nagyjából hasonló nagyságrendű ipari fizikai csoport javított lányai relatív helyzetén – az ipari szellemiek és ipari önállók előnye jelentősen csökkent –, amit az ipari szellemi népesség tömegesedésével magyarázhatunk is – de az önállóaknak az aránya is, meg az előnye is csökkent. Az agrárfizikaiak részaránya változatlan maradt, de hátrányuk jelentősen csökkent, ahogy a jócskán lecsökkent önállóak helyzete is javult.

Azaz a származás szerinti kategorizálás ellenére az ötvenes évek végén (!) a szellemiek a középiskolában korcsoportos lakossági számarányukhoz képest 2,61-szeresen, a felsőoktatásban pedig 3,13-szorosan felülreprezentáltak olyan adatok szerint, amelyeket – legalábbis az adatfelvétel szakaszában – egyszerűen lehetetlen volt manipulálni.[2]

Nem annyira társadalom-, mint inkább politika-történeti tény, hogy a származási kvóták eltörlése annak ellenére történik, hogy a politikai központ is konstatálja az egyenlőtlenséget: „a munkás és parasztszülők gyermekeinek egy része ma még kevesebb ösztönzést és útbaigazítást kap az értelmiségi pálya felé, mint a szellemi területen dolgozó szülők gyermekei” – olvasható a Pártéletben. (1963/11:31)

A származási kvóták eltörlése után a hivatalos statisztika átmenetileg nem rögzíti a fizikai és szellemi dolgozók arányát, de e szám 1966-tól ismét része az oktatási statisztikának. Államigazgatási adatok szerint 1970-ben a mezőgazdasági fizikai dolgozók gyerekei már csak gimnazisták 11, a szakközépiskolások 13,3%-át teszik ki (Csákó és Liskó a szakmunkástanulók között 21%-ot talál), a két érettségit adó kategória tíz évvel később már csak 7,6, ill. 10,5%. A nem mezőgazdasági fizikaiak aránya enyhén növekszik is: a gimnáziumban 35,9-ről 37,0-ra, a szakközépiskolában 44,1-ről 54,2-re. Egyértelmű viszont, hogy az alacsonyabb presztizsü, a felsőoktatás felé csak igen kevéssé vezető intézményben magas a fizikai dolgozók aránya. A felsőfokú intézményekben is minél magasabb az intézmény presztízse annál alacsonyabb a fizikai dolgozók aránya: az orvosi egyetemen pl. 27% körül van, míg az agráregyetemeken 37, a művészeti főiskolákon 26, a műszaki főiskolákon 47% körül. A pedagógusképzés presztízsfokozatainak lejtője különösen látványos: 1980-ban az óvónőképzőkben 58,8, a tanítóképzőkben 49,5, a tanárképző főiskolákon 43,4, a tudományegyetemeken viszont csak 32,5% a fizikai dolgozók aránya. (A magyar oktatás a statisztika tükrében, 1945–1980. Budapest, 1980) A szakmunkásképzőkbe járóknak viszont négyötöde fizikai dolgozó szülőktől származik. (Oktatási adatok gyűjteménye. Budapest, 1975) Az 1970-es és 1980-as népszámlálás is publikál adatokat az általános iskolába, a középiskolába, a szakmunkásképzőbe s a felsőoktatásba járó eltartottak szüleinek társadalmi összetételéről, melyből megállapítható, hogy 1960-ban, 1970-ben és 1980-ban a legjobb középiskolába lépési esélyekkel a tercier szektorban dolgozó szellemiek lánygyermekei rendelkeznek, a második harmadik helyek eloszlásának változása viszont hosszabb elemzést érdemel. A felsőoktatásba kerüléshez mindhárom időpontban a tercier szférában alkalmazott szellemi dolgozók gyermekeinek helyzete volt a legbiztatóbb, ezen belül 1960-ban a fiúk esélye a lányokénak másfélszerese, 1970-ben 1,14-szerese, 1980-ban viszont már csak 1,02-szerese.

Látható, hogy az idősoros oktatásstatisztikai adatok jól mutatják a trendet, s domborítják ki „a nem királyi tanulmányi út”, a szakközépiskola differenciáló hatását, a népszámlálási statisztika pedig még a szellemieken belül is lehetővé teszi az ágazatok közötti differenciálást. A népszámlálási adatok egyébként furcsa mód szegényednek, az 1960-as népszámlálás – az 1970-essel és 1980-assal ellentétben – még lehetővé teszi a szülők között a szakképzett és szakképzetlen fizikaiak elkülönítését, illetve olyan ágazati bontása is van, mely a tercier ágazaton belül (pl. a kereskedelemben és a közigazgatásban) dolgozókat elkülöníti. A másik végpont, az 1990-es népszámlálás már egyáltalán nem foglalkozik az eltartott tanulók szüleinek összetételével, sőt maga az iskolázottsági statisztika sem differenciál a szakközépiskolát és a gimnáziumot végzettek között.

A szociológiai felvételek – vagy negyven éve – viszont négyféle értelemben mondanak többet, illetve mást, mint az idézett oktatásstatisztikai és népszámlálási adatok: egyrészt meghosszabbíthatóvá teszik az idősoros adatokat, hiszen bőséges adatokkal rendelkezünk a nyolcvanas, kilencvenes, kétezres évekről is; másrészt lehetővé teszik, hogy a nyilvánvalóan jobb esélyekkel rendelkező szellemi szférán belül differenciáljunk a vezetők és értelmiségiek, ill. az egyéb szellemiek között; harmadrészt lehetővé teszik, hogy a szülők iskolázottságának hatását a szellemi mivolttól elkülönítve vizsgáljuk meg; negyedrészt a településszerkezeti hátrányt is kalkulálhatóvá teszik.

A ’60-as évek vége és a ’90-es évek vége között készült ez irányú szociológiai felvételeket Andor Mihály és Liskó Ilona könyve pontosan számba veszi, így azok elősorolása itt most indokolatlannak tűnik: az eredmények a szülői iskolázottsági/foglalkozási háttér és az iskolaválasztás közötti erősödő összefüggést mutatják.

A szociológiai felmérésekből az is kitűnik, hogy a szülők iskolai végzettsége minden egyéb – magas társadalmi státust jelző – tényezőnél fontosabb. Az azonos foglalkozási csoportba tartozó (pl. vezető vagy értelmiségi) személyek közül egyértelműen a magasabb iskolázottságúak gyermekei érik el a jobb iskolai eredményeket, sőt a különböző foglalkozási csoportokba tartozó, de azonos mértékben iskolázott csoportok között kisebb a különbség, mint a foglalkozási csoportokon belül, a különbözőképpen iskolázottak között. (A magasabb jövedelem s a jobb lakáskörülmények is kevesebbet számítanak: a magasan iskolázottak – ha nem elég tehetősek – más fogyasztási javak feláldozása árán is gyermekük iskoláztatására, különóráira költenek, vagy a kisebb lakásban is úgy szervezik az életteret, hogy a gyerek jobb esélyekkel tanulhasson. Nem beszélve arról, hogy az iskolázott szülő nyilvánvalóan magasabb mindennapi kultúrát és magaskultúrát ad át gyermekének, amit az iskola jegyekben visszajelez. Noha a kistelepülésen lakók rosszabb eséllyel küldik gyermekeiket gimnáziumba, s különösen jó gimnáziumba, de míg az iskolázottsággal lineáris az összefüggés, addig a települési hátránnyal nem az: a legkisebb településeken lakó iskolázottak – minthogy úgyis utaztatni kell gyermekeiket – inkább választják a jó gimnáziumokat, mint a helyi választékkal megelégedő kisvárosi szülők. (Andor–Liskó, 2000)

Az iskolázottság több generáción át érezteti hatását, az azonos iskolázottsági csoportba tartozó szülők gyermekeinek továbbtanulási esélyei szisztematikusan összefüggenek nagyapjuk iskolai végzettségével.

 

A mennyiségi felülreprezentációtól különbözik a minőségi.

 

Karády Viktor – noha fő témája a felekezeti egyenlőtlenség – minden másnál nagyobb adatbázison mutatja be azt is, hogy az 1945 előtti Magyarország iskolázott társadalmi csoportjainak gyermekei szisztematikusan jobban tanultak, illetve jobb jegyeket szereztek, mint a –legalábbis azonos felekezetbeli – iskolázatlan szülők gyerekei.

Ferge Zsuzsa – még a nagy szociológiai felvételek előtt – 1962-ben publikálta, hogy az alsó tagozatban a vezetők és értelmiségiek gyermekei között 49, a segédmunkások gyermekei között viszont csak 8% kitűnő s jelesrendű. (Statisztikai Szemle, 1962. október) S a különbözőség kulturális okairól is lehet valamit tudni Kulcsár Kálmántól: a munkás és paraszt szülők tanuló fiainak egyötöde nem olvas egyetlen könyvet sem, az alkalmazottak gyermekeinek viszont csak egytizedéről mondható ez. (Valóság, 1960/2:45.) Később megszaporodnak az adatok: az MTA Szociológiai Intézete és az OPI 1970-es felvétele alapján Gazsó Ferenc publikálja, hogy az általános iskola 2. és 8. osztálya között munkajelleg-csoportonként és településtípusonként hogyan változnak a tanulmányi eredmények.[3]

Andor és Liskó számos későbbi felmérést idéz, melyekből kiderül, hogy minél magasabb az apa és anya társadalmi státusa és iskolai végzettsége, annál jobbak a tanulmányi eredmények, s nemcsak az általános iskolában, ahová mindenki jár, hanem a középiskolában is, ahová pedig az alsóbb foglalkozási – iskolázottsági csoportokból csak a jobbak kerültek. Kitűnik, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek közül a jó tanulást is a szülő iskolázottsága határozza meg leginkább. 1963-ban az értelmiségiek általános iskolás gyerekeinek közel harmada, a szakmunkásokénak tizede, a segédmunkásokénak huszada volt kitűnő tanuló. A kitűnőséget a szülő iskolai végzettsége jobban befolyásolja, mint foglalkozási státusa, hiszen 1963-ban a vezető és értelmiségi apák gyerekeinek 55,3%-a kitűnő vagy jeles, az egyetemet végzetteknél ugyanez az arány 64%. De a kilencvenes évekre is igaz, hogy az egyetemet végzettek gyermekeinek tanulmányi átlaga 4,57, a nyolc osztálynál kevesebbet végzettek gyermekeinek átlaga pedig 3,77 – s a két szélsőség között is rendre összefügg az átlag az apa végzettségével. Az iskolai végzettségnek – a kilencvenes évekbeli adatok szerint is – nagyobb a befolyása, mint a foglalkozásnak. Mindazonáltal az is kitűnik, hogy rosszabb tanulmányi eredmény vagy másféle iskolai kudarc esetén más stratégiát követnek a tanult, mint a tanulatlan szülők. Minél iskolázottabb a szülő, annál kevésbé valószínű, hogy a rossz tanulmányi eredmény az iskola, illetve az iskolatípus elhagyásához vezet. (Ez egyben azt is jelzi, hogy nem bármely indikációjú felülreprezentáció vezet azonos viselkedéshez: Karády Viktor mutatja ki, hogy a századforduló és a két világháború közötti korszakban – a középfokon mennyiségileg is felülreprezentált – izraeliták tanulmányi eredménye jobb ugyan, mint keresztény középosztálybeli társaiké, de a nem kifejezetten jó tanuló zsidókat szüleik kiveszik a középiskolából, s ipari-kereskedelmi pályára küldik. Míg tehát – akkor is, később is, most is – az iskolázottsági/foglalkozási gyökerű tolóerők a mennyiségi és minőségi felülreprezentáció egymással való kapcsolatát nem igazolják, addig a felekezeti gyökerű tolóerők igen.)

 

Andor és Liskó beszámol azokról a konkrét mechanizmusokról, melyek a tanultabb emberek gyerekeinek iskolázási esélyeit növelik: konkrétan bizonyítható, hogy az ilyen szülők mennyivel másképpen tájékozottak az iskolák belső világáról, erősorrendjéről, mint a többiek; mennyivel kevésbé sürgetik gyerekeiket, hogy hosszú távú tanulás helyett mielőbb szakmát válasszanak; mennyivel inkább érzékelik – s gyerekeikkel is mennyivel inkább érzékeltetik –, hogy az iskolai tárgyak nem egyenlő súlyúak (pl. nyelvet tudni nem azért kell, mert fontos a jó osztályzat); illetve mennyivel inkább tisztában vannak a szimbolikus tudásjavak jelentőségével. A „miliő”, a „beállítódás”, a „kultúra hajszálcsövei” fogalmak mellé olyan adatok kerülhetnek, mint a különórák, a könyvek száma, a tanulási tér szervezése, a példaként szolgáló testvérek iskolai életútja: ezek nagyságrendje kivétel nélkül összefügg a szülők iskolázottságával, mégpedig úgy, hogy az iskolázott apák csoportján belül szisztematikusan esélyt javít, ha az anya is iskolázott, illetve ha a nagyapa is az. (Sőt, gyerekeik iskolai esélyeinek befolyásolásában az anya iskolázottsága fokozatosan fontosabbá válik, mint az apáé. Az anya –apáénál – erősebb hatása nemcsak az iskoláztatásban, hanem például a családon belüli kulturális szocializációban, a gyerekek istentisztelet-látogatási gyakoriságában is kimutatható.)

 

A felsőoktatásba kerülő diákok összetétele pedig egyértelműen azt mutatta, hogy a középiskolázás tömegesedése után a felsőoktatásba kerülés függ össze szisztematikusan a családi háttérrel. A szelektív felsőoktatás – a felvételi nehézsége a kilencvenes évekig elvégzik a középiskolázás tömegesedése miatt meggyengülő iskolai szelekciót.

A kilencvenes években a felsőoktatás tömegesedése, a tandíjas felsőoktatás elterjedése, ill. a felsőoktatás nyitottá válása új helyzetet teremtett.

A nyitott felsőoktatás viszonyai között a társadalmi háttér már nem egyszerűen a tanulmányi kiválóságot valószínűsítő hatásán keresztül érvényesül. A felsőoktatásba kerülés sokféle lehetősége (az e kérdésekre különösen érzékeny francia szakirodalomban – lásd Csákó Mihály, 2003) előtérbe hozta az önszelekció problémáját.[4] Világos ugyanis, hogy a középiskolai végzettség kvázi teljes körűvé válása és a felsőoktatás kvázi nyitottsága mellett egyre fontosabbá válik, hogy kik azok, akik nem is jelentkeznek a felsőoktatásba, akik a szakmát adó középiskolai tanulmányokkal befejezettnek tekintik tanulmányaikat, illetve akik a szakmát nem adó érettségi után a szakmatanulást vagy a munkaerőpiacra lépést előnyben részesítik a továbbtanulással szemben. Magyar viszonyok között: kik azok, akik ebben a megváltozott helyzetben (tehát annak ellenére, hogy nem szakmunkás-bizonyítványuk, hanem továbbtanulásra jogosító érettségijük van, s hogy többféle intézménybe, többféle módon jelentkezhetnének, mint az előttük járó nemzedékek) mégsem jelentkeznek a felsőoktatásba, akik eleve nem az iskolázási karrierpálya útján indulnak el. Milyen motívumaik vannak arra, hogy ne jelentkezzenek, illetve a hozzájuk makroszociológiai értelemben hasonló fiataloknak milyen motívumaik vannak, amelyek végül is jelentkezésre bírják őket? (Azaz: milyen motívumok hiányoznak a nem jelentkezőkből?)

Természetesen a felsőoktatás expanziója, a felsőfokot végzettek munkaerőpiacának telítődése felveti azt a kérdést,[5] hogy mennyire jogos egyáltalán a kérdésfeltevés: azaz bizonyos-e, hogy a „társadalmi mobilitás”-t ugyanolyan módon fogalmazzuk meg, s ugyanúgy tulajdonítsuk az iskolának, mint amikor az egyetemet-főiskolát végzett emberek egyértelműen jobb munkaerő-piaci pozícióba kerültek. A kérdés jogos, ennek ellenére az új viszonyok között is indokoltnak tartjuk ezt a megközelítést, mégpedig több okból:

„Felsőoktatásban részt venni” nem egyszerűen a későbbi munkaerő-piaci esélyek szempontjából előnyös, hanem azért, mert

-az egyetemi-főiskolai hallgatók nagy része – a felsőoktatási intézmények települési koncentrációja révén – megtapasztal egy, az addigi közegénél nagyvárosibb életformát annak minden előnyével, szemlélettágító hatásával;

-oktatói és előnyösebb hátterű diáktársai mintájának követésével – későbbi életpályájától függetlenül – olyan habitusokra, kommunikációs képességekre tesz szert, amelyek a világban való mindennapi létét, állampolgári jogai gyakorlását segítik;

-kapcsolati tőkét halmoz fel – hiszen évfolyamtársai egy része – akármennyire is telített a munkaerőpiac, mégiscsak magasabb pozíciókba kerül majd;

-párkapcsolati kultúrája növekszik, s növekednek a házasságpiaci esélyei (a főiskolás lét mindenképpen nyitottabb ilyen szempontból, mint akár a szülők által még erősebben ellenőrzött középiskolás lét, akár a fiatal felnőtt dolgozók helyzete a munkahelyi hierarchiában);

-megtapasztal egy diákéletformát, diákkedvezményeket vesz igénybe, a nemzetközi munkavállalásnál könnyebben jut külföldre stb. – számos olyan „közjószágot” „fogyaszt”, melyek fogyasztása a diákstátushoz, a felsőoktatási diákstátushoz van kötve;

-tanul az egyetemen olyan modern ismereteket – szaktól függetlenül társadalomtudományi, közgazdaság-tudományi, lélektani, szervezési, számítástechnikai ismereteket –, amelyek elsajátítására a középiskola (jelenlegi tantárgystrukturájában) nem alkalmas, s amelyek általában javítják későbbi munkaerő-piaci, életszervezési esélyeit stb.;

-minthogy tanulmányait részben családja, részben a nemzeti költségvetés fizeti (s melynek egy részét semmiképpen nem kell visszafizetnie), átlagosan bizonyosan több támogatást kap, mint azok a nemzedéktársai, akik érettségi után munkába állnak.

Felsőoktatási bizonyítvánnyal rendelkezni

-munkaerő-piaci értelemben – a munkaerőpiac telítettsége ellenére – végső soron javítja a munkaerő-piaci esélyeket, hiszen a többfélét és hosszabban tanult ember nagyobb valószínűséggel képzi magát formálisan és informálisan is új feladatokra – legalábbis ő maga ezt hiszi, munkáltatói ezt hiszik, ekképpen ez önmagát beteljesítő jóslattá válik. Annak társadalmi érzékelése, hogy az életpályán belüli felfelé irányuló foglalkozási mobilitás a ’90-es évek elején a felsőfokú végzettségű s különösen a főiskolai végzettségű, az ezredfordulón és utána az egyetemi végzettségű embereket jellemzi, nyilván semlegesíti a fiatal diplomások elhelyezkedési gondjairól szóló híreket;

-szociálpszichológiai értelemben ha a társadalmi megfigyelés az, hogy a felsőoktatási diplomával rendelkezők x hányada azért „feljebb került” a jövedelmi ranglétrán, mint ahol egyébként lenne, a felsőoktatási diploma úgy viselkedik, mint az „ajándék zseton” a rulettben: minthogy a befektetésnek csak egy része, a haszonnak viszont egésze egyéni, az egyén mindenképpen jól jár;

-a felsőoktatást végzettek jövedelme, munkamegosztási pozíciója, társadalmi sikeressége mindenképpen jobban szóródik, mint a középiskolát végzetteké – így a felsőoktatási végzettség egyre inkább előfeltételként, annak hiánya pedig esélyektől való megfosztásként jelenik meg.

A képzettségek általános inflációjának szabálya alapján kijelenthetjük: amiképpen a középiskolai végzettség társadalmi értékét a hetvenes években nem semmisíthette meg az, hogy a szakmunkásképzőt végzettek – legalábbis átmenetileg, huszonéves korukig – magasabb jövedelemmel rendelkeztek, vélhetőleg a felsőoktatási végzettség értékét sem semmisítheti meg, ha vannak olyan (pl. vállalkozói) csoportok, amelyek középiskolai bizonyítvánnyal is magasabb jövedelemre tesznek szert.

Ilyen értelemben tehát a felsőoktatásba nem kerülést – még ha ésszerű döntések is állnak mögötte – „hátránynak” fogjuk tekinteni, az oda való be nem engedést szelekciónak, s az oda való nem jelentkezést önszelekciónak. Bővebb értelemben akkor beszélünk önszelekcióról, ha az azonos jogosítású (pl. érettségizett) diákok egyik csoportja kíván, másik csoportja viszont nem kíván továbbtanulni – társadalmi csoportjuk által befolyásolva. Szűkebb értelemben egyrészt akkor beszélünk önszelekcióról, ha az azonos társadalmi csoportba tartozó diákok az egyik iskolatípusból nagyobb, a másikból kisebb valószínűséggel kívánnak továbbtanulni. Még szűkebb értelemben pedig akkor, ha ugyanazon az iskolatípuson belül a nagyjából azonos társadalmi főcsoporthoz tartozó diákok egy része kíván, más része nem kíván továbbtanulni – s ennek ismételten társadalmi magyarázó tényezői vannak. Ezen a módon egyrészt a társadalmicsoport-hovatartozás önszelekcióra gyakorolt hatását, másrészt az iskolatípusok önszelekcióra gyakorolt hatását tudjuk demonstrálni.

Ha a továbbtanulási esélyegyenlőség iránt elkötelezett politikai erők akarják, meghatározhatnak olyan hátrányos helyzetű csoportokat, amelyeknek előnyöket kívánnak biztosítani. Az előnyadást – akár „affirmative action” (azaz a hátrányos helyzetűek számára a versenyelvű bekerülést megkerülő kötelező „kvóta”) típusú, akár a tényleges tanulmányi teljesítményt és eredményt növelő, akár a továbbtanulástól visszafogó anyagi körülményeket kompenzáló legyen is az – jól mérhető társadalmi kritériumokhoz kell kötniük, ha nem egyszerűen az iskola vagy az egyetemek szubjektív mérlegelésére kívánják bízni azt. A következőkben becsléseket is megfogalmazunk, mely kritériumok alapján lehetne (különböző méretű) társadalmi csoportokat pozitívan diszkriminálni. (Bár nem tárgya a cikknek, sietünk leszögezni, hogy pozitív diszkrimináció gyanánt nem az „affirmative action”-t, hanem a tanulmányi rásegítést és az anyagi kompenzációt tartjuk célszerűnek, a magyar oktatásügy alkotmányos rendjével összeillőnek. Az önszelekció, illetve a felsőoktatásba jelentkezés motívumainak iskolatípus-specifikus, illetve társadalmicsoport-specifikus mutatói alapján – politikailag és financiálisan tisztázandó módon – a kormányzat biztosíthat/ösztönözhet pályaválasztási és továbbtanulási tanácsadási tevékenységeket, osztályfőnöki továbbképzést és segédanyagkészítést, iskolapszichológusi szolgálatot stb. A célcsoport konkrét meghatározása és mérete viszont a ráfordítható költségvetési források függvénye.)

Sokféle adatbázist lehetne használni e kérdés megválaszolásához. Jelen tanulmányhoz használt kutatásunk mintája olyanokra terjedt ki, akik 1978 és 1983 között születtek és érettségiztek. Mintatagjainkat véletlen mintavétellel értük el. (A 2434 kérdőívet kérdezőbiztosokkal, lakásokon a 2002. évben vettük fel, a kutatás a közoktatási helyettes államtitkárság megrendelésére készült.)

A kérdéseket saját korábbi tapasztalataink és más nagy kutatások (elsősorban a Csákó Mihály vezette néhány évvel ezelőtti ELTE-kutatás alapján, a kérdések és itemsorok egy részének átvételével, más részének újraformálásával alakítottuk ki. A nagy ELTE-kutatáshoz képest egy reprezentatív mintás kutatásnak zömében hátrányai vannak. Előnye három van csupán: nem „önkitöltős” volt, a minta nem iskolai alapú volt, tehát az évekkel korábban érettségizettek későbbi továbbtanulási kísérleteire is kiterjedt, s kérdést tett fel a felekezeti hovatartozásra vonatkozóan.

1. A középfokú továbbtanulás hiánya – még mindig

A középfokról való továbbtanulást természetesen meghatározza, hogy ki az, aki egyáltalán eljut a középfokra. E jelenségre más kutatások alapján tennénk néhány utalást, miután jelen kérdőívben nem szerepelt az általános iskolára vonatkozó adat. Az általános iskolázás jellegzetes problémája, hogy a befejezés az alsóbb társadalmi csoportok számára elhúzódik, a nem értelmiségi gyerekek viszont jelentős részben szakmunkásképzőben, ill. a közhiedelemmel ellentétben jó néhányan sehol sem tanulnak tovább. (A 14–17 éves korosztálynak mindössze 60,3%-a jár érettségit adó középiskolába, 20,3%-uk szakmunkásképzőben, ill. szakiskolában tanul, s minthogy az általános iskolások – tehát évvesztesek – száma 6,5%, és a gyógypedagógiai intézményekben tanulók aránya 2,1%, a maradék 7,8% semmilyen iskolatípusba sem jár.[6] (1999 stat évkönyv.)

Tudjuk, jelen tanulmány elején idéztük is, hogy már általános iskolás korban szisztematikus összefüggés van a társadalmi helyzet és a tanulmányi eredmények között. (Andor–Liskó, 2000) A jó tanulmányi eredményt elérő alsóbb társadalmi csoportok sem ugyanazokba az iskolákba jelentkeznek, mint a hasonló eredményű felsőbb csoportok. Azaz nem pusztán arról van szó, hogy az alacsonyabb társadalmi helyzet a rosszabb tanulmányi eredményen át hat a kisebb továbbtanulási valószínűségre.

Andor és Liskó adatai szerint a nyolcosztályos iskolai végzettségű szülők egyáltalán továbbtanuló gyerekeinek 40%-a megy érettségit adó középiskolába (ezen belül 8:32 arányban a szakközépiskola javára), a szakmunkásképzőt végzetteknek már 57%-a (itt az arány 15:42), az egyetemet végzetteknek viszont 97%-a (89:8-as aránnyal). (Andor–Liskó, 2000)[7] Azok között, akik továbbmentek érettségit adó középiskolába, a gyenge eredményt produkáló gyerekek közül a segédmunkás-gyerekeknek (az apa foglalkozása felől nézve) alig 4, a szakmunkás-gyerekeknek 21, az egyéb szellemi foglalkozású szülők gyerekeinek 31, az értelmiségi-gyerekeknek 38 – ezen belül az egyetemi diplomások gyerekeinek 41%-a – választotta a gimnáziumot. A másik oldalon pedig: a kitűnő segédmunkás-gyerekeknek 51, a hasonló szakmunkásgyerekeknek 44,5%-a választotta – a kétféle típus közül – a szakközépiskolát; ez az arány az egyéb szellemi foglalkozású szülők gyerekei között 31, az értelmiségi szülők gyerekei között 15%. (ELTE-adatbázisból végzett számítások.)

Ha a gimnáziumok, ill. a szakközépiskolák között a szerint állítunk fel sorrendet, hogy az egyes iskolákból milyen valószínűséggel kerültek egyetemre diákok, akkor is azt tapasztaljuk, hogy az alsóbb társadalmi csoportok gyermekei a hozzájuk hasonló tanulmányi eredményű értelmiségi gyerekeknél szisztematikusan gyengébb iskolába kerülnek.

Az általános iskolák spontán működési mechanizmusai tehát az iskola kezdésekor és befejezésekor – a továbbhaladást tekintve – egyaránt újjátermelik a továbbtanulási esélyegyenlőtlenségeket.

Már említettük, hogy jelen tanulmány alapját jelentő kérdőívünkben nem volt erre vonatkozó kérdés – de mások eredményeiből nyilvánvaló: az önszelekció a középiskolába jelentkezés / nem jelentkezés pillanatában manifesztálódik.

2. Eredmények a teljes érettségizett népesség önszelekciója vonatkozásában

A társadalmicsoport-háttér hátrányai

Az érettségizettek között 55%-os többségben lévő lányok pontosan ugyanolyan arányban jelentkeznek a felsőoktatásba, mint a fiúk. A lányok önszelekciója inkább abban jelenik meg, hogy a felsőoktatásba jelentkezők csoportján belül az egyetemre jelentkezők körében kissé alulreprezentáltak.

Az apa státusa – ahogyan ez várható is volt – több szempontból befolyásolta a felvételire jelentkezés esélyét.

A munkanélküli apák gyerekeinek háromötöde, a nyugdíjasok gyerekeinek (és apával nem rendelkezőknek) fele nem jelentkezett. Az egyetemre jelentkezés szempontjából tagoltabb a kép, a nyugdíjasok gyerekeinek helyzete ugyanis valamivel jobb, mint az apával nem rendelkezőké.

Nagyobb társadalmi kategóriákat tekintve a nem jelentkezés tekintetében a várható sorrend csak részben állt be: az értelmiségiek gyerekeinek négyötöde, az egyéb szellemi foglalkozásúak gyerekeinek közel kétharmada jelentkezik a felsőoktatásba, s a másik végpont, a szakmunkásoké és a betanított munkásoké is tiszta. Az átlag körül van a vállalkozók gyermekeinek helyzete, nyilván, mert a vállalkozók között nagyszámban találunk viszonylag iskolázatlan, szerény anyagi kondíciókkal rendelkező kényszervállalkozókat is. (A diplomás vállalkozók gyerekeinek kétharmada jelentkezik valahová.)

Kifejezetten meglepő viszont, hogy a mezőgazdasági fizikai státusban lévő apák gyerekeinek csak 27%-a nem jelentkezik, helyzetük tehát az értelmiségiek és egyéb szellemi foglalkozásúak között van. Az egész csoport mindössze 13 fő, ezt tehát elintézhetnénk azzal, hogy véletlenül ők kerültek a mintába. Csakhogy megvizsgáltuk: a korábbi teljes körű adatbázis (az említett Csákó-féle) is a mezőgazdasági fizikai népesség meglepően jó eredményeit mutatja, ez pedig több száz diák adata. Vélhetőleg eleve olyan alulreprezentáltak a gyermekeiket középiskolába küldő népességben, hogy az ezt egyáltalán megtevők már motiváltabbak. (Hasonló jelenségről számolhatunk be más adatok alapján a cigány népesség esetében: a gimnáziumot végzett cigányok meglepően magas aránya tanul tovább. (Forray, 2003) (Ha a továbbtanulási ambíciókat vizsgáljuk, kiderül, hogy itt az alacsonyabb presztízsű, könnyen megcélozható intézmények – pl. az agrárfőiskolák – felülreprezentáltak.)

A másik végponton az egyetemre jelentkezés tekintetében nyílik az olló a gyerekeik felét odairányítani igyekvő értelmiségiek és éppen csak negyedét odaküldő (azaz épp az átlaghoz illeszkedő) egyéb szellemi foglalkozásúak között. Az egyéb szellemi foglalkozásúak itt a vállalkozókkal kerülnek egy szintre. A szakmunkások és mezőgazdasági fizikaiak jó 10 százalékpontos távolságban vannak az átlagtól, a segédmunkások ugyanannyival vannak lemaradva tőlük.

Az apa beosztása szigorú lépcsőzetességgel függ össze a nem jelentkezés valószínűségével, minél feljebb van az apa a foglalkozási hierarchiában, annál kisebb a valószínűsége a nem jelentkezésnek. A két végpont 32, ill. 50%. Az egyetemre nem jelentkezés vonatkozásában a különbség nagyobb.

Az apa iskolai végzettsége viszont nem lineárisan befolyásolja a jelentkezési valószínűséget: Az egyik végponton a 8 általánost, illetve a szakmunkásképzőt végzettek igen közel vannak egymáshoz. (A plusz három év tanulás, illetve a szakmával rendelkezés igen keveset mozdít a következő generáció esélyein…) A logika (eddig legalább volt emelkedés, ha lassú is) itt megtörik, mert a szakközépiskolai végzettségű apákkal rendelkezőknek már valamivel jobb a helyzetük, mint a gimnáziumi végzettségűvel rendelkezőknek: a felsőfokra nem jelentkezők aránya 63, ill. 58%. A főiskolai diplomával rendelkező apák gyerekeinek helyzete csak némileg jobb, mint a szakközépiskolát végzetteké, hogy azután az egyetemi diplomával rendelkező apáknál 85%-ra növekedjen a jelentkezők aránya.

A másik végponton az egyetemre jelentkezés vonatkozásában majdnem tiszta a sorrend, a linearitást csak az töri meg, hogy a szakközépiskolát és gimnáziumot végzett apák gyerekeinek egyaránt negyede ambicionálja ezt.

A szakközépiskolai végzettség a férfiak középnemzedékénél tehát nagyobb valószínűséggel mutat felfelé – ha nem is az egyetem, de a főiskola irányába –, mint a „formálisan magasabb presztízsű” gimnáziumi végzettség.

Az anyák esetében a dolgozók és a nem dolgozók közötti esélykülönbség (mármint az esély arra, hogy felvételire „küldje” középiskolás gyerekét) már kisebb. A nem aktív anyák között alig van különbség aszerint, hogy háztartásbeliről, gyesen-gyeden lévőről vagy munkanélküliről van szó. Az apák foglalkozásánál megfigyelt sorrendhez képest feltűnő, hogy az értelmiségi anyák és a hozzájuk – az apáknál is megfigyelt különös eredmény szerint – közelálló mezőgazdasági fizikaiak után immár nem az egyéb szellemi foglalkozásúak, hanem a vállalkozók következnek. Valószínűleg a nagy tömegű alacsony beosztású irodai munkát végző nő rontja le – az átlag szintjéig – a szellemi foglalkozású nők gyerekeinek felvételezési esélyeit. Természetesen itt is a szakmunkások és a segédmunkások zárják a rangsort.

A vállalkozó nők – mint viszonylag ritka kategória – jó esélyeit az is jelzi, hogy az értelmiségi nők gyerekei után azonnal ők következnek az egyetemre jelentkezés rangsorában. Az egyéb szellemi foglalkozásúak itt is az átlaggal vannak egy sorban, a segédmunkás nők gyerekeinek pedig kevesebb mint tizede próbálkozik egyetemmel. A mezőgazdasági fizikaiak az egyéb szellemi foglalkozásúak és szakmunkások közé állnak be az egyetemre jelentkezés szempontjából.

Az anyáknál megfigyelt legfontosabb sajátosság a vállalkozók viszonylag jó szereplése.

A magukat osztálytársaiknál szegényebbnek érzők 9 százalékpontnyival kisebb arányban jelentkeznek felsőoktatásba, mint akik nem így éreznek.

 

Területi háttér hátrány

A jelentkezés tekintetében a települések presztízsrangsoráról szóló hipotézisünk (minél nagyobb településen lakik valaki, annál kevésbé önszelektív) nem állta meg a helyét.

Egyedül a községekben lakókra (a vizsgált népességnek harmada) jellemző ugyanis, hogy kevesebb mint felük jelentkezett a felsőoktatásba. A városokban és Budapesten lakók az átlag körül helyezkednek el, a megyei jogú városok vannak a legjobb helyzetben. (Az, hogy a település közép- és felsőfokú intézménnyel rendelkezik-e, ezt csak minimális mértékben mozdítja el.)

Családi háttér hátrány

Az elvált szülők gyerekei valamivel kisebb arányban jelentkeznek a felsőoktatásba, bár egyetemre jelentkezési esélyük már nem kisebb. Az elváltság nem a család csonkaságán keresztül hat, erre utal, hogy az egy szülővel, csonka családban (tehát újraházasodás nélkül) felnövekvő gyerekek felsőoktatási továbbtanulási ambíciója nem kisebb, sőt az egyetemet jobban preferálnák, mint a főiskolát.[8]

A testvérek számával várható módon, szisztematikusan összefügg mind a nem jelentkezés, mind a hosszabb tanulmányi idejű, ill. szelektívebb és ekképpen kockázatosabb egyetemtől való tartózkodás.

A testvérek száma különösen azzal együtt hat negatívan, hogyha azok „rossz példát” mutatnak. Ezt mutatja, hogy a nem érettségizett idősebb testvérrel rendelkezőknek kétharmada nem veszi célba a felsőoktatást, viszont ha a testvér vagy testvérek érettségiztek, a jelentkezés esélye nem kisebb (sőt az egyetemre jelentkezés esélye sem kisebb), mint az egyedüli gyerekeknél.

Ha a családban nincs érettségizett, a jelentkezés esélye 50% alá, az egyetemre jelentkezésé 20% alá esik.

Az iskolai hátrány

Az iskolatársak felsőoktatásba kerülésének percepciója (kérdésünk ugyanis nem a felsőoktatásba kerültek arányának tényére vonatkozott, hiszen ahhoz az iskola neve alapján magunknak kellett volna adatokat gyűjteni, hanem hogy a megkérdezett tudomása szerint milyen arányban veszik fel az iskolából a diákokat) lineárisan összefügg a nem jelentkezéssel. Ennek ellenére csak a két leggyengébb kategória, azaz az egyötödös és kisebb felvételi arányszámú „iskolai légkör” (elvárásrendszer, viselkedési norma) hat olyan erősen, hogy az átlag alá nyomja a jelentkezést. Mi több, még azokból az iskolákból is, ahonnan csak néhány gyereket vettek fel a felsőoktatásba, a diákok harmada jelentkezik. Az egyházi iskolák diákjai az átlagot jóval meghaladó mértékben ambicionálják a továbbtanulást, de látni fogjuk, hogy ez leginkább a gimnázium–szakközépiskola arány eltérő mértékének tudható be.

A legradikálisabb, úgy tetszik ügydöntő különbség a szakközépiskolák és gimnáziumok diákjai között van: a gimnazisták egyötöde, a szakközépiskolások háromötöde nem jelentkezik a felsőoktatásba. Azaz a szakközépiskolások önszelekciója háromszorosa a gimnazistákénak. Ráadásul a jelentkező gimnazisták enyhe többsége, a jelentkező szakközépiskolások kisebbsége veszi célba az egyetemeket. (E tanulmány szempontjából az egyetemek főiskolai karain való továbbtanulás főiskolai továbbtanulásnak minősül.) (2. táblázat)

 

2. táblázat. A gimnáziumi és szakközépiskolai érettségi szerepe

 

 

 

Jelentkezett felsőoktatásba?

Total

,00 nem

1,00 főiskolára

2,00 egyetemre

 

1,00 gimnáziumi

 

192

352

425

969

 

19,8%

36,3%

43,9%

100,0%

2,00 szakközép

 

920

371

174

1465

 

62,8%

25,3%

11,9%

100,0%

Total

 

1112

723

599

2434

 

45,7%

29,7%

24,6%

100,0%

 

Összességében a négyosztályos gimnáziumok ugyanolyan arányban „jelentkeztetik” a felsőoktatásba diákjaikat, mint a szerkezetváltók, még a főiskola–egyetem arányban sincsen lényeges különbség.[9]

A középiskolaváltás érdemben rontja a felvételizésbe vágás esélyeit. Ez azt jelzi, hogy az eredeti középiskolaválasztás hatása nagyon nagy, a tananyagok-tankönyvek rendkívüli variabilitása miatt az általános iskola végeztével gyengébb iskolát választó diáknak nagyon kis esélye van arra, hogy sikerrel átkerüljön egy felvételi-orientáltabb iskolába.

Tanulság: a középiskolatípus-választás determináns volta

Első legfontosabb tanulságunk, hogy „a középfokú végzettség általánossá válása” – mely több évtized alatt kiteljesedő, az 1990-es népszámlálás összevont középiskola-fogalmával előrevetített, az oktatási törvényekkel legalizált, a szakmunkásképzők szakközépiskolává konvertálásával felgyorsított folyamat – a középiskolai végzettség kétféle „értelme” közötti határt elmélyíti.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy a szakközépiskolákból kisebb valószínűséggel kerülnek a felsőoktatásba diákok, hanem arról, hogy a szakközépiskolákon belüli legelőnyösebb helyzetű csoportok önszelekciója is eléri a gimnáziumok leghátrányosabb helyzetű csoportjainak önszelekcióját.

A szakközépiskolai és gimnáziumi érettségi nyilvánvalóan a résztvevők számára egyre markánsabban eltérő funkciója a felsőoktatás tömegesedésével elmélyült. Míg ugyanis az erősen szelektív bekerülésű felsőoktatás idején a gimnáziumi út azon hátránya, hogy a felsőoktatásba be nem kerülő fiatal teljesen szakma nélkül léphetett a munkaerőpiacra, kellően „kompenzálta” a szakközépiskolák azon hátrányát, hogy kisebb valószínűséggel vezettek a felsőoktatás felé: jelen körülmények között e szempont eltűnni látszik. A közelmúltban mindinkább azok választották a szakközépiskolákat, akik hajlamosabbak lemondani a felsőfokú végzettségről, s azok választották a gimnáziumokat, akik mindenképpen felsőfokú végzettséget szerettek volna maguknak, illetve gyermeküknek.

Ugyanakkor látni kell, hogy társadalmi mobilitási szempontból a középiskolai végzettség már maga is érték. A szakközépiskolák jelen állapotukban (érettségit és szakmát adó intézmény nem nagy továbbtanulási esélyekkel) is diákjaik mintegy felének már iskolázottsági mobilitást jelentenek. (A gimnáziumok a diákjaik negyedének jelentenek önmagukban iskolázottsági mobilitást.) A felsőoktatásba nem jelentkezés a szakközépiskolai szülők kevesebb mint hetedének, a gimnáziumi szülők több mint harmadának jelentené a „családi hanyatlás” nyílt beismerését.

Az is tény, hogy a gyermekeiket gimnáziumba küldő nem érettségizettek gyerekeinek több mint háromötöde ténylegesen jelentkezik a felsőoktatásba; mindez a gyermekeinek szakközépiskolát választó érettségizetteknek ennél kisebb részéről mondható el.

Összességében: amennyiben egy kormányzat célul tűzi ki a felsőoktatásba kerülés egyenlőtlenségeinek csökkentését, nem kezdheti mással, mint a gimnáziumba vagy szakközépiskolába kerülés egyenlőtlen esélyeinek csökkentésével. Erre viszont értelemszerűen leginkább akkor nyílik mód, ha az általános iskolák nem egyszerűen abban érdekeltek, hogy diákjaik továbbtanuljanak, hanem abban, hogy mindenki – tehát az alsóbb társadalmi csoportba tartozók is – a lehető legjobb (tanulmányi eredményeikhez képest lehető legjobb, lehető legnagyobb mértékben a továbbtanulásra előkészítő) iskolában tanuljon tovább. Ugyanakkor az iskolák konkrét klientúrájának való megfelelésnek ez ellentmondhat, s a fenntartó is érdekelt lehet egy-egy szakközépiskolával kapcsolatos „diákbiztosító” tevékenységben.

3. A gimnazisták és szakközépiskolások esélykülönbségeire ható tényezők

A felsőoktatásba felkészítő klasszikus iskolatípuson a gimnáziumon belül és a szakközépiskolákon külön is érdemes megvizsgálnunk a hátrányos helyzetet okozó tényezőket.

A gimnáziumban eleve nagyobb, azaz kétharmados többségben vannak a lányok. A lányok továbbtanulási valószínűsége itt már érdemben kisebb, mint a fiúké, s míg a fiúknak fele, addig a lányoknak csak kétötöde ambicionálja az egyetemi továbbtanulást. (3. táblázat)

 

3. táblázat. A nemek szerepe

 

 

 

 

Jelentkezett felsőoktatásba?

Összesen

 

,00 nem

1,00 főiskolára

2,00 egyetemre

1,00 gimnáziumi

 

1,00 férfi

 

55

120

189

364

 

15,1%

33,0%

51,9%

100,0%

2,00 nő

 

137

232

236

605

 

22,6%

38,3%

39,0%

100,0%

Összesen

 

192

352

425

969

 

19,8%

36,3%

43,9%

100,0%

2,00 szakközép

 

1,00 férfi

 

443

189

92

724

 

61,2%

26,1%

12,7%

100,0%

2,00 nő

 

477

182

82

741

 

64,4%

24,6%

11,1%

100,0%

Összesen

 

920

371

174

1465

 

62,8%

25,3%

11,9%

100,0%

 

A gimnazisták apái között nagyobb többségben vannak az aktív foglalkoztatottak, valamivel kevesebb a nyugdíjas, és jóval kevesebb a munkanélküli. A gimnazisták esélyelőnye azonban nem önmagával ezzel magyarázható.

 

4. táblázat. A foglalkozási csoport szerepe

 

 

Jelentkezett felsőoktatásba?

 

,00 nem

1,00 főiskolára

2,00 egyetemre

 

 

1,00 gimnáziumi

0

42

68

63

173

17,9%

 

24,3%

39,3%

36,4%

100,0%

 

1,00 mg-i fizikai

1

2

1

4

0,4%

 

25,0%

50,0%

25,0%

100,0%

 

2,00 segéd, betanított munkás

7

9

4

20

2,1%

 

35,0%

45,0%

20,0%

100,0%

 

3,00 szakmunkás

63

81

73

217

22,4%

 

29,0%

37,3%

33,6%

100,0%

 

4,00 egyéb szellemi

6

37

30

73

7,5%

 

8,2%

50,7%

41,1%

100,0%

 

5,00 értelmiségi

17

73

159

249

25,7%

 

6,8%

29,3%

63,9%

100,0%

 

6,00 vállalkozó

32

45

55

132

13,6%

 

24,2%

34,1%

41,7%

100,0%

 

9,00 egyéb

24

37

40

101

10,4%

 

23,8%

36,6%

39,6%

100,0%

 

Count

352

425

969

100,%

 

 

36,3%

43,9%

100,0%

 

 

2,00 szakközép

0

237

83

37

357

24,4%

 

66,4%

23,2%

10,4%

100,0%

 

1,00 mg-i fizikai

2

4

1

7

0,5%

 

28,6%

57,1%

14,3%

100,0%

 

2,00 segéd,betanított munkás

32

8

2

42

2,9%

 

76,2%

19,0%

4,8%

100,0%

 

3,00 szakmunkás

342

133

52

527

36,%

 

64,9%

25,2%

9,9%

100,0%

 

4,00 egyéb szellemi

56

25

13

94

6,4%

 

59,6%

26,6%

13,8%

100,0%

 

5,00 értelmiségi

55

40

28

123

8,4%

 

44,7%

32,5%

22,8%

100,0%

 

6,00 vállalkozó

101

44

21

166

11,3%

 

60,8%

26,5%

12,7%

100,0%

 

9,00 egyéb

95

34

20

149

10,2%

 

63,8%

22,8%

13,4%

100,0%

 

Count

371

174

1465

100,%

 

 

25,3%

11,9%

100,0%

 

 

 

A társadalmi összetétel különbsége sokkal nyilvánvalóbb a foglalkozás vizsgálatakor, hiszen míg a szakközépiskolában kétötödös, addig a gimnáziumokban alig egynegyedes arányban találjuk a munkásságot az apák körében. (4. táblázat, utolsó oszlop.) Ugyanakkor nemcsak erről van szó, hanem arról is, hogy az előnyös helyzetű csoportok is radikálisan másképp viselkednek a két iskolatípusban: az értelmiségiek gimnazista gyermekeinek több mint kilenctizede, szakközépiskolás gyermekeinek kevesebb mint háromötöde tanulna tovább. Ugyanakkor a gimnáziumnak az értelmiség mellett jellegadó apatípusa a szakmunkásság, sőt a jóval kisebb létszámú segédmunkásság is magasabb arányban ambicionálja a továbbtanulást, mint a szakközépiskolák legelőnyösebb csoportjaihoz tartozók. (Figyelmen kívül hagyva itt a hihetetlenül kis számú mezőgazdasági fizikaiakat.)

 

5. táblázat. Az apa beosztásának szerepe

 

 

 

 

Jelentkezett felsőoktatásba?

Összesen

 

,00 nem

1,00 főiskolára

2,00 egyetemre

1,00 gimnáziumi

 

,00 nincs válasz

 

47

78

73

198

 

23,7%

39,4%

36,9%

100,0%

1,00 beosztott

 

49

85

84

218

 

22,5%

39,0%

38,5%

100,0%

2,00 alsó szintű vezető

 

9

23

32

64

 

14,1%

35,9%

50,0%

100,0%

3,00 középvezető

 

14

22

42

78

 

17,9%

28,2%

53,8%

100,0%

4,00 felsővezető

 

10

27

41

78

 

12,8%

34,6%

52,6%

100,0%

5,00 egyéb

 

63

117

153

333

 

18,9%

35,1%

45,9%

100,0%

Összesen

 

192

352

425

969

 

19,8%

36,3%

43,9%

100,0%

2,00 szakközép

 

,00 nincs válasz

 

256

90

40

386

 

66,3%

23,3%

10,4%

100,0%

1,00 beosztott

 

279

110

52

441

 

63,3%

24,9%

11,8%

100,0%

2,00 alsó szintű vezető

 

55

28

12

95

 

57,9%

29,5%

12,6%

100,0%

3,00 középvezető

 

36

20

13

69

 

52,2%

29,0%

18,8%

100,0%

4,00 felsővezető

 

34

9

9

52

 

65,4%

17,3%

17,3%

100,0%

5,00 egyéb

 

260

114

48

422

 

61,6%

27,0%

11,4%

100,0%

Összesen

 

920

371

174

1465

 

62,8%

25,3%

11,9%

100,0%

 

 

A gimnáziumban a vezetők nemcsak eleve lényegesen nagyobb arányban fordultak elő, mint beosztottak, de a vezetők felvételire jelentkezési valószínűsége is nagyobb, mint a szakközépiskolában. (5. táblázat) Úgy tűnik, a szakközépiskolát a vezetők gyerekei csak akkor veszik célba, ha eleve nincsen továbbtanulási ambíciójuk.

A felsőoktatásba való nem jelentkezés a gimnazisták esetében nem hierarchikusan függ össze az apa iskolai végzettségével. (6. táblázat) A szakmunkásképzőt végzett és a szakmunkásképzőre épített érettségit szerzett apák gyerekeinek egyaránt mintegy harminc százaléka tartozik az önszelektáló csoportba. A „szakmunkás munkajelleg”, szakmunkás „mivolt”, szakmunkás „szubkultúra”, szakmunkás „családi paradigma” (Csákó, 1998) tehát e körökben fontosabb, mint a formálisan eltérő iskolai végzettség. Mi több, akik mégis jelentkeznek, azok között a szakmunkás végzettségű apák inkább orientálják az egyetemek felé gyermekeiket, mint a szakmunkásképzőt és szakközépiskolát végzett csoport.

 

6. táblázat. Az apa iskolázottságának szerepe

 

Jelentkezett felsőoktatásba?  

 

 

JELENT2 Jelentkezett felsőoktatásba?

Összesen

 

,00 nem

1,00 főiskolára

2,00 egyetemre

1,00 gimnáziumi

 

,00

 

12

22

12

46

 

26,1%

47,8%

26,1%

100,0%

3,00 8 ált

 

13

12

12

37

 

35,1%

32,4%

32,4%

100,0%

4,00 szakm

 

75

66

60

201

 

37,3%

32,8%

29,9%

100,0%

5,00 szakm+eretts

 

20

25

27

72

 

27,8%

34,7%

37,5%

100,0%

6,00 szakköz

 

20

74

69

163

 

12,3%

45,4%

42,3%

100,0%

7,00 gimn

 

16

28

27

71

 

22,5%

39,4%

38,0%

100,0%

8,00 főiskola

 

23

65

84

172

 

13,4%

37,8%

48,8%

100,0%

9,00 egyetem

 

13

60

134

207

 

6,3%

29,0%

64,7%

100,0%

Összesen

 

192

352

425

969

 

19,8%

36,3%

43,9%

100,0%

2,00 szakközép

 

,00

 

47

23

10

80

 

58,8%

28,8%

12,5%

100,0%

3,00 8 ált

 

67

15

8

90

 

74,4%

16,7%

8,9%

100,0%

4,00 szakm

 

437

140

54

631

 

69,3%

22,2%

8,6%

100,0%

5,00 szakm+eretts

 

85

35

8

128

 

66,4%

27,3%

6,3%

100,0%

6,00 szakköz

 

130

76

35

241

 

53,9%

31,5%

14,5%

100,0%

7,00 gimn

 

41

16

8

65

 

63,1%

24,6%

12,3%

100,0%

8,00 főiskola

 

81

34

24

139

 

58,3%

24,5%

17,3%

100,0%

9,00 egyetem

 

32

32

27

91

 

35,2%

35,2%

29,7%

100,0%

Összesen

 

920

371

174

1465

 

62,8%

25,3%

11,9%

100,0%

 

Mindez azt mutatja, hogy már a gimnázium választása a szakmunkásság tanulás-ambiciózusabb csoportjait jellemzi.

Hasonlóképpen ellentmond a hagyományos hierarchiaképünknek, hogy a gimnáziumot végzett apák gimnazista gyerekei között több volt az „önszelektáló”, mint a szakközépiskolát végzett apák gimnazista gyerekei között. Magyarázatként három hipotézis adódik: a gimnáziumot végzett apák maguk negatív továbbtanulási példával szolgálnak gyerekeiknek, hiszen „befejezetlen”, „szakmátlan” állapotban vannak, anyagi helyzetük vélhetően bizonytalanabb – s ezért a gyereket inkább munkaerőpiacra küldő, mint a szakközépiskolát végzetteknek, illetve gyermekiskoláztatási szempontból kevésbé ambiciózus házasfelük van –, olyan, aki férjként is elfogadott egy szakképzettség nélküli személyt. (A szülők esetében olyan nemzedékről van szó, ahol a szakképzettség nélküli gimnázium már nem jelent magas házasságpiaci esélyt.)

A szakközépiskolás tanulókon belül viszont összességében ugyan kevésbé meredek a lejtő az iskolázatlan és az egyetemet végzett apák gyerekeinek önszelekciós kockázatának növekedésében, de itt azért érzékelhető a különbség a szakmunkásképző után érettségizettek és a szakmunkásképzőt végzettek között, másrészt viszont reprodukálódik az a gimnazista tanulóknál megfigyelt állapot, hogy a szakközépiskolai végzettségű apák gyerekeinek önszelekciós kockázata valamivel kisebb, mint a gimnáziumi végzettségű apák gyermekeié. Az egyetemet végzett apák gyerekeinek önszelekciós kockázata a szakközépiskolába járó tömbön belül a legkisebb, de ez még így is csak a gimnazisták leghátrányosabb iskolázottsági hátterű csoportjának kockázatát éri el.

Az anyák iskolázottsága viszont szorosan és szisztematikusan függ össze az önszelekciós kockázattal. (7. táblázat) A szakközépiskolai, illetve gimnáziumi végzettségű anyák gyakorlatilag azonos önszelekciós kockázatot jelentenek külön-külön mind a szakközépiskolás tanulók, mind a gimnazista tanulók számára.

 

7. táblázat. Az anya iskolázottságának szerepe

 

 

 

 

Jelentkezett felsőoktatásba?

Összesen

 

,00 nem

1,00 főiskolára

2,00 egyetemre

1,00 gimnáziumi

 

,00

 

5

9

9

23

 

21,7%

39,1%

39,1%

100,0%

3,00 8 ált

 

28

21

16

65

 

43,1%

32,3%

24,6%

100,0%

4,00 szakm.

 

52

41

21

114

 

45,6%

36,0%

18,4%

100,0%

5,00 szakm.+éretts.

 

19

20

20

59

 

32,2%

33,9%

33,9%

100,0%

6,00 szakköz.

 

24

53

62

139

 

17,3%

38,1%

44,6%

100,0%

7,00 gimn.

 

34

69

75

178

 

19,1%

38,8%

42,1%

100,0%

8,00 főiskola

 

18

96

121

235

 

7,7%

40,9%

51,5%

100,0%

9,00 egyetem

 

12

43

101

156

 

7,7%

27,6%

64,7%

100,0%

Összesen

 

192

352

425

969

 

19,8%

36,3%

43,9%

100,0%

2,00 szakközép

 

,00

 

35

12

4

51

 

68,6%

23,5%

7,8%

100,0%

3,00 8 ált.

 

149

36

14

199

 

74,9%

18,1%

7,0%

100,0%

4,00 szakm.

 

267

77

26

370

 

72,2%

20,8%

7,0%

100,0%

5,00 szakm.+éretts.

 

80

38

12

130

 

61,5%

29,2%

9,2%

100,0%

6,00 szakköz.

 

133

74

31

238

 

55,9%

31,1%

13,0%

100,0%

7,00 gimn.

 

164

69

35

268

 

61,2%

25,7%

13,1%

100,0%

8,00 főiskola

 

84

47

36

167

 

50,3%

28,1%

21,6%

100,0%

9,00 egyetem

 

8

18

16

42

 

19,0%

42,9%

38,1%

100,0%

Összesen

 

920

371

174

1465

 

62,8%

25,3%

11,9%

100,0%

 

A települési hátrány alakulásánál figyelemre méltó, hogy a gimnazisták vonatkozásában a megyei jogú városok – tulajdonképpen egyetemi városok – önszelekciós kockázata alatta marad Budapestének, Budapest és a városok önszelekciós kockázata kb. egyforma. (8. táblázat) A szakközépiskolák vonatkozásában szintén ezek a vidéki nagyvárosok jelentik a legkisebb önszelekciós kockázatot, de a Budapesten lakók szelekciós kockázata eléri a községekben lakókét. Tehát kifejezetten téves az az állítás, hogy a vidéki lakosok általában hátrányban lennének a budapestiekkel szemben. (Nincs persze többgenerációs mérésünk, mely mutatná, hogy a Budapestre áramlott falusiak mennyire növelik meg a régi budapestiek önszelekciós kockázatát.) Ugyanakkor a másik végponton a budapestiek egyetemre jelentkezése mindenképpen megelőzi a városiak, illetve községiek egyetemre jelentkezési valószínűségét.

 

8. táblázat. A lakóhely szerepe

 

 

 

 

Jelentkezett felsőoktatásba?

Összesen

 

,00 nem

1,00 főiskolára

2,00 egyetemre

1,00 gimnáziumi

 

1,00 Budapest

 

40

69

98

207

 

19,3%

33,3%

47,3%

100,0%

2,00 megyei jogú város

 

36

85

120

241

 

14,9%

35,3%

49,8%

100,0%

3,00 város

 

48

100

99

247

 

19,4%

40,5%

40,1%

100,0%

4,00 község

 

68

98

108

274

 

24,8%

35,8%

39,4%

100,0%

Összesen

 

192

352

425

969

 

19,8%

36,3%

43,9%

100,0%

2,00 szakközép

 

1,00 Budapest

 

143

48

25

216

 

66,2%

22,2%

11,6%

100,0%

2,00 megyei jogú város

 

191

72

54

317

 

60,3%

22,7%

17,0%

100,0%

3,00 város

 

238

107

51

396

 

60,1%

27,0%

12,9%

100,0%

4,00 község

 

348

144

44

536

 

64,9%

26,9%

8,2%

100,0%

Összesen

 

920

371

174

1465

 

62,8%

25,3%

11,9%

100,0%

 

A gimnáziumok diáksága esetében „bejött” ugyan az a hipotézis, hogy a bejárás növeli az önszelekciós kockázatot, de a távolság ezen belül már alig számít. (9. táblázat) Figyelemre méltó, hogy a nem otthon – hanem diákkollégiumban – lakó diákok önszelekciós kockázata alatta marad a helyben bejárókénak. A kollégiumokban folyó nevelő munka még mai – a továbbtanulásra külön nem irányító – színvonalán is jobb, mint egy átlagos otthoni háttér.

 

9. táblázat. Az iskola és otthon közötti távolság szerepe

 

Mennyit utazott ahhoz, hogy az iskolába érjen?

 

 

Jelentkezett felsőoktatásba?

Összesen

 

,00 nem

1,00 főiskolára

2,00 egyetemre

1,00 gimnáziumi

 

1,00 saját településen belül

 

110

232

271

613

 

17,9%

37,8%

44,2%

100,0%

2,00 közelre

 

33

48

46

127

 

26,0%

37,8%

36,2%

100,0%

3,00 távolra

 

21

27

24

72

 

29,2%

37,5%

33,3%

100,0%

4,00 nem otthon lakik

 

22

42

77

141

 

15,6%

29,8%

54,6%

100,0%

Összesen

 

186

349

418

953

 

19,5%

36,6%

43,9%

100,0%

2,00 szakközép

 

1,00 saját településen belülre

 

484

179

103

766

 

63,2%

23,4%

13,4%

100,0%

2,00 közelre

 

134

56

25

215

 

62,3%

26,0%

11,6%

100,0%

3,00 távolra

 

148

53

21

222

 

66,7%

23,9%

9,5%

100,0%

4,00 nem otthon lakik

 

142

79

24

245

 

58,0%

32,2%

9,8%

100,0%

Összesen

 

908

367

173

1448

 

62,7%

25,3%

11,9%

100,0%

 

Mindez a szakközépiskolákra sokkal kevésbé igaz, a bejárók kockázata alig nagyobb, mint a helyben iskolába járóké, illetve kollégistáké.

A gimnáziumok eltérően „továbbtanulós” légköre igen erősen kihatott a kockázat elkerülésére. (10. táblázat) Az iskolák azon kétötödében, ahol – a megkérdezett személy megítélése szerint – a diákok nagyobbik részéből egyetemi-főiskolai hallgató lett, természetesen a diákok több mint 90%-a (!!!) jelentkezett a felsőoktatásba. Azaz ahol a többség (tehát akár csak 55%) számára sikeres volt a jelentkezés, ott egyben általános, normatív viselkedéssé is vált a továbbtanulás megkísérlése. A szakközépiskolák legjobb csoportjának jelentkezési valószínűsége viszont alig éri el a gimnáziumok leggyengébb csoportjának jelentkezési valószínűségét.

 

10. táblázat. Az iskolából történő továbbtanulás gyakoriságának hatása

Hányat vettek fel osztálytársai közül felsőoktatásba?

 

 

Jelentkezett felsőoktatásba?

Összesen

 

,00 nem

1,00 főiskolára

2,00 egyetemre

1,00 gimnáziumi

 

1,00 csak néhányat, vagy senkit

 

58

50

34

142

 

40,8%

35,2%

23,9%

100,0%

2,00 legfeljebb egyötödüket

 

40

61

43

144

 

27,8%

42,4%

29,9%

100,0%

3,00 negyedüket-harmadukat

 

39

64

60

163

 

23,9%

39,3%

36,8%

100,0%

4,00 harmadukat-felüket

 

21

34

54

109

 

19,3%

31,2%

49,5%

100,0%

5,00 nagyobbik részüket

 

24

137

223

384

 

6,3%

35,7%

58,1%

100,0%

Összesen

 

182

346

414

942

 

19,3%

36,7%

43,9%

100,0%

2,00 szakközép

 

1,00 csak néhányat, vagy senkit

 

484

154

61

699

 

69,2%

22,0%

8,7%

100,0%

2,00 legfeljebb egyötödüket

 

231

100

46

377

 

61,3%

26,5%

12,2%

100,0%

3,00 negyedüket-harmadukat

 

128

62

35

225

 

56,9%

27,6%

15,6%

100,0%

4,00 harmadukat-felüket

 

23

23

15

61

 

37,7%

37,7%

24,6%

100,0%

5,00 nagyobbik részüket

 

26

17

14

57

 

45,6%

29,8%

24,6%

100,0%

Összesen

 

892

356

171

1419

 

62,9%

25,1%

12,1%

100,0%

 

A gimnazisták esetében a válással, illetve az árvasággal kapcsolatos előfeltevéseink igazolódtak, bár az önszelekciós kockázat még az egyik szülővel sem együtt élők körében sem éri el az egyharmados értéket. (11. táblázat) A csonka családokból jött gimnazisták önszelekciója nemcsak hogy nem rosszabb a nem csonka családokból jötteknél, de a csonka családokból jöttek inkább vették célba az egyetemet. A szakközépiskolásoknál is ez figyelhető meg. Nem igaz tehát, hogy a hagyományos családmodell önmagában tanulásbarátabb.(Ez a sokakat talán sokkoló állítás oda fog finomodni, ha többdimenziós elemzéshez érünk, hogy az érettséginél alacsonyabb iskolázottságú szülők esetében a válás és különélés azért növeli az önszelekciós kockázatot.)

 

 

11. táblázat. A válás hatása

 Édesapjával és édesanyjával együtt él?

 

 

Jelentkezett felsőoktatásba?

Összesen

 

,00 nem

1,00 főiskolára

2,00 egyetemre

1,00 gimnáziumi

 

,00 igen, mindkettővel

 

146

290

330

766

 

19,1%

37,9%

43,1%

100,0%

1,00 csak az egyikkel

 

45

57

90

192

 

23,4%

29,7%

46,9%

100,0%

2,00 egyikkel sem

 

1

5

5

11

 

9,1%

45,5%

45,5%

100,0%

Összesen

 

192

352

425

969

 

19,8%

36,3%

43,9%

100,0%

2,00 szakközép

 

,00 igen, mindkettővel

 

707

302

141

1150

 

61,5%

26,3%

12,3%

100,0%

1,00 csak az egyikkel

 

196

62

31

289

 

67,8%

21,5%

10,7%

100,0%

2,00 egyikkel sem

 

17

7

2

26

 

65,4%

26,9%

7,7%

100,0%

Összesen

 

920

371

174

1465

 

62,8%

25,3%

11,9%

100,0%

 

A testvérek számának növekedése szisztematikusan, de nem „hirtelen”, azaz radikálisan növeli meg az önszelekciós kockázatot. Radikálisan (a gimnazisták körében kétszeresre) növelte viszont az önszelekciós kockázatot, ha az egyik idősebb testvér nem érettségizett, tehát a testvérek közötti távolság kvázi túl naggyá válna a továbbtanulással. A szakközépiskolások esetében e kockázatnövelés csak néhány százalékpont. Mind a gimnazisták, mind a szakközépiskolások esetében vagy tíz százalékponttal csökkentette az önszelekciós valószínűséget, ha volt a családban más érettségizett személy. (12. táblázat)

 

12. táblázat. Mintaadó családtag szerepe

 

Volt-e (más) érettségizett a családban?

 

 

Jelentkezett felsőoktatásba?

Összesen

 

,00 nem

1,00 főiskolára

2,00 egyetemre

1,00 gimnáziumi

 

,00 nem volt

 

125

195

198

518

 

24,1%

37,6%

38,2%

100,0%

1,00 volt

 

67

157

227

451

 

14,9%

34,8%

50,3%

100,0%

Összesen

 

192

352

425

969

 

19,8%

36,3%

43,9%

100,0%

2,00 szakközép

 

,00 nem volt

 

684

271

111

1066

 

64,2%

25,4%

10,4%

100,0%

1,00 volt

 

236

100

63

399

 

59,1%

25,1%

15,8%

100,0%

Összesen

 

920

371

174

1465

 

62,8%

25,3%

11,9%

100,0%

 

A relatív szegénység a gimnazistáknál egy kicsit jobban megemelte a kockázatot, mint a szakközépiskolásoknál. (13. táblázat)

 

13. táblázat. A relatív szegénység hatása

 

Lényegesen szegényebbnek érezte magát osztálytársainál?

 

 

Jelentkezett felsőoktatásba?

Összesen

 

,00 nem

1,00 főiskolára

2,00 egyetemre

1,00 gimnáziumi

 

,00 nem

 

137

275

339

751

 

18,2%

36,6%

45,1%

100,0%

1,00 igen

 

55

77

86

218

 

25,2%

35,3%

39,4%

100,0%

Összesen

 

192

352

425

969

 

19,8%

36,3%

43,9%

100,0%

2,00 szakközép

 

,00 nem

 

644

274

128

1046

 

61,6%

26,2%

12,2%

100,0%

1,00 igen

 

276

97

46

419

 

65,9%

23,2%

11,0%

100,0%

Összesen

 

920

371

174

1465

 

62,8%

25,3%

11,9%

100,0%

 

Az osztállyal szembeni elvárások a gimnazisták esetében még egy kicsit rontják is az esélyeket (ennek magyarázata további vizsgálódásokat igényel), a szakközépiskolások esetében érintetlenül hagyják a kockázatot.

A kérdőívben arra is kitértünk, mennyire érezték nehéznek – a középiskola után – magát a felsőoktatást, már akik ténylegesen megpróbáltak bekerülni, ill. bekerültek.

Míg a gimnazisták közül egyformán sokan érezték nehéznek a tárgyi kérdéseket és a felvételivel járó pszichológiai terheket, addig a szakközépiskolások negatív mérlege az utóbbi felé billent. A bekerült gimnazisták fele elégedett a felsőoktatással abban az értelemben, hogy előzetes elvárásainak megfelelt, a szakközépiskolásoknál jóval negatívabb a mérleg.

Összességében: a gimnazista diákokra erősen negatívan hatott az iskolaváltás, az érettségizett családtagok hiánya, ha egyik szülő sem vett részt a nevelésében, ha olyan gimnáziumba járt, ahonnan a diákok egyötödét vagy annál is kevesebbet vettek fel a felsőoktatásba. Az anyák munkássághoz tartozása még érettségivel is, hasonlóan az apákéhoz, egyértelmű önszelekciós tényező – annak világos bizonyítékaként, hogy még a szakmunkás családok jó részében is ismertebb törekvés volt, hogy legalább intragenerációs mobilitás során a feleség a nehéz fizikai munka világától eltávolodjon, s legalább alacsony beosztású irodista legyen. Akiknél ez nem sikerült, nyilván már a középiskolai végzettség akkora ugrásnak számított, hogy a felsőfokú tanulmányok kevésbé jöhettek szóba.

Összességében: a szakközépiskolás mivolt az egyéb önszelekciós tényezőknél erősebben, s azoktól függetlenül is érvényesül.

Az oktatáspolitika egyik legjelentősebb olyan törekvése, amely az önszelekciót csökkenthetné: a szakközépiskolások továbbtanulásának ösztönzése. A szakközépiskolai továbbtanulás ösztönzése mintegy automatikusan azoknak kedvezne, akik – alacsonyabban iskolázott családok gyermekeként – „később érő típusok”, akiket az általános iskola és a család az „egylépcsőnyi mobilitás elegendő” elve alapján nem gimnáziumba, hanem szakmát és érettségit adó intézménybe küldött.

4. hátrányos helyzetű csoportok a gimnáziumokban

Megállapítván, hogy a szakközépiskola és a gimnázium közötti választás már eleve társadalmicsoport-specifikus, és a társadalmi csoportokon belül erősen elkülöníti a felsőoktatásorientált és nem felsőoktatásorientált szülőket, a következő logikus kérdés a társadalmi determinációk vizsgálatakor, hogy a felsőoktatás felé sokkal inkább vezető gimnáziumon belül mennyire erősek a determinációk. Azaz: mekkorák az önszelekciós kockázatok, mennyivel nagyobb az egyes hátrányos helyzetű csoportokra jellemző önszelekció, mint az átlagos, alig húsz százalékos önszelekció?

Összességében: a gimnazista diákok esetében a nyolc általánost végzett apák, illetve anyák gyerekeinek kockázata kétszeres, a segéd és betanított munkás apák gyerekeinek, a munkanélküli apák gyerekeinek, a szakmunkásképzőt végzett apák gyerekeinek, illetve a távolról bejáróknak az önszelekciós kockázata az átlag másfélszerese, hasonlóképpen az egyik szülőjükkel sem együtt élőké. Ha van nem érettségizett idősebb testvér, a kockázat kétszeres. A leggyengébb gimnáziumokba járók kockázata kétszeres, a kissé jobb (diákjaik egyötödét felsőoktatásba juttató) gimnáziumok diákjaié másfélszeres. Az iskolaváltó diákok kockázata másfélszeres.

Ha mindazokat összesítenénk, akik e kockázati csoportok közül azokba esnek, amelyek önszelekciója az átlag másfélszeresét érné el, kitűnne, hogy a diákok mintegy 45%-a valamilyen értelemben az önszelektív csoportba tartozik. (Így ők összességükben másfélszeres önszelekciós esélyhátrányban vannak az átlaghoz képest, és háromszoros esélyhátrányban vannak az e csoporton kívüliekhez képest.) Ez a társadalom egyszerű kettéosztására (társadalomtudományi szempontból) talán jól használható, de általános tapasztalat szerint ha egy népesség közel fele „hátrányos helyzetű”, az egy főre jutó segítő kapacitás csak nagyon alacsony lehet – ez tehát nem alkalmas az állami segítő kapacitás irányítására.

Kisebb csoportokat is célszerű tehát meghatározni: Az egyik megoldás, ha csak azokat a csoportokat vesszük figyelembe, ahol az egy-egy tényezőből eredő önszelekció az átlag kétszeresére nő. Ezek a következők:

a) A gimnáziumi népesség közel ötödét teszi ki a szakmunkásképzőt vagy annál kevesebbet végzett anyák gyermekeinek csoportja.

b) A gimnáziumi népesség több mint 8%-át teszi ki azok köre, akiknek volt nem érettségizett idősebb testvére.

c) 4%-os az a csoport, ahol az apa iskolai végzettsége csak nyolc általánost tesz ki.

d) Ha az anya foglalkozásából indulunk ki, akkor a mezőgazdasági fizikaiak és a segéd-, valamint betanított munkásnők gyerekei szorulnak kompenzációra, s ők a gimnáziumi népesség kevesebb mint 4%-át teszik ki.

Ezen erős hátrányt okozó tényezők bármelyikének kijelölése a kompenzálatlanul maradó önszelektáló csoportot továbbra is segítség nélkül hagyná, sőt hátrányukat elmélyítené.

Ha ezen nagyon erős hátrányok bármelyikének fennállása esetén a politika kompenzálásra érdemesnek ítéli a gimnazistát, akkor a gimnazisták negyede kerül a támogatandók csoportjába. E kompenzálandó csoport önszelekciós kockázata közel kétszerese az átlagnak, s közel négyszerese a gimnazisták előnyökkel, illetve másfélszeresnél nem nagyobb hátrányokkal rendelkező csoportjának.

Amennyiben még ez a negyed is túl bőségesnek ítéltetne, a politika kompenzálás feltételéül szabhatja több tényező együttállását: pl. azt, hogy az apa iskolai végzettsége a nyolc általánost ne haladja meg, és az anya iskolai végzettsége a szakmunkásképzőt ne haladja meg. E tényezők együttállása a gimnazistáknak csupán egyhuszadát jellemzi. Érdekes módon önszelekciós hátrányuk ez esetben sem magasabb az átlag kétszeresénél.

A politika számára tehát – anélkül, hogy pl. a jövedelembevallás kockázatos útjára lépne – módjában áll megtalálni azokat a gimnazista csoportokat, amelyek az átlag kétszeresénél nagyobb önszelekciós kockázattal néznek szembe. A támogatandó csoport körét meghatározhatja a gimnazisták negyedében vagy akár egyhuszadában.

Ezek a társadalmi mutatók ugyanakkor nem hoznak létre egyetlen olyan csoportot sem, amelynek fele ne jelentkezne jelen állapotban is a felsőoktatásba.

A településjelleggel kombinálva ugyanakkor találunk olyan társadalmi csoportot, amelynek önszelekciója a 60%-ot is meghaladja, tehát több mint az átlag háromszorosa: ez a hátrányos foglalkozású és alacsony iskolai végzettségű anyák és alacsony iskolai végzettségű apák budapesti gyermekeinek csoportja, akiknek tehát kevesebb mint kétötöde jelentkezik. Az iskolák bősége tehát Budapesten nagymértékben csábítja az alsó csoportokat is gimnáziumba, de ugyanakkor igen magas önszelekciót hoz létre. Ez az önszelekció még magasabb (a diákok közel háromnegyedére kiterjedő, tehát három és félszeres) ezen alsó csoportokból származó budapestiek lánygyermekei körében.

Kérdés természetesen, hogy ezek a hátrányos helyzetű csoportok mennyire koncentrálódnak azokba a gimnáziumokba, ahonnan a tapasztalat szerint igen kevés tanulót vesznek fel a felsőoktatásba. Nos, úgy tűnik, ha csak a kis számok e vonatkozásban meg nem csalnak minket, hogy az alacsony társadalmi csoportokból származók alacsony továbbtanulási arányú iskolákban való koncentrálódása Budapesten a legnagyobb. Ugyanakkor figyelemre méltó, bár az adatbázis mérete ennek részletezését nem teszi lehetővé, hogy egyes megyékben a gimnáziumok igen kevés községi lakost fogadnak be, s a községi lakosok közül szinte kizárólag az önszelekcióra nem valószínűsített társadalmi csoportbelieket. Azaz: a „gyenge” budapesti gimnáziumok azért tűnnek önszelekcióra determinálóbbaknak, mert legalább beengedik a fővárosi szegények és iskolázatlanok gyerekeit – velük ellentétben a megyeközponti, vidéki városi gimnáziumok, melyek alig engedik be a parasztság, ill. „utó-parasztság” (Márkus, 1992) gyerekeit, logikusan kevésbé önszelektívek.

Azok a politikai döntések, amelyek a községi származású gimnazistákat hoznák előnyösebb helyzetbe, valójában a falusi értelmiségnek és középosztálynak segítenek, és nem a községek halmozottan hátrányos helyzetű lakosságának.

5. Érettségizettek és nem érettségizettek gyerekei a gimnáziumban

Mint tudjuk, a hátrányok egymással is összefüggenek, pl. zömében ugyanazokat az embereket jellemzi, hogy – az egyik csoportosítás szerint – szakmunkások és segédmunkások, illetve hogy – a másik skálán – nem érettségizettek. A hátrányok természetének megértéséhez a továbbiakban külön elemezzük, hogy az érettségizett és nem érettségizett apákat mennyire érintik az egyes hátránygeneráló tényezők.

A munkanélküliség csak az alacsony iskolázottsággal együtt jelent kockázatot, az érettségizett munkanélküli apák éppoly magas arányban küldik gyerekeiket a felsőoktatásba, mint a többiek – bár ezen belül inkább preferálják a főiskolai szférát. Az iskolázatlan férfiak gyerekei – ha az anya nem dolgozik – sokkal nagyobb önszelekciós kockázattal néznek szembe.

A foglalkozási hierarchiában az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy a rendszerváltás utáni idők új kispolgársága, a vállalkozók hogy állnak, hogy az önállóság érdemben megmozdítja-e az iskolázottsági hátrányokat. Az iskolázatlan népességben a szakmunkások és vállalkozók gyerekeinek önszelekciós kockázata kb. azonos, s a vállalkozók helyzete az iskolázottabb népességben is alig jobb valamivel, mint a szakmunkásoké: a vállalkozói lét tehát nem javítja az esélyeket. A szellemi és értelmiségi csoportoktól következetesen elmarad a vállalkozók gyerekeinek továbbtanulási ambíciója.

A relatív szegénység az iskolázottaknál növeli csak az önszelekciós kockázatot! Azaz: a szegény és iskolázatlan szülők hiába kapnának anyagi helyzetüket javító támogatást, ettől önmagában nem javulna gyermekük továbbtanulási hajlandósága – talán inkább a gyermek tanulmányi támogatásától.

Az iskolázottak között a két legnagyobb felekezeti csoport a katolikusok és az egyházhoz nem tartozók egyaránt átlagnak megfelelő mértékben önszelektálnak – ugyanez jellemző az iskolázatlanokra is. Míg az iskolázottak körében a katolikus beágyazottságúak és a felekezethez nem tartozók kb. ugyanolyan mértékben jelentkeztek egyetemre, illetve főiskolára, addig az iskolázatlanok között a felekezetbe nem tartozók a főiskolai jelentkezésben felülreprezentáltak. A reformátusok önszelekciója magasabb, az evangélikusoké alacsonyabb.

Az iskolázottak körében a budapestiek önszelekciója éppen csak meghaladja az átlagot, az iskolázatlanoknál nagyon jelentős a különbség az átlag és a budapestiek között. Az iskolázott népességben a megyei jogú városokban élők önszelekciós kockázata kisebb, az iskolázatlanok körében nagyobb az átlagnál. Úgy tűnik tehát, hogy az iskolázatlan városi népesség a tömeges középiskolai sőt gimnáziumi beiskolázásra úgy reagál, hogy ezt az iskolatípust tekinti végállomásnak, nem ambicionálja a továbbtanulást. A középiskolával rendelkező települések lakói az iskolázottak között az átlagnál kisebb, az iskolázatlanok között az átlagnál nagyobb mértékben önszelektálnak.

Az iskolázottak között a tanulóikat már egyötödös arányban felvételihez juttató iskolák tanulói is nagyobb szelekciós kockázattal néznek szembe, míg az iskolázatlanok között ez csak a leggyengébb iskolák tanulóira igaz.

Az iskolaváltás pedig kizárólag az iskolázatlanok gyerekei számára jelent önszelekciós kockázatot. Azaz, ahogy a tantervi átjárhatóság csökkenéséről szóló megjegyzésünkben a fentiekben már jeleztük: az iskolák tantervi variabilitása a társadalmi mobilitás ellen hat.

Az elvált szülők, illetve a csonka család hasonlóképpen csak az iskolázatlanoknál jelent valódi kockázatot. Ugyanígy a többgyermekesség is csak az iskolázatlanoknál jelent önszelekciós kockázatot.

Irodalom

Andor Mihály–Liskó Ilona (2000): Iskolaválasztás és mobilitás. Iskolakultúra.

Andor Mihály (2001): Társadalmi egyenlőtlenség és iskola. Educatio,1:15–30.

Andor Mihály (2002): Diplomás szülők gyermekei. Educatio, 2:191–210.

Biró Zsuzsanna (2002): Tanárok a 2002/2003-as tanévben. Educatio, 2:293–301.

Csákó Mihály (2002): A felsőfokú oktatás felvételi kritériumairól. Educatio, 2.

Csapó Benő (2001): A nyelvtanulást és a nyelvtudást befolyásoló tényezők. Iskolakultúra, 8:25–35.

Ferge Zsuzsa (1984): Az iskolarendszer és az iskolai tudás társadalmi meghatározottsága. (2. kiadás) Budapest: Akadémiai Kiadó.

Forray R. Katalin (1998): Nemzetiségek, kisebbségek. Educatio, 1:50–66.

Forray R. Katalin (2002): Roma/cigány diákok a felsőoktatásban. Educatio, 2.

Gazsó Ferenc (1997): A társadalmi folyamatok és a felsőoktatás. Eszmélet, ősz. 85–95.

Kozma, Tamás (1995): Access to higher education in Hungary. Educatio, 3:539–549.

Ladányi Andor (1995): A felsőoktatási felvételi rendszer történeti alakulása. Educatio, 3:485–500.

Liskó Ilona (2000): A szakközépiskolások felsőfokú továbbtanulása. Educatio,1:153–159.

Lukács Péter (szerk.) (1981): Merítés és kiválasztás a felsőoktatásban. Budapest: FPK.

Lukács Péter (1991): Színvonal és szelekció. Educatio.

Sáska Géza (1999): A tanulatlan faragatlan? Bunkóság, avagy a társadalom reprimitivizációja. Új Pedagógiai Szemle, 5:60–71.

Márkus István (1991): Az ismeretlen főszereplő. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó.

Mátrai Zsuzsa (2001): Érettségi és felvételi külföldön. Budapest: Műszaki Könyvkiadó.

Neuwirth Gábor (1995): Esélyek a felsőoktatásba jutásra. Educatio, 3:415–430.

Róbert Péter (2000): Bővülő felsőoktatás: ki jut be? Educatio, 1:79–94.

 



[1] Ez a szöveg több ponton szövegszerűen is megegyezik „A felsőoktatásba vezető út és az önszelekció” (Iskolakultúra, 2004/9:57–71), ill. Andor Mihály–Liskó Ilona: Iskolaválasztás és mobilitás (Századok, 2000. 2. köt. 789–792.) c. írásaimmal.

 

[2] Minthogy százalékszámokat százalékszámokkal hasonlítottunk össze, az általános és középiskolai kohorszok eltérő mérete, ill. a gyerekszám rétegspecifikussága semlegesítődött – akármit is jelentsen az „ipari szellemi” kategória: nyilvánvalóan ugyanazt jelenti az általános iskolásoknál és a középiskolásoknál, hiszen nem a gyerekeket kérdezték apjukról, hanem az ipari szellemieknek besoroltakat az iskolába járó gyerekeikről.

[3] Gazsó Ferenc: Mobilitás és iskola. Társtud. Int., 1971, 21. és 23. old. ; uitt a legjobb és a leggyengébb tanulók aránya az apa munkajelleg-csoportjaiban 2. és 8. osztályban, 22. és 24. old  Gazsó 1974-es kandidátusi disszertációjában, majd pedig az 1976-ban publikált Iskolarendszer és társadalmi mobilitás c. tanulmányában (Kossuth) 79. és 82. oldalán adatolja az átlagos tanulmányi eredmények differenciálódását az apa munkajelleg-csoportjai szerint az általános iskola 2. ill. 8. osztálya között, településtípusonként.

[4] Bourdieu is a nem jelentkezőkre utal mint a versenyvizsga elleplezett „igazságára” – írja Csákó.

[5] Ezt az alapvető kérdést Csákó Mihálynak köszönöm, aki opponensi véleményével ennek a tanulmánynak az átírásához – mely egyes részleteiben már korábban megjelent az Iskolakultúrában, más részleteiben pedig a Századokban – nagyon nagy segítséget adott.

[6] A 18 éves korig kitolt tankötelezettség körülményei között újra kell persze vizsgálni, hogy az egyenlőtlenséget szülő tényezők milyen formákban fejtik ki hatásukat.

[7] Lásd továbbá Andor Mihály: Az iskolákon át vezető út. http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=1999-10-ta-Andor-Iskolakon

[8] Csákó Mihály felveti a hipotézist, hogy minél inkább értelmiségi a csonka szülő, annál kisebb jelentőséget tulajdonít a család épsége helyreállításának, a szakértelmiség (főiskolai végzettségűek) viszont jobban törekszik rá, s valójában ez hozza létre ezt az effektust.

[9] Az iskolaszerkezet hatásától sokat vártunk, de a számok túl kicsik. A gimnáziumok között a legjobb teljesítményt a mintában magukat mindössze 6 tanulóval képviseltető 4–6–8 osztályos iskolák nyújtják: minden tanulójuk jelentkezett valahová. A tiszta nyolcosztályos iskolák csak 4 tanulóval vannak jelen. A három párhuzamos tagozat beindítását csak a nagy iskolák engedhetik meg maguknak, s közülük is azok, amelyek szakmailag ambicionálják ezt. Kifejezetten gyenge eredményt mutatnak a 4 és 8 osztályt működtető gimnáziumok. E kicsiny számok nem jogosítanak fel arra, hogy érvényes következtetést vonjunk le. A 4 és 6 osztályt működtetők már többen vannak, de hozzák a gimnáziumok átlagát. A hatosztályos gimnáziumok biztatják leginkább diákjaikat, hiszen kilenctizedük jelentkezik a felsőoktatásba.